anyám, borogass!

Általában az évvégék úgy telnek nálunk, hogy az ünnepi szeszkó mellett egy bizonyos Year Compass-t is kitöltünk Fannival. Ez egy évlezáró és évindító füzetecske, amolyan felkommerszesített zenbuddhista egyszerűséggel és dizájnnal. Mindenesetre arra jó, hogy egy kellemes programot nyújt, apropót a tervezgetésre, a jövő elképzelésére.

NA, ez teljesen fölösleges volt már 2019 végén is! Több év után, akkor először mégsem töltöttük ki a kompásszt, mert nem láttuk értelmét. A szakmánk kilátásai már hosszú ideje leépülő félben voltak, és ezt nem egyedül a globális trend (elhülyülés) hajtotta, hanem főleg a hazai folyamatok (ezt egyszerűen csak ’a viakolor parasztrokokó’ állapotának nevezem). Eddigre már eléggé kifogytam az ötletekből, hogy mégis merre hogyan kellene alakítani a dolgokat. A körülmények olyan determinisztikussá, előre elrendelővé váltak, hogy folytonos ’mindennap-menedzsmentet’ kellett végezni.

Aztán átlépve az első 2020-ba, volt kb 3 hét, ami visszaadta a reményt, hogy mégis lehetne valahogyan előrefelé haladni. Alapanyagok beszerzésébe kezdtünk, átszerveztük a nyomdaműhely dolgait, meghirdettem egy újabb előadássorozatot... majd szépen megakadt minden a már ismert okokból kifolyólag.

megtanulni kezet mosni és rajzolni maszkokat

Hogy úgy mondjam, nem vagyok az a tipikus laposföld hívő. A kezdetektől fogva nem az agónia azon részével foglalkozok, amivel mindenki más. Nem zavar, ha megbetegszem, nem lázongok olyan dolgok ellen, melyekre semmi hatásom sincs, és nem vagyok fóbiás, pánikoló alkat. Mindez - hamár a saját esetemben nem érdekel - mások esetében sem foglalkoztat. Bár rendszeresen megkapom, hogy ez az érzéketlenségem jele, számomra inkább a dolgok helyén kezelése. Nem történik semmi máshogyan, ha tudunk hozzá egy valamilyen pontosságú valószínűséget. Nem lesz veszélyesebb vagy biztonságosabb a világ attól, hogy egy elemét kiemeljük és jól megbiztosítjuk. Összességében lehet törekedni, mert miért ne… de nem árt tudni, hogy a törekvés pusztán magunk nyugtatása és nem a jövő alakítása.

Én abban látom a különbséget a megközelítésem és a nagytöbbség látásmódja között, hogy tisztában vagyok vele, hogy mint emberek, semmire sem vagyunk alakító hatással. A realizmus valóságcentrikus gondolkodása pontosan azt érteti meg az emberrel, hogy a valóság nem egy létező valami, hanem inkább egy nagyon összetett interferenciája a folyamatoknak. Nem a dolgok és alkotók jellemzői és akarata hoz létre folyamatokat, hanem vannak folyamatok, melyek - természetesen egymás tudtán kívül - ok-okozati változást eredményeznek mindazokban a dolgokban, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Nem a vitorlás halad a tengeren ide-oda ringatózva, hanem a hullámzás ringat és a szél tol egy hajót. Nem a hajó hullámoztat, és fúj, az csak alkalmazkodik a környezetéhez és lehetőséget kovácsol belőle… vagy elsüllyed. A nehézség az, hogy mi, mint emberek, az inkább passzív - vagy itt kicsit félreérthető szóval - elszenvedő oldalon kapunk leosztást, tehát hiába hisszük, hogy szabadon és akaratunk szerint dönthetünk bármiről, valójában velünk történnek a folyamatok.

Hogy meghomályosítsam ezt a néhány sort, pár különbséget is mondanék: a szabad akarat léte körül táncizik minden nézetrendszer. Bizonyos vallásos nézetek szerint ezek a velünk történő folyamatok valójában értünk történnek. Ez a ’gondviselés’, vagy a pozitív sorsszerűség elképzelése. Ha igazságosnak látjuk a folyamatokat, akkor isteni kegyelem az élet folyása, ha rossz, akkor valamiért büntetés. A tudományos elgondolás szereti kiemelni az összes ismeretlent egyenleteiből, így ott isteni mivolt nincs, illetve sorsszerűség sincs. Ezekkel ugyanis nem lehet semmit kezdeni egy tudományos koncepcióban, nem érthető az, hogy valami valahogyan történni fog. Ezért a modern ember, aki a nosztalgikus istenképben már annyira nem, de a tudományban még annyira nem hisz, inkább konstruktívnak gondolja magát és kezébe veszi saját sorsát. Alakítja azt, tesz a jobb jövőért. Mivel a tudomány nem élő valami (azaz nincs istenszerű elvileg élő vezetője, talánmegjelenési formája), hanem egy elgondolási rendszer, így a tudományos rendszerben csak az emberek azok, akik cselekedhetnek akaratuk szerint, szabadon. A legtöbbek szerint.

