Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!