Általában az évvégék úgy telnek nálunk, hogy az ünnepi szeszkó mellett egy bizonyos Year Compass-t is kitöltünk Fannival. Ez egy évlezáró és évindító füzetecske, amolyan felkommerszesített zenbuddhista egyszerűséggel és dizájnnal. Mindenesetre arra jó, hogy egy kellemes programot nyújt, apropót a tervezgetésre, a jövő elképzelésére.
NA, ez teljesen fölösleges volt már 2019 végén is! Több év után, akkor először mégsem töltöttük ki a kompásszt, mert nem láttuk értelmét. A szakmánk kilátásai már hosszú ideje leépülő félben voltak, és ezt nem egyedül a globális trend (elhülyülés) hajtotta, hanem főleg a hazai folyamatok (ezt egyszerűen csak ’a viakolor parasztrokokó’ állapotának nevezem). Eddigre már eléggé kifogytam az ötletekből, hogy mégis merre hogyan kellene alakítani a dolgokat. A körülmények olyan determinisztikussá, előre elrendelővé váltak, hogy folytonos ’mindennap-menedzsmentet’ kellett végezni.
Aztán átlépve az első 2020-ba, volt kb 3 hét, ami visszaadta a reményt, hogy mégis lehetne valahogyan előrefelé haladni. Alapanyagok beszerzésébe kezdtünk, átszerveztük a nyomdaműhely dolgait, meghirdettem egy újabb előadássorozatot... majd szépen megakadt minden a már ismert okokból kifolyólag.
megtanulni kezet mosni és rajzolni maszkokat
Hogy úgy mondjam, nem vagyok az a tipikus laposföld hívő. A kezdetektől fogva nem az agónia azon részével foglalkozok, amivel mindenki más. Nem zavar, ha megbetegszem, nem lázongok olyan dolgok ellen, melyekre semmi hatásom sincs, és nem vagyok fóbiás, pánikoló alkat. Mindez - hamár a saját esetemben nem érdekel - mások esetében sem foglalkoztat. Bár rendszeresen megkapom, hogy ez az érzéketlenségem jele, számomra inkább a dolgok helyén kezelése. Nem történik semmi máshogyan, ha tudunk hozzá egy valamilyen pontosságú valószínűséget. Nem lesz veszélyesebb vagy biztonságosabb a világ attól, hogy egy elemét kiemeljük és jól megbiztosítjuk. Összességében lehet törekedni, mert miért ne… de nem árt tudni, hogy a törekvés pusztán magunk nyugtatása és nem a jövő alakítása.
Én abban látom a különbséget a megközelítésem és a nagytöbbség látásmódja között, hogy tisztában vagyok vele, hogy mint emberek, semmire sem vagyunk alakító hatással. A realizmus valóságcentrikus gondolkodása pontosan azt érteti meg az emberrel, hogy a valóság nem egy létező valami, hanem inkább egy nagyon összetett interferenciája a folyamatoknak. Nem a dolgok és alkotók jellemzői és akarata hoz létre folyamatokat, hanem vannak folyamatok, melyek - természetesen egymás tudtán kívül - ok-okozati változást eredményeznek mindazokban a dolgokban, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Nem a vitorlás halad a tengeren ide-oda ringatózva, hanem a hullámzás ringat és a szél tol egy hajót. Nem a hajó hullámoztat, és fúj, az csak alkalmazkodik a környezetéhez és lehetőséget kovácsol belőle… vagy elsüllyed. A nehézség az, hogy mi, mint emberek, az inkább passzív - vagy itt kicsit félreérthető szóval - elszenvedő oldalon kapunk leosztást, tehát hiába hisszük, hogy szabadon és akaratunk szerint dönthetünk bármiről, valójában velünk történnek a folyamatok.
