Nnnnnnna, tegnap visszaérkeztek a képek, minden lezárva, összepakolva, a kiállítás végén ott a pont.
Nagyon érdekes volt az elmúlt 5 hónap, de ezt már 3 posztban is említettem. Próbálok valami összegzést írni róla, mert magam is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan értékeljem az egészet.
Szóval, ez egy hosszú, unalmas poszt lesz. Ráadásul kettő!
hogyan is kezdődött
Még anno úgy indult az egész, hogy egyetemre jártam, ahol már akkor mindenféle hülyeségekkel traktáltak. Tiltották a rajzolást, mint technikát. Elkezdtem tónusos rézkarcokat csinálni, mire elkezdték azt tiltani. Erre elkezdtem szitázni, mert abba már tényleg nem lehetett belekötni… de persze jó jegyet sem kaptam rá (ezzel pedig az ösztöndíjamat tudták elvenni, aminek hatására - úgy hitték, hogy - tudnak majd zsarolni).
Az egész képzős alapállásom valamiféle, a magam számára minőségelvű, látványra épülő művészet kialakítása és kifejlesztése volt. Ezt egy olyan környezet vette körül, amiben az oktatók visszaéltek vélt jogaikkal, embertelenkedés ment hallgató és hallgató, hallgató és oktató, illetve oktató és oktató között. Mindennapos volt az igénytelenség és a dilettantizmus szaga.
Ott is hagytam, melyért akkor sokan (család, ismerősök, barátok) eléggé kritizáltak és bolondnak tartottak. Hiába magyaráztam, hogy SEMMIT sem jelent a diploma a szakmán belül, viszont a diploma megszerzése mellett lehetetlen eladható, minőségi munkát csinálni.
Számtalan volt csoporttársam és évfolyamtársam ott is hagyta a pályát (diplomájuk ugyan lett, így irodai lótifutikként és hasonló posztokban tudnak dolgozni).
hogyan folytatódott
Aztán próbáltam összehozni a naaagy bemutatkozást. Fejlesztettem magam évekig, próbáltam félretenni elég pénzt a kiállításra, illetve a munkálatokra, dolgoztam a művészet egyéb, alternatív és hasznos alkalmazási lehetőségein, de egyszerre sohasem volt meg minden része annak, hogy el lehessen indulni.
Aztán jött két eléggé rossz év, és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, mert nincs mire. 2008-óta várom, hogy a magyar piac és gazdaság visszapattanjon (erre ugyanis hiperérzékeny a művészeti piac), és kb 7 év kevés volt hozzá.
Elkezdtem hát a., kiállítóteret keresni b., szponzorokat keresni c., kialakítani mindent, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom mindezt (honlap, blog, mindenféle marketing, facebook, …).
SENKI SEM válaszolt érdemben. 70 megkeresésből összesen 6 reakció jött vissza. Ebből 3 elutasító volt, 2 pedig semleges, max érdeklődő. És persze, 6.-nak a Balogh Péter vezette Amadeus Művészeti Alapítvány reagált. Kisebb csoda volt számomra, mert régen szerettem volna pályázni az amadeusos dolgokra, csak diploma nélkül nem lehet… aztán nézzenek oda, kiállításom lesz az Amadeus kiállítóterében (-> nem kell diploma).
Számomra is meglepő módon összejött a kellő szponzor és a kellő pénz a keretezésre, szállításra, marketingre, és pár hónap minimális megélhetésére.
Rengeteg munka, sok órányi eléggé lenullázó rajzolás és majdnem annyi gépelés és „netezés” után úgy gondoltam, hogy érthető lesz a szakmának, hogy miről van szó. Hiszen én nem egy festő vagyok, aki legtöbbször elnagyoltan és hányaveti módon odaveti a foltjait a vászonra, akinek elég 1-1 szög, hogy képei kiállíthatóak legyenek, hisz nem kellenek képeinek például keretek.
És eljött a kiállítás.
ELYSIUM - a valódi valóság… a szürke valóság
A célja a kiállításnak az volt, hogy bemutatkozzam a galériáknak, a művészeti életben ténykedőknek, illetve minél több érdeklődőnek. Természetesen, akiknek pedig kedvük tartja, azok vásárolják is képeim.
Gondoltam, ha megmutatom, hogy irracionálisan gyorsan, irracionálisan sok munkát el tudok végezni, az igazolja, hogy mennyire elszánt vagyok és mennyire lehet a munkáimba fektetni.
Azt tudtam, hogy feltételezésem a művészeti közegről inkább optimista, mint realista, de úgy voltam vele, hogyha realistaként nézek rá, akkor elég nagyok a bajok, így inkább pozitívan közelítettem meg. És akkor itt jönnek a tanulságok.
Nem nagyon nagy bajok vannak itt, hanem katasztrófa.
Számtalan megkeresésből alig jöttek el páran olyanok, akiknek kifejezetten készült a kiállítás. És azt kell, hogy mondjam - szerénytelenség nélkül - ez rájuk nézve gáz.
Galériák, melyek sz*rnak a piacra, a potenciális művészekre és csak hajtogatják a „galériás rendszer de jó” mantrát, miközben már rég nem élnek meg a munkájukból? Főleg, mivel többségük manipulálta a piacot és csak a lerablásra játszott, meg arra, hogy az egójukat fényezzék.
Kritikusok, akik mivel csórók, így nem galériások lesznek, mivel nincs kézügyességük, így nem művészek lesznek, de azért elhiszik magukról, hogy hozzáértők, és végtelen sok karakterben képesek értelmetlen méltatásokat szólni a legszembetűnőbb szemét kategóriás művészetről is.
Pár szakmabéli ismerős, akiket én mindig pozitívan fogadtam, és segítettem, ha kérték, de a kiállítás kapcsán 5 hónap alatt és tonnányi karakter közül 1db like-ot sem sikerült nyomniuk facebookon. Remélem magukra ismernek. Nehéz megérteni, hogy mindez miért volt, és csak szakmai villongásra vagy önmagukba fordulásra tudok gondolni.
A nézők érthető közönyéről korábbi posztokban írtam már, erre itt pluszban most már nem térnék ki.
Folyt. köv. itt: tehát a tanulságok
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!
