Kérdezték páran, hogy miért nyomom annyira a japán-rajongást. Merthogy a hírleveleseknek időnként mellékelek érdekes, művészeti témájú kisvideókat és ezek többsége japán kézművesekről, japán alkotásokról szól. No, hát, nem akarnék nagyon belemenni a történeti fejtegetésbe, de úgy alakult, hogy a szigetek konzervatív, ultra tradicionális periódusai évszázadokon át megtartották a kézművesekre jellemző ésszerű és minőségfejlesztő habitust. Japán esetében tisztán látható ennek mély társadalmi beágyazottsága, de nem pusztán arról van szó, hogy technológiákat csúcsra fejlesztenek és többet nem változtatnak rajtuk, hanem inkább arról, hogy az életmódjuk szemlélete ebben tükröződik. Nehéz különbséget tenni, hogy az ősi animista shinto és a zen-buddhista világnézet az, amelyik a maximumig emeli az alázatos teljesítményt, a szolgálatot és a munkában kiteljesedést, vagy ez már eleve szempont volt és később erre épült a vallásfúziójuk. Kb két csokorba tudnám felvázolni, hogy számomra miért szimpi ez az egész.

a kézművesség tisztelete

Az eszközkészítés 8-10.000 éve kiemelten fontos folyamat az emberiség civilizálódásában és szellemi fejlődésében. Eszközfejlődés, mint olyan már 3 millió éve működik, az emberelődöknél folyamatosan jelen volt, de 2 jelenős ugrás alakított nagyon sokat rajta (kb 270.000 éve és 12.000 éve). Ha meggondoljuk, hogy az írás alapú és széles rétegben írni-olvasni tudó társadalom Európában kb 2-300 éves, és eddig minden technikai tudás, tapasztalás főleg hagyományokkal, megfigyeléssel és beleszoktatással adódott át, akkor érthetőbb, hogy milyen komoly működési szabályokkal alakultak a legalapvetőbb eszközök is. A kézművesség és művelőik különleges megbecsülését ez adta. Őket sohasem küldték háborúba, sőt, volt olyan, hogy műhelyükkel együtt inkább elrabolták őket, hogy új helyen dolgozzanak, oktassanak. Amolyan varázslói voltak a mindennapi működésnek. És hát évszázadok alatt megcsontosodó formákat, a látható referenciáit adták a dolgoknak, tárgyaknak. Sok eszközt azért csinálunk valahogyan, készítünk valamilyenre, veszünk meg, mert egykoron a kézművesek azt a formát találták a legideálisabbnak a tárgy rendeltetésének, céljának és ez a forma dogmásodott. Ma, ha rosszul változtatnak egy formán, akkor a tárgy nem lesz felismerhető vagy értékelhető, nem fogják megfelelőnek tartani a vásárlók, hiszen eltér attól, amilyet megszoktak.

Egyik kedvenc példám erre a locsolókannák alakja. Régebben minden locsolókanna kör alapú volt és a kiöntő csőre merőlegesen volt szegecselve fogója. Merevségét a mechanikusa összesajtolt lemezélek és bordázott ívek adták (mint például a konzervdobozoknál). Még a teteje is sajtolt volt, fele pedig „lyukas” a vízbeöntő nyílás miatt. Így kényelmesen lehetett cipelni a kannát, fel lehetett akasztani egy hordfára és volt megfelelő méretű hely, hogy a kútról húzott vödörvizet bele lehessen tölteni. Űrmérete a vízhordó vödörhöz illeszkedett, a kilötyögést elkerülendő egy kicsit nagyobb volt, mint a vödöré.

Aztán más szempontok jöttek, odafigyelősebb locsolásra volt szükség, cserepeket kellett öntözni, így hosszabb, „lassan megindulósabb” kiöntőcsőrökre volt szükség. Hogy ez stabil maradjon, a kannák ellipszis alapúakká váltak. Így viszont fogásuk vált instabillá, át kellett helyezni a fület a rövidebb átlóról a hossz irányába. Öblössége azért megmaradt, a cseppmentes feltöltés is működött, mert nagyobb lett a fogója. Sőt, baba kis szórófejeket is kaptak a palántázáshoz. Aztán jött az fröccsöntés, és az értelmes, évtizedek-századok alatt kialakult formanyelv elmosódott az ipari megvalósíthatóság és ötletelő dizájn hatására. A fröccsöntéssel már mindenkinek lehetett kannácskája (gyanítom, hogy azért több locsolnivaló nem lett). És elsőre kijött az összes hiba, amelyeket el lehetett követni. Kisebb lett, mert a nagyobb fül instabillá tette volna a puhább műanyag konstrukciót. Ugyanezért szűkebb a szája, amiből adódik, hogy vödörből és cseppmentesen nem lehet beleönteni a vizet … sőt, slaggal is nehéz néha… A kiöntő szórófejénél rendszeresen ereszt, a kiöntő önmagában pedig csapat. Sehogyan sem jó az egész locsolókanna. Csicsából kerül rá litermérce (???), de nem tudom, hogy ki akar negatív litert, kiöntött mennyiséget mérni, hiszen annak értelme a feltöltésnél van. A nem kellő víz meg maradhat benne. (Tisztára néha úgy érzem, hogy az életem allegóriája egy ilyen kipattintott, régi locsolókanna, amit nem ért már meg senki.)

Az ipari átalakulások és a mindenkinek-mindent forradalmi mozgalom szépen elmosta az ilyen tapasztalatok jelentős részét. Valahogy a vas és szénmámor teljesen elvette az emberek eszét, és itt Európában és a nyugati világban tényleg komolyan vették, hogy egy új és jobb valamit építenek. Jobbat, ami új lesz és újat, mert az jobb lesz (lényegében pont ez a mindent megalapozó ellentmondás). Aztán lettek nem kifogástalan megoldások és elfelejtették a régieket. Ma meg egy erre telepedő kuszaság, értelmetlenség uralja a mindennapokat. Mindez a japán kézműveskultúra szintjét szemlélve és hozzáállását figyelve csudiszépen megérthető. Ők inkább ragaszkodtak a tradíciókhoz, a kulturális átadás folyamatához, hogy a világuk érthető maradjon számukra és nem akartak mindent átalakítani. Még akkor sem, amikor porig bombázták őket a világháborúban. Apróbb módosításokra nyitottak voltak, de a tökéletesre fejlesztés, majd a szint megtartása maradt a hozzáállásuk és életmódjuk lényege. Amikor a császár, a shinto élő isten, aki a hatalmas spiriistenek leszármazottja feloldotta a hústilalmat és engedélyezte, hogy disznót, majd tehenet lehet vágásra tenyészteni, akkor évtizedeken belül kifejlesztették a porhanyós sertésszeletet egy Angliából importált fajtából és a wagyu marhák húsát, amely azóta is a minőségi csúcsok csúcsa az argentin marhahús mellett. De ezt meglépték a whisky-vel is, egyből a legjobbat hozták össze. Amikor kettévált az első whisky főző ház, kialakítottak egy új és más brandet, akkor pár év alatt az is a legjobb 10 közé került világviszonylatban. Náluk összekapcsolódtak a legfontosabb kézműves szempontok, összenőtt a precizitás, a megismételhetőség, a pontos elemzés, a pazarlás kiküszöbölése, a fundamentalizmus, és minden további szempont, melyek a minőséget emberi oldalról létrehozzák. És itt nem fölöslegessé vált eszközök 300 éves repróinak tákolásáról van szó, nem miskakancsót, tarsolylemezt meg hülyeségeket készítenek, hanem teljesen új dolgokat az új idők szükséglete szerint. Hiszen a technika és „törvényei” stabilak és lehetővé teszik az újítást.

