Valamilyen összegzőt szerettem volna írni a kiállításbontás kapcsán, de mindig kicsit nehéz az ilyen, mert sok egyeztetés, ötlet és hasonló van a háttérben, miközben - amúgy - még semmi sem biztos. És én nagyon nem szeretem az ilyen nem fixált dolgokat, mert sokszor kerültem már olyan szitukba, hogy majdnem az utolsó pillanatban mondták vissza a „tuti, teljesen biztos, 100%”-ot.

jademégazelején!

A mostani kiállítás legnagyobb hozadéka számomra az, hogy több, konkrétan olyan műkedvelő ember is ellátogatott megnézni a képeket, akik eddig szinte semennyit sem tudtak a rajzaimról vagy rólam. Őket elérni nagyon nehéz az én oldalamról, mert tűk vagyunk a szénakazalban, de most legalább sikerült. És tőlük jött is szó a ház elejére, hogy ne morogjak már annyit a blogon.

Jó-jó, nem fogok, de ezzel kapcsolatban csak két apróbb gondolatot még szeretnék megemlíteni.

művészetcsinálás bonyodalmai

Van ennek az egész képzőművészeti dolognak egy mikro és egy makro drámája, mely néha át-át tud váltani tragédiává.

Tárlatvezetéskor meséltem, hogy miként alakult ki a 2 féle hegy alkalmazásának gyakorlata munkálkodásomban. Eleinte használtam 5 féle Bruynzeel ceruzát, 5 különböző keménységű heggyel és 3 féle hegyátmérőjű Rotringot, 5 féle heggyel. Aztán, amikor a Bruynzeel receptúrát (és árat) váltott, 2 féle ceruza maradt… aztán megint volt variálás, aminek hatására a ceruzát teljesen el kellett vetni. Maradt az 5 Rotring.

Node, 1-2 évvel később a Rotringot - mint márkát - eladták és megint ment a kavar a mechanikus ceruza típusokkal, illetve a hegyek minőségével. Megváltozott a műanyag, amiből a ceruzák testét készítették (sőt, azóta a keresztmetszet is új), illetve valami más lett a hegyek anyagában is. Nem volt mit tenni, maradt 2 vastagság és 3 féle keménység, amit ma használok. Ceruza testet meg rendeltem Japánból - ott erre nagyon adnak -, mivel közelebb nem találtam megfelelőt, kisúlyozottat, acélból.

Minden ilyen váltásnál napokon át megy a szinkronizálás, tónussorok rajzolása a régi és az új verziókkal, hogy hogy viselkedik, mit bír az eszköz. Tesztelés, hogy a papírceruza hogyan képes megmozgatni a grafitot, vagy rangsorolás, hogy a gyártói keménység besorolás tényleg úgy van e, mint ahogy állítják. Volt, amikor 3 ceruzát sniccerrel nullára faragtam le, hogy megnézzem, a ceruza fa külseje jól van e ragasztva, meg fog e hasadni, illetve a bélése hány helyen van széttörve, még oridzsinál állapotában.

És mindez csak 1 eszköz esete. Ugyan ezt a hóbelebanczot kellett eljátszani a radírral, a világítással és a papírral is. Amikor az EU a LED váltást bevezettette, kicsit kiakadtam, hogy most akkor szépen betárazhatok villanykörtéből is, mivel a LED nem olyan fényű, erejű, mint az izzószálas. És, kedves mérnök ismerőseim, nem, nincs igazatok, a Kelvin szám, meg a hány W fényhatás a kevesebb W fogyasztás, és hasonló megállapításoknak köze sincs a valósághoz. Értem én, hogy tudományosan, gépekkel megmérve a LED-ek ugyan olyanok és egyben sokkal jobbak, mint az izzószálasak, csak éppen a fényük nem ugyan olyan. Mintha a kandallóban égő tűz látványát próbálnánk egy TV-n látható kandallótűzzel pótolni. 2 eltérő dolog eleve nem lehet ugyan olyan.

