Méghozzá zsinórban. Ugyanis sorban olyan képeket kértek tőlem, amelyek régebbi rajzok újrarajzolása vagy újra önadaptálása - már, ha lehetséges az ilyen képzavar. Ami persze mindig egy kicsit fura érzés, mert ilyenkor jobban észre lehet venni a tól-ig változásokat, és nekem is jobban feltűnik, hogy mi hogyan tér el a régi, illetve az újabb megoldásaim terén.

Vegyük például ezt a régebbi képem:

Ugye ez a halas-citromos képem volt az első, melyet már magam is képnek tartottam. Rövid, de kalandosnak sem mondható Rémzőművészetis kárriérem egy olyan állomása, amikor kezdett derengeni, hogy bent nem nagyon fogok tudni senkivel sem szót érteni a felettesek közül, mert nekem az ő dolgaik, nekik meg az enyémek nem jöttek be. Ígyhát a fölös ide-oda vonatozgatást felhagytam, és inkább csak a délutáni, elméleti órákra fókuszáltam, ennek jegyében vettem fel a tárgyakat és hasonlók. Itthon rajzoltam. A varázsszó az autodidaktizmus volt.

Aztán egy karácsonyi héten, az igazi halászlés előkészületekkor kölcsönvittem pár halat és elkészítettem többek között ezt a beállítást is, majd január körül nekikezdtem a rajzolásának.

aztán eltelt 10 év

És flashback-ként utolért egy régi kritika:

- Miért adtad el a halas képet? Hiszen mondtam, hogy megvenném!

- Nem, az árát kérdezted meg. Miért, annyira megtetszett? Megrajzolhatom újra!

- Aha. OK, akkor arra vevő lennék, de ne ugyan az legyen, hanem amikor úgy elkap az ihlet vagy a pillanat, akkor egy olyat csinálj! Hogy olyan különleges legyen, mint az volt.

Hát persze… utóbbiak azok a szavak, melyekkel mindig gondom adódik, mivel nem hiszem, hogy van vagy létezik olyan, hogy ihlet, nehéz elképzelnem az ’újrarajzolás’-t és a ’ne ugyan az legyen’-t, és az ’olyant csinálás’ meghatározása is nehézkes. Szóval ilyenkor megpróbálok elindulni egy irányba, aztán majd jól kidobom párszor a rajzokat és kb 3. nekifutásra jön össze valami tényleges rajz. (Ez a gyakorlatban azért lehet idegesítő másnak, mert megbeszélt, képátvevős időpontot bármikor visszamondok szemrebbenés nélkül azért, mert széttéptem a már kész képet elégedetlenségemben.)

Ennek is 4x kellett nekifutni, bár ebből csak 3 volt krízis, ugyanis egyszer a papírt kellett lecserélni, mert rossz volt a minősége és nem vette fel a tónusokat.

Viszont a másik 3 eset ez a mementó dolog volt. Nem nagyon tudtam, hogy mi lesz majd az eredmény, és részeit meg már sokszor lerajzoltam ennek a képnek (a citromot vagy öt alkalommal). Szóval, számomra már kihűlt rajzi értelemben az a kép. Ráadásul, egy nagyon jó helyre került, aminek külön örülök is, de most meg egy másik - számomra - jelentőséggel bíró megrendelő szeretné a régi képet (mindig megdobogtatja a szívem, amikor festmények közé helyeznek egy igazi képet! ;) ). Illetve, nem a régit, hanem egy újat, de olyant. Na, eleinte figyelembe is vettem a megrendelői kéréseket, aztán rájöttem, hogy befőttet sem a lapkától indulva teszünk el, szóval 2x ki lett dobva sok napos meló, és nekiindultam ennek a képnek.

akkor legyen két hal, legyen több alu, sőt, a citromot is emeljük ki kicsit…

… meg háromszögeljük át a teret, borítsuk meg a síkját, legyen kicsi víz, emelkedjen szét a tükröződéstől, áttűnésektől, csillogástól és a textúráktól a citrom. Meg, a régihez képest legyen még 10-12 tónus rajta. És, ha lehet, jelentéktelenítsük el a hátteret. Merthát, egyszer élünk, nem?!

Ezek a változtatások nudlinak tűnnek, viszont sok szerepük van. Egyfelől, monitoron sajna nem látszanak, viszont élőben egyből előtűnnek és sokkal több részletet biztosítanak. Másfelől pedig olyan eltérések ezek a megszokott komponálási szabályoktól, amik inkább a szabályokat erősítő kivételekként funkcionálhatnak. És ennek örülök, mert nem szeretem a szabályokat. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!