Szerintem viszont nem így van. Nem arról van szó, hogy nincs szabad akarat, hanem én inkább arra hegyezem ki a dolgot, hogy a szabad akaratunkat a körülményeink léte és milyensége bárhogyan alakíthatja, ezért ez az akarat annyira nem szabad és eléggé korlátos. Hihetjük, hogy hatással vagyunk a saját életünkre, de nap nap után egy rakat (üdv Levente! ;) ) olyan cáfolatba futunk bele, melyek igazolják a tervezhetetlenséget. Csalódások, lehangoló tények, hibák, elkedvetlenítő események, stb, mind a nem tervezett, a váratlan módosító hatások példái. Ezek az adott körülmények, melyek valahogyan alakultak és melyek a szabad akaratunk ellen hathatnak. Jobb lenne vágyódásnak hívni ezt a mégsem szabad akaratunkat, hiszen pont a végrehajtásában nem tudunk akaratunk szerint szabadon cselekedni.

A leosztás sajátosságából az is következik, hogy meg kellene birkóznunk a passzív szemlélés sajátosságaival. Mi szemléljük a történéseket, és nem mi vagyunk a történés, amely látja az őt körülvevő valóságot. Ezt nehéz elfogadnia sok embernek, hiszen egy aktív cselekvő, egy „tevékeny polgár” mindent magára vezet vissza. Mindent úgy oszt fel, hogy van ő, neki vannak rokonai, neki van munkája, neki vannak vágyai, szükségletei, igényei. Neki van számára fontos valakije, aki akar valamit. Ő maga akar ezt, ő maga akar azt, vagy ahogy Schopi mondja, ő maga az akarata. Így megint csak ott tartunk, hogy a látszat, miszerint az ember akaratával irányítja a dolgok történését egyszerű illúzió, egyszerű abrakadabra (’szavammal teremtek’). Hiszen a szükségletek és vágyak egyszerű formájukban vagy akár bonyolult folyamataikban ugyanazt a célt szolgálják: életben tartják a testet, melyben visszhangzik a tudat.

(bekarcol a kápszi és kifutik a tej!)

Kábé ezen a filozófiai ponton születik meg a realizmus, mint szemléletmód, elgondolás. Amikor a tudat különválik a testtől és egyben ráébred, hogy alá-fölé rendeltségi viszony van közöttük, melyben nem ő az úr. Annyira nem, hogy azt is be kell látnia, ő pusztán utas egy szkafanderben, mely bolyong egy valóságban. És az a valóság, az a bolyongó is kering egy másik valóságban. És az a másik meg sodródik egy megintmásik valóságban… hosszan, egymástól tök függetlenül teszi minden a dolgát, őröl az idő kerekeivel. Minden ok-okozati folyamatok adottsága és eltérő léptékű síkokon történése.

Bár régebben nem látták ennyire tisztán az ember jellegtelen porszem voltát, azért mindig születtek olyanok, akik megfelelő vagy korrekt projekciókat, valószínűsítéseket, elképzeléseket adtak erről. A ma embere persze nem ismeri ezeket az előrejelzéseket, mert már annyira alakítja sorsát, hogy nem fér bele sűrű tevékenységeibe, hogy néha elgondolkozzon arról. Pedig érdemes lenne, hiszen oly sok idő eltelt már a projekciók megjelenése óta, hogy egyszerűen a dolgok történése, az idő igazolja némelyiket. Sőt, már egyenesen tovább is lehet vinni a következtetéseket és új megállapításokat lehet létrehívni belőlük.