a végtelen racionalizmus és valóságtisztelet

A japán szellem számos ponton rávilágít az európai gondolat butaságaira. Amikor elkezdtem rament főzni, a kultikus és összesen 70 éve létező (!) japán csontlevest és annyira megtetszett, hogy ünnepi étellé vált számunkra. Annyira, hogy például Fanni szülinapjára szerettem volna szép, igazi porcelán ramen tálakat ajándéknak, így nekiindultam felkutatni, hogy hol kaphatóak. Mert ugye nem akármiben lehet ezeket felszolgálni: fontos, hogy a tál nagy legyen, elférjen benne a tészta (a soba vagy udon), maradjon hely a kb 4-5dl lének, mert a tésztát előbb eszik és az étkezés végén isszák meg a levest. De kell hely a főtt tojásnak, a díszítéseknek, feltéteknek egyaránt. És porcelánnak kell lennie, mert tálalás előtt forrásban lévő vízben átmelegítik (és fertőtlenítik) a tányérokat, amelyek amúgy szépek, letisztult kinézetűnek.

Meglepődésemre azt találtam, hogy egy ilyen ramen tál 8-30.000 forint körül kapható nálunk… Pedig semmit sem tudnak ezek a tálak önmagukon kívül. Biztos voltam benne, hogy itt nem a hozzáadott érték van így árazva, hanem a szemkilopás hajtja a nullákat. Nem találtam megfelelő edényt (értsd: olcsót), és utolsó lehetőségként elmentem egy japán „szatócs” boltba, ahol megkérdeztem a tulajdonos hölgyet, hátha tudja hol lehet fellelni ilyesmiket. Ő felnevetett, ami a japánoknál a szürreálisan bombajó humor jele, és mondta, hogy hát ramenhez nem kell külön tál! Ahhoz bármelyik tál megfelelő, amibe belefér. „Nekem is olyan egyszerű fehér van otthon!”. Na tessék! Jön az európás és a tányérdíszítés alapján akar finomat enni, mert az agyára ment a szinesztézia, az eltérő érzékszervi érzészavar. Úgyhogy vettem szépen 13db kommersz, török fehértálat, mert ha még egy el is törik, akkor is lesz 12… mert annyi meg ugye kell. Tisztára az Elveszett jelentésben éreztem magam! A Csodálatos Bill Murray alakította, nem teljesen elismert filmben, amely csupa ilyen ellentmondásokkal téríti észhez főhőseit.

Nameg egy olyan szakmában vagyok, amelyben egykor még rettentően fontosak voltak a hagyományok. Természetesen a hülyébbek és fakezűbbek ez ellen folyamatosan dolgoztak, de a stílus, a realizmus belső logikája kizár minden értelmetlen újítást. Anno már az egyetemen mantráztam, hogy mennyire szükségesek a szabályaink, mert mi nem írott tudományt képviselünk, minket csak a hagyományaink és elveink védenek az elromlástól. 2-3 főt leszámítva senki nem értette meg, hogy miért szajkózom ezt, de nekem segített, hogy szisztematikussá váljon a készségfejlesztésem. Nekem elkülönült a téma, a látvány és a kép célja, értelmezni tudtam ezeket külön-külön is. És amikor sok évvel később nekikezdtem rábeszélésre előadásokat tartani a rajzról és a művészettörténetről, akkor már egy egységes, szervezett tudásom volt. Erre alapozva el tudtam dönteni, hogy mondjuk belső ellentmondások miatt mit taníthattak rosszul még akár egyetemi szinten is. A szakmai gyakorlat, illetve a szakmázás a gyakorlatban hamar megmutatta azt, hogy bizonyos színvonalat milyen áron, milyen körülmények között, milyen speciális eszközökkel lehet elérni. Hogy sok fontos kompromisszum (inkább eljárásrend) okozza azt, hogy bizonyos témákat nem rajzolnak/festenek művészek.

Hogy közelebb vigyem az olvasót ehhez, írok egy példát: a fotó megjelenéséig nem lehetett illanó témákat ábrázolni, mert nem voltak megfigyelhetőek. Nem voltak vízalatti képek, közelről füstöt, buborékokat, folyó vizet és ilyesmiket nem ábrázoltak. Értették a látványt, de nem tudták a részleteit megfigyelni. Aztán a fotó lehetővé tette ezt a megfigyelést, de a realista anyaágazat csak nagyon csínján bánt az új eszközzel. Kezdettől fogva érthető volt, hogy a művészet célja nem a valóság puszta visszaadása. Hogy a ’reflektálás’ nem visszatükrözés, hanem visszamutatás, az alkotásokkal keltett ’reflexió’ nem megmutatás, hanem egy konkrét ’benyomás’ keltése. A fotó a fejlődésével mindig a valódi pillanatok visszaadására törekedett, technikailag erre fejlődött ki. A fotó képes volt az időfolyásbeli pillanatot „megragadni”, míg a hagyományos eszközök az örök változásból az állandó értékeket tudták kiemelni, átmenteni az időn túlra, hogy az ne mossa el a ténylegesen fontos dolgokat. Ez két teljesen ellentétes irány és ellentétes alaprendeltetés. Ezért hülyeség csendéletet fotózni vagy elmosódott dinamikát festeni. Azok buta utak. A realista felfogás soha nem vált külön az ideák világától (mint a naturalizmus), ugyanakkor a haladás elfogadása miatt nem vetette meg a fényképezés technikáját sem. Inkább azt is fejlesztette, lásd később…

A régiek szerint az ember halandó volt, ezért amikor látványa átkerült egy képbe, akkor őt egy tökéletesített lényegi látszata őrizte meg az örökkévalóságig. Az esszenciáját (vagy személyében kidomborodó archetipikus valóját) próbálták megragadni. Ezért nem szívesen dobunk máig ki a dédikről, ükökről készült képeket. Nincs is sok belőlük, mert a valójukat 1-1 kép is meg tudta őrizni. És ugyanezért fagytak meg az első mindennapokat ábrázoló fotókon a szereplők. Nem értették, hogy mivel szolgáltak rá az öröklétre. Ma persze ez már múló hóbort, mindenki ész és értékelés nélkül hányja a képeket, nincs minőség. A magas technológiai szint és elüzletiesedett szempontok miatt a fotó a végtelen hazudozás eszköze lett. Álomfestő technika, mely tökéletes az illúzióvilágok díszítésére, de hiteltelen a valóság bemutatására. De jól van ez így abban a világban, ahol már régen nincs múlt és iránytalan a jövő. Manapság az emberek már nem halandók, örökké élnek, egy összefüggő generációban, az élet csúcsteljesítményeként.

Szóval a szakma kézműves jellege és az ebből következő értelmezési és érzékelési látásmód lehetővé tette számomra, hogy 0-24-ben kényelmetlenül tudjam magam érezni a mindennapokban. :) Mert a megváltozott világ, a mai való szerintem zűrzavaros és elszabadult, értelmetlen folyamatok kavalkádja. Amikor kerestem, hogy én látom-e rosszul a dolgot vagy tényleg problémák vannak, akkor feltűnt, hogy már sokkal korábban jelentkeztek ilyen, az enyémhez nagyon hasonló észrevételek. Alphonse Mucháról szóló életregényben (Jirí Mucha: Alphonse Mucha) olvastam elszórt utalásokat, a ’70-es évek francia művészetkritikusai és társadalmi gondolkodói hőbörögtek ilyeneken, Sándorfi interjúkban és katalógusainak előszavaiban is bele lehet futni ezekbe. Csernus, a cigitől sodronyosodott hangján maga károgott erről. De a ma élő jizai okimono mesterek bánatos szavaiban is ezek a gondolatok köszönnek vissza. Az egész mindenséggel van a gond, a probléma retrospektív jellegű, átfertőzött mindent. És mivel nem egy-egy dologgal van baj, a dolgok változtatása nem old meg semmit. Sőt, az inkább mélyíti a nyűgöt.

