És akkor egy kis ízelítő a könyvből. Első fejezet, rögtön, mintha fellapozta volna az olvasó!

A szépség fogságában

amikor felpillantottunk a csillagokra

Mi volna megnyugtatóbb? Ha úgy kezdődne, mint a Copperfield Dávid? Megszülettem, felcseperedtem. Vagy kezdjem a mesét azon a napon, amikor a sötétség már mindent felforgatott? Onnantól fogva érdekes, nem igaz?

Évekkel ezelőtt elegem lett abból, hogy olyanok is értekeznek a művészetről, akik készségek híján vannak. Szakértők és kiművelt értelmiségiek, bölcselkedők, akik szakmánk gyakorlatát soha nem érezték meg. Nem foglalkoztak a valóság megértésével, és a látvány értelmezését is csak másodkézből – a mi kezünkből – ismerik. Történetünket mesélik, miközben rálátásuk olyan kevés a „dolgok természetére”, mint nappali égen a csillag. Ez az ok vezetett e könyv megírásához. Hogy az érdeklődők megismerhessék a valóság természetét.

Általában a művészetről szóló értelmezésekben az alapvetően fontos szempontok, mint a körülmények ismerete vagy az emberi természet sajátosságai, háttérbe szoktak szorulni. Az ebből adódóan kialakuló értelmezések pedig félreértésekhez vezetnek, problémákat eredményeznek, melyek inkább gátolják a megértést.

Nem a történeti megállapítások megértésében rejlenek ezek a problémák, hanem leíró jellegükben, melyek az elképzelhetőséget korlátozzák. Olyan ez, mint amikor megkérdezik a sztárséfet, hogy hogyan tudja olyan kitűnően elkészíteni a burgundi marharagut, mire ő azt feleli: „Hát mi sem egyszerűbb! Felvágom a hozzávalókat, a répát, a hagymát, a marhahúst és a többit, majd a megfelelő edényben, a megfelelő hőfokon és a megfelelő sorrendben megfőzöm… a kellő ideig.”

Tényszerűen tudni dolgokat önmagában csak egy lexikális ismeretet alakít ki bennünk, miközben az összefüggések és a jelenségek megértéséhez ennél sokkal több kell. Leginkább máshogyan kell közelíteni ezekhez a dolgokhoz. Fontos úgy látni, mintha a jelenünkben történnének. Fontos egy adott kor körülményeit úgy érezni és elképzelni magunk körül, mintha azok a mi saját jelenünkben volnának. Ha ezt nem így tesszük, akkor csak egyszerű és lezárt megállapítások gyűjteményeként tudjuk a múltat megismerni.

Így hát szükségét érzem, hogy e könyv legeslegelején pár alapfogalmat és alapvető jelenséget bemutassak az olvasónak, és mindezt friss nyelvezettel, átérezhetően tegyem.

Történetünk kezdetén, amikor már nem a mindennapos boldogulás és túlélés volt a fő kihívás, az ember egyszer kiment a barlangja vagy menedéke elé, és felnézett az éjszakai égre. Fénypontokat látott, hol sűrűbben, hol ritkábban. Voltak olyan pillanatok is, amikor úgy, hogy tűnt egyik-másik hirtelen odébb ugrik. Soha nem tudta megérinteni ezeket a pontokat, és még a távolságuk mértékét sem tudta eldönteni. Ott állt a megmagyarázhatatlan égbolt alatt, és tanácstalanul gyönyörködött benne. Gyönyörködött, hiszen ha nem találta volna szépnek, akkor nem nézegette volna annyit. Az ember mindig is olyan volt, hogy amit nem értett, vagy nem ismert még, az olthatatlan kíváncsiságot keltett benne.

De nem volt minden szép és gyönyörködtető az őt körülvevő világban. Sokszor félelmet ébresztett benne az ismeretlen, és ilyenkor úgy érezte, hogy testében valami elkezdett hirtelen gyorsabban mocorogni. Ide-oda kopogott, és lehetett látni, ahogy nekiütődik mellkasának, egyre gyorsabban és hevesebben, pont akkor, amikor őneki is nagyon kellett volna figyelnie, vagy menekülnie a veszély elől.