Minden kihat mindenre. Ha váltok egy mechanikus ceruzát, akkor az kihat a papírra (hogyan tudja az felvenni a grafitot, milyen tónusok esnek ki), a radírra (milyen gyakran kell vágni a radírt, a papír szöszöli e a radírt), a fényre (a papír textúrája szórja e a fényt, tehát tompábban látom, vagy csillantja, tehát a szürke hályog feszkó miatt kicsit oldalt kell ülnöm), a hegyekre (legyen elég a rajzolás végéig), és így tovább, és így tovább.

És ez csak a mikro része.

amikor a dráma tragédiának hat

Több éve foglalkozom már a rajzolással, és a témában - mint képkészítés művészeti céllal - már mindent IS megtapasztaltam. Pályázatok, eszközfejlesztés, piac szétesése, a diszfunkciók, az egész struktúra. Ezekről, időről időre említést is tettem itt, és ennek az volt az oka, hogy a laikusabbak számára is érthetővé tegyem, hogy mik azok a nehézségek, melyek néha bizony 10 méteres betonfalként jelennek meg a semmiből. És ez néha tényleg tűnhet annak, hogy depipermetelek… mivel ezt én így élem meg. :) Amikor egy ellátóban nem tudom megmagyarázni, hogy majd én kiveszem a papírt a helyéről és becsomagolom magamnak, mert nem szeretném, hogy összezsírozzák, fogdossák és megtörjék itt-ott, vagy amikor győzködnek, hogy az új villanykörte jobb, „ki használ még régit?!” (amúgy én), vagy, amikor leegyeztetünk egy kiállítást, majd 3x megváltoztatják a megnyitó dátumát, hogy 2 hónappal a 3., végleges dátum előtt lefújják, akkor annak csak igen nehezen tudok örülni.

Adottak a körülmények, és makroszinten minden egymástól függ. Egy bonyolult szisztémát alkot, kezdve az alapanyagtól, a készítéstől, át a rendszeres ellátottságig, a kommunikációs felületekig, egészen az utolsó pontig, hogy valaki megvesz egy képet és ezzel legitimálja magát a folyamatot. És ebben az egészben nagyon sok problémát eredményezhet, ha egy vagy két részelem nemtörődömségből, lustaságból, hozzá nem értésből, vagy csak úgy, nem működik.

Persze, a képzős és galériás (az úgynevezett szakmai) rész egy kicsit más. Méghozzá azért, mert - szerintem - ott már olyan mértékűek a problémák, hogy másod és harmad folyamatok indultak el a kis diszfunkcióknak hála. Sohasem tesz jót a struktúrának, ha valahol probléma alakul ki, és, ha az nem lesz megoldva, csak felületileg kezelve, akkor minden rész ehhez a csonka megoldáshoz alkalmazkodik. Én amúgy ezért sem szeretek félmegoldásokban gondolkodni. Fél megoldás, fél probléma… bár kevesebb, mintha egy egész probléma lenne.

Ha rangsorolnom kellene, hogy mindenmindenminden probléma közül mi a top5, akkor azt mondanám, hogy a szakma hozzá nem értése, a sekélyesség, az igénytelenség, a technikai színvonaltalanság a rajzi-szakmai oldalon és a felületesség. Ez nem azt jelenti, hogy összességében katasztrófa van és nincs remény, hanem azt, hogy ezek a feszkók vannak, és eléggé jelen vannak. És muszáj szétválasztani és megkülönböztetni a dolgokat - nekem legalábbis muszáj - jóra és rosszra, mert ha nem így történik, akkor a jó elértéktelenedik, a rossz pedig megvezet mindent. Minél mélyebben megy bele egy készítő, egy galéria, egy vásárló, egy néző adott dologba (gyűjtés, alkotás, mecenatúra, bármi), annál inkább szükséges, hogy ne a saját segget mentve kelljen dolgozni, ellátni a funkciót, és ne mundérozgatás menjen, mert különben rengeteg idő és energia pocsékolódik el.

de akkor mondok pozitívat is

Azért valami feltűnt!