Számomra nagyon érthetetlen jelenség például az, ahogy a 20. század végigdarálta az emberiséget. Hogy olyan alapvető változások és totális átalakulások lobbantak fel és égettek ronggyá mindent, melyek menetét, okait, mozgatórugóit még mindig próbálják megérteni az ezeket kutatók. Gyakran gondolkodom arról, hogy miként alakulhattak olyanná a körülmények, amilyenekben passzív cselekvőként manapság determinálódnunk. Hogy miért van az, ami viszont VAN. Hiszen nyilván nem akart mindig mindenki rosszat, direkt szarul csinálni a dolgokat. És a hülyeség sem 20. századi vívmány, az emberek korábban is alul tudták múlni magukat. De mégis világvége van, szélsőséges életlehetőségek, önmagába visszanyílt jövedelmi ollók, klímaválság és ökológiai apokalipszis, csupa nem jó dolog, melyekért mind az emberek a felelősek (nem a Soros, nem a gyíkok, nem a bolygóamúgyismelegszikek). Oly sok szabad akarattal rendelkező ember, hogy nem volt képes időben cselekedni? Mármint hogyan nem sikerült a folyamatok elromlása ellen tenni? Mert azt lehet tudni, hogy észlelték a romlást. Mint ahogyan manapság is ismerjük a problémákat, úgy évtizedekkel ezelőtt is nagyon pontosan tudható és érthető volt sok jelenlegi is létező gond. De mégis miért nem tett ezek ellen senki? És a millió dolláros kérdések: miért nem tesz és miért nem fog tenni?

Hogyan lehet az - ami például a 20. században csúcsra pörgött -, hogy szabad akarattól független és az emberek által semlegesen/akaratlagosan/szándékosan generált rossz történések előbb mennek végbe, minthogy a tudatosság időben vagy bármikor megálljt parancsoljon nekik? Hogyan lehetséges az, hogy az emberek egyszerre alakítják a sorsot saját képmásukra és közben el is szenvedik azt? Ha van valamiféle szabad akarat (tehát ha képesek vagyunk önérdeken kívül, biológiánktól függetlenül, erkölcsösen a jót cselekedni), akkor miért nem érvényesül?

Eddig ott tartok, hogy 2 jelenség okozza ezt: Az egyik a gondolkodásunk valóság- és létértelmező módja. Mindenki csak a saját valóságát érti, abban létezik, az önmagunkban megszülető tudás a külvilágról csak mindenki magának a saját ’külvilágolvasata’. És minden kívülről érkező hatás, legyen az a Nap fényétől színessé változó világ, a hőkülönbség érzete eltérő páratartalomban vagy egy elgondolkodtató film, azok mind körülményként módosítják a való világ személyekben leképződő, belső vetületeit. Ebből adódik, hogy a belső képek nem azonosak a külső valósággal, minden embernek saját belső valósága van. De következik még az is, hogy adott ember adott gondolkodásmódja teremti meg számára a valóságát, amelyben amúgy él. (Utóbbi egy remek vívmány arra, hogy a tudat meg tudja győzni testét, hogy ne adja fel a küzdelmet, tegyen erőfeszítéseket, dolgozzon, stb.) A fundamentalizálódás, a céltudatosság, a naivitás, a belelátás vagy a kivetítés mind erre a sajátosságra épül, változtatja a belső valóságot, láttatja a vágyakat, és néha ezáltal tényleg megteremti azokat a külső valóságban.

A másik jelenség az, hogy bár az ember egy passzív résztvevője a dolgoknak és neki vannak körülményei, attól még lehet szabad akarata, ha azt a körülmények is megengedik neki. Természetes környezetben ez a megpihenő-szemlélő állapot, amikor éppen nem éhes, szomjas, fáradt valaki, nem nyomasztják feladatok, problémák, és egyéb gondok. Amikor csak önmagában van.

Társadalmi helyzetben módosul kicsit a dolog, hiszen ott nehezebben biztosíthatóak a szabad lét ilyen jellegű pillanatai. Közösségben, társadalomban is nekünk vannak meghatározó körülményeink, de egyben mi magunk is körülményei vagyunk másoknak, hiszen külső hatásként a tetteink, kapcsolódásaink ugyanúgy befolyásolják mások életét. Egy filozófiai elgondolás szerint az emberek prométeuszi ajándéka, a társadalomalkotó képesség, a részvét lehetett. Mert amikor a tudat kilép saját szkafanderéből, és egy másik test helyébe képzeli magát, akkor ez a részvétel átérezteti a másik valóságát. Valószínűleg és neurobiológiailag nem történik más, minthogy az egyik szkafander érzékelőrendszere áttükrözi saját magára a másikról leolvasható jeleket. Lemímeli a metakommunikációs elemekből, a szagokból, a hangokból, a látványból (és mindannak a tapasztalható hátteréből, ahol a részvétel épp megtörténik) azt, hogy milyen eset lehet az, amire a másik így reagál. Átérez, majd együttérez vagy elhatárolódik.

