Teljesen kiírtam magam! olyan szinten, hogy még egy-egy blogposzt is nehézséget jelent. :) Persze örülök neki, csak még megy az izgalom, hogy hogyan fognak reagálni a leendő olvasók. Pontosabban megy az izgalom mindenen, mert azért ez nem volt olyan egyszerű menet. Ugyanúgy érzem magam, mint egy kiállítás zárása után. A végén már nem volt se kedvem, se energiám akár csak egy oldalába is beleolvasni a könyvnek, mert akkor kényszerűen elkezdtem volna bővítgetni.
De amit terveztem, azt - szerintem - sikerült összerakni benne. A könyv tartalmával kapcsolatban eddig csak a korrektorom véleményét tudtam meg, mivel csak ő olvasta egészében, és kicsit tartottam tőle, hogy munkájából adódóan máshogyan fogja véleményezni. Hibákat keresni indult rá az oldalakra, így óhatatlanul is akadozva olvasta. Ezért is lepett meg, amikor úgy mellesleg azt írta, hogy neki rengeteg új dolgot adott a Realizmus. Hogy többször rácsodálkozott azokra az összefüggésekre, melyek láncba fűzve vonulnak végig az oldalakon. Írta, hogy több, a könyvben tárgyalt tényről maga is tudott, de egymástól távol eső, függetlennek tűnő dolgokat úgy kapcsoltam össze, hogy elgondolkoztatta. Jöttek a „jé tényleg!”-ek, és ezt a feladata mellett fontosnak tartotta velem is megosztani.
Amikor a Realizmus.-ról beszélgettem többekkel, párszor említettem (de lehet, hogy itt a blogon is), hogy azok voltak az érdekes pillanatok írás közben, amikor bizonyos részek hirtelen összekapcsolódtak. Egy ekkora anyagot nem kizárólag folyamatában lehet írni. Voltak szakaszai, amelyek önállóan készültek el, mert éppen olyan a hangulatom volt. Vagy néha még megerősítő információkat kellett gyűjtenem, ellenőriznem adatokat, és a már megírt részek átolvasásakor tűnt fel, hogy általam ritkán használt szavakat teljesen következetesen használtam. Logikus, hiszen mindet én mondtam, írtam. Sőt, még jó, hogy nem tök új fogalomkészletekkel operáltam fejezetenként. De mégis, nagyon meglepő, amikor észreveszi az ember, hogy néhány kifejezés, amit szinte sohasem használ, és 180 oldalon is csak 3-4 alkalommal kerül leírásra, akkor különböző részeknél ezek a szavak mégis össze tudnak kapcsolni egy hosszabb gondolatot.
A legtöbb felismerés úgy alakul ki, hogy egymástól elszigetelt ismeretanyagok „valahogyan” összerendeződnek. Legtöbbször kronologikusan, de néha a logika szabályai szerint. Utóbbiak az „aha” momentumok. Aha, tényleg! Akkor ez meg az ezért volt így meg úgy. Ezek az összefüggések és felismerések a megértésből adódnak, és a legnehezebb bennük, hogy ne visszamenőlegesen alakuljanak ki, hanem ok-okozati úton. Hogy ne az legyen, hogy én valamit elképzelek, és utána ehhez a dologhoz keresek legitimáló igazolást. Mert az úgy értelmetlen, illetve könnyen hazugság is lehet. Nagyon sok művészeti anyagban ezt a visszamenőleges módszert alkalmazzák, és számos félreértés és hülyeség pont ezekre épül. Könnyen észre lehetne venni, hogy mi a probléma a megállapításokkal, ha további ismeretanyagokkal is ütköztetnék a téziseket, de odáig nem terjed már a dolog. Felfedezés kell, és ha ez az elvárás, akkor lesz is.