Volt más, hasonlóan nem megmagyarázható jelenség is. Például történt olyan, hogy egyikük egy vadászat alkalmával csak lassabban tudott futni a zsákmány után, majd társai hagyták pihenni, mert már inkább hátrányát érezték a portyázásokon. Aztán az egyik reggelre ugyanő váratlanul csendessé és mozdulatlanná vált.

Vagy volt olyan is, amikor hatalmas morgást hallottak a távolból, fodrozódni kezdett az ég, gyorsabban ment le a szemet bántó fénypötty, és hatalmas folyók nyíltak meg az égen, mindezeket félelmetes villódzások kísértek. Nemritkán pedig ilyen villanások tüzeket élesztettek száraz fákon vagy a szikkadt pusztaságban. Ebből az időszakból és egy ilyen jelenségről maradt is fenn egy történet, amit – hozzáteszem – csak sok évszázaddal később jegyeztek le.

Az emberi civilizáció kezdetén még nem alakult ki a művészet. Bár maga a művészet jelentése is folyamatosan változott, és változik napjainkban is, de pár használati tárgy, egy-két pattintott kő még nem hordozta magában azt a fajta minőséget, amelyre a művészi jelzőt jogosan használhatnánk. Ugyanakkor már ezekben az időkben adott volt az az alapvető szellemi igény, mely megágyazott egy későbbi, szerencsésebb időszaknak, a művészet születésének.

A barlangfestészet időszakából legtöbbeknek zsákmányállatok képe jut eszébe, a csodaszarvasok falakat kitöltő szarvakkal, vagy ritkábban mitikus állatok (szakmai nevükön harmadik állatok), esetleg pálcikafigurák, pontok, csíkok és hasonlók. De létrejöttük okaira ritkán gondol az egyszerű szemlélő. Erre lehet kapni nagyon jó könyveket, csupa képzelgéssel és hosszas valószínűsítésekkel régészektől vagy modern wikipédiahuszároktól. Nem gyakran szólnak arról, hogy minden művészeti ág, stílus, cselekedet oka már az őskorban kialakult, és ez pontosan látható a barlangok falain. A művészet funkciója az ember legalapvetőbb vonásaiból fakad, ez már sok tízezer évvel ezelőtt is meghatározta szellemét. Gondolkodni a művészet útján és eszközeivel is gondolkodott. De jöjjön inkább egy közérthetőbb, napjainkban is megfigyelhető példa, hogy hogy is van ez.

Amikor kisgyerekek először kezdenek rajzolni, még korukból adódóan fejletlen, pontatlan a látásuk, valamint elméjük sem képes kellően kifinomultan irányítani kezüket. Izmaik gyöngék, hogy egy látványt vethessenek a papírra. Aztán 4-5 éves korukra eljutnak egy olyan szintre, ahol már kedvüket lelik a rajzolásban. Ha maguktól űzik, gyakran szeretni való szimbólumokat örökítenek meg. Neonszínű és csillámporos égbolton lebegő, hétlábú kutyust, amely pillangókkal és margarétákkal beszélget. Vagy a valaha elképzelt legizgalmasabb jeleneteket, amelyekben áthúzott L betűk pöttyözik meg a vonalgombócokat egy légitámadás során. Amikor viszont a megunhatatlan pedagógiai kényszer hatására óvodásoknak „anyát és apát” kell rajzolniuk, akkor megváltozik a képi nyelvezetük. Anya és apa a látványuk jellemző tulajdonságaival (attribútumaikkal) tűnik fel. Cseresznye-fülbevaló, háromszögszoknya, furán tekeredő lábak, néha egy kicsivel több ujj a kezeken, tövisszerű arcszőrzet, kiengedett haj, fakanál, egy zsák kidobandó szemét és hasonló apróságok teszik felismerhetővé őket. A pedagógia számára ezek fontos információs tesztek, melyek segítségével fel lehet mérni a kicsik megfigyelő- és szellemi képességeit. A minél több részlet mutatja az ismereteik gazdagságát az őket körülvevő világról. Ezek az attribútumok ráadásul olyan információmorzsák, melyeket a kicsik agya a látott és tapasztalt valóságuk rendszerezésével és értelmezésével gyárt, ezekből építi a saját kis mikroökoszisztémáját. Fontos, hogy itt az elején megértse a kedves olvasó (Ugye tegeződhetünk? Köszi!), szóval fontos, hogy megértsd, ezen információk jelentős része a megfigyelt látvány mellett érzelmi tapasztalatokkal is át van itatva. Apának azért állnak ki tövisek a fejkarikájából, mert azok szúrnak, kellemetlenek a mindennapos életben, anya azért mosolyog rendszeresen, mert a gyermek leggyakrabban így látja az arcát. Anya ránéz, és elmosolyodik, tehát anya és a gyerek kapcsolatában ez egy ilyen érzelmi attribútum lesz.