az élet egy sodródás a körülmények viharában

Veszem ezt a járványt példámnak. A kezdetektől fogva semmi ráhatásom nem volt a dolgokra. Semmilyen szinten. Mondjuk még most sem teszek úgy, mintha mégis lenne. Nem élem át a drámát, nem sírok a monitor előtt, nem használom arra, hogy okosságomat vagy fontosságomat igazoljam azzal, hogy jól megfelelően viselkedek benne. Egyszerűen alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez és azon belül próbáltam „vágyaim” szerint cselekedni. A vírussal még mindig nem találkoztam (le is teszteltem), de a vírusra adott társadalmi körülményekből, a rám hulló hatásukból már… hát nagyon elegem volt 2020 végére. Méghozzá azért, mert még jelenleg is az „összes rossz” egy komplex társadalmi cselekvéssorozatból adódik. Kényszerűségből kell valahogyan lennem, de nem a józan ész/eszem jegyében, hanem a nagyobb rossz, a büntetés, társadalmi presszió, egyebek elkerülése végett. Merthogy a társadalom elvárásai, a kollektív részvét - ha van még ilyen és nem csak egy financiális tényező az egész - azt kérte, hogy alkalmazkodjak és legyek részvéttel.

De közben az én érzékelésem szerint nem olyannak tűnik a helyzet, hogy jogos vagy igazságos elvárás lenne ez az alkalmazkodás. Vannak, akik rengeteget veszítenek, vannak, akik szélsőséges szinten korlátozódnak, és vannak, akiknek amúgy együttérzésre fittyet hányva semmiben sem változik az életük. Beszélgettem olyannal, akinek teljesen összeroppant az egzisztenciája a korlátozásoktól, ellehetetlenült, hosszú évek munkája hullott semmivé, és nincs számára más lehetőség. Vannak, akik egyszerűen a semmi állapotában várnak, de nem tudják, hogy mire, mert ezt senki nem tudja... ezen egyszerűen nem gondolkodik senki (ahogy előadásokon mondom: mert nincs stabil pont). Nincsen kölcsönös részvét, csak társadalmilag diktált körülménycunami és az abból adódó sodródás. Mindez egy olyan országban, ahol most a járványban megmentett életévek töredék mértékűek azokhoz az elvesztett életévekhez mérten, melyeket az általános szegénység biztosít úgy 1,5-2 millió lakosnak.

(De nem csak Magyarország sikeres minden téren! Rendszeresen gyűjtök forrásanyagokat a Hübriszhez, így gyakran futok bele olyan jelentésekbe, mint ami Trumpli idején megkavarta az ameszokat. Akkor azt mondta Azelnök, hogy felesleges maszkot hordani, és ezt az ottani járványügy is tweetelte. Aztán jól politikai ideológiává vált a maszkviselés, mert a demokraták/máshogyszkeptikusok/stbk inkább felvették, hivatkozva a tudományos megállapításokra. Persze a járványügy sem gondolta komolyan, hogy felesleges lenne a maszk! Szimplán jelentették, hogy ha most elkezdi vásárolni a lakosság a maszkokat, akkor nem lesz elég védőfelszerelés a kórházakban, egészségügyi rendszerben. Előbb fel kell pörgetni a gyártást, alternatív maszkokat nyomatni, adni feladatot a lakosságnak és hasonlók. A humoros az, hogy végül a világon nem is a ténylegesen védő maszkok terjedtek el, hanem a „semminél jobb” maszkok, a házilag tűvel varrt vagy a műtős maszkok.

Azért a védekezés mértékéhez még azt hozzátenném, hogy pl az Oxfam jelentése szerint kb egy év alatt 2,6 millióan haltak meg a betegségben, ugyanakkor kb 4,4 millióan (napi 12.000 fő) haltak bele a járványintézkedések okozta éhezésbe. Kb fél milliárd ember vált munkanélkülivé globálisan. És 2020 év végéig (!!!) már 11,7 trillió dollárt égetett el a világ a járványhelyzetre. Demagógba átszámolva ezt: 3.58 millió MILLIÁRD forint, 3/4 év alatt. Ennek 83%-át a 36 leggazdagabb ország füstölte… itt látszik, hogy mi az a jelenség, amikor előbb megy végbe egy tudatos folyamat, minthogy mérlegelve legyen, hogy hova is indult el.)

