Rég volt szó a témáról, úgyhogy gondoltam pötyögök egy kicsit legújabb húzódó prodzsektemről! :)

Szóval az egész úgy indult, hogy rendre felmerültek bennem olyan kérdések, amelyekre nem nagyon volt az internet előtti világban válasz. Vagy nyilván volt, csak számomra elérhetetlen helyeken. És amikor ellentmondásokba futottam bele, akkor pro és kontra kerestem tovább a válaszokat. Ha iksz mégsem ipszilon, akkor mi más lehet inkább és amúgy miért nem ipszilon. Szépen gyűltek a kérdések és a hozzájuk kapcsolt társ-információk. Később érthetővé vált számomra, hogy ezzel a stratégiával asszociációs láncok épülnek az agyban, és a közép, illetve hosszútávú memória alapját jelentik. Hátrányuk, hogy csak olyan emlékanyagok épülnek bele ezekbe a láncokba, amelyeket érdekesnek tart az elme. Ugyanis a többit felesleges adatként figyelmen kívül hagyja. (Pont ezért értelmetlen a magolás, a lexikális adatok biflázása.)

Tehát ami értelmes információnak tűnik, pontosabban fogalmazva relevánsnak, az megmarad, de a többi nem. A folyamat önmagában egy egyszerűsítési szelekciót végez az új ismeretekben, felbontva az összes létező benyomást, jelenséget, érzékelhető dolgot, szóval tényleg mindent, és azt az ember elméje számára kezelhető, egyszerűbb elemekben értelmezi. És ennek a leegyszerűsítő értelmezésnek a tudatában lenni elképesztően fontos dolog.

Még később azt is megértettem, hogy ez a fajta információs leegyszerűsítés teszi lehetővé, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk és a ’mindent’ el lehessen választani a ’valamitől’. Ennek a folyamatnak a segítségével tudunk koncentrálni, tervezni, feladatokat kreálni és megoldani. Szakaszolni és ok-okozati sorrendbe rendezni például egy munkafolyamatot, mentesítve minden szükségtelen részlettől. Maga a nyelv struktúrája, hangelemeinek limitált száma, ritmusa, szabályai mind ennek az egyszerűsítő folyamatnak az ékes példája. A mindenféle ömlesztett zajból kiemelt bizonyos alkatrészek segítségével tudjuk a hangokat úgy hallani, hogy azonnal felismerjük, hogy hordoz-e konkrét információt, vagy ha nem a számunkra értelmes módon halljuk a hangok kombinációit, akkor értjük, hogy az például egy másik nyelven folyik. Vagy a nyelv, amit hallunk, az pont egy másik faj hangsorozata, és annak a fajnak egy példánya az ágon dalol. De így értelmezzük azt is, hogy esetleg a hangok valami külső jelenség hanghatásaként jelennek meg és segítségükkel észlelünk egy bizonyos folyamatot. Az agy ezeknek a kombinációknak a mintázatát és anomáliáit figyeli, és amelyiket be tudja azonosítani, azt tudatossá teszi, ’észleli’. Ezért tudunk egy zajos tömegben beszélgetni, sőt, a váratlan eseményekre is felfigyelni egy ilyen zajos tömegben, vagy a partner jellemző hanghordozásában történő pici megingásra is felfigyelni.

Természetesen a káoszból az érthető egységekre egyszerűsítő eljárásnak hátránya is van.

Mint sokkal később megtudtam, az egyre nagyobb specializálódás, az egyre akkurátusabb egyszerűsítés egy adott részterületen kitűnően működik, de mellette homályba vész minden más ismereti terület. A figyelem fókuszálása emiatt az átfogó szemlélést nehezíti meg.

Már rajzoltam kicsit, amikor feltűnt, hogy a memóriában lévő emlékek egy része benyomásként őrződik. Nem konkrétan a képét tudtam felidézni adott dolognak, hanem íz vagy illatbenyomás kombinációjában. Sőt, rövidebb folyamatokat elő tudtam hívni egy-egy bevillanó asszociáció segítségével. Viszont a nagyon rövid idejű emlékezni valók - amelyek kulcsfontosságúak a rajzolásnál -, na azok nem mentek olyan egyszerűen. Az ekkor felmerülő kérdésem az volt, hogy miként emlékezhetünk hosszan olyan információra, ami pont a jelen pillanata előtt történt. A rajznál ez a folyamat sokszor játszódik le, mert ez az a lépés, amikor a rajzoló ránéz a modellre, majd arrébb mozdul és a „látottakat” papírra veti. Egyszerű kis lépés, lehet is tanulni, fejleszteni, megérteni, hogy ilyenkor miket kell megfigyelni, de amit nehéz megszokni, az inkább ez a rövid távú emlékezési (’emlék-ezési’) folyamat. Visszahívni a képet úgy, hogy azt belül tovább lehessen látni, tovább lehessen figyelni és közben kívül vissza lehessen adni, lerajzolni. Hetekig tudnám ennek a folyamatnak a komplexitását magyarázni, de az érdeklődés hiányára való tekintettel most nem teszem, hanem ugrok egyet.

