[Ez a 3. része egy történésnek, az elsőt itt: KATTINTS IDE!, a másodikat itt: KATTINTS IDE! olvashatod!]

Ugye, a körülmények azok, amelyek alakítják a lehetőségeket. És tulajdonképpen akkor érezzük jól az életünket, ha a lehetőségek és az ”akaratunk” pont egybevág, vagy legalább nem üt el túlzottan egymástól. Ha mondjuk egy jó helyzetben vagyunk és tesszük a tennivalónk, aminek:

1., még az értelmét is látjuk

2., magát a munka folyamatát szeretjük végezni

3., az így elvesztegetett időt hasznosnak, megtérülőnek vehetjük (pénz vagy egyéb hasznosság szempontjából).

Kb ez a 3 lehetőség van. Minél inkább sántít az egyik, vagy egyenesen hiányzik, vagy akár 2 szempont is defektes, annál keserűbbnek érezzük a helyzetet. Úgy már nincs meg a kellő hasznosság, értelmesség, szenvedélyesség, motiváltság és egyebek abban, amit csinálunk.

Nagyjából 6 éve indult újra el ez a blog (2015. május 21-én), és már akkor azt gépelgettem, hogy milyen elgondolás szerint és hogyan lehetne megoldani azt, hogy a művészetemmel foglalkozzak. Több lábon állás, különleges dolgok készítése és a többi. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, volt 3 nagyobb kiállítás, írtam 2 könyvet, tartottam 16 előadássorozatot, összeraktunk egy különleges nyomdaműhelyt a semmiből, és egy elég jó keretező/barkácsolóműhelyt. Mindennek hátteret biztosítva, technikailag és eszközök terén jól működőre alakítva.

hasznosnak és megtérülőnek tartani a tennivalót

A kezdetektől fogva az volt a fő csapásirány, hogy hogyan lehetne azt a struktúrát kialakítani, amiben egyszerre lehet dolgozni és ebből megélni. Hiszen sokan megkeserednek és elhagyják a pályát, vagy a szintén rossz utat, a hobbiművészetet választják. De, aki egy kicsit hosszabban dolgozott már művészeten, annak érthető, hogy ez nem olyan passzió, amit lötyikézve lehet csinálni. Az elődök ugyanis annyira feltolták a lécet, hogy ma eszméletlenül nehéz azt tisztességesen megugrani. Nem technikai problémák vannak, hanem a konstrukció, a működés keretei lehetetlenül bonyolultak. Én például rendszeresen figyeltem, hogy milyen sebességgel (!) tudok rajzolni és milyen összetettségű képet. Folyamatosan fejlesztem a technikát és az eszközöket ahhoz, hogy ezt a tempót javítani lehessen. Például a veterán blogolvasóm találkozhatott azzal, hogy hogyan készítettem rajzállványt az igényeimnek, hogy mennyire más rajzszerszámokat használok. Mindez a javulási folyamat önmagában adódik a rajzolásból, hiszen ezek jellemzően ésszerű fejlesztések.

A macera a munkakörülmények menedzsmentjében van. Eljuttatni a képeket a nézőkhöz és a vevőkhöz. Hírverést, reklámot, hangot adni mindennek, de persze úgy, hogy ne kurválkodás, ügyeskedés és okosság legyen belőle, mert az középtávon sehova sem vezet és hosszú távon teljesen elhitelteleníti az embert. Ezt igazolandó, elég csak megnézni a sok galériást, kereskedőt és „művészeti” eNbert, milyen laza mozdulattal pöccintik le magukról művészeiket. Mennyire nem működik semmi jelenleg… nem is csoda, hiszen a szerződések mindig egyoldalúak voltak, a kihasználásra épültek és teljesen hülyére vették a készítőket. A marketing rész hasonlóan eltorzult, és egyre erősebbé vált a bombasztikusság, ami bizony a színvonalra hatott vissza. Nem maradt idő a munkával foglalkozni, ráadásul a jövedelmezősége egyre csak romlott a fokozatosan emelkedő reklámköltségektől, szívességektől és barterezéstől. Már egy jó ideje szűkül a piac, és ilyenkor a gagyi könnyebben lenyomja a minőséget, mert egyszerűen több ideje marad kimagyarázni magát és elnyomni a jobbat.

