Sokan már nagyon várták, szóval íme:
Elhangzott: 2016. április 8-án az AMATÁR-ban Budapesten Gellérfi Pál Elysium című kiállításának megnyitóján
Megnyitotta: iski Kocsis Tibor
Egy horvát teoretikus, művészetpedagógus szerint
„Az álom az a hely ahol a nyers nappali tudat és a tiszta absztrakció találkoznak.”
Jadranka Damjanov
Gellérfi Pál munkáit nézve vizualitás szempontból először a tromp-l’oeil jelenség jut eszembe, azaz a megtévesztő, szemet becsapó valósághű ábrázolás a képzőművészetben.
Szánjunk egy percet ezen művészi szándék megértésére, és ehhez hívjuk segítségül a kiállított Harmadik narancs, vagy a Csernus emlékére című munkát. Első pillantásra a szem úgy érzékeli, hogy egy narancsokról készült csendélet papírhordozója fel van ragasztva a falra. Amikor elkezdünk közelebb lépni, folyamatosan derül fény a valóságra, és ezzel párhuzamosan a látásért felelős agyi központ szintetizálja a világról ismert vizuális és kulturális, tanult, valamint tapasztalt élményeinket; és mire elérjük a kép terét, egyértelművé válik, hogy egy jóindulatú, játékos megtévesztés áldozatai lettünk.
Az antik időkig visszanyúló jelenség alkalmazása mindenkor három művészi alaptételre hívja fel a figyelmet: első a játékosság fontossága, a szórakoztatás, a maradandó vizuális élmény könnyed célba juttatása, a második a valóság relativitása, a látvány és a fizikai, filozófiai, metafizikai értelemben alkotott valóságképünk nem minden esetben vág egybe. A harmadik a titok, ugyanis, hosszú évszázadokig a vizuális kultúra mesterei a közhiedelemben egy beavatott tudás birtokosai voltak, amely segítségével egyfajta metafizikus kommunikáció alkalmazásával hidat építhettek az isteni és emberi világ között. Itt jegyezném meg, hogy ezt a tudást elsősorban a minél elmélyültebb, mesterségbeli ismeret, tapasztalat valamint a múltban a fizikai, csillagászati és matematikai ismeretek összessége adta. A tromp-l’oeil történetének útját követve a pompeii falfestményektől a reneszánsz Andrea Mantegna domborműszerű fekete-fehér festményei, vagy a barokk illúzionisztkus mennyezetképei után, a jelenség egyik fénykora a XIX. századi amerikai festészetben érhető tetten. William Michael Harnett és a John Frederick Peto tromp-l’oeil képei a későbbi amerikai realista festészetre nagy hatást gyakoroltak. A XX. század elei realista George Bellows, vagy John Sloan festészete közvetlen előképe volt Edward Hopper realizmusának. Hopper festészete gellert kapott a pop-art szemléletén és már csak egy kicsi lépés kellett az amerikai fotórealizmushoz. Illetve a későbbi fotóalapú rajzokat készítő 1976-ban született Karl Haendel Los Angelesben élő művészhez.
Karl Haendel - Theme Time
Haendel művészetében is meghatározó szerepe van a tromp-l’oeil –nek és Gellérfi hozzá hasonlóan ceruzarajzokat készít. Ma a fényképet használó képzőművészetben két terminus technikus ismert, a fotóalapú és a fotórealista, hiperrealista. Gellérfi klasszikus és stiláris értelemben nem fotórealista, de fényképet használ rajzainak elkészítéséhez, és bár számos ponton vonható párhuzam a fotórealizmussal, mégis inkább fotóalapú realista képzőművészetnek tekinthető munkája. Rajzainál a fénykép, mint a dokumentáció tárgya, a történelmi hitelesítés eszköze, meghatározó és állandó jelenléttel bír.
Másod sorban, ha Gellérfi munkáit nézem, - és itt leginkább a csendéletekre gondolok - Giorgio Morandi bolognai művész jut eszembe. Morandi korai, 1910-es évek második felében készült művei rokonságot mutattak a metafizikus, szürreális festészettel, olyannyira, hogy többször Chiricao-val közösen állította ki munkáit. Majd később a metafizikus festészeti gondolkodásból az elmélyült figyelem maradt meg. Figyelem kifelé a látható világra és figyelem befelé a művészi intenció megragadására. Morandi kvietista volt, azaz ahhoz az irányzathoz kapcsolódó ember, ami szerint a szemlélődő lelki elmélyüléssel, a teljes passzivitással megszerzett belső nyugalom vezet az Istennel való egyesüléshez. Itt a nyugalom és a szemlélődés szóra hívnám fel a figyelmet. Gellérfi Pál ifjú kora ellenére egyre elmélyültebben figyel. Mit is jelent ez? – ha egy művész stilárisan látványelvű, mondhatjuk realista, témája egyszerű, kompozíciója klasszikus, vagy modern iskolát követ, akkor a művészi atitüdből, alkatból fakadó szerteágazó figyelem, egyre koncentráltabbá válhat, ami nem is feltétlen a művész szándéka szerint alakul, hanem egyszerűen maga a művészet átfogó tárgya, és az említett körülmény alakítja az embert, adott esetben Gellérfit.