Kiderült, hogy a nehézség számomra a rövidtávú memória edzettlenségéből adódott. Ugyanis rövid távon nem a memóriába ment le vagy tárol információkat az agy, hanem a munkamemóriába, egy teljesen más struktúrájú részén. Itt minden máshogyan működik, sokkal összetettebben és párhuzamos „számításokkal” kerül kielemzésre minden adat. Itt válik el a búza az ocsútól és pelyvától, itt szálazódik szét az érdeklődésünk szerint a nagy egész a részek összefüggéseire. És tulajdonképpen csak azért magoltatnak gyerekkorban verseket, hogy ennek a gyorsmemóriának a tartós memóriával összekötő csatornáit erősítsék. Mert amikor megértünk valamit, akkor a hasznos információ már egyből értékessé válik számunkra, így lehetősége nyílik arra, hogy átkerüljön a hosszú távú tárba és ott becsontosodjon. Az észlelés megtapasztalódik és emlékké nemesül. Hátrány itt is van. Ha hibás volt a beégett emlék, akkor csak nagyon nehezen lehet kimozdítani onnan. SZERINTEM, a saját megfigyeléseim és olvasgatásaim szerint ehhez általában traumatikus hatások kellenek (a trauma görögül sebet, sérülést jelent). Nem a köznyelv szerinti traumákra kell itt gondolni, hanem olyan megakadásokra, amelyek „megérintik az embert”, megrázzák vagy megakasztják a cselekvésében. Úgy látom, hogy ezek az esetek olyan idegi jelátadást módosító nagygenerálok (neurotranszmitterek és a jeleket közvetítő vegyületek mennyiségi változása egyaránt), amelyek egy ideig újra képlékennyé tudják tenni a merev információkat és teljesen át tudják kötni az emlékeket. Például rettegés hatására hívővé válhat valaki, az elme megvilágosodhat (logos likes this!), vagy a kompromisszum eltörlődik és bosszút fogad valaki, vagy ilyenek még az aha és heuréka-élmények. Ezek mind ilyen ismeretátíró módosulások eredményei, és erejük a traumatizáló hatás mértékéből adódik. Apróbb esetekben, értékes információk megértésekor, tanuláskor a memóriában tárolt ismeretanyag felülírását elégedettségérzés és egyfajta öröm jutalmazza, amolyan pozitív visszacsatolásként. Hosszas munka nagyobb koncentrációt igényel, szenvedélyes folyamat (’szenved-ély’), mely őröli az illetőt, ezért megoldáskor felszabadultságérzetet érez.

Node természetesen nem szeretném hergelni a pszichológiásokat az idegtudományok sajátos bemutatásával. Ezért párszor már kaptam, micsodahülyeséggé nyilvánították meglátásaim. És kétségtelenül problémás a neurobiológia szempontjából mindez. Mert a jelenlegi tudományos felfogás azt diktálja, hogy teljes mértékben a természettudományos törvények alá van rendelve az embert. Így az ő gondolkodási szabályzatának a kb véletlenszerű újraírása egyet jelentene azzal, hogy az ember nem determinisztikusan működik (előre meghatározott módon). Ahogyan viszont a természettudományos törvények szerint kellene. Vagy a másik lehetőség, hogy nem ilyen módon van a természettudományos törvények alá rendelve a gondolkodás mikéntje, és létezik a (konzervatívan felfogott) tudományosság szerint értelmezhetetlen szabad akarat (és azért nem sikerül a konzervatív módszerekkel megtalálni, mert a módszerek mást vizsgálnak… szóval paradigmát kéne váltani).