Méghozzá az, hogy általában 3 féle érdeklődő jelenik meg a képeim körül. Az első csoport amolyan újra felfedezőkből áll. Nekik megtetszenek a dolgaim, és ezen keresztül újra vagy először nyitni kezdenek a művészet felé. A második csoport az agnosztikusok, akik nem foglalkoznak a művészettel, mint nagy izével, hanem ők a tipikus ösztönszerűen gondolkodók, akiknek, ha megtetszik valami, akkor az tetszik és az iránt érdeklődnek. És vannak a konzervatívak, akik amúgy nem is sejtik, hogy ők maguk - amúgy - nagyonis modernek.

Ők szeretik a kifinomult, sziszifuszi, munkás dolgokat. A szakmailag kitalált „termékeket”. A minőséget, vagy, ahogyan köreikben hívják: a kvalitást (ami a minőség szinonimája, ugye). Bár, náluk azért előfordul néha, hogy egyfajta múltba fordulást eredményez igényességük, és ezért vannak konzervatív vonásaik. Ezen konzervatív vonások terén - szerintem - esetükben nincs másról szó, mint, amiről gyakran siránkozni szoktam, hogy túlontúl ritka a kvalitás manapság. És, ha egyszer valaki belekóstol a minőségbe, az nem fogja lejjebb adni. [A szomorú ebben az, hogy egyre ritkábban lehet majd a minőségre bukkanni, hiszen egyre több kell ahhoz, hogy valami minőségnek számítson. De a boldogító az, hogy a nagy nevek folyamatosan fejlődnek, emelik a minőséget, ahogyan a műkereskedelem is - az árak emelésével - segíti ezt a folyamatot.]

Mind a három fenti csoportban vannak galériások, vevők, érdeklődők, fiatalok és idősebbek egyaránt. Mindegyiktől ugyan úgy kaphatok érdeklődést és segítséget, ha arra van szükségem, és - remélhetőleg - a képeim mindegyiküknek adnak valami pluszt, tehát rendeltetésük szerint funkcionálnak. De, azért azt szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy, ahogy én kilógok a tapasztalataimmal és a meglátásaimmal, véleményemmel a sorból, ők legalább ugyan ennyire kilógnak, csak éppen a néző, a fogyasztó, a galériás, a bármi szerepükben. És az, hogy felveszik a depimet, az azt mutatja, hogy ők is érzik ezt a depit. Tudják, hogy van. Szóval, csak arról van szó, hogy van e értelme kimondani, ha probléma van. (Ez már amúgy a pozitív rész!)

Most úgy tűnik számomra, hogy többen és szélesebb körben vannak olyan érdeklődők, akikkel együtt is lehet működni, illetve, akik fogyasztóként is szívesen „komázzák” a képeimet. És ez megnyugtatóan jó

Bár nagy kényszert érezek, hogy reálértékelést mondjak, most csak 3 pontban hagyom a dolgot, és annyit mondok, hogy: összességében jól alakult a kiállítás ...

Volt képvásárlás, több megrendelés is bejött, ráadásul a várthoz képest nagyobb érdeklődés is alakult, aminek hatására a novemberi kiállítás is kezd bekerülni sokak látóterébe. Sőt, úgy tűnik, hogy normálisabb körülmények között lehet ráállni a munkálkodásra. Ez pedig igencsak ritkaság, hiszen már kb 5-6 éve nem volt olyan, hogy minden többé-kevésbé rendben legyen ahhoz, hogy nagyobbat lehessen dobni.

Plusz, ha minden igaz, akkor sikerült megfelelő nagyméretű papírt is találni! A tesztelése is 80%-ban készen van, így már csak kicsi gondok merülhetnek fel, melyekre lehet megoldást találni menet közben. Ebből adódóan a legnagyobb szakmai akadály is elhárult a Tricks of the Magician elől.

Szóval, ezekre igyunk!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!