Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!