Idővel az életút aztán hozza az újabb és újabb attribútumokat, és ezek változása végigkísér minket saját öregedésünkkor. Idősebbek például nagyon kedvelik a keserédes, borongós, melankolikus arckifejezésű alakokat. A mindennapi életben felmerülő gondterheltség pátosza 30 év felett már érezhető, és mivel ez foglalkoztatja a nézőt, ezt szeretné viszontlátni egy alkotáson is. Ezt veszi észre, látja bele egy alkotásba.

Az ősi időkben is hasonlóan működött a dolog. Nincs semmi érvünk ellenkezőjére, hiszen ez egy túl egyszerű és közvetlen jelenség. Viszont mi történik akkor, ha valamit egy kicsi nem tud lerajzolni, mert, mondjuk, nem elég ügyes még a feladathoz? Mi van az olyan érzelmi elemekkel, látott momentumokkal, amik megragadása bizony már bonyolultabb? Ha egy folyamatot vagy egy áttételesebb, későbbi következményt eredményező jelenetet szeretne rögzíteni a középkorú ősember? Minden bizonnyal egy folyamatábrát készít. Egyszerre több jelenetet, talán „olvasási” irányba rendezve, és ahol túl bonyolult az értelmezés, oda szimbólumokat illeszt. Ez a folyamat az, amit különösen is szem előtt kell tartanod, ha egy műalkotással kerülsz szembe, hiszen a művészetben papírra és vászonra csak fontos témák kerülnek.

Miért? Mert minden alkotás rendelkezik okkal és okozattal. Minden valamiért történik a művészetben. A látvány megragadásának folyamata olyan cselekvésről szól, mely önmagát nem képes értelmezni, és egy létindok nélkül nem is jöhetne erre a világra. Nem olyan, mint az éhség, hogy időről-időre érezzük, és tudjuk, hogy mi a teendő, csillapítjuk. Az alkotás a semmiből lett valami, méghozzá úgy, hogy az a valami előtte csak egy szellem képzeletében lehetett jelen, csupán egy gondolat volt. Ez az ok-okozati viszony egy bonyolultsági szint fölött nevezhető funkciónak.

Ebben a létrealkotási folyamatban alakul ki a másik jellemzője az alkotásoknak, a formája. A szó görög eredetű, és első jelentése ’alak’ vagy ’megjelenés’. Értelmezése szerint annyit tesz, hogy egy fogalom fizikai világban érzékelhetővé (láthatóvá, tapinthatóvá, hallhatóvá), megtapasztalhatóvá váló tömege. Ez banálisnak és hülyeségnek tűnik, ha egy almáról készült képre gondolunk, de ha mondjuk ’a vemhes szarvas haláltusája a tavaszi hóban’ a téma, és ennek a formáját, valóságunkban megtapasztalható tömegét akarjuk létrehozni, akkor máris érdekesebb a helyzet, ugye?

Ez a forma- és funkció meghatározás minden alkotás esetében megkerülhetetlen. Az ősember is valamit akart, és azt valahogyan, valamilyen formában tudta csak elérni. Minden egyéb szempont ezt a funkciót és formát segítette kialakítani. Az eszközök fejlődése, a gyakorlat, korábbi hibák, tökéletlen megoldások mind lépések az ok és okozata között, melyek vagy az előfeltevéshez kapcsolódnak, vagy a létrehozott válaszhoz.