***

Mint említettem fent, minket is telibekapott az egész össznépi hókamóka, hiszen folyamatosan leépülő szegmensükben már eddig sem volt túl sok tartalék. Mi is elkezdtünk eladni mindenfélét, kisöpörni a maradékokat, hogy valameddig legyünk/jussunk. Szó szerint hétről hétre kellett gondolkodni, mert a véletlenszerű állami lépések, a kiszámíthatatlan vásárlói/fogyasztói habitus, az önálló vállalkozás összes macerája nem akármilyen alkalmazkodást követelt meg a szegmensben. ÉS ERRE JÖTT A JÁRVÁNY! És pár hónap alatt ki kellett derülnie, hogy a társadalomnak egyáltalán nincs is szüksége a kulturális kasztra. Mindenki mehetett biciklizni futárként, az „építőiparba”, „szalag mellé”. Idén január végén már ott tartottam, hogy kész, nincs tovább, keresek valami tök idegen melót, és onnan elkezdek újraépíteni mindent. Hagyom, hogy a körülmények teljesen determináljanak, felszámolják a maradék szabadságomat, és ezzel teljesen értelmetlenné tegyenek mindent, amit csinálok és csináltam.

Merthogy a sokévi agyalásban és próbálkozásokban, a pályázatokban, a fejlesztésekben, a semmiből gépek hozásában és felújításában, a technika csiszolásában, a belengetett galériás szerződésekben, keretezés tanulásban és készítésben, ígéretekben, együttműködésekben és hasonlókban minden rajzomat el kellett adnom. Nem maradt tartalék (illetve a tartalékhoz is hozzá kellett nyúlni), leértékelésekben kellett kisöpörni mindent. Előadásokat, képzéseket, ilyeneket nem lehet még most sem tartani, és minden felépítése, kialakítása idő kérdése, amire soha nem volt keretünk. Nálunk önelőfinanszírozás van, hiszen amúgy hitelképtelenek vagyunk, valamik előállítójaként még 53 egyéb szűrőn (eszközök, szoftverek bérlése, logisztika, alapanyag, mindenféle adó, munkaidő, tartalékolás, marketing, programozó, hírverés, paszpartuzás, keretezés, üvegezés, …) kell átfolyatni mindent, hogy végül eljusson hozzánk. Ez a legvégén semmire sem tud elég lenni, csak nagy truvájsággal.

Node van tovább, csak egy másik bejegyzésben! KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

történés van

Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.

az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet

Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…

mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?

Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)

Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)

Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.

Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.

az érték

Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.

Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.

Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.

A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.

Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.

Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.

Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.

A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.  

Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.

A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.

az elvárások

Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.

Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.

Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:

Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”

Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)

Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!

Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.

Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.

Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.

Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.

Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.

*kofidisz-19

És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.

Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.

Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.

A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.

Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.

Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.

Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.

Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.

Szóval mit lehet tenni?

Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.

Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?

Nevetséges az egész.

Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.

Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.

Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.

Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.

És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!

Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minek vegyen az ember képet?!

Leggyakrabban azt szokták mondani, hogy azért nem vásárolnak az emberek képeket, mert azok túl drágák. Ettől az egyszerű rajzoló persze a világból ki tudna rohanni, hiszen ő tudja, hogy nem a képek drágák, hanem egyfajta önbeteljesítő mantra miatt nem is gondolkodnak el a vásárláson az emberek.
„Mert túl drága!”.

Hát nézzük akkor, hogy mi ez a drágaság.
Magam 3 fő esetet tudok elképzelni, amikor az ember képhez jut. Ha kapja, ha 1-2 neki tetsző képet megvásárol (és azt, mondjuk az otthonában ki akarja tenni) és, ha gyűjtöget, nyitott a képvásárlásra és ez rendszeresebbé is válik.
Ebből a szempontból a túl drága elgondolás csak az első képek esetében jelentkezik. Azaz, mondhatjuk úgy is, hogy csak az első kép - ami amúgy tetszik a vevőnek - a drága.

Jó. (Remélem, még nem veszítettem el senkit az olvasók közül!)

***

Most akkor mesélnék valamit.
Ott ahol, Enns városa után kicsivel, egy tanya végében történt, egy átlagos fizetéssel, egy átlagos lakásban/lakótérben élő átlagemberrel. De kezdhetném úgy is, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr (Ott volt, ahol történt, ober der Enns után, ahol a disznók túrnak)… Szóval valahol élt hősünk, Vera.

Ő egy 42 főt foglalkoztató telekom vállalatnál dolgozik, a lakossági üzletág titkárságvezetőhelyetteseként. Néha randizgat, de az elmúlt időszakban nem, mivel 4 hónapja van egy pasija, akivel eddig „minden rendben”. A pasi is „jólmegvan” Verával. Sokat segít ebben, hogy Vera jól főz és szeret is, és nem zavarja, ha filmezés közben Zoli épp falatozik még valamit.
Általában Veránál futnak össze, mivel Zoli a kapcsolat elején még nem mert abba belemenni, hogy Vera áthozza a szükséges