Hogy meghomályosítsam ezt a néhány sort, pár különbséget is mondanék: a szabad akarat léte körül táncizik minden nézetrendszer. Bizonyos vallásos nézetek szerint ezek a velünk történő folyamatok valójában értünk történnek. Ez a ’gondviselés’, vagy a pozitív sorsszerűség elképzelése. Ha igazságosnak látjuk a folyamatokat, akkor isteni kegyelem az élet folyása, ha rossz, akkor valamiért büntetés. A tudományos elgondolás szereti kiemelni az összes ismeretlent egyenleteiből, így ott isteni mivolt nincs, illetve sorsszerűség sincs. Ezekkel ugyanis nem lehet semmit kezdeni egy tudományos koncepcióban, nem érthető az, hogy valami valahogyan történni fog. Ezért a modern ember, aki a nosztalgikus istenképben már annyira nem, de a tudományban még annyira nem hisz, inkább konstruktívnak gondolja magát és kezébe veszi saját sorsát. Alakítja azt, tesz a jobb jövőért. Mivel a tudomány nem élő valami (azaz nincs istenszerű elvileg élő vezetője, talánmegjelenési formája), hanem egy elgondolási rendszer, így a tudományos rendszerben csak az emberek azok, akik cselekedhetnek akaratuk szerint, szabadon. A legtöbbek szerint.
Szerintem viszont nem így van. Nem arról van szó, hogy nincs szabad akarat, hanem én inkább arra hegyezem ki a dolgot, hogy a szabad akaratunkat a körülményeink léte és milyensége bárhogyan alakíthatja, ezért ez az akarat annyira nem szabad és eléggé korlátos. Hihetjük, hogy hatással vagyunk a saját életünkre, de nap nap után egy rakat (üdv Levente! ;) ) olyan cáfolatba futunk bele, melyek igazolják a tervezhetetlenséget. Csalódások, lehangoló tények, hibák, elkedvetlenítő események, stb, mind a nem tervezett, a váratlan módosító hatások példái. Ezek az adott körülmények, melyek valahogyan alakultak és melyek a szabad akaratunk ellen hathatnak. Jobb lenne vágyódásnak hívni ezt a mégsem szabad akaratunkat, hiszen pont a végrehajtásában nem tudunk akaratunk szerint szabadon cselekedni.
A leosztás sajátosságából az is következik, hogy meg kellene birkóznunk a passzív szemlélés sajátosságaival. Mi szemléljük a történéseket, és nem mi vagyunk a történés, amely látja az őt körülvevő valóságot. Ezt nehéz elfogadnia sok embernek, hiszen egy aktív cselekvő, egy „tevékeny polgár” mindent magára vezet vissza. Mindent úgy oszt fel, hogy van ő, neki vannak rokonai, neki van munkája, neki vannak vágyai, szükségletei, igényei. Neki van számára fontos valakije, aki akar valamit. Ő maga akar ezt, ő maga akar azt, vagy ahogy Schopi mondja, ő maga az akarata. Így megint csak ott tartunk, hogy a látszat, miszerint az ember akaratával irányítja a dolgok történését egyszerű illúzió, egyszerű abrakadabra (’szavammal teremtek’). Hiszen a szükségletek és vágyak egyszerű formájukban vagy akár bonyolult folyamataikban ugyanazt a célt szolgálják: életben tartják a testet, melyben visszhangzik a tudat.
(bekarcol a kápszi és kifutik a tej!)
Kábé ezen a filozófiai ponton születik meg a realizmus, mint szemléletmód, elgondolás. Amikor a tudat különválik a testtől és egyben ráébred, hogy alá-fölé rendeltségi viszony van közöttük, melyben nem ő az úr. Annyira nem, hogy azt is be kell látnia, ő pusztán utas egy szkafanderben, mely bolyong egy valóságban. És az a valóság, az a bolyongó is kering egy másik valóságban. És az a másik meg sodródik egy megintmásik valóságban… hosszan, egymástól tök függetlenül teszi minden a dolgát, őröl az idő kerekeivel. Minden ok-okozati folyamatok adottsága és eltérő léptékű síkokon történése.