éjszakai műszak

Itt van példának a tanárok esete. Ahogy sokan felháborodnak és a leesett húszfilléres után kapva puffognak a kialakult helyzeten. Miközben ez a kulturális leépülés nem ma kezdődött és ma már késő megakadni rajta. Kevés az oktató, kevés a pénz, mindig minden kevés, de aztán annyira azért nem, hogy leálljon a rendszer. Inkább majd jön valamiféle megalkuvás, lesz kevesebb oktató és a távozók pénzét szétosztják a maradék között. A távozók meghazudtolják és teljesen röhejessé teszik a „tanulj, hogy boldogulj!” koncepciót, és persze teljesen új értelmet adnak az „a papír a fontos, mert azzal tudsz elhelyezkedni!” rögeszmének. Hisz milyen az a szakma, az a feladat, amit egy bármilyen papírral lehet végezni? 12 egytucat, pár évig boldogul majd belőle az illető és aztán visszatér az a kiszolgáltatott lét, amely tulajdonképpen soha nem is tűnt el életéből. Irodisták tömegei élnek úgy, hogy tanultak VALAMIT és csinálnak MEGINTMÁST. A jelenségben számomra inkább az az érdekes, hogy nem szúr szemet senkinek, mennyire abszurd az egész helyzet: 2 évtizeden át (20 év!!!) oktatnak embereket arra, hogy úgymond az ipar szempontjai szerint szobatisztává váljanak és egy valamilyen munkát rájuk lehessen bízni. A büszkeségtől elvakulva lassan belesavasodik mindenki a melóba, és hosszú, rugalmatlanná tevő évek után felháborodik, hogy nem jó ez így. Emberek tömegei hisznek a régen elmúlt világ diplomásainak tekintélyében. Akkor még nehéz volt megszerezni „a papírt”, mert magasan voltak a mércék, és tömegeknek erre lehetősége sem lett volna. Ezt a tömegoktatás tette lehetővé. Ma csak annyiban más a helyzet, hogy tömegesített a gazdaság mindent. Tömeg tanul olvasni valamilyen hatásfokkal, tömeg végez egyetemet, főiskolát (van még ilyen egyáltalán?), tehát mindenki tömegtálentum lesz.

Tanár szakszervezetek (??? önmagában paradoxon a konzervatív tekintély és a modernista szakszervezetiség) könyörögnek, vagy ahogy szebb: kérik a munkáltatójukat, hogy visszakaphassák a sztrájklehetőségeiket. Civilek kikérik maguknak, hogy ők nem politizálnak akkor, amikor a kormányzati intézkedések hibássága és elrontottsága ellen kellene valamit tenni, mert már közvetlenül, valós időben érzik, látják, tapasztalják a problémákat. Kérdés persze, hogy akkor mit is érthetnénk politizálás alatt? A megváltoztathatatlanság egyből tudomásulvételét? Zajlik a mászkálás, közterületfoglalás, a mikroakciók egy elnémított közvalóságban, egy olyan országban, ahol amúgy mondvacsinált okokból kifolyólag rendeleti döntéshozatal folyik (régen ezt hívták parancsuralomnak). Vénemberek a netes rádióban megszakértik, hogy hol van a fiatalság, miért nem lázad fel a mégfiatalabbság érdekeiért… a hallgató meg azt kérdezni magában, hogy te rádiósszakértő, te mikor lázadtál a gyerekedért? Hiszen az ő gyerekének a gyerekét kéred számon éppen, hogy lázadjon a talán majdani gyerekének a jövőjéért. Miközben lehet, hogy neki nem lesz már gyereke, mert az álomvilág-élettér felszív minden erőforrást azelől, hogy ő is tovább vihesse a permanens mormotanapot. Szóval mindezek egyszerű hétköznapok a klímaátalakulás és a civilizáció totális összeomlásának első felvonásában. Nameg hosszú mondatok és a szokott érthetetlen-beszéd.

Sok éve nincs kulturális élet ebben az országban (sem). Az egész valahol a szabályozatlan és átláthatatlan piac működésnek köszönhetően indult (értsd: ultrakapitalizmus), majd ezt a rendszer struktúrája tovább gerjesztette. Azóta büszke lovas nemzetként szinte mindenki fordítva ül a paripákon. Folyamatosan ipariasodik a kultúra. Magánszerveződések veszik át az állami feladatokat, párhuzamos belső társadalmakat alakítanak ki. Magánkiállítások (Bádíz, Tutenkámón, stb), magánképzések neten, fizetős sulikban, podkásztokban kibeszélés a kontextusból. Színház helyett színt játszanak a nézők. Letöltenek moziszerű tartalmat, mert bár szarabb a minősége, de kevesebbért többet tudnak venni belőle. Színházba járnak, nem pedig megnéznek egy darabot. Merthogy a színházba odabemenés a lényeg, nem a szellem táplálása. Szórakozás (szórakozás = a figyelem szórása) a lényeg, a be nem vallott keserűség vagy nehézség, a tartalmatlan értelmetlenség elfedése. Elég megérteni a használati utasítást, hogy szakértő legyen valaki, nem kell hozzá a képesség, hogy azt a valamit meg tudja szerelni. Minden a likviditást szolgálja. Folyik a pénz, hogy az aktuális hitelt/kölcsönt/befektetést termelje ki, de a fenntarthatósága és értékessége teljesen irreleváns. A futamidő végéig van csak jelentősége. Minden lízingelt minőség, garantáltan elinflálódó érték. Ilyen világban a jó értelemben vett tanárnak NINCS lap osztva, mert: 1., maga sem vette észre ezt a világot, eddig alkalmazkodott hozzá, rosszabb esetben építette, tehát ő szintén ennek a problémának a része (itt emlékeznék meg saját oktatóim hortista, szittyás, egoista, csinovnyik, fiataldemokrata polgárairól, akik miatt saját egykori tanítványaik szégyenkeznek…) 2., ha elhagyja valaki a tanári pályát – és vele együtt a kimerült pátoszt – elveszíti identitásának azt a részét, ami eddig őt magát ’okosnak’, másokat meg ’ők’-nek határozott meg. Egyszerűen ugyanolyan senki lesz, mint mindazok, akiktől hiába kért segítséget (hivatkozva arra, hogy ’mert ő tekintélytanár’)… de hát miért is meglepő ez, hiszen ő sem állt ki a feketeruhás nővér mellett, a zölddossziés apehesért, a tűzoltók megbecsüléséért, a széthajtott közrabszolgák különböző csoportjaiért. Nem költött a járványanarchiában tönkremenő cégeknél, sőt, forráshiányra hivatkozva talán még migránsokat sem simogatott és ukránokat sem bújtatott. Érthető, forráshiányos volt már akkor is, de leginkább gyáva, hogy segítsen a másiknak. Megalkuvó, önző? Nehéz szavak annak, de csak annak, aki nem meri elfogadni őket.

