Na, akkor lendüljünk bele egy újabb kis billentyűzetnyüstölésbe!
A hiperrealizmus örök degradáló vesszőparipája a kritikusoknak, művészeti íróknak és hasonlóknak. Egy ideje már magam is gondolkozom, hogy ez miért lehet, illetve, azt sejtem, hogy ez miért van, de az nekem is érdekes kérdés, hogy miért tart máig a rugózás?
Számtalan alkalommal kaptam meg ezt a jelzőt, holott én magamat nem tartom hiperrealistának (ennek oka majd ki is derül az alábbi sorokból). Persze, ezen nem segít, hogy a honlap is ezzel a szöveggel nyit, de azt már említettem korábban, hogy miért került ki a hiperrealizmus a nyitólapra.
A realizmus nagy gyűjtőág és magam inkább úgy vagyok vele, hogy a realizmus nem egy olyan szegmens, mint mondjuk a dadaizmus vagy impresszionizmus, hanem egy alapágazat, alap szemléletforma. Én absztraktra és realistára bontom a modern művészetet, és ezeken belül határozok meg alcsoportokat, azokat pedig lehet önálló minőségük szerint értékelni.
(Szerintem amúgy az absztrakt és realista közötti alap különbség olyan, mint az olasz és a francia konyha közötti. Előbbinél az alapanyagokra épül a szakácsművészet, keveset variálják őket, inkább kiemelik azokat, azaz az étel az alapanyagokról szól, míg a francia konyhában az étel a készítőjéről szól, kvalitásairól, ötleteiről, elképzeléséről.)
mondanivaló, gondolatiság, művésziesség
A 3 mindent legalizáló műszó kritikusoktól, egyetemi oktatóktól, absztrakt rajongóktól.
Elvileg azt jelentik, hogy, az üzenet, ’amit át akar a kép vagy a készítője adni’, ’az ötlet, ami fel lett építve a műalkotással’ és a ’művészi megvalósítás’… Na, ez így mind teljesen hülyeség! Önmagukból adódó dolgok. Jó esetben ezek alapvető részei egy műalkotásnak, és ezek nélkül meg nem műalkotásról beszélünk. Mintha egy autó leírásánál rendre kiemelnénk, hogy 4 kereke van, holott csak a pár, 3 kerekű autó esetében kellene jelezni, hogy ezeknek nem 4 kerekük van.
Az átadandó üzenetet csak pl a kép szemlélésénél lehet érezni. De ez nem olyan üzenet, amit az alkotó mondani akar és a képen keresztül meglátja a néző, hanem inkább üzenet lehetőségek sokasága, melyekből a néző maga érti meg a maga számára fontosat, megfelelőt, felismerhetőt. Hiszen ez akkor ötlik fel benne, amikor ő nézi a képet, és az ő agyában szólal meg valami.
A gondolatiság szerintem inkább a technika. Kitalálni valamit, felépíteni, megvalósítani, azaz bemutatni. Ez maga a szakmai rész.
És a művésziesség… hát, hogy ez szempont legyen egy művészeti produktumnál… nos, ez magától kellene, hogy értetődjön.
a személyes érdek, a hozzáállás, amikor a művész, művészettörténész túlkávézza az agyát
Amúgy nem magától értetődő, hogy mindenki főkirály szeretne lenni egy megvalósuló műalkotás esetében. És ebben a személyes szálak nagyon jelentős torzító tényezők. Mert mi van, ha a művész egy tróger, aki ’azért művész’, hogy így lehessen a társadalom peremén, egyfajta legalitással? Mi van, ha az egója akkora, hogy nem engedi alázatra más szakmák, emberek, szempontok tekintetében, és ez az egó a hülyeséget fundamentalizálja és aztán nem lehet megmagyarázni neki, ha hulladékot produkál? Kitartás, céltudatosság kell, de a butaságot védeni?! Sokan esnek abba a hibába, hogy butaként okosnak hiszik magukat, lustaként szorgosnak, és bár általában érzik, hogy csak magukat magasztalták fel, azért nem akarják beismerni, hogy kevesek a feladathoz.
Vagy mi van akkor, ha a butaság egyetemi oktatók, akadémikusok fejében honol… Ha volt egy csóróbb pillanat az életben, és adódott egy lehetőség, mondjuk installáció készítés, „gyorsan 5 műalkotás, de már holnapra” üzlet? Természetesen ilyenkor jön a kompromisszum: „OK, ez sz*r lett, nem is igazán vállalnám fel, mert gányolás… de legközelebb majd akkor csinálok már jót.”. Ez pedig - szerintem - nem kompromisszum, ez önbecsapás és igénytelenség.
Vagy mondjuk egy könyv megírása, amivel lehetne egy kicsit keresni. Pedig már az elején lehetett tudni, hogy nincs elég idő hozzá, és a tisztességes munkához eleve több pénz kellett volna.
Ezek után aztán könnyen érthető, hogy az 5 legkelendőbb magyar anatómia könyvből 3 így született, illetve, hogy bevett gyakorlat tanszéki tanárnak olyan tankönyvet írni, amit aztán kötelezően megvásároltatnak a hallgatókkal.
A művészettörténész esztéta, kritikus, újságíró lesz; a művész - sikertelenségétől menekülve - oktató, „mester” vagy kulturális személyiség; bölcsészből pedig könnyen esztéta, műértő zseni, aki összekeveri szerepét a művészével.