Giorgio Morandi - Il Blog di Relais Rione Ponte
Néhány szó a rajzról:
A képzőművészetben a gondolatok, ötletek lejegyzésének, illetve vizuális nyelvvé fordításának első médiuma a rajz, formája a vonal, ritkábban a folt. Eszköze a ceruza, toll, szén, kréta, ecset, vagy bármilyen eszköz, amely képes a forma nyomhagyására. Hordozója hagyományosan a papír, de a XX. század második felére ez lehet fal, vagy bárminemű fizikai felület, sőt maga a kiállítótér, vagy köztér tere, levegője az insatallativ rajzok esetében.
A rajz, mint a legősibb, a kézírással azonos őszinteségű kifejezésforma sajátos jellege miatt a szellem impulzusainak közvetlen képpé formálására is lehetőséget ad. Noha a mérvadó európai művészetelméleti hagyomány, és a művészeti képzés hosszú tradíciója szerint a rajz, a formát adó szellemi érték, mindennek dacára – vagy talán éppen emiatt – a köztudatban a huszadik századig más művészeti ágak kiegészítőjeként élt. Később a grafika átfogó fogalmához kapcsolták, mely magában foglalt minden papírra készült művet, beleértve az egyedi rajzot, és a sokszorosított és alkalmazott grafikát. Napjaink képzőművészetében viszont ismét előkelő szerephez jutott.
A XX. század első felének kulturális változásaival egyetemben a rajz is új lendületet vett. A modernizmust megelőző Art Nouveau illetve szecesszió átmeneti időszaka után a rajz, a művészet kísérletező szándékai szerint átlépte a látvány elvű leképzés igényét. Annak redukciójával egyetemben a festő sorra készítette kompozíciós „vázlatait”, mely kísérletsor melléktermékeként - ahogy az lenni szokott - felfedezte a rajznak, mint önálló médiumnak az erejét. Így a századfordulótól 1945-ig tartó időszak izmusaihoz kötődő rajzi mechanizmusok, meghatározták azt a szellemi potenciált, amely ezen intellektuális művészeti műfaj későbbi időszakára is kihatott. Hazánkban is Kassák, Vajda, Barcsay, Nagy Balogh vagy Kondor Béla szemléletmódja oly hatást gyakorolt a művészekre, hogy a napjainkig terjedő időszakot, mint egyfajta definiálatlan szellemi hagyomány, meghatározta.
Gellérfi ceruzarajzokat készít. Eszközhasználatban, a magyar hagyományból Zichy Mihály romantikus szemléletével vonható közvetlen párhuzam, míg szélesebb európai közegben elsőként a klasszicista francia, és a romantikus német és osztrák mesterek metódusát követi.
A grafikus rajzi technikára jellemző a vonalakból építkező tónusozás, amely esetben a tónusmélységet általában egymást keresztező vonalak sűrítésével érik el a művészek. Ezzel szemben, Gellérfi a tónusozást párhuzamos vonalak egymásmellettiségének sűrűsítésével vagy ritkításával éri el. A párhuzamos vonalak iránya, jobbról balra halad, ami utal a művész jobbkezességére.
Illetve a kompozícióiban is gyakran felfedezhető a jobbról balra tartó átlós mozgásra utalás. Valamint a jel, és a jel hiányának ütköztetése, a megrajzolt és szabadon hagyott papírfelületek formájában.
Ezzel az ütközéssel eljutottunk a művészetben gyakran felfedezhető dualaitásig, ezt Gellérfi Pál itt kiállított munkáinak témáiban is láthatjuk.
Például a történelmünket meghatározó pozitív és negatív hírek, események kettősége a két Múzsa rajzon, Hüpnosz és Thanatosz képén megjelenő életigenlés és a halálhoz vonzódás. Vagy a kettősség, álom és valóság, és a jobbról balra haladó átlós kompozíció Morpheus alakjában.
„Az álom az a hely ahol a nyers nappali tudat és a tiszta absztrakció találkoznak.”
Ezzel a kiállítás megnyitom!
iski Kocsis Tibor
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!