(Globális szinten is) a működési keretezéssel van a probléma, és ezt nem lehet toldozgatni, meg ráolvasásokkal megoldani… eleve így működik minden már hosszú évtizedek óta. Természetesen nem örömteli tény, hogy akkor maximum felgyújtani lehetne az egészet. Kétségtelenül ez egy fájó megoldás lenne, de a fájdalmat az okozza, hogy ilyen súlyos esetben már nincs más alternatíva. A szétüszkösödött lábat felesleges kenegetni… amputálni kellene, és mellette hallgatni, nem attól könnyesedni, hogy egykoron ezzel a lábbal hármasugró bajnokságot lehetett nyerni.

A kulturális terület minden ága színvonaltalan emlékképként üzemel. Egy jelentős része kiszerveződött a népnek, terápiássá alakult, fejlesztő foglalkozásokká torzult, és – minden tiszteletem mellet – egy hitvány szökőút lett a meglehetősen gyenge „művészeknek”. Bár manapság már egy pszichológus, egy frissen szült anyuka vagy egy rossz kapcsolatból menekülő bárki is jobban ért az érzésfestéshez, szeretetművészethez, az alkotáshoz, hiszen mindenkiben ott rejlik a valami, amit csak ki kell dolgoznia magából. A szaktudás, na az nem kell, mert az nehéz, és mert arról a társadalom jelentős részének tök fogalma sincsen. És itt kanyarodunk vissza az előbbi sírásomra: azért nincs meg a minőség értése, mert itt kb 40 éve >>>MENEKÜLŐUTAKON<<< dolgozik a társadalom túlnyomó része. Kényszermunkán van (valószínűleg eleve azon is volt). A rendszerváltás, a megszorítás évei, a polgári fordulat, a rendkívüli medggyessütiosztás, a megszorítás, a válság és hitelbedőlés, majd a változatlanul permanens, de végül totalizálódó forradalom végig keverték a lapokat. Nagyon kevesen maradtak eredeti szakterületükön, és akik mégis, azok egy része alulfizetettsége okán maradhatott, vagy pont a szerencsés kevesek közé tartozik. Az emberi anyag mellett az elszabaduló piacosítás sem a minőség stabilitását teremtette meg.

Night Shift

2018 december elsején egy szlovák srác, Martin Kovac úgy döntött, hogy elindítja TeTuba csatornáját, és ország-világ elé tárja hogyan modellezik. One man showként, egymaga. Főleg világháborús gépeket rak össze, majd rendez diorámákba. Elképesztő részletességgel, valóságszerűséggel és valósághűséggel dolgozza ki minden munkáját. Eleinte csak párhavonta jelentek meg videói, majd a járvány adott lehetőséget számára is, hogy áttelepüljön a második valóságba és tartalomgyártó legyen. Sokakkal együtt ő is látta az értelmét ennek a „forradalmi” dolognak, és a rettegésében unatkozó társadalom szépen rá is csatornázódott Martin munkáira. Közben lett egy patreon oldala, illetve lehetett aprópénzt dobálni neki a TeTubán, sőt, még fillérekre is szert tehetett, hiszen ekkoriban a TeTuba bőszen reklámozott egészségtudatot, paranoiát, snacket, streaming szolgáltatást. Kinek mit intézett ugye a virtuális valósága. A lehetőséget és időt biztosító járványévek után azonban szűkössé váltak Martin forrásai, mert egyre jobbra szerette volna megvalósítani munkáját szenvedélyét. Ehhez több idő, több pénz kellett volna, de már így is a maximumot nyújtotta.

Aztán jött idén február 6 és egy különös videóbejegyzést posztolt. Kimerülten, kicsit kikészülten, el-elcsukló hangon beszélt arról, hogy reméli nem fog senkinek csalódást okozni, de muszáj bizonyos lépéseket megtennie, korlátoznia videóinak elérését és hasonlók. Mert a 4 év alatt, és főleg az utolsó pörgős évben egyszerűen szétforgácsolta magát. 2-3 hetente jelentek meg újabb, kitűnően elkészített, festett modelljei és ezekről a szépen vágott, angolul narrált, majdnem tökéletesen fotózott videói. DE, közben teljesen elveszett a sorok között. Nem maradt ideje semmi másra. Heti 7x 8-10 órában foglalkozott ezzel, és maximum egy héten egyszer bicajozott kicsit. Magánélete szinte semennyire sem maradt. És kimerültségében felfedezte a csillagos eget, vett egy teleszkópot, amit felállított a kertje végében és ezektől kiborult. „És srácok, annyi minden érdekel még!” Martin attól rettegett, hogy mi lesz akkor, ha nem „szolgáltat” elegendő tartalmat, hogy mit fognak szólni ehhez követői. Majd jól leiratkoznak és ő elmehet jól dolgozni (kényszermunkára) vagy, hogy hol kellene keresnie azt a bizonyos egyensúlyt akkor. A szorongása arról szólt, hogy csinált valami munkát, mert azt kell. Majd abból vásárolt szabadidejére modelleket, amikkel meg szeretett bíbelődni. Ezt párszor közzétette, mert a lokális környezete pontleszarta a kvalitásokon felüli modellező képességét. És amikor a mindennapokba becsatornázódott a sok pozitív visszajelzés a második valóságából (fórumokról, fillérdobálóktól, nézőktől), a kör bezárult. Evidenssé vált, hogy a munkája nem érdekli, az csupán menekülőút volt, a modellezés igen, de az meg láthatatlan emberektől, véletlenül csöpögő profiloktól függ. Végül arra jutott, hogy csökkenti ingyenes tartalmait és főleg csak a patreonra tölti fel munkáit. Ezzel alsó hangon a 315.000 TeTuba feliratkozója helyett az 1.251 patronálója felé fordult, számukra publikálja képességét.

Amikor néztem ezt a videóját, azonnal nekiláttam számolgatni. Merthogytegyükfel, a Tuba 315.000-es feliratkozó után fizet ($5/1000 néző) $1575-t, 535.500.-ot. Ha minden feliratkozója megnézi videóit, senkinél nincs reklámblokkoló és az algoritmus sem szivatja meg elrejtéssel, hátrasorolással, hasonlókkal. Viszont a patronálók összesen csupán 1.251-en vannak. Ők választhatnak, hogy havonta 400 ($1.17), 2000 ($5.88) vagy 3800 ($11.17) forintért fizetnek elő Martin mutatványára. Namostmeginttegyükfel, hogy 80%, azaz 1001 fő a minimált fizeti neki, 19%, 237 fő a 2000.-es patront küldi, és a maradék 1%, 13 fő küldi a vastag zsozsót, 3800.-ot havonta. Így Martin perhó-bruttó 923.800.-ból fog modellezni, patron lelop ebből 8%-ot, 850.000.- megmarad. Viszont a TeTuba szépen ki fogja sorolni és elsüllyeszti a találatokban, merthogy nem hozza a havonta szükséges számokat, a kétheti videófeltöltéseket, a rengeteg ingyen munkát. Látszólag teljesen megéri Martinnak, hiszen 535.500.- helyett majdnem a dupláját keresi meg, és – ahogyan nekem is megjegyzik sokszor –, mindezt a „hobbijával”. Már látszik a probléma, hogy túl fog specializálódni szakmájában és onnan nem lehet majd egyszerűen visszakapcsolni a kényszermunkába. Én biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz működőképes út számára, mert el fognak fogyni a modelltípusok, egyre nagyobb feladatokra lesz szüksége, és vagy az egyre nagyobb feladatot, vagy annak finanszírozását nem lehet majd kitalálni egy ponton túl.

nade miért nem?