Amúgy nem nagy cucc ez, hiszen az élet összes területén így élünk, kezdve a legapróbb dolgoktól egészen a hadronütköztetőig. Sőt, ezek az elképzelések annyira nem is általánosak, hiszen például egy tubusból egy férfi marokkal préseli ki a fogkrémet, míg egy nő lágyan, kedvesen ellapogatva imádkozza elő a pasztát. Idővel mind a ketten rájönnek, hogy feltekercselni egyszerűbb, vagy hagyni életünk minden momentumába beengedni a tudományt, ami készít olyan tubust, ami nem tekercselhető, ruganyos, és a kupakra állítva segíti, hogy mindig a nyíláshoz csurogjon a fogkrém.

A forma viszont egy nagyon nehézkes dolog. Mint azt láthattad előző dentálhigiénés példámban is, nem ugyanolyan formát, válaszokat adunk a felmerülő kérdésekre. Gyakran vannak általánosan járható utak, de amikor olyan cél felé kell haladni, ahol még nem voltunk, akkor lehetséges, hogy a forma végtelen számú lehetősége közül csak pár, vagy akár csak egy lesz a megfelelő. Rajzolni viszont kellett már régen is, és nem volt türelme az ősembereknek kivárni azt, hogy majd a 18. században kialakítsák a fejlett festészetet, így az ideális megoldások helyett beérte megfelelőkkel. Ha bonyolultsága okán valami nem ment, akkor kialakított egy olyan közvetítőt, mely utalt a megörökíteni szándékozott okozatra.

Rendszeresen láttak antilopokat, gyakran vadásztak rájuk, ráadásul a barlang szivarszobájában is vagy 2713 verzióban felpingálták egyedeiket. Ám egy nap egy albínó példány rohant a csordában, ráadásul a mintázata is eltérő volt a többiekétől. Különleges, szokatlan élményt jelentett megpillantása a portyázóknak, mert az emlékeik között matatva sem tudott senki ehhez hasonló esetet mondani. A falakon sem volt olyan kép, ami akár csak megközelíthette volna a fehér példányt. Még nagyobb gond, hogy nem tudták pontosan megfigyelni, mert gyorsan el is ment az a lény. Pár részletet leszámítva csupán a fehérsége és mintájának foszlányai azok, amik megmaradtak az ős-Michelangelo emlékezetében, így amikor nekilátott, hogy felfesse a kandalló fölé, tanácstalan lett. A képességeihez mérten tökéletes falicsorda közé nem tudta ugyanolyan pontossággal beilleszteni a lényt. És ekkor egy hatalmas újítással állt elő: absztrahált egy jelet! A létező valóság látványától eltérő képet hozott létre, melynek nem a kinézete volt az elsődlegesen fontos, hanem a szerepeltetése. A fehér antilop lett a 3 függőleges, 2 vízszintes csík, 14 pöttyel körülvéve. Hogy miért pont ez, azt nem tudni (természetesen ez csak egy kitalált példa, nehogy elkezdd felkutatni a képtalálatokat ezért!). De az biztos, hogy az értelmezésben segítséget nyújtott. Hogy lehessen mutogatni, mormogni azt, hogy ez egy szimbólum, ami ezt és ezt jelenti. De az is lehet, hogy a közösségi élmény miatt ez a jelentés evidens volt, és később csak az ifjaknak kellett elmesélni, dekódolni az absztrakt formát. A harmadik állatok és jelek létrejötte erre vezethető vissza. A művészet történetében is, de szakmájában még inkább jelen van az a kettősség, hogy van egy realizáló és egy absztraháló alapkoncepció. Mindent, ami van, ami tapasztalható, azt vagy a valóságból kiindulva – tehát látványelvűen, realisztikusan –, vagy a valóságtól elvonatkoztatva – tehát absztrakt módon – lehet ábrázolni. Kár ebben mindig spiritualitást keresni, mert az egy bonyolult viszonyt feltételezne. Hogy egy sámán adott utasítást a kép készítőjének a festésre, már a megrendelő és elkészítő viszonyt feltételezné, ami még nagyon sokáig kis sem alakulhatott.

