Mint előző posztomban (ami a későbbi időben) említettem is, jelentkeztem pár pályázatra az elmúlt hónapokban. Jobb ez így, pontosabban jobb így elverni a pénzt, mint mondjuk ledarálni és a trágyához keverni, hogy téglát paticsoljon belőle az ember. Szórakoztatóbb.
De gondoltam írok még egy szösszenetet erről, mert 1., nem lehet megunni, 2., többen kérdezték, hogy mi van velem, nagyon el vagyok tűnve, 3., egy pohárka vitriolban áztattam ujjaim, és most nagyon bizsereg alattuk a billentyűzet.

Szóval tehát ott járnak a művészek, hogy alapjába véve 3-4 rétegre osztva leledzenek. Ezt a kategória-felosztást még a képzőn állítottam fel, bár akkor még az első nem volt, ezt később ismertem meg:

a celebritások
Ők különlegesen szép kaszt. Van celebritás esztétájuk (kardfogú tigrisből kiszerelt fog-nyaklánccal), van celebritás művészettörténészük (aki MTA tag és releváns munkája egy gimnáziumi művészettörténeti tankönyv, mely még szekrénylábnak is rossz), van celebritás celebbarijuk (ideális, ha egy egyszobás albérletből zenél baseball sapkában, de jó az is, ha csak egy rosszul öltözött valaki a divatszakmából).
Celebségüknek csak egy határa van, ha már nem tudnak értelmetlenebb dolgot kitalálni előző projectjüknél. (Ja, project! Nekik a project stílusirányzat. Más fest vagy nyomtat, esetleg szobrászkodik, de ők project. Mindig!) Ha nem tudnak nagyobb hülyeséget kitalálni, mint amilyen a legutóbbi volt, akkor kijelenthető, hogy kiégtek teljesen.

Amúgy ők meglepően sikeresek. Többen veszik művészetüket, hiszen az annyira abszurd, hogy már komolynak tűnik. Valóra vált Monthy Python jelenetek ők, akik esetében csak az bíztat, hogy a számtalan szívességkérés, például hogy megyei agrárújságban legyen róluk cikk, vagy megérinthessenek biztonságiak nélkül egy állatkerti állatot az esti híradóban, szóval ennyi szívességkérés olyan szinten nem kifizetődő és hatástalan, hogy csak az idejüket pazarolják és legalább addig sem „dolgoznak”.

És a vásárlóik… hát, ők majd rájönnek minderre, amikor megpróbálják eladni a drágán vett alkotásokat.

Gyakran nevetek rajtuk (Fanni most biztosan csóválja a fejét, mert amikor én így „nevetek”, akkor az neki tisztára úgy tűnik, hogy 2,5 órája, kisípolva beszélek az alkotókról, ráadásul olyan mondatokban, amiben az emberi salakanyag egyszerre jelenti és minősíti a művészt, a művész alkotását és vásárlóit).

a meg nem értett stabil kettesek
Ők az érinthetetlen egyetemi hallgatókból lett meg nem értett művészek… rosszul fogalmaztam… ők a meg nem értett művészekből lett érinthetetlen hallgatók. Eleinte kettesekkel próbálták ösztönözni őket, hogy valamit csináljanak már, de aztán már annyira kellemetlen volt 6 félév után is ugyan azt az osztályzatot adni, hogy inkább jobb jegyeket osztottak nekik, majd szépen, diploma idejére már kitűnők és nagy haverjaik lettek az oktatóknak.

Csak pár éve értettem meg a jelenséget teljesen. Belőlük lesznek a művészeti felsőoktatásban működő művésztanárok, oktatók.
Őket sem értették meg, ők sem értenek meg másokat. Kis, zárt világukban, a Butaság Klubban tök jól el tudnak szöszölni. Például körömkefével rajzolni, konyhai vágódeszkába vagy építési sittbe fametszeni. 
Bár vannak különbségek, mert az igazi magasság ott kezdődik, amikor valaki a fogkefével fröcskölés technikájával rajzol. Belőle tanszékvezető és rektor is lehet.

a meg nem értett stabil ötösök
Akik valahogyan mindig vannak, eminens-szerű, de nem feltétlenül tehetséges alkotók. Persze, vannak közöttük jók is, de inkább átlagos képességű, művészettel foglalkozó emberek, akik amúgy a rendszer kegyetlensége miatt szinte mindig elhagyják a pályát, vagy visszavonulnak egy kisváros kisiskolájába csodát tenni.
Tényleg csodát, mert ott megvalósíthatják elképzeléseiket, és az a hév, hogy ők nem lehettek, nem tudtak nagy művészek lenni (körülmények, adottságok, egyebek miatt), az teszi lehetővé, hogy a kultúra még működik valamennyire, mert ők azok, akik megszerettetik a gyerekekkel a festészetet, szobrászatot, kézművességet, színházat.
Aki nem jó alkotó és nem megy el tanítani, azok hamuként szétfoszlanak. Egy kopott és kiritkuló Instagram fiók - vagy régebben gimnáziumi kiállítás - az összes, amit egykori mivoltuk után szokott maradni.

a kevesek, akik nyíltan (is) savazzák a többit… mint én! :)
És vannak a fundamentalisták, akik szimplán olyan régóta veszik komolyan a szakmát, hogy keserédesen nevetnek a dolgokon, mert látják, amint semmi sem változik, túl kevesen vannak hozzá és az első két csoport túl jól rombolja a kultúrát. 
Mégis maradnak a szakmájukban, mert ha ők sem maradnának, akkor nem lenne semmi.

És hogy ne legyen ilyen „esőben ázó beagle” hangulatú a bejegyzés vége, idekarcolnék még egy vicces (anekdótát) gifet.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!