Mert egy mozdulattal változhat a leosztás és tönkremehet bármilyen üzleti modell. A működési kerettel van a gond. A struktúrával. Azzal, hogy a „7 évente időszerű válságok oldanak meg mindent” és egyben nekik kell megoldani mindent. Véleményem szerint eleve azért vannak ezek a beroppanások, hogy emlékeztessék a kényszermunkásokat, hogy hol a helyük. Hogy az önmegvalósításuk szabadidős tevékenység lehet csupán. Arra korlátozódik, hogy elbábozhatják terápiásfestő énjüket, ehetnek túlárazva éttermekben és faszt-fasönölhetnek. Utazhatnak, hogy hazajöjjenek, bulizhatnak nosztalgiadiszkón, felidézve a fakuló fiatalkort, amikor még titokban cigikáztak. Amikor leoldják a pórázt egy fogságban tartott kutyáról, az fut 3 kört majd leroskad a „gazda” lábánál. Egy szabad kutya soha nem rohan ész és cél nélkül… (remek! máris Ko-hellóra pörgettem magam). Lehet, hogy a helyzet túszai vagyunk, beleszólás és ráhatás nélkül… és ezt fel sem akarjuk fogni.

Majdnem napra pontosan 15 éve kaptam a telefonhívást, amelyben tájékoztattak arról, hogy a Henkel pályázaton továbbjutottak rajzaim Bécsbe, a második fordulóba. A sztori ismert(ebb), de azért felelevenítem, mert ma már nem olyan nagy titok néhány részlet. Az évente változó kategóriák közül 2008-ban a grafika volt a soros (előtte a design, utána a szobrászat). 29 országból nagyjából 500-an pályáztak, minden ország hazai előzsűrizés után küldte tovább kiválasztott pályázóit. A magyar zsűriben csak egy képzős oktató volt, ezért úgy éreztem, hogy lehet némi esélyem. Akkoriban ugyanis már szüneteltettem egyetemi karrierem, mert zavart, hogy meg akarnak buktatni a renitens, avítt realizmusom miatt. Be is jött, továbbkerültek a rajzaim a második fordulóba, majd szeptember 19-én érkezett egy újabb telefonhívás (épp bagolyköpetezés közben), hogy „Das Pál, bite kommen!”, vár egy bécsi zsűrikiállítás és díjátadó, ahol majd kiderül, hogy a továbbjutó 5-ből mégis ki lesz a végső győztes. Ki nyerheti meg az osztrák és a magyar önálló kiállítási lehetőségeket, szerepelhet egy csoportos kiállításon, illetve darálhat a jövőjébe 7.000 eurót. Mai értékre átszámítva ez olyan 7,8 milliós támogatásnak felelt meg.

Összesen hatan, 2 szlovén, 2 lengyel és egy osztrák pályázóval kerültünk a végső rostába. Nekem természetesen már ez a továbbjutás is nagy öröm volt, apró igazolása a helyzetfelismerésemnek, hiszen a velem együtt kiküldött egyik magyar középdöntős VERSENYTÁRSAM akkor a képzőegyetem Rajzi- és Anatómiai Tanszékének vezetője volt. 45 éves (pont a pályázati limiten), mindenholállítottammárki atyaistenúr. Nevetségességében nem érezte ellentmondásosnak a szitut, hogy egy tanszék marginális tudású vezetőjeként potenciálisan egy egyetemi hallgató alázhatja le. Gőgösség az oktatóknál mindig volt, rinocéroszbőrbe bugyolálva, kannásbor illattal kísérve.

Szeptember 19 után finoman jelezték az ájjerből, hogy jó lenne, ha a hátralévő 2 hónapban összeraknék egy honlapot, lenne névjegyem, megfelelő öltözékem, ha fotóznának. És „mennyire beszél angolul, Pál? Mert azért jó lenne, ha egy köszönőbeszéddel készülne, hátha.”. DaWatt? Köszönőbeszéddel, honlappal, névjeggyel? OK, nem megyek vissza az egyetemre, de azért máris mindez? Aztán november 16-án kiutaztam a 15 perc hírnevemre, a naaaaagy lehetőségre, a dobbantóra. Csak sajnos, a Martin esetéhez biggyesztett, nemvárt fordulat, a körülmények torz állapota bezavarta a dolgokat. Úgy volt felépítve a program, hogy az 5 finalista 3-3 pályázott képe szerepel majd a díjátadó kiállításon, de mind az öten 10-10 képet kellett, hogy kiküldjünk, mert januárban egy nagy tárlatot rendeztek belőlük. A Henkel-HU hetekkel korábban kiküldte a rajzaimat, mind pontosan jelölve volt és etikettekkel felcicomázva. Aztán a díjátadó előtt 1,5 órával felcsörögtek a hotelszobámba – szerencsére pont ott voltam –, és egy günterina azt kérdezgette tőlem NÉMETÜL, hogy melyik kép kerüljön ki a falra. Angolul elmagyaráztam neki, hogy mondjuk azok, amelyek a pályázatra lettek nevezve. Namost, hogy nem értette meg vagy én mondtam rosszul, vagy mi volt, az nem derült ki, de végül a háromból kettő másikat akasztottak falra. Egy sorozat egyik „lényegtelenebb”, önmagában nem érthető részét és egy kisebb rajzomat. Érthetetlen volt, hogy bár fényképes leírást adtunk ki, mégis csak az én rajzaimat kavarták el, de úgy, hogy a kiküldött 3 zsűris rajz és a 7 további nem is egy helyen kellett, hogy legyen. Mikor megérkeztünk a kiállításra, engem előre küldtek a tömegbe lötyögni. Fura volt, mert csak rajtam volt zakó, meg a vendégeken, a művészek az utcáról estek be. Mivel megemlítettem a kavarodást kísérőimnek, ők elindultak, hogy utánajárjanak a dolognak. Aztán 5-10 perc után, kínlódásomat félbeszakítva megláttam, hogy valami patália alakult ki az osztrák és a magyar marketingesek között és cseppet sem örömteli arccal válnak el. De pont ekkor érkezett el az idő, megérkezett Mr. Henkel! Röpke beszéd, jajjdemilyenjó minden, majd nekiindult, hogy kihirdesse a helyezéseket. Az első frenetikus meglepetésként az osztrák különdíjat az osztrák pályázónak ítélte, mert eleve csak ő kaphatta meg. Taps, tudtuk, eleve így volt kiírva a pályázat. Nade a fődíj hozta a showt! Borítékból kihúzott cetli, nehezen olvasható nemosztrák név: Miha Strukelj. Pici csend, majd egy csomóan rámnéztek és elkezdtek nekem tapsolni. Még Miha is, aki aztán azért kapcsolt, amikor látta, hogy én meg neki tapsolok.

Valami kavarodás volt: Az amúgy a kirúgás szélén álló osztrák marketinges, aki a főkoordinátor volt, belenyúlt a dologba, ugyanis nagy volt a pánik, hogy 2007 után megint egy magyar nyerhet, és ennek nem örülnének a környező országok henkelesei. Viszont erről nem tudtak a bejutott országok marketingesei, illetve másról tudtak, nekem így tűnt. Mindenki előre gratulált nekem, majd az eredményhirdetés után mindenki sajnálkozott. Így végül nem kellett beszédet mondanom. A magyar küldöttekkel visszaviharzottunk a hotelba. Ők pár hónappal később még próbáltak utána segíteni, de egy újabb érthetetlen kavar miatt nem tudtak elérni mobilon, mert „szolgáltatásfejlesztés” hatására nem volt kapcsolható a telefonszámom hónapokig… mint utólag kiderült.