Aztán, amikor mindenki megismeri a másikat, akkor kis közösségek alakulnak, ahol egymás ostobaságát erősítik fel, és újra meg újra kitalálják a művészetet.
a realizmus nem hiperrealizmus
Ezt már többet taglaltam, de ide azért illeszteném, mert az első 2 szempontomat a második kettővel ez kapcsolja össze.
A realizmus, a jó realizmus könnyen felfedi a rossz művészetet. Egy nagyon kimunkált, összetett és minőségi kép mellett a koszos, gányolt dolog leesik a falról. Éppen ezért azon személyeknek, akikről előbb írtam érdekük a realizmus ellen menni, és érdekük az első pontban írt hozzáállás szerint kritizálni. Ha pedig realizmusról van szó, akkor még erősebb ez a hatás. Miért? Mert az konkrétabb, határozottabb realizmus, és ekként egyszerűbb olyan sajátosságokat találni benne, amikre aztán hibákként lehet mutogatni.
klasszikusság, mint probléma
Általam kevéssé értett kritika, amit szoktam kapni. Sem úgy nem értem, hogyha a modernséggel van összevetve, sem úgy, ha a régi korszakkal van párhuzamba állítva. Ugyanis utóbbi esetében csak igazi dilettáns >klasszicistázza< le a munkáim, míg előbbi esetében igencsak nehéz lehet engem nem modernnek, nem kortársnak nevezni. Hiszen én most élek, nem másolok előképeket, és képeim igencsak jelenkori hangulatúak.
De valamiért a klasszikusság becsmérlő jelző. Azt sejteti, hogy nélkülöz modern meglátásokat, friss ötleteket. Hogy ez így van e esetemben vagy sem, azt a nézőre, olvasóra bízom.
Ezen a képen - egy kiállítási katalógusban - pedig bátyám társaságában vagyok látható, csak Sándorfi betrollkodott elénk a megnyitójával.
és az ötödik, a realizmus gyakorlati szemmel, egy példán keresztül
A példám nem más, mint Sándorfi. Méghozzá azért, mert (itt nem egy szintre helyezem magam vele!) az ő munkáit is és az enyémet is gyakran hiperrealistázták le. És hiába kommunikálta ő sokszor, hogy ez nincs így, és én is minden adandó alkalommal, hogy ez rám nem igaz, kritikaként mindig előjött.
Sok ideig gondolkodtam ezen is, mire rá kellett jönnöm, hogy azért van ez így, mert szimplán a kritikusok nem ismerik a szakmát. Lehet, hogy pár bohócművésszel beszéltek 2 kannásbor mellett a „szakmáról”, de profikkal biztosan nem, mert akkor értenék a szaktudás jelentőségét egy-egy stílus esetében.
És akkor a gyakorlati példa:
Vegyük Sándorfi kései csendéleteit és a kései ember alakos festményeit. Majd vegyük ezekhez a Hellens-emet.
Sándorfi magát realistának címkézte, bár őt 10-ből 6-an hiperrealistának és 3-an fantasy festőnek. Mindezt azért, mert a művészetére jellemző elfolyások feloldották a látványt, és ezt senki sem tudta hova tenni. A hiperezők rámondták, hogy hiper, mert direkt ilyen trükköket alkalmaz, míg a fantasy-zők a saját jelzőjüket akasztották az elfolyó-elmosódó alakokra. És mi az igazság?
Szerintem az, hogy szakmai szemmel nem gondolt bele senki a képek témáiba. Egy egész embert nagyon nehéz kitökölve megfesteni úgy, hogy az ne legyen unalmas, merev, kiüresedő ’kész’-ségében. Ezzel ő is így lehetett, ezért megcsonkolta kicsit alakjait, és itt-ott elfolyatta őket. Hamis, a szakmából adódó sajátosságokat (folyások, festékcsorgások, stb) alkalmazott képein. Igen ám, de ha megnézzük a csendéleteket, akkor látjuk, hogy ott sokszor a csendélet tárgyain és a díszletek síkjain rajta vannak ezek a folyások, míg alakjain a vászon síkján folynak el a dolgok, pont ott, ahol a festményen amúgy az alakok szemei, karjuk, stb szerepelne éppen. És mindez azért, mert az élő modellre nem lehetett volna ráfesteni a folyásokat, megfotózni úgy, hogy mindenhol „érdekes” legyen. Így az élő modellek mindig a festésből adódó hibákkal vannak csonkolva, míg a tárgyak be vannak festve, rájuk vannak folyatva festékek, és úgy vannak ábrázolva.
Ez nagy különbség, ami a technikából ered.
Az én Hellens képeimnél is van ilyen jellemző. Méghozzá a képkivágás, hogy egy alakot nem tudok és nem is akarok csonkolni egy kép mérethez. Szeretném, ha mindene látszódna, de így gyakran be kell forgatni a képkivágásba, hogy elférjen az 1:1-es arányában. Az általam választott realista ábrázolás nem teszi lehetővé, hogy ne lehessen látni minden részét egy alaknak. Ha csak deréktól fölfelé lenne egy modell a képen, akkor az olyan lenne, mintha egy ablakon át szemlélnénk, és ez túl visszavenne a realitásából.
Ezzel a példával arra szerettem volna rámutatni, hogy mennyire kijelöli a stílus a témát, és miért hülyeség mondanivalóról, üzenetről és hasonlókról szónokolni, állandóan ezeket keresni a képekben, miközben teljesen elszigetelődünk magától a látványtól.
Egyszerűen hagyni kell magunkat, hagyni hogy a kép hasson ránk, engedni magunkat, hogy lássuk is a képet és akkor úgyis érezni fogjuk, hogy az tetszik nekünk, vagy sem.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!