Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!