Vannak ilyen nem várt fordulatok. Jön egy marketinges feszkó, egy kastélyrekvirálás, egy platformcsere, elhúzódó tragikus fordulat és ilyenkor minden addig befektetett munka elillan. Mindez nem tűnik fel azoknak, akik éppen tudják sztrímelni magukat, akiknek éppen „megy”. De ők az adott pillanat kegyeltjei, akik éppen oda kerültek, ahol éppen jó. Értelmetlen belőlük megállapításokat és sikerrecepteket kinyilatkoztatni, hogy így és ezt KELL csinálni, mert nem ez a dolgok működésének a rendje. Az egész kócerájt egészben kell nézni, és ha strukturális a probléma, akkor arra kell reagálni. Nem lehet megalkudni vele, nem megkerülhető, de végképp nem javítható az ilyen hiba vagy körülmény. Pontosan azért nem, mert a hibát a rossz struktúra okozza, lényegéből adódik, így csak megbontásával lehetne orvosolni. Én is kereshettem volna átmeneti szökőutat, mehettem volna reklámgrafikusnak (már egyetemen át akartak venni), lehetne papírom az idomíthatóságomról (diploma), lehettem volna tanár (másoddiploma, „mert tudod, az első nem ér semmit”), nyithattam volna éttermet („mert szeretsz főzni”), sőt, még vállalkozó is lehettem volna („mert van kézügyességed”). De ez mind nem lettem, mert ezek momentumok kiszámítható pillanatai, és az egydimenziós ( :) ), csalódást hordozó kompromisszum-élet sohasem motivált. Inkább próbáltam valami minőségibbet csinálni, aminek még az értelmét is látom és jobban illeszkedik képességeimhez. Aztán talán a körülmények megfelelően alakulnak. Pontosabban: rajtam ne múljon, én teszem a dolgom (mert tudom, hogy mi az) és remélem, hogy a körülmények majd megfelelően alakulnak. Az én felelősségem csupán az előbbire korlátozódik.

a Hübrisz

Álom és ébrenlét valóságát rendszerint úgy tudjuk megkülönböztetni, hogy a szürreálisat, a való-szerűt eltúlzó, értelmét veszítő verziót önmagunk tapasztalatai miatt nem tudjuk létezőnek elfogadni, így álomként azonosítjuk. Ez viszont felveti a lehetőségeit annak, hogy egyfelől mindenkinek a privát valósága nem egyetemes másokéval, azaz mindenkinek saját valósága van. Valamint a valóság felfogásának kulcsa a részletességben és a részletek kifinomultságában rejlik. Ha valami hihetőnek tűnik, akkor az hitelessé alakul, ténnyé válik az egyén számára. Realizálódik. Ha valami ’képtelenség’, elképzelhetetlenség, azaz az agyban nem modellezhető, mert nincsenek meg hozzá a hitelesítő információk, részletek, akkor az álomnak vagy illúziónak könyvelődik el. Vagy naivitásnak, álhírnek, dezinformációnak, vágyvezérelt gondolatnak, kivetítésnek, paranoiának, függően az elképzelhetetlen látvány érzelmi töltöttségétől. Szerintem ennek a képzelgésnek a mértéke akkor veszélyes, amikor adott illetők valóságalternatívái csupán egyetlen forgatókönyvre – és az abban működő törvényszerű részletekre, szabályokra – kezdenek összezsugorodni. Így elveszítve rugalmasságukat és dinamikájukat a változásra, a javításra. Egy ilyen megcsontosult vélt-valóság csupán egy ember feltételezése, melyben egyszerre vannak jelen a tényszerű megállapítások és az azokból adódó tévedések. Ez a folytonos csalódás receptje.

A valóságon gondolkodás vagy a ’mindenen jojózás’ régi hóbort. Az ókorban ezek álomfejtésekként voltak ismertek, utána a hitvilág vallásosodásába alakult át a képzelet vélekedése, majd aztán Descartes-tól kezdődően az állandóan frissülő fogalmi készletek megteremtéséért dolgoztak a gondolkodás keretrendszereinek machinátorai. Filozofálgattak, hogy beilleszthessék a valóságértelmezésbe az új tudományos ismereteket, rendszert és rendet építsenek mindenhova, ahol az ember megjelenik. Hogy kialakítsák azt a környezetet és körülményhálózatot, melyben az emberek által vélt valóság a lehető legkevesebb ellentmondással rendelkezhet és megakadás nélkül üzemelhet.

Az ipari forradalom második hullámában már létezett az a vélekedés, amely a valóság megítélésében egy új szempontot alkalmazott. Nem pusztán az volt a cél, hogy tényszerűvé, érthetővé váljon a valóságról szerzett ismeretek összessége, hanem hogy ennek a semleges értékelése is elvégzésre kerüljön. A vágyaktól, kegyes hazugságoktól, vélekedésektől, tehát összességében a torzításoktól mentesen lehessen kimondani az aktuális valóságról, hogy az jó vagy rossz.

Ez a szemlélet, a realizmus szemléletmódja a kezdetektől fogva elfogadta az abszolút értékek létét, az egyetemes összemérhetőséget és az egy igazság elvét (a metafizikai szétbontás tagadását). Ellenkezően a második ipari, de inkább tudományos forradalom filozófiájától, a Comte-i pozitivizmustól, a realizmus az emberi társadalmat szerette volna az ismeretei által szemlélt valóságba illeszteni, nem pedig fordítva, a felfedezett ismereteket akarta a társadalom körülményeinek alakításába bevonni. Egyszerűbben szólva, a cél az volt, hogy az ember helyét megtalálják a valóságban, és nem az, hogy a valóságot átalakítsák az ember igényei szerint.

Az abszolút értékek, a mindig célként navigáló egykori ideák és az egy igazság elve a régi görögös világlátás maradványaiból erednek. A hit, hogy kell lennie jónak és ebből adódóan a jó hiányának is, illetve a jó formáinak, a szépnek és az igaznak, az megmaradt. Ahogyan az egy igazság szükségessége is, hiszen társadalmi szinten enélkül nem lehet helyzeteket eldönteni, módosításokat vagy fejlesztéseket véghezvinni a ’jó’ eléréséért. Az egy igazság, a jó egy etalon a gondolkodásban, és a cselekvés törekvés efelé az etalon felé. A tudományos gondolkodás ezeket az ideákat és az egy igazságot kizárta, mert fontosabb volt a vallásos világmegismerés évszázadai után saját hite abban, hogy objektivitást, embertől függetlenséget képes megállapítani. A ráció a tények kimondásától várta a nagy felismerést. (Amikor megértették, hogy ez szükségszerűen nem sikerülhet, akkor a ’metafizikai keretezés’ lett az új varázsszó.) A realizmus nem volt ennyire paranoiás a vallás megítélésében. Mindössze a változás lehetőségét szerette volna megteremteni az új szemléletmódban. Azaz az abszolút értékek elfogadása nem azt jelentette többé, hogy ezek a végtelenségig létező valamik, hanem azt, hogy ezek ugyanúgy változó célmeghatározások. A létük és feladatuk örökké élő, de aktuális alakjuk javulhat. A realizmus szemléletmódjában a haladásra törekvés nem a külsőségek cicomázásában és a kényelem terjesztésében játszott szerepet, hanem a folyamatosan csiszolódó fogalmi rendszerben. A felfogásban, a valóság megértésében és az ebből adódó felismerések megnyugtató hatásában. Számára az értelem az, ami megkönnyíti az életet, nem pedig a megmenedzselt, „sínre tett” körülmények. Egy olyan folyamatosan fejlődő eszme- és értékrendszert akart kialakítani, amelynek szabályai egy felfogásmódra alapulnak, és eredményei, kifutása a tudományos megismerés terén és a morális, társadalmi életben egyaránt működhetnek.