Bár régebben nem látták ennyire tisztán az ember jellegtelen porszem voltát, azért mindig születtek olyanok, akik megfelelő vagy korrekt projekciókat, valószínűsítéseket, elképzeléseket adtak erről. A ma embere persze nem ismeri ezeket az előrejelzéseket, mert már annyira alakítja sorsát, hogy nem fér bele sűrű tevékenységeibe, hogy néha elgondolkozzon arról. Pedig érdemes lenne, hiszen oly sok idő eltelt már a projekciók megjelenése óta, hogy egyszerűen a dolgok történése, az idő igazolja némelyiket. Sőt, már egyenesen tovább is lehet vinni a következtetéseket és új megállapításokat lehet létrehívni belőlük.
Számomra nagyon érthetetlen jelenség például az, ahogy a 20. század végigdarálta az emberiséget. Hogy olyan alapvető változások és totális átalakulások lobbantak fel és égettek ronggyá mindent, melyek menetét, okait, mozgatórugóit még mindig próbálják megérteni az ezeket kutatók. Gyakran gondolkodom arról, hogy miként alakulhattak olyanná a körülmények, amilyenekben passzív cselekvőként manapság determinálódnunk. Hogy miért van az, ami viszont VAN. Hiszen nyilván nem akart mindig mindenki rosszat, direkt szarul csinálni a dolgokat. És a hülyeség sem 20. századi vívmány, az emberek korábban is alul tudták múlni magukat. De mégis világvége van, szélsőséges életlehetőségek, önmagába visszanyílt jövedelmi ollók, klímaválság és ökológiai apokalipszis, csupa nem jó dolog, melyekért mind az emberek a felelősek (nem a Soros, nem a gyíkok, nem a bolygóamúgyismelegszikek). Oly sok szabad akarattal rendelkező ember, hogy nem volt képes időben cselekedni? Mármint hogyan nem sikerült a folyamatok elromlása ellen tenni? Mert azt lehet tudni, hogy észlelték a romlást. Mint ahogyan manapság is ismerjük a problémákat, úgy évtizedekkel ezelőtt is nagyon pontosan tudható és érthető volt sok jelenlegi is létező gond. De mégis miért nem tett ezek ellen senki? És a millió dolláros kérdések: miért nem tesz és miért nem fog tenni?
Hogyan lehet az - ami például a 20. században csúcsra pörgött -, hogy szabad akarattól független és az emberek által semlegesen/akaratlagosan/szándékosan generált rossz történések előbb mennek végbe, minthogy a tudatosság időben vagy bármikor megálljt parancsoljon nekik? Hogyan lehetséges az, hogy az emberek egyszerre alakítják a sorsot saját képmásukra és közben el is szenvedik azt? Ha van valamiféle szabad akarat (tehát ha képesek vagyunk önérdeken kívül, biológiánktól függetlenül, erkölcsösen a jót cselekedni), akkor miért nem érvényesül?
Eddig ott tartok, hogy 2 jelenség okozza ezt: Az egyik a gondolkodásunk valóság- és létértelmező módja. Mindenki csak a saját valóságát érti, abban létezik, az önmagunkban megszülető tudás a külvilágról csak mindenki magának a saját ’külvilágolvasata’. És minden kívülről érkező hatás, legyen az a Nap fényétől színessé változó világ, a hőkülönbség érzete eltérő páratartalomban vagy egy elgondolkodtató film, azok mind körülményként módosítják a való világ személyekben leképződő, belső vetületeit. Ebből adódik, hogy a belső képek nem azonosak a külső valósággal, minden embernek saját belső valósága van. De következik még az is, hogy adott ember adott gondolkodásmódja teremti meg számára a valóságát, amelyben amúgy él. (Utóbbi egy remek vívmány arra, hogy a tudat meg tudja győzni testét, hogy ne adja fel a küzdelmet, tegyen erőfeszítéseket, dolgozzon, stb.) A fundamentalizálódás, a céltudatosság, a naivitás, a belelátás vagy a kivetítés mind erre a sajátosságra épül, változtatja a belső valóságot, láttatja a vágyakat, és néha ezáltal tényleg megteremti azokat a külső valóságban.