Talán nem kell még egy 52. körben szétsavaznom a mai állapotokat és főleg ebben az országban. Szükségét azért érezném, mert még mindig gyakran kritikáznak nekem arról, hogy ’biztosan nem én próbálom jól a dolgaimat, mert’… mert biztosan csak a világra kenem a saját hibáim. Én olyan vagyok, aki folyamatosan boncolgatja a dolgokat és éppen ezért lep meg, amikor ilyen szövegeket kapok. Mondhatnám - és most mondom is -, hogy szerintem kritikusaim nem merik beismerni, hogy semmi közük sincsen a kulturális területhez, nem ismerik a művészetet (eleve) és a legkevésbé sem erőltetik meg magukat, hogy ezen változtassanak. Éppen ezért nekik egyszerűnek tűnnek a dolgok, a művészet egy ugyan olyan >munka<, mint mondjuk az utcaseprés, szobafestés vagy kasszázás. Ráadásul sokszor a politikai nézetrendszerrel is gond van esetükben, de nem úgy, hogy az valamilyen, hanem inkább az, hogy az maximálisan semmilyen. Érték és elvek nélküli. Minden csak lebeg a képzeletükben, soha nem határoznak meg szempontokat, nem idomulnak elképzelésekhez. Ettől persze állandóan bizonytalanságban kell élniük, hiszen nem tudják hogy mihez és hogy mihez képest viszonyuljanak. Nincs stabil pontjuk.

Idővel aztán saját szorongásaik rabjaivá válnak, nem tudnak ez alól a belső vákuumtól szabadulni. De amíg ők nézeteikkel magukat tartják fogva, amíg ők maguk számára is saját leláncoló körülményeik, addig társadalmi szinten a ténylegesen dolgozó művészek számára is káros a nézetrendszerük.

Mert egyfelől a művészet nem olyan, mint egy 3 rétegű zsepi, virág prégeléssel, tehát, ha kellően olcsó, akkor veszik és „használják”. Nehéz erről beszélni, mert a nagy fogyasztói kultúrában a gyakorlat pont fordítva van, mint kellene lennie. Az ideális az volna, ha szeretnék megérteni az emberek a művészetet. Ha a gondolkodást, az érzékelést nem büntetésnek fogadnák el, hanem lehetőségnek a többé válásra. 50 ezer éve van művészet, az első sumér iskolákban a matematika és írás mellett a rajz és geometria volt a 3. tantárgy (a háromból). De ma ott tartunk, hogy nem gáz, ha valaki fakezű. Nem tartjuk eszméletlen gondnak, ha képtelen egy szekrényt felvázolni az asztalosnál (asztalos… ikejába minek az?!), vagy egy figurát szépen körbe kivágni egy papírlapból (ájped van, minek az?!). Elképesztő, hogy már az sem zavarja a néptömegeket, hogy az őket körülvevő tárgyak készítését, minőségi mibenlétüket nem tudják megérteni. Szomorú, hogy nincs érték, mert már nem tudnak hogyan és miként értékelni az emberek.

De nem csak ez a sekélyesedés nehezíti meg a körülményeket (bár egy képviseleti demokráciában pont ez okozza a közepes, átlagos színvonal felé konvergálást), hanem még az, hogy a szándékosan ízlés nélkül élők banalitássá teszik a kultúrát azzal, hogy levonják az ő szintjükre. Mindegy, hogy ikeás festményekkel kell versenyezni vagy kínosan debil megrendeléseket teljesíteni, az eredmény önsorsrontó a készítő számára. A felélő, kapzsi hozzáállással egyre rosszabb a szellemi klíma… mert leginkább maximálisan semmilyen, üres. Egyszerűen visszafelé haladás van. Már jó pár éve, de egyre gyorsabban.

szeretni magát a munkát

Ha a körülményeket és a rajzolás lehetőségét nehéz megteremteni, akkor a munkában elhivatottnak maradni legalább annyira nehéz. Amit a legtöbben nem látnak, hogy a vizuális művészetek készítésének van két olyan háttérterülete, amelyek legkevésbé sem a kannásborozós, lezseres, lumpenkedő művészkedésről szólnak, hanem a szakmaiságról és koncentrációról.