Amikor ezekkel a dolgokkal először kezdtem mélyebben foglalkozni, akkor még nem tudtam, hogy a realizmus valószínűleg véletlenül egy decentralizált és rendszeresen újjászülető istenséget építgetett. Maga volt az emberi szándék, a törekvés a helyesen és értelmesen élésre. Én eleinte csak arról olvastam, hogy Comte bipoláris rohamában, miközben víz alá nyomással próbálták meggyógyítani, ő legbelül elkezdett azon lamellálni*, hogy miközben érzi a rohamot, egy hang tisztán narrálja önmagának a jelenséget, személéi önmagát, ahogyan fuldoklik. Szerencsére Comte nem a mai világban élt, ahol egy ilyen húzásra vagy leszedálták volna egy kagyló szellemi szintjére, vagy átvágták volna az agyféltekeit összekötő hidat, hogy elejét vegyék a további skizofréniának. Csórikám egyszerűen elkezdte használni a felfedezett másik ént és megpörgette a gondolkodását vele. Gyorsabb működésében – immár mentesülve a kezelések és hasonlók kellemetlen érzéseitől – filozófiai rendszert épített magában, amely a csendes fogadtatás ellenére a modern tudományos szemléletmód, a pozitivizmus alapjait fektette le. Kimondta a célt, hogy az ember boldogulására kell használni a tudást és a tudományt. A Comte-i alapokat a születő művészeti irányzat is átvette. Erről is olvastam anno, amikor kutattam a heliogravür fényérzékeny zseléjének eredeti receptjeit. Ugyanis a fényképezés őstechnikája eredetileg nyomtatott grafikai technika volt. Az egyre gyorsabban és nagyobb példányszámban kinyomott újságokba szerettek volna illusztrációkat helyezni, és ehhez a fényérzékenyítés eljárása kapóra jött. A fotó önmagában nem zavart sok vizet, hiszen egyesével lehetett csak képeket készíteni általa. A szabadalmát is ingyenesen hozzáférhetővé tették, senki nem akarta megszedni belőle magát. Viszont a heliogravür akár százezres mennyiségben is készülhetett, ahogyan a kor elsődleges nyomtatási technikája, a litográfia. Egy hatalmas különbséggel: utóbbiról tudták, hogy kézművesek készítik a nyomtatott képet, esztétikussá, értelmessé teszik, és az valamilyen üzenetet hordoz, célt szolgál. Ugyanakkor a fényérzékenyített nyomóforma egy valóságos látványt hoz létre és ez alapjaiban más eset, mint az alkotott kép. Erről tudtató, hogy az, ami látszik rajta, az hiteles, valóságos. És bár lehetett volna manipulálni, elferdíteni a valóság igazságát a kép igazságára, a cél mégis az volt eleinte, hogy a kendőzetlen valót mutassák meg általuk.

A sajtó így talált igazolást önmagának, így vált a valahanyadik ellenőrző hatalmi ággá. Minden ésszel felfogható, leírt híradás mögé egy hitelességet adó és érzékelhető megtapasztalás képe került. Logikusnak tűnt a dolog, pedig akkor még nem olvastam az agy nyelvi-gondolkodási rendszereinek felépítéséről, így arról sem, hogy Comte többedmagávali beszélgetése és az ész és érzelem együttes hitelesítő képessége ugyanaz a neurológiai alapállapotra 2 példa. Az agy több útvonalon (mául mondva: több algoritmikus folyamat párhuzamában) foglalkozik egy problémával. Meghatároz nyelvileg, meghatároz az emlékekre támaszkodva, feltételez szándékosságot, véletlenszerűséget, modelleket futtat és bevonja az érzékszervi tapasztalást is. Mindezt villámgyorsan. A személy csak annyit észlel, hogy magában beszél magához (nyelvi-fogalmi értelmezés), vagy képiesíti a helyzetet (képzeli: a látóközponti jelek infopakkjait hívja vissza), esetleg illatokat, ízeket és hangokat is érzékel (társ-érzékelések). Mindezt azért, mert egykoron nem volt idő arra, hogy tudatosan kigondoljuk a cselekvéseinket. Állatok voltunk (máig), és reflex-szerűen gyors döntéseket kellett hoznunk az adott helyzet valóságában, szubjektív mérlegelés nélkül. Viszont nőtt az agyunk, így volt időnk mélázni, fejlesztettünk hát új struktúrát a régi mellé. Kb ez volt az ősbűn (nem vicc, tényleg! ez az öntudatra ébredés).

*: lamellálni… hát imádom ezt a szót. Lamelle franciául lapocskát jelent, egy vékony, pici rugólemezt, tehát lamellálni annyit tesz, hogy valamin rugózni. Nade mennyire trendibb ezt így mondani… A ’legjobb szavak’ listámon ez a harmadik. Első a savanyúság, második a nincstelenek.

Szóval sok víz lefolyt a Dunán, mire a különböző szálakon szerzett információk összekapcsolódtak emlékeimben, hogy egy szélesebb képet rekonstruáljanak. Gandhiról olvastam a képző épülete elött, pedig akkor még fogalmam sem volt az 1970-es évek nemzetközi gazdasági reformtörekvéseiről… nade most már visszamenőlegesen érthető az az út, amin Gandhi a legnagyobbakat lépte. Nietzsche 150 évvel ezelőtti savpermet elmélkedése gyakorlatilag a mindenről pontosan tolmácsolta azt, ami ma a gond. Nihilistának mondták, miközben a világ vált körülötte nihilistává. Klasszika-filológusként ő tökéletesen tisztában volt az értékek létezésével, a minőséggel, a magaskultúrával (az ősök énekével és gondolkodásuk nyelvével). Lázadt a mindent felfaló nihilizmussal szemben, mert „mestere” Schopenhauer meglátásaiban időben figyelmeztette: az ember korlátok rabja, szabadsága nem terjedhet ki bármire. Elképzelt egy új embert, aki önmaga tudatosan javított, de alázatos verziója. Aki gyávaságában nem a múlt körülményeinek fogságában akar élni, hanem cselekszik és változik. Ahogyan elkezdett azonosulni teremtményével, folyamatosan annak világába ragadt. Mígnem egy reggelen megpillantott egy kocsist, amint szarrá üti fáradt igavonó lovát. Ez az értelmetlen kegyetlenség véglegesen Zarathustrához láncolta alkotóját.