Aztán 2021-ben éppen elvoltam a kérdéseimmel, amikor az előadásokon összefutottam két olyan érdeklődőmmel, akik minden elhangzott mondatomra picit másként reagáltak, mint mindenki más. Értették, hogy mit mondok, követték is, de úgy tűnt, hogy egyiküknek nem állt össze belőle semmi, a másikuk meg inkább végig engem nézett, miközben vetítettem a képeket és azokról magyaráztam. A szemük mozgása szintén tök statikus volt, miközben értelmezéskor általában a szemek kimozdulnak oldalsó irányba (jobb fölfelé, ívben, illetve jobb lefelé). Mint kiderült, mind a ketten afantáziások voltak, azaz egyikük egyáltalán nem lát magában képeket gondolkodáskor, másikuk meg még a belső hangját sem hallja.

Az már csak külön pikánssá tette a dolgot, hogy mindezt a vizuális művészetekről szóló előadásokon sikerült megtapasztalnom. Nagyon megörültem ennek a két felfedezésemnek, merthogy egyik kérdésemre találtam általuk választ. Régebben nem értettem, hogy ha valaki nem lát képet magában, akkor miként képes emlékezni? Számára milyen formában, milyen jelölésekkel csontosodnak az információk? Milyen érzeteket használ elméje, hogy maga számára megmaradjon a tapasztalat? Sőt, hogyan gondolkodik, ha se a vizuális képet és látványt nem tudja előhívni, se az audio hangot, a beszédet nem képes (’nem-képes’) visszajátszani? Hogyan beszélnek ők magukban?

Utánanézve (’utána-nézve’) az internetből az derült ki, hogy az afantáziával komolyabban csak 2015 óta foglalkoznak, mert addig nem tűnt fel, hogy van ilyen. Pedig kézenfekvő a dolog, ha elfogadjuk, hogy van, aki jobban érez ízeket és ezért jobban tud főzni, vagy ha valakinek jobb a szeme valamihez, akkor az részletesebben lát úgy általában is. Azaz az érzékszervi csatornák kiműveltsége kihat az agyi folyamatok kiműveltségére is. Mindezen erősségek a munkamemória világát érintik, ez igazolt. Több tapasztalt részlet az agyban több olyan elemet jelent, amelyek kombinálódhatnak ismeretekké. Ezáltal a gondolat nyelve dúsul érzékszervi impulzusokkal. Mégazazabban, a munkamemória, a gondolkodás magánzárkája tehát nem csak a saját hangot tudja használni munkájához, hanem a vizuális adatállományt is, sőt, minden érzékszervi hatást is, amelyet egyszer már tapasztalt és érdekessége és relevanciája szerint átemelt a tartós memóriába.

És a folyamat, amely segítségével emlékezünk visszafelé is tud működni. Újraéléssel, pontosabban újraérzékeléssel vagyunk képesek gondolkodni. Még tovább víve a dolgot, ez azt is jelenti, hogy nem mindegy, hogy a képzelet (’kép-zelet’) milyen elemekből épül fel. Ha a szörnyűségek alternatívaként és nem elrettentésként szerepelnek a memóriában, akkor könnyen eszközökké, nem pedig intő jelekké válhatnak. Régen az erkölcs érzete, például a lelkiismeret védte ki ezt a diszfunkciót (nem gondoltak a rosszra, nem cselekedtek rosszat). De a régi világ kényelmetlen keménysége, a traumák gyakoribb tapasztalása is fontos szerepet játszott a gondolatok és érzések helyes értelmezésben. Volt a dolgoknak súlya.

már megint itt tartunk

A Hübrisz helyett megint a gyogyólendben kötöttünk ki. Igen, a komplikált és nehezen érthető valóságban, de meghomályosítom, hogy ezek a jelenségek, hogyan vannak a gyakorlatban, és miért olyan érdekesek vagy fontosak számomra. Hogy a fenti ’milyen nyelv jellegű kódolással működik a munkamemória?’ kérdés hogyan jelenik meg az én kis őrült világomban.

Mindig érdekelt például az, hogy mikortól jelennek meg az emlékek. Főleg azért, mert nekem voltak nagyon régi emlékeim, de nem tudtam megfogalmazni őket, mert csak a benyomások maradtak meg memóriámban. Főleg képek, de sokszor összetett ízek, vagy hanghatások, de képi formában. Ahogyan például az álmodáskor is hallunk: látni véljük annak a képét, ami a hangot kiadja, és érezzük, hogy ezt halljuk. Beszélgetünk valakivel, az tátog (néha), és tudjuk, hogy mit mond, de nincsenek hangok. Csak értjük, hogy hallás útján jutunk az információkhoz.