Na, nekem ez az egyik fő parám volt. Hogy ne ilyen majdénjólmegmondom-os izé legyen a könyv. Természetesen az lesz, de nem abban az értelemben, hogy a világlátásomat szeretném rátukmálni másokra. Sok év, sok szöszölése és adatgyűjtése, értékelése után kialakult megállapításaimat állítottam össze, és a menet közben kialakult felismerések ezért is voltak olyan meglepőek. Mert igazolták, hogy ott is vannak kapcsolatok, ahol nem számoltam velük, és abba az irányba mutatnak, amerre haladni szeretnék.
de vége lett
Furcsa ez, mert nagyon nehéz úgy írni a Realizmus. - a valóság természetéről, hogy eddig 2 emberen kívül senki sem olvasta az egészet. Én meg már mesélnék háttérdolgokat is, de valószínűleg nem nagyon fogok tudni, mert nem spoilerezhetem el a történetet. Sem most, sem később. Gondolni kell a majd-majd-majd olvasókra is. Mint a 7-re, aki lesz. :)
Pár napja egy ismerősömmel beszélgettem, és azt vettem észre sorai között, hogy valószínűleg ő is, a nekem megelőlegezett bizalom miatt rendelte elő a könyvet. Én meg részben meg akartam nyugtatni, hogy nem kidobott pénz lesz a költése. Próbáltam valahogy átadni, hogy ne szociális cselekedetként értelmezze azt, hogy egy „elsőkönyvestől”, vagy egy ilyen helyzetben előfinanszírozva (Early Bird) megrendel egy könyvet. Ez ugyanis nekem kellemetlen. Tudom, hogy egy maximálisan jószándékú ember, csak én nem tudok mit mondani - ebben a pillanatban - a könyvről. Később sem fogok tudni, csak akkor, ha külön beszélgetünk, és ő már elolvasta (vagy kidobta a 4. oldal után).
Mert mit mondhatnék róla? Hogyan ajánlhatnám mások figyelmébe? Nincs se konkrét témája, se semmi, amivel fel tudnám címkézni. A hashtag-ekkel is bajban lennék, mert vagy 150-et kellene használni, vagy egyet sem. Egyszerűen nem lehet bekategorizálni az anyagot úgy, hogy az ne legyen félrevezető, vagy hibás, hamis.
Mondanám, hogy olvassa el mindenki, akit csak kicsit is érdekel az emberi gondolkodás, a szellem története. Aki tényleg érdeklődik az iránt, hogy a ráké’ van az ember, egyáltalán milyen értelme van bárminek. Meg, azok is vágjanak bele, akik szeretnének a művészethez közelebb kerülni, ahogy… ahogy eddig még biztosan soha nem jutottak. Nekik különösen meglepő lesz az egész. Ahogy én észrevettem, az esetek többségében még a művészetrajongók sem tudják, hogy mi is rajongásuk tárgya. Nem látják az összefüggéseket, és nem gondolnak bele abba, hogy a művészet egy 4 ezer éves gondolkodási forma. A tiszta, legmagasabb szintű művészet értelmében. De ha nagyon liberálisan nézzük, akkor van ez 35 ezer éves is (a tudományos gondolkodás meg kisPista a kb 7000 évével).
hogy most mit várok tőle?
Nem volt különösebb célom a megírásával. A 2. napon már el kellett vetni a könyveladásokból meggazdagodás kósza elképzelését is. Szóval ez még csak kicsit sem vezetett. Összességében is kb 50%-os veszteségnél járok, de - ahogy egy kedves ismerősömtől (nem az „altertól”, hanem a másiktól) megtanultam - nem úr az, aki nem pazarol. Jó, hát vannak, akik moziba járnak, meg utaznak, én meg könyvet írok, míg Fanni meg elvisel. :)
Amit én vártam a sok gépeléstől az inkább az volt, hogy a több éves jegyzeteimet - melyeket már az Intézet idején is írtam - végre összegezzem. A művészettörténet és realizmus előadások anyagait maximumra bővíthessem, és így egy egységes olvasatot alakíthassak ki magamnak. A rajzikázásban is eljutottam oda, hogy a működési konstrukció talán végre ki tud alakulni, hogy a háttéripar is felállt végre. Két szegmens, a filozófiai-elméleti, és az életmódbeli viszont még mindig hiányzott. És most az előbbi végre megoldódott. Nem kell tartani attól, hogy kompromisszumok vagy kényszeres önismétlések torzítsák el a rajzokat. A következő rajzokat.
Úgyhogy most végre visszatérhetek a papír elé.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!