Gondoltam írok megint egy kis színfalak mögötti bejegyzést a művészeti pályázatokról.

Ez az egyik kedvenc témám, mert már van benne nem kis gyakorlatom, nomeg, mert máig nem tudom eldönteni, hogy van-e értelme velük foglalkozni, vagy sem, hasznosak lehetnek-e vagy sem. Mert voltam én már E.ON pályázaton, Henkel Art.Award-on, Strabag Art Awardon, Budapest Galéria ösztöndíj pályázaton - ezeken nem is egyszer - vagy 20 alkalommal nemzetközi pályázatokon, és mindezek eredményeiről 3+1 dolgot szűrtem le.

1# egy pályázat lehetőség…
…támogatást szerezni, legyen az pénzbeli, hírnévbeli, vagy csak egy apropó. De semmit több! Mielőtt ugranék a következő pontra, azért még megjegyezném, hogy egy pályázatot megnyerni, olyan, mint szülni egy kétfejű birkát. Mindenki felkapja rá a fejét, pillanatnyi érdeklődést eredményez, így van mód gyorsan mellétársítani minden egyebet, hogy eladhatóvá váljanak a birkával.

Természetesen azért jó érzés és visszajelzés, ha mecénás, szponzor választja ki a díjazottat, mert ez ilyenkor arról szól, hogy egy vagy több kép eléri a célját. Én ezt tartom csak értékesnek, mint pályázati elismerést.

2# egy pályázat semmit sem jelent…
…mivel az esetek 70%-ban a szakmabeli kiírók és a kurátorok szikrányi fogalommal sem rendelkeznek a művészetről úgy általában. Így ők az életrajzokban, a ’ki a nagyonkiráááály rajarc’ rovatot nézik meg, azaz a korábbi kiállítások listáját, amelyben általában persze a legkisebb kultúrház is fel van sorolva. És ha ez elég hosszas, akkor ki tudják jelenteni, hogy „szerintem nagyon tehetséges a művész, érdekes élményt nyújtanak a munkái”. Akinek van valami affinitása a művészethez, az a munkák alapján dönt, és nem kizárólag kockázatminimalizálni akar olyan elvek szerint, mint az előmenetel, iskolai végzettség, szakmai említettség.

Ez a jelenség különösen bályos, amikor a pályázat kiírója a civil/üzleti szférából jön és felkér szakmai zsűrizésre pár embert, mert akkor simán adódnak igazán meglepő értékelések, összeférhetetlenségek. Régen szokás volt a kurátorokat ajándék képekkel lekenyerezni, jóban lenni, barátkozni velük, és senki nem érezte ezt problémának.

3# szinte minden művészeti pályázat a kiíró reklámja.

A kiíró minősége dönti el, hogy mennyire lesz színvonalas egy ilyen pályázat lebonyolítása, mennyire érdemlik meg a díjazottak a díjat.

Így volt ez a Strabag és a Henkel esetében is. Flott, pergős szervezés volt, teljesen érthető minden. És amikor bejött a pici gixer a gépezetbe (Henkelre gondolok), akkor nagyvállalati progresszivitással oldották meg a dolgot, átalakították a pályázási mechanizmust, az összes szabályt számukra rugalmassá tették, nem összemérhetővé a pályázókat, hogy a döntést lehessen szubjektíven is meghozni, és ebből ne legyen vádaskodás vagy harag.

+1#

valahányszor a multikat és a pénzügyi szektort becsmérlik, mindig az jut eszembe, hogy ezek nélkül kb alig lenne kulturális élet, de sport és civil élet is csak vergődne. Ugyanis máig a legnagyobb mecénások és támogatók ezekből a szférákból jönnek, mind magánemberek, mind cégek formájában. 
Még úgy is, hogy a különadóztatásukkal a szponzoráció szinte megszűnt, hiszen az a plusz a PR vagy CSR keretekből ment.

Az egyik kedvenc pályázati élményem, az E.ON Gas Storage által kiírt művészeti pályázatra készült kép, illetve a mütyűr, amiről készült (ez amúgy a párnagázban/kiemelt földgázban lévő nedvességet, vizet, egyéb nem kellő anyagokat választja le, ha jól emlékszem).

Amúgy ekkor még egy kis Olympus géppel tudtam csak fotózni a rajzokat, azért ilyen sötét a kép.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!