A másik jelenség az, hogy bár az ember egy passzív résztvevője a dolgoknak és neki vannak körülményei, attól még lehet szabad akarata, ha azt a körülmények is megengedik neki. Természetes környezetben ez a megpihenő-szemlélő állapot, amikor éppen nem éhes, szomjas, fáradt valaki, nem nyomasztják feladatok, problémák, és egyéb gondok. Amikor csak önmagában van.
Társadalmi helyzetben módosul kicsit a dolog, hiszen ott nehezebben biztosíthatóak a szabad lét ilyen jellegű pillanatai. Közösségben, társadalomban is nekünk vannak meghatározó körülményeink, de egyben mi magunk is körülményei vagyunk másoknak, hiszen külső hatásként a tetteink, kapcsolódásaink ugyanúgy befolyásolják mások életét. Egy filozófiai elgondolás szerint az emberek prométeuszi ajándéka, a társadalomalkotó képesség, a részvét lehetett. Mert amikor a tudat kilép saját szkafanderéből, és egy másik test helyébe képzeli magát, akkor ez a részvétel átérezteti a másik valóságát. Valószínűleg és neurobiológiailag nem történik más, minthogy az egyik szkafander érzékelőrendszere áttükrözi saját magára a másikról leolvasható jeleket. Lemímeli a metakommunikációs elemekből, a szagokból, a hangokból, a látványból (és mindannak a tapasztalható hátteréből, ahol a részvétel épp megtörténik) azt, hogy milyen eset lehet az, amire a másik így reagál. Átérez, majd együttérez vagy elhatárolódik.
az élet egy sodródás a körülmények viharában
Veszem ezt a járványt példámnak. A kezdetektől fogva semmi ráhatásom nem volt a dolgokra. Semmilyen szinten. Mondjuk még most sem teszek úgy, mintha mégis lenne. Nem élem át a drámát, nem sírok a monitor előtt, nem használom arra, hogy okosságomat vagy fontosságomat igazoljam azzal, hogy jól megfelelően viselkedek benne. Egyszerűen alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez és azon belül próbáltam „vágyaim” szerint cselekedni. A vírussal még mindig nem találkoztam (le is teszteltem), de a vírusra adott társadalmi körülményekből, a rám hulló hatásukból már… hát nagyon elegem volt 2020 végére. Méghozzá azért, mert még jelenleg is az „összes rossz” egy komplex társadalmi cselekvéssorozatból adódik. Kényszerűségből kell valahogyan lennem, de nem a józan ész/eszem jegyében, hanem a nagyobb rossz, a büntetés, társadalmi presszió, egyebek elkerülése végett. Merthogy a társadalom elvárásai, a kollektív részvét - ha van még ilyen és nem csak egy financiális tényező az egész - azt kérte, hogy alkalmazkodjak és legyek részvéttel.
De közben az én érzékelésem szerint nem olyannak tűnik a helyzet, hogy jogos vagy igazságos elvárás lenne ez az alkalmazkodás. Vannak, akik rengeteget veszítenek, vannak, akik szélsőséges szinten korlátozódnak, és vannak, akiknek amúgy együttérzésre fittyet hányva semmiben sem változik az életük. Beszélgettem olyannal, akinek teljesen összeroppant az egzisztenciája a korlátozásoktól, ellehetetlenült, hosszú évek munkája hullott semmivé, és nincs számára más lehetőség. Vannak, akik egyszerűen a semmi állapotában várnak, de nem tudják, hogy mire, mert ezt senki nem tudja... ezen egyszerűen nem gondolkodik senki (ahogy előadásokon mondom: mert nincs stabil pont). Nincsen kölcsönös részvét, csak társadalmilag diktált körülménycunami és az abból adódó sodródás. Mindez egy olyan országban, ahol most a járványban megmentett életévek töredék mértékűek azokhoz az elvesztett életévekhez mérten, melyeket az általános szegénység biztosít úgy 1,5-2 millió lakosnak.