OK. Most, hogy a formát és a funkciót, illetve a realizáló és absztraháló fogalmakat megbeszéltük, térjünk vissza a fősodorhoz. Tehát ábrázolva lett ősembereink falán rengeteg állat, szimbólum és különböző folyamat.

Hogy mikor lett ebből művészet? Amikor évezredekkel később már kellően gazdaggá vált egy társadalom, hogy pár egyén helyett közösségben gondolkodjon.

A folyamat egyszerűbb volt, mint sokan hiszik. Ha a művészetről levakarjuk a napjainkig rárakódott fölösleges pátoszt, szirupot és haszontalan gondolatokat, akkor egy sokkal érthetőbb és átérezhetőbb értelmezést kapunk.

Amikor egy társadalom, egy közösség valami olyan plusz alkotó, létrehozó tevékenységet végez, melynek funkcionális haszna szinte egyáltalán nincs, akkor jellemzően művészetet művel. Funkciója van, de kézzelfogható haszna nincs ennek a tevékenységnek. Ez egy intellektuális folyamat, mely a gondolatok által uralt „belső” világunkban születik, és csak külső megnyilvánulási formáiban lehet beazonosítani. Például adott egy favágó, akinek van egy fafeldolgozó telepe, és ott a munkája keretében készíti elő a társadalmának szükséges méretű és keresztmetszetű deszkákat, léceket, alapanyagokat. Mindent megtanul, kitapasztal a fákról, hiszen ő maga fiatal korától kezdve járja az erdőt, keresi a megfelelő törzseket, és a kivágásuktól kezdve a szárításukon át a méretre szabásukig mindent maga végez el. Ám esténként, mikor már végzett a napi munkával, és már különösebben nem is kell semmi szükséges egyébbel foglalkoznia, akkor a szakmaszeretete és gondolatainak hóbortja egy különleges játékra hívja. Egy faragással díszített dobozt kezd tervezni fedéllel és kis talpakkal. Nem azért, mert ezt rendelték tőle, vagy mert el szeretné ajándékozni, hanem pusztán az elkészítés kedvéért.

Nap nap után játssza ezt a játékot, folyton illesztési megoldásokon gondolkodik, keresi a megfelelő deszkát csakúgy, mint a megfelelő csapolási mintát. Nem szükségből munkálkodik, hanem kedvtelésből. Készít megfelelő eszközöket, felélezi a vésőit és gyaluit, hogy minél tökéletesebb legyen az, amit majd elkészít. És közben hajtja a vágy, hogy valami „szépet” hozzon létre, hogy valami jót „alkosson”.

Ez az „alkotott szép” a művészeti tárgy (igénytelen szakszóval a produktum). Alapszinten, az alkotó szintjén kell hozzá a szaktudás minél mélyebb ismerete, és a vágy kritikus méretekben. A képesség vagy készség társulása a szenvedéllyel valami szép létrehozására. Ez a vágyódás olyan különleges méreteket képes ölteni, mely nemritkán igazi fundamentális őrületbe csap át.

Gondolj bele ebbe a kis példába, és képzeld el a fatelepet egy erdőszélen, érzed a friss fa savjainak illatát, a még nyirkos deszkák borzas tapintását és a már száraz, gyalult pallók porcelánhatású simaságát! Idézd fel, milyen a napvégi megfáradtságban ücsörögni, amikor a test megpihen, de a szellem felszabadul! Nagyjából ez az a pillanat, amikor a művészet születni kezd. Ez egy hosszú és bonyolult folyamat, mint írtam is. Nem elég egy-egy napnyi pár szabad óra, hosszú hetek, hónapok, évek kellenek hozzá, hogy ki tudjon alakulni. Hogy az ősember szakmázni kezdjen, és átlendítse magát a kőkorszakból az ókori vaskorba.

És még egy nagyon fontos dolog szükséges hozzá. A stabilitás.