Időről időre felmerült bennem az egyik legrégebbi pontos emlékképem. Egy érdekes zene, mely olyan képekhez társul, mint a csillagokba ellovagoló lovasok, egy szakállas cowboy. Még az ufók jelenlétét is megkockáztattam volna, de 1986 és 2000 között nagyon kevés dolog volt, ami nem volt kapcsolatban ufókkal. Ez az emlékbenyomásom az egyik legerősebb régről, így azt sejtettem, hogy biztosan valami fontos vagy erősebb impulzus hatására került mélyen az agyamba. Nade mi lehetett a zene? Amit annak ellenére nem tudtam jól elmenteni, hogy nagyon tetszett. Tudom, hogy az a zene tetszett nagyon, de nem tudom a hangokat visszahívni, csak a kísérő képeket. Fordítva, de úgy mint, amikor filmzenét hallgatva bevillannak (’be-villan’) a jelenetek képei. És eleve, miért nem hallottam azóta soha?

Feldobtam a mensás kispajtásoknak a kérdést, mert ha már engem idegesít, akkor a többi rejtvényrögeszmést is idegesítse, hogy legalább ennyi örömöm legyen a dologból.

A poszt végére odaemlítettem valamiért Atom Antit, és még egy gif-et is a rajzfilm ikonikus atomcsillagjáról. Ha valakinek nem lebegne a szeme előtt, az nézze meg a rajzfilm introját:

Atom Anti szintén régi emlékem, amelyik mindig beugrott, ha az említett zene talánya felmerült bennem. Valahogyan összekapcsolódhatott a kettő, mert Antit mindig koravacsorakor néztük. Vagy ezt vagy a Jetson családot. Viszont a Jetsons mégsem kötődik a talány zenéhez. Megvan minden a vacsoráról, előjönnek a képek a furcsa lécezésű kisablakról, amely a tv mellett volt, előjön a televízió is, egy Beijing model 837-1-es, melyen 3 apró színes csík mutatta, hogy az bizony egy színes tévé. Előjön az is, hogy erről magam többször meggyőződtem, amikor 2 milliméterről néztem az rgb képernyő piros-zöld-kék sávjait és közben hallgattam, ahogy a hajam statikusan ropog a katódsugárcsőtől. Érzem az illatát és az ízét a vajkrémes kenyérnek, amelyre olajosszardínia került feltétnek, szétnyomkodva rajta villával a halat. Látom, amint a kifinnyázott halgerinceket én pluszban megkaphatom és érzem, hogy ennek örülök. És az is nagyon élő kép, hogy amikor új volt a vajkrém - amit csak vacsorára lehetett enni - akkor az alufedelét leszedve pár darab, rizsszemnyi tejzsír szem ült a tetején (a felbontás az én feladatom volt, mert bátyám nem bírta az ilyen úszó/kicsapódó foltokat, a „lepedéket”). És ez az egész csomag egyszerre jön elő agyamból Antival és a zene-talánnyal, közben biztos vagyok benne, hogy nem kapcsolódhatnak a valóságban, kizárólag valamiért az emlékeim elmentése köti össze a kettőt. És ebben azért vagyok olyan biztos, mert Antit, mint említettem, csak vacsorakkor néztük, de a videoklipek a koradélutáni órákban mentek, amikor nyilván nem a konyhában tévéztem.

Notehát, bedobtam a mensás dühöngőnkbe a feladványt, és meglepetésemre többen is emlékeztek erre a klipre, de maguk sem tudták beazonosítani. Végül valaki betippelte, hogy ki lehet az előadó, kire illik a zene leírása, a szakáll, a cowboy életérzés. És rákeresve a zenészre, majd az ismertebb számaira, majd annak az egy számának a videóklipjére, Anti szerepe azonnal érthetővé vált. A lényeg 1:52-nél látható, az énekes sarkantyújánál.

+1: Adódik a kérdés, hogy miért ment éjjel nappal ez a 3 szám a tévében. A Pet Shop Boystól a Go West, a Roxettetől a Joyride, illetve a Planet Texas. Gondolom azért, mert a rendszerváltás öröme ilyen apróságokban is megjelent. A Pet-ék száma egy kvázi összefogás-himnusz a Nyugatnak címezve, a Roxette egy különösen izgi utazásra hív mindenkit, amely dejólesz. És a Planet Texas a Dallas-fanatikus társadalomban külön érdekes, hiszen a számban hallható négy világváros: London, Párizs, Budapest és Tokió.