Ahogyan próbáltam rendszerezni magamban a művészeti elveket, eszközöket és célokat, illetve a művészeti stílusok sajátos beállításait, előre nem sejtett módon azt az eljárásmódot alakítottam ki. Ennek segítségével pedig értelmezhetőek és megítélhetőek komplex modellek. Valóságos? Mi a célja? Mitől van? Szükséges? Jó, igaz, szép? HAMIS? Mi az érdeke? Tart valahova? Hova? Ez mind a realizmus szemléletmódjának része. Egy struktúrába integrálni mindent, ami valós, és a részletesség egyszerűségében látni a komplex valóságot. Szerencsémre belém nem az új tudásokat nevelték, hanem lehetőségem nyílt a régi egy speciális rétegét megérteni, ami most igencsak szépen kontrasztosítja az egykori varázslatos, modern jövő jelenbeli sivár ürességét.

de tripben van ez a pali

Érdekes módon akkor fogtam fel ezt az helyzetet, amikor többen megkérdezték, hogy miről fog szólni a „világvégés” könyvem. Nem akartam a manapság trendi választ adni (a kérdésre visszautalva kijelentéssé tenni azt) hogy ’hát a világvégéről’. Inkább gondolkodtam, ám mégsem tudtam megfogalmazni a választ. Miről fog szólni… hát… mindenről. :) Az egyszerűségében meglátható komplexitásról… Magam nem hiszek a szecialista hozzáállásban, a mai tudományosságban, amikor vannak valamilyen „szakértők” meg „ők, ott fenn tudják-ok”, és akkor ez az egész helyzet voltaképp arról szól, hogy elég, ha hallgatunk rájuk és tesszük a valamit. Mert ők értenek hozzá. Ez csodálatosan szép elképzelése a modernizmusnak és/vagy a tudományos gondolkodásnak, csakhogy időközben kiderült, hogy nem erre forog a világ. Tudományosság van, de a tudomány is érdekek alá van szorítva, tehát a tudományosság is ugyanúgy dezinformációk és félreértelmezések terepe lehet. Egyszerűen azért, mert nem egy kis autonóm világot alkot, ami alá van rendelve az emberiség működése, hanem – sajnos – csupán egy fakultatív szempontrendszer az emberiség számára.

És az sem mindegy, hogy milyen keretezéssel, milyen narratívában tesszük fel a megfelelő kérdéseket a várható kihívásokról és teendőkről. Komplex rendszerek esetében (és a hogyan kellene 8 milliárdnak élnie pont egy ilyen komplex kérdés) nem adható specializált válasz, mert minden függ az egyéni szubjektív döntésektől. Mindennek előfeltétele az adott egyének akarata, szándéka, értelme és más egyéb olyan szempont, melyeket a tudományos logika eleve kizár. Nem lehet 1-2 szempontot kiemelni és arra dohogni, mert az nem old meg semmi. Teszem azt nem lehet migránsozni, ha egyszer az itteni akkugyárak nyersanyagforrásai olyan országokból (kvázi) lopják ki a gyártáshoz kellő alapanyagokat, ahol ennek hatására elszegényedés lesz, nélkülözés, háborúk és elvándorlás. Lehet magyarázni, hogy az akkus kocsik milyen zöldek, de az elvileg vállalt CO2 kibocsájtáscsökkentések szerint 2050-től nem lehetne semennyi CO2-t kibocsájtani. Nem lehetne a ma ismert technológiákkal AUTÓT gyártani. És lehet éltanulónak lenni a napelemekkel kapcsolatban, de amíg használunk égetett téglát vagy betont, cementet, acélt, ameddig a Nyugat mindent kiszervezve gyártat le, addig ez csak szemfényvesztés. Tudományosas illúziókeltés. Önmagunk hülyének nézése. Természetesen nem arról van szó, hogy a tudomány hibás. Nem. Fontos eszköze az emberiségnek. Én többek között inkább azokra a pontokra szeretnék majd rávilágítani a Hübriszben, amelyek megmutatják, hogy tudomány és tudományosság között radikális különbségek vannak. És egy önámításba terelik a fejlett világot.

Ehhez kapcsolódik a másik gyakran nekem szegezett kérdés: honnan tudhatnék én bármitis a tudományról? Hiszen egy intézményelhagyó hobbista vagyok, különösebb társadalmi elismertség nélkül (társadalmi ugyan… mikroközösségi!). És ez ebből a szempontból így is van. De míg én hobbizgattam a képeimet, folyamatosan podcastokkal, előadásokkal, majd azok forrásainak elolvasásával töltöttem az maradék időt. A művészetek eleve a kultúra csúcsai, de maga a kultúra a társadalmi ismeretátadás egyik fontos módja. Így annyira nem ismeretlen terület megérteni mások gondolkodását és közvetíteni elgondolások között. 2020-ban a fél világ oktatása áttelepült az internetre, így nem volt nehéz sepciálisabb szakanyagokhoz hozzáférni. Illetve nagyon meglepődnének sokan, hogy egy könyvtár mellett lakni milyen előnyökkel jár. Például 600.-ért bármilyen magyarországi könyvtárban megtaláló könyvet át lehet kérni egy ilyen könyvtárba. És a 2000-2010 közötti könyvtárfejlesztési programok elképesztő mértékben bővítették a fordított és itthon is megjelent palettát. Ettől függetlenül minden olyan – magyar és külföldi – könyv, publikáció, cikk, ami már e-olvasóra is adaptálva van, az szintén valahol megtalálható a neten. Órákig tudnám sorolni ezeket a háttérsztorikat, de inkább majd egy videós anyagban összerakom valamikor.

Meg kell említenem, hogy nemrég volt a Hübrisznek egy 11 alkalmas, amolyan tesztelő előadássorozata. 2,5-3 órában ömlesztve az információkat olyanoknak, akik érdeklődéssel voltak a téma iránt, de nagyjából csak az előzetes bizalmuk volt meg irányomban, nem tudták, hogy pontosan merre fogok haladni. Az ilyen előadások előtt és után néha összeakadok valakivel, aki hasonló témával foglalkozik, és ez most sem volt másként. Belefutottam például egy ökológusba, aki azóta is talány számomra. Mint általa megtudtam, az ökológia ma teljesen fakultatívan tanulható és használható tudáscímke. Tehát ha valaki ökológus-szénipari mérnök, akkor ezt senki nem érzi ellentmondásnak. Holott ez olyan paradoxon, amelyet így nem lehet értelmezni, valamelyik hiteltelen. És rendszerint az újhullámos tudás, az ökológia veszít. Sokan nem tudják, hogy a „világvégetudomány”, az ökológia eredetileg arra jött létre, hogy környezettudatos, környezetkímélő, fenntartható és ilyen hangzású szempontoknak megfelelő tudományággá alakuljon. Hiteles és alapos tudományággá, amelyet különböző természettudományi és humán területekről érkező kutatók, szakértők, gondolkodók idevágó meglátásait gyűjtötte egybe. Ebből adódóan az első hazai ökológus szakértők NEM ökológusok voltak, hanem például filmrendezők (Lányi András). Ők voltak azok, akik nekiveselkedtek feldolgozni az információkat egy új tudományággá. Vagy egy másik, inkább negatív példa a szaktudás-ellentmondásra: az egyik top „kihalásszakértőnek”, „jövőkutatónak” nincs ilyen irányú végzettsége. Egy írországi fogászatot menedzselt korábban és csak pár éve tért haza. Azóta showmankedik és sokkolgat a témában (Stumpf-Bíró Balázs) egy elég felületes tudással, de látványom marketinggel és nyájassággal.

De akár vissza is kérdezhetnék: a kedves olvasó honnan tudhat bármitis az egész tudományról? Ő honnan tudja eldönteni, hogy mi igaz és mi helyes a hallott, olvasott, megszerzett információk közül? Hogyan látja a széles képet és hogyan ítéli meg, hogy abból mik azok az információk, amelyekre támaszkodhat? Mert nekem ebben több, mint 250 idézett forrás és 5 év volt a segítségemre.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy a Hübrisz érdekes lehet másnak is, akkor nyugodtan vigye hírét. A tervek szerint az év vége körül fog megjelenni (de még semmi biztosan nem tudok mondani). Hamarosan elindul a könyv saját Facebook oldala, amely a megjelenésig videókkal, érdekességekkel és meglepő információkkal fogja szórakoztatni a publikumot. És nyugi, nagyon igyekezek majd, hogy egyszerűbben, érthetőbben és rövidebb mondatokban fogalmazzak majd! ;)

Ez van most, a rajz kicsit pihen, én meg léptem könyvet írni!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!