Az ókori művészet születését a több területen egyszerre kialakult stabilitás tette lehetővé. Olyan biztonság és körülményekben rejlő állandóságot értek ez alatt, melyben egy favágónak megélhetést tudott adni munkája. A környezete, ahol a társadalma értékelte szenvedéllyel alkotott munkáját, és ahol az egységes kulturális háttér is megvolt arra, hogy a szép alatt ugyanazt vagy valami hasonlót értsen a doboz majdani tulajdonosa és készítője. A művészet ilyen korai szakaszban még csak szakmák magas szintű űzésében ölt testet, és a kulturális azonosság általában csak népművészet szintjén mozog. A dobozkán a faragás egy mindenki által jól ismert és gyakran látott élőlényt, motívumot mímel. Gyakran ez kicsit öncélúan úgy alakul, hogy már a motívum megléte elég indok arra, hogy egy dobozkán legyen, már nem „valami” ábrázolása a cél, hanem elég a „valami” ábrázolt képéből lett motívum szerepeltetése. Ez a jelenség a művészettörténetben a horror vacui, azaz az ürességtől való félelem.

A stabilitás tehát kulcsa a művészet kialakulásának. Kell hogy legyen egy kritikus lélekszám, ahol a csoport már bőséges javakkal rendelkezik, amik már meg tudják teremteni a létfeltételeket, szükségleteket, de még inkább a többletidőt és- tőkét. Ez a tőke teszi lehetővé, hogy aztán valaki, aki szintén meglátja a szépet a dobozkában, az megvehesse és birtokolhassa. Persze, valószínűleg ő is készít egy másik „valamit” munkája során, tehát ő maga is létrehozza a saját dobozkáját, csak az, mondjuk, egy míves kelme lesz. Egy kelme különleges mintával, ami kísértetiesen hasonlít egy korábban, egy fadobozon látott díszítményre. Ha ez a folyamat elég hosszan és gyakran ismétlődik, akkor eljut odáig, hogy egy formakultúra alakuljon ki (formakultúra mint forma, azaz alakbeli, kinézetbeli kultúra), hogy a díszítmények ornamentikákká, majd motívumokká váljanak. A különböző szakmák fejlődésével így válnak a mindennapi lét eszközei, kellékei is egyre díszesebbekké.

Ám ekkor még mindig csak a művészet első szintjein toporog egy társadalom, hiszen nincs többről szó, mint kezdeti tárgykultúráról, melyet egy egységesedő formakultúra kapcsol össze.

A görögség idején az egységesedő formakultúra tárgyakon keresztül fogta össze a városállamokat. A korinthoszi vázák, majd az athéni amforák léte ezért jelent fordulópontot a művészet alakulásában. Azért kell unos-untalan törött csetreszekkel illusztrálni a korszakot a történelemkönyvekben, mert ezekben a vázákban szállították a gabonát és a bort, és aki megtermelte ezeket, az jutott olyan tőketöbblethez, hogy maradjon ideje a (tárgy)kultúrájának fejlesztésére is. Kezdetben Korinthosz városának koordinálásával induló kereskedelem és gyarapodás ágyaz meg a görögség vizuális világának. Majd mikor Athén leigázza Korinthoszt, át is veszi az irányítást.

Viszont van egy olyan alkotója ezeknek a kelméknek és dobozoknak – és hasonló további tárgyaknak –, mely mindegyikükben valamilyen szinten benne rejlik, de legtöbbször elsiklik fölötte figyelmünk. Mindvégig ezt szemléljük, ha rájuk pillantunk, de nem vesszük észre azt sem, hogy sokkal inkább ezt értékeljük bennük, mint a használati szempontokat vagy a praktikumot. Ez a szépség maga, vagy ismertebb, görög elnevezése szerint az esztétikum. Az aiszthészisz pontos fordítása szerint annyit tesz, mint észlelés, érzékelés. Én ezt kiegészíteném azzal, hogy ez inkább egy olyan örömteli megtapasztalást jelenthetett, amelynél az érzékszervek által felfogott dolog hatást váltott ki az érzékelőből. Mély érzéseket, boldogságot, elvarázsoltságot vagy hevesebb esetben vágyat, ragaszkodást, imádatot. Nehéz magát a jelenséget leírni – részben ezért is kapott külön elnevezést. Ez a részletes figyelem, mellyel szemlélődtek, a görög társadalom gondolkodásában is megtette a maga hatását. 