Arról a szakmaiságról, amely több annál, minthogy festékeket ken valaki a vászonra, vagy két sírás között instázik valamit új művéről, hesteg szívcsi-lájk! Amikor teljesítményben és számolva az idővel kell dolgozni, akkor a precizitás és a körültekintő tervezés ugyanannyira fontos, mint a megfelelő alapanyagok. És minél tapasztaltabb valaki, minél messzebbre jutott, annál több és több időt emészt fel az egyre bonyolultabb képek elkészítése. Vagy mennyiségben, vagy minőségben kell nagyobbat dobni, így minden részletre egyre több figyelmet kell fordítani az alkotási folyamaton kívül is. Egy idő után már számít, hogy ne zavarja meg a munkamenetet az, hogy melyik étkezés mikor van és pontosan mi az ebéd és a vacsora. Ahogy szintén számít, hogy úgy legyen tervezett a munkarend, hogy az ne ütemszerűnek tűnjön, hanem ritmusosnak. Legyenek szakaszai, legyenek pihenők, de a lehető legtöbbet lehessen a feladattal foglalkozni. Ez nélkülözhetetlen a tradicionális és magasan fejlett kézműves szakmák végzéséhez. Számít, hogy ne roncsuljon bele az ember, rajz esetében, hogy folyamatos edzések kísérjék a rajzi időket, illetve a szemet pihentető programok legyenek a munkálkodás közé szúrva. Voltaképpen az a lényeg, hogy minden az egy célt szolgálja, minden segítse a lehető legjobb alkotások létrehozását. De a több idő szükségessége visszahat a hasznosságra és a megtérülésre. Cseppet sem mindegy, hogy a komplikálódó folyamat mennyiben fenntartható.

látni a dolgok értelmét

Az egyik legnagyobb közkeletű félresiklás, hogy általában azonosnak gondolják az alkotó és az alkotást „használó” céljait. Sokan úgy képzelik, hogy alkotásokkal magukra tapaszthatják az alkotó habitusát, bohókásságát, művészi szabadságát. Rosszabb esetben ez egy adag lenézéssel is társul, mert azzal, hogy fizetnek érte, alá-fölé rendeltségnek (is) érzik a ’vásárlást’. Lefitymálják a készítőt, fölényesnek érzik magukat, kegynek a vételt, alkudozással, maceráskodással, váratlan ötletelésekkel feszítik a készítőt. Nekem is sokszor volt ilyen téren rossz élményem, néha még itt is hörögtem a jelenségre. Mert ilyenkor mindig rá kell ébredni, hogy a munka eredményét nem értékelik, hogy az alkotás nem tud hatni rájuk, nem becsülik meg, de nem is tudják, hogyan kellene nézni a képet. Számukra csak eszköz, egy a művészettel tök ellentétes folyamatban. Ők vannak és nekik kell a kép, nekik kell a fíling, hogy ‘van véve kép’, nekik kell a fló, hogy megengedhetnek maguknak képvásárlást.

Ilyen esetekben mindig kicsit meg szoktam roppanni. Mert nekem, mint készítőnek, nem az a célom, mint az alkotásom használójának. Nekem a szakmánkhoz kell lojálisnak lennem, én azt szolgálnom, a sok ezeréves hagyományokat, a technika fennmaradását, a szellemi hátterét, éspersze a társadalmi funkcióját. Még akkor is, ha jelenleg a megőrzés és átmentés a maximuma ennek a funkciónak. Így amikor elinflálva, lenézve, kegyből néznek rá a munkámra, akkor teljesen feleslegesnek érzem azt, amit csinálok. Ha nem látják, hogy hol melyik szférában van az, amit csinálok és melyikben ők, akkor mindegy a dolog.

A második 2020 évelején zajló „kész, vége!” helyzet tökig közepén azt boncolgattam, hogy nem látom egyszerűen a megoldását a dolognak. Ekkor már hetek óta variáltam, hogy mi lehet a gond a rajzolással, mit lehetne még áttervezni, hogyan lehetne máshogyan. Hogyan lehetne alkalmazkodni a körülményekhez. Teljesen kérdésessé vált a hasznossági és magtérülési tényezője a művészetemnek. Már kezdtem teljesen elfelejteni, hogy milyen a rajzolás, hogy lehet jó, és tiszta mázli, hogy volt még egy rendelés, amivel foglalkozni kellett (Kriszta, ismét nagyon-nagyon köszi!). De a leggázabb az volt, hogy a rajzolás, a művészet értelmét nem láttam már. Éppen ezért volt meglepő, amikor egy beszélgetés kapcsán, kicsit bővebben vagy részletesebben magyaráztam arról, hogy mi a nem jó éppen, majd egy héttel később csörgött a telefon, és közölte az illető, hogy nem tudja miben kell pontosan vagy hogyan, de segítene. Hogy normális keretek és feltételek között előteremtené, amire nekem szükségem van, hogy én tudjam azt tenni, ami szerintem szükséges.

Úgyhogy most, hat év után újra van idő, technikai segítség és a körülmények, hogy ismét szabad akaratom lehessen.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!