(De nem csak Magyarország sikeres minden téren! Rendszeresen gyűjtök forrásanyagokat a Hübriszhez, így gyakran futok bele olyan jelentésekbe, mint ami Trumpli idején megkavarta az ameszokat. Akkor azt mondta Azelnök, hogy felesleges maszkot hordani, és ezt az ottani járványügy is tweetelte. Aztán jól politikai ideológiává vált a maszkviselés, mert a demokraták/máshogyszkeptikusok/stbk inkább felvették, hivatkozva a tudományos megállapításokra. Persze a járványügy sem gondolta komolyan, hogy felesleges lenne a maszk! Szimplán jelentették, hogy ha most elkezdi vásárolni a lakosság a maszkokat, akkor nem lesz elég védőfelszerelés a kórházakban, egészségügyi rendszerben. Előbb fel kell pörgetni a gyártást, alternatív maszkokat nyomatni, adni feladatot a lakosságnak és hasonlók. A humoros az, hogy végül a világon nem is a ténylegesen védő maszkok terjedtek el, hanem a „semminél jobb” maszkok, a házilag tűvel varrt vagy a műtős maszkok.
Azért a védekezés mértékéhez még azt hozzátenném, hogy pl az Oxfam jelentése szerint kb egy év alatt 2,6 millióan haltak meg a betegségben, ugyanakkor kb 4,4 millióan (napi 12.000 fő) haltak bele a járványintézkedések okozta éhezésbe. Kb fél milliárd ember vált munkanélkülivé globálisan. És 2020 év végéig (!!!) már 11,7 trillió dollárt égetett el a világ a járványhelyzetre. Demagógba átszámolva ezt: 3.58 millió MILLIÁRD forint, 3/4 év alatt. Ennek 83%-át a 36 leggazdagabb ország füstölte… itt látszik, hogy mi az a jelenség, amikor előbb megy végbe egy tudatos folyamat, minthogy mérlegelve legyen, hogy hova is indult el.)
***
Mint említettem fent, minket is telibekapott az egész össznépi hókamóka, hiszen folyamatosan leépülő szegmensükben már eddig sem volt túl sok tartalék. Mi is elkezdtünk eladni mindenfélét, kisöpörni a maradékokat, hogy valameddig legyünk/jussunk. Szó szerint hétről hétre kellett gondolkodni, mert a véletlenszerű állami lépések, a kiszámíthatatlan vásárlói/fogyasztói habitus, az önálló vállalkozás összes macerája nem akármilyen alkalmazkodást követelt meg a szegmensben. ÉS ERRE JÖTT A JÁRVÁNY! És pár hónap alatt ki kellett derülnie, hogy a társadalomnak egyáltalán nincs is szüksége a kulturális kasztra. Mindenki mehetett biciklizni futárként, az „építőiparba”, „szalag mellé”. Idén január végén már ott tartottam, hogy kész, nincs tovább, keresek valami tök idegen melót, és onnan elkezdek újraépíteni mindent. Hagyom, hogy a körülmények teljesen determináljanak, felszámolják a maradék szabadságomat, és ezzel teljesen értelmetlenné tegyenek mindent, amit csinálok és csináltam.
Merthogy a sokévi agyalásban és próbálkozásokban, a pályázatokban, a fejlesztésekben, a semmiből gépek hozásában és felújításában, a technika csiszolásában, a belengetett galériás szerződésekben, keretezés tanulásban és készítésben, ígéretekben, együttműködésekben és hasonlókban minden rajzomat el kellett adnom. Nem maradt tartalék (illetve a tartalékhoz is hozzá kellett nyúlni), leértékelésekben kellett kisöpörni mindent. Előadásokat, képzéseket, ilyeneket nem lehet még most sem tartani, és minden felépítése, kialakítása idő kérdése, amire soha nem volt keretünk. Nálunk önelőfinanszírozás van, hiszen amúgy hitelképtelenek vagyunk, valamik előállítójaként még 53 egyéb szűrőn (eszközök, szoftverek bérlése, logisztika, alapanyag, mindenféle adó, munkaidő, tartalékolás, marketing, programozó, hírverés, paszpartuzás, keretezés, üvegezés, …) kell átfolyatni mindent, hogy végül eljusson hozzánk. Ez a legvégén semmire sem tud elég lenni, csak nagy truvájsággal.
Node van tovább, csak egy másik bejegyzésben! KATTINTS IDE!
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!