a titán eljövetele

A görögség spirituális világának volt egy különleges jellemvonása. I. e. 2000 körül, két népegység találkozásával jött létre a prehellén civilizáció. Ebben az időszakban a helyben élő földműves népek (jellemzően a déliek, például a Kréta szigetén élő minósziak) és a szárazföldi, harcos, hódító népek (mükénéiek) olvadnak össze. A megkerülhetetlennek tűnő problémájukat, miszerint a földművesek isten-nőben, isten-anyában hittek, míg a hódítók, katonáskodók, erős, harcos és férfi istenekben, úgy sikerül feloldaniuk, hogy isteneiket frigyre léptették, és kialakult a többistenhiten alapuló görög panteon. A fogkrémes tubust inkább szisztematikusan tekercselték, semhogy vitáztak az erő és érzékiség ellentmondásain. Az így újjászülető istenek kapcsolódni, viszonyulni kezdtek egymáshoz, és a görög világ elindult az egységesedés útján.

Az i. e. 650-600 körüli időszakban, az első filozófusok idejében még úgy gondolták, hogy a természeti világ egy olyan élő dolog, mely eltérő és különleges formákban, jelenségek képében képes előtűnni. Hitték, hogy a természet világa nemcsak az első élő a világmindenségben, hanem egyszerre isteni is. Ekkor még a természeti és az isteni szféra összefonódva élt a görög filozófusok gondolataiban. Ennek az ősi istenteremtésnek különlegessége abban áll, hogy az egyéni emberi tapasztalás, a természet jelenségeinek megérzése és okainak ismeretlensége eredményezte azt a mitikus-meseszerű kontextust, ami isteneik világát jellemezte.

Átment? Nem? Akkor még egyszer: ennek az ősi istenteremtésnek különlegessége abban áll, hogy az egyéni emberi tapasztalás, a természet jelenségeinek megérzése és okainak ismeretlensége eredményezte, hogy a görögség megteremtse isteneit.

Az istenek attribútumai, jellemzői és fő tulajdonságai a legtöbbször természeti eredetű jelenségek. Zeusz, a haragos és erős isten villámokat szór alá, ha valami nem tetszik neki. Mivel az időjárás alakítása is az ő kezében van, így mérgében aszály tör ki, vagy városokat mos el az eső, esetleg hajókat temetnek be a felkorbácsolt hullámok. Ha kegyes, ha kedvére való történik, akkor bőséges gabonatermést biztosít, és a bor is ízessé mámorosodik. Könnyű felismerni azt, hogy egy földművelésből élő nép, illetve egy harcos isten-apában hívő másik nép összeolvadásából alakul egy olyan főisten, aki erős, a gazdálkodás sikeressége is neki köszönhető, de egy szempillantás alatt el is pusztíthatja az arra rászolgálókat dörgedelmes ménkűivel. Mi a ménkű?! Egy jelenség, melyet i. e. 500 körül jegyeztek le először a görög világban, és melyet ma gömbvillámként, szárazvillámként ismerünk.

A tizenkét olümposzi istenség, a hat férfi és a hat nő, valamint a két alvilági (Hadész és Perszephoné) is jól mutatja, hogy ez a női-férfi világkép milyen finom nemi egyensúlyban olvadt össze, lett eggyé. Ám vannak hátulütői is az ehhez hasonló többistenhiteknek. Idővel mindig nagyon bonyolulttá válik az istenek egymáshoz és híveik felé kialakított viszonyrendszere. Létrejönnek félistenek, születnek csodák, legendás alakok emelkednek ki a semmiből. A múltat, eredetet és a biztonságos jelent meghatározó történetek, elbeszélések születtek már pár évtized alatt. Erre példa Prométheusz története, amelyben az első emberek létrejöttét mesélték generációról generációra.