+1 emlék: A hegy gyomrában című minisorozat. Ennek hatására évekig egy varázskövet cipeltem magammal egy kis szövet szütyőben, hogy én is tudjak telefonálni az ufóknak. Mondom, minden róluk szólt akkoriban.

mért értenöl ehhöz, te!

Szóval az ehhez hasonló kérdéseim társaságában haladtam végig a vizuális kultúra változásán, a természettel kapcsolatos kérdéseken, rovargyűjtésen, rajzoláson, marketingen, művészettörténeten, kultúratörténeten és hasonlókon. Amikor azonosságokat vettem észre, ott gyanakodni kezdtem, és összefüggéseket kerestem. A rajzolás gyakorlatából elméleti elemzés lett, a művészettörténetből kultúratörténet és esztétika-elmélet (művészetelmélet). Ebből és a realizmusból pedig a kortárs művészet kritikája, a pozitivizmus elmélete, a valóságértelmezés társadalomtudományos elméletei. A realizmus minden szegmensében azt tanítja, hogy a bölcsesség, az értelem a komplexitásban rejlik, tehát minden úgy kell megérteni, hogy minden részében egyszerre, nem szétszálazva. A komplexitás követésével szélesebb merítésben kezdtem nézni a dolgokat, így a valóságértelmezés és modern filozófiák válságánál lyukadtam ki, egy elég retrospektív útvonalon megtett körút végén, ahol már a neurobiológia, az energetika, a zöld dolgok, a mikrobiológia határai kezdődnek. És ennek az információáradat-feldolgozásnak az eredményei kerülnek a Hübriszbe.

Persze, hogy majd mennyiben tartalmaz releváns ismereteket másoknak, azt nem tudom eldönteni. Igyekszem úgy megírni, hogy érthető legyen (jobban, mint a Realizmus.), de ugyanakkor a tudományos részek se legyenek elnagyolva. A felhasznált irodalom egyetemi tankönyvekből és alapos feldolgozásokból áll, rengeteg publikáció, videós anyag, előadás mellett. Csak a szűk forráshivatkozás 200 címen felül van, és ebből 60 könyv. Az egyetemi tankönyvek vagy szakkönyvek felhasznált irodalma külön-külön átlag 35-40 másik könyvre támaszkodik (1800 további könyv). Az olvasott és végül használható anyag 42 millió karaktert tesz ki, a jegyzet ezekből 900.000 karakteres lett. Hogy érteni lehessen ezeket a számokat, 810.000 karakter tesz ki egy combos ismeretterjesztő anyagot. Szóval ez a kis heppem eléggé masszív munkába ment át.

A nehéz benne az, hogy szinte minden értelmében teljesen kétséges a megírása. És nem csak a finanszírozási hátterére gondolok, az egyszerűen katasztrófa ebben az országban és ebben a jelenben. Minden segítség jól jön, de közösségi finanszírozást meg ilyeneket szervezni több idő, mint megírni az egészet. És szintén forrásigényes. Hanem inkább arra gondolok, az örök rettenetre, hogy ki olvasná el? És miért? Hiszen nem lehet eljutni az olvasókhoz a piaci sajátosságok miatt. Már itt megdől a dolog. Viszont, ha nem lesz belőle könyv, akkor meg miért alaposkodtam végig annyi minden anyagot a hivatkozásokhoz.

Fanni szerint azzal lehetne hirdetni a rohanó életmódúaknak, hogy azért éri meg elolvasni, mert akkor nem kell időt szánni a 60 másik könyv elolvasására. De közben hallom azokat a hozzászólásokat is, hogy a könyv formátuma nem jó, miért nem potkászban nyomom a mantrát a TeTubán.

Szóval most akkor elmondom a Hübriszbe kerülő, egyik pici érdekeséget, hogy érthető legyen miért fontos a könyv. Az olvasás a látottak síkra konvertálásából a képkészítésből jött létre egy hosszú folyamat segítségével. A lényege az, hogy eredetileg képek szerepeltek egymás után, és az agyi felismerés rendezte sorba azokat, hogy cselekményeket vagy ismereteket nyerjen ki belőlük. A kisgyerekek máig így rajzolnak, ők folyamatokat "mesélnek" a rajzaikon, jellemző, de nem sok részlettel (attributuálisan). Amikor elért egy kritikus szintet a sok képecske, és a társadalom is dúsabbá vált, akkor 2 módosításra volt szükség a jelöléseknél: új, kevéssé ismert eszközök ábrázolására, illetve nevekre. Előbbiek a munkatervezés folyamata felé dúsíthatták a nyelvet, utóbbiak az írás képekből hangalakokká transzformálását tették lehetővé. Az invenció nem csak azért érdekes, mert önmagában varázslatos, hanem mert a szemünk előtt van az értelmezés titka, csak túl kézenfekvő.

Amikor olvasunk, a visszahallással magunkhoz beszélünk, és ha érdekeset olvasunk, azt már folyamatában elmenti az agyunk, megjegyezzük, tanulunk belőle. Élő beszédben, előadáson, potkászban ilyen nincs. Ott egy végkövetkeztetés van. És ott vagy jegyzetelünk közben végig, vagy mellé kell olvasni. Ráadásul nem lehet dinamikusan haladni, mert fontos, hogy lépésenként is megértse a hallottakat valaki. Az írás visszaolvasható és eleve csak akkor olvassák, amikor akarják, van rá idő, érdeklődés.

A retrospektivitást, az átfogó elemzést és szemlélést a könyv forma és az olvasás szolgálja, mert a beszéd alapú közlés inkább lineárisan halad az időben. A-tól cettig folyik a cselekmény, különben nem követhető. Míg az írás egyszerűbben csoportosít (fejezetek, bekezdések, kötetek) és a csoportokon belül ugrálni is tud. Az átfogó szemléletmód pedig nélkülözhetetlen az ökológiai témáknál, a rendszerkritikánál és a strukturális vagy áttétes problémák bemutatásánál. Ez ügyben maguk a nevesebb ökológusok rendre hányják a vért, hogy megértessék, muszáj olvasni és olvasni muszáj. Nem működik a tudományos specializáló látásmód, mert képtelen komplex rendszerbe illeszteni az ilyen meglátásokat. Párhuzamos megoldásokat épít, amelyek nem alkotnak struktúrát, így a gyakorlatban nem tudják megoldani a feladatokat. (Ez a greenwashing, meg a zöldítés egyik fő problémája is.) Jelenleg teljesen új struktúrákra van szükség. Elsőként az agyak újrahuzalozására. Belenézni a Gorgók tekintetébe és őszintén megrettenni, traumatizálódni, hogy mindenkiben újra tudja szervezni a tudata az énjét (az ego-t).

nem benya kell, hanem lehetőség

Felhívnám a figyelmet napjaink történésében egy fontos mellékszálra. Van itt ez a sajátos energetikai krízisünk, amit az erdők nedvesvágásával és elpazarlásával, retrográd ársapkákkal, meg hasonlókkal kezelünk. Napelemet raknánk ingyen pénzből a kutyaólra is, de vezeték és akku nincs hozzá, és egy darabig nem is lesz. Fagyoskodnak a házakban ott is, ahol már az ablakot is el kellett tüzelni, meg ott is, ahol stabil, penészhatár fölötti 20°C van. 26%-kal több benyát vesz a lakosság, mert retteg attól, hogy a drágaság miatt nem lesz. Igaz, a 26%-os többletvásárlással kevesen és keveset nyernek csak a 30%-os áremelkedésnél, sokkal kevesebbet, mintha nem fogyasztották volna el az adott liter benyát. Szóval van ez a mi kis állatkertünk, amelyik retteg, kiakad, és energiapánikba lendíti magát.

Na, ennek az állatkertnek ezt a rendszert kellene átállítani NULLA széndioxid kibocsájtással működő világra. Ahol nincs földgáz, szén, lignit, tűzifa*, minden mindennel össze van vezetékezve és mindenhol minden szívja az ájerből a kakaót. Stabil frekvencián, a szükséges mértékben. Irreális.

Szóval, lehet Fanninak van igaza. Érdemes lenne elolvasni a Hübriszt, mert azzal időt tudna spórolni mindenki. Azt, ami a jelenlegi úton tényleg el fog fogyni.

Ha szeretnél segíteni, kérlek vegyél rajzot, printet, korábbi könyveimet, keress ötleteiddel, kérdezz bátran, vidd a prodzsekt hírét! Minden önfinanszírozással működik és Magyarországon sajnos nincsenek források ilyen dolgokra.

 Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!