A korai görögök úgy gondolták, hogy az ember születése úgy történhetett, hogy mikor a Föld még élettelenül létezett, és csak növények, dombok, folyók és hegyek voltak a tengerek között, a leghatalmasabb isten, Zeusz magához hívott egy korábban született lényt, egy titánt, hogy népesítse be ezeket a kietlen részeket élőkkel. A titán ravasz és megfontolt személyiséggel rendelkezett, mindenre előre gondolt, innen eredt egyik elnevezése, a Gondoskodó is. Aprólékos munkával lények formálásába kezdett, és ügyelt arra, hogy majd mindegyik boldogulni tudjon, és ne kerekedhessen egy másik fölé. Minden létező tulajdonságból csak egy volt, és minden lénynek egyet-egyet szánt, amely csak számára biztosíthat előnyöket. Ám Gondoskodónak volt egy öccse, egy bizonyos Meggondolatlan, aki addig kérlelte testvérét, hogy bízza rá a tulajdonságok kiosztását, míg az bele nem ment. Meggondolatlan – magához hűen – hibát ejtett a képességek porciózásakor, és a sorban utolsó lénynek már nem jutott képesség. Ez az utolsó lény volt az ember maga, aki kiszolgáltatottan fázva, éhezve, betegségektől sújtva állandó menekülésre kényszerült a Földön.

Gondoskodó rokonszenvezett a pórul járt lényekkel, mert át tudta érezni fájdalmukat. Ő maga is egy olyan valami volt, aki hallhatatlansága ellenére képes volt fájdalmat és szenvedést érezni. Ezért úgy döntött, hogy segít az embereknek, és elhoz nekik egy különleges dolgot, a tüzet, mely csak azoknál az isteneknél égett, akik tudták is használni azt. Mikor aztán odaadta az embereknek, és megmutatta nekik, hogyan fordíthatják hasznukra, azok olyan előnyök birtokosai lettek, melyek által már képesnek bizonyultak megmaradni.

Ennek a mítosz- és meseteremtő folyamatnak a hatására az egykori természeti elemek – mint a föld, víz, levegő – visszaalakultak tisztán természeti jellegűvé, függetlenné váltak isteneiktől, hiszen nem jutott már kellő figyelem rájuk a varázslatos tettek és a panteonban folyó napi hóbortok mellett. Ami tehát egykor a megismerés hatására megismert, elnevezett lett, majd isteni megkülönböztetést kapott, az szépen lassan ismét visszatért természeti közegébe. Újra csak egy természeti elem lett. Kettévált a mitikus, spirituális világ és a természet. Ez persze magában hordozta a vallásokra és hitekre vonatkozó leghatalmasabb veszélyt. Azt, hogy ha egy hitrendszer kiválik a természetből, amire alapozva született, akkor könnyen megdönthetővé válik.

Az emberek a jelenségekre, megérthetetlennek tűnő, de megtapasztalható történésekre, folyamatokra már nem a hit keretei között kerestek okokat, értelmezéseket, hanem független rendszert tákoltak, melyben valamiféle sémákat, rendszerszerűséget biztosan tudtak találni.

Ez a görög gondolkodókat is zavarta. Kíváncsiak voltak, hogy mik azok a dolgok, melyeket az istenek előtti istenek testesítettek meg, és most, ismét „csak” tisztán természeti jellegükben „vannak”. A khaoszi üresség, az erberoszi sötétség, az uranoszi égbolt, az ókeanoszi tenger, vagy fiatalabb, de szintén ősi istenségek közül az egyik kulcsfontosságú, a kronoszi idő (Kronosz Zeusz apja volt). A jelenségek megmagyarázásához a vallási elképzelések nem nyújtottak segítséget. A dolgok lényegi megértése háttérbe szorult a mitológia teremtésével. Nem volt mit tenni, filozófusok sora kezdte meg a küzdelmet, hogy megismerje és érthetővé tegye a természetet, az ember eredeti valóságát.

Megtetszett és kíváncsi vagy a történet hátralévő 95%-ra?

Jegyezd elő és válj Early Bird-é! Így, ha nyomtatásba kerül könyvem, kedvezményes áron és ingyenes budapesti átvétellel, a december eleji megjelenéskor elsőként juthatsz hozzá!

Minden további információt és részletet megtalálsz erre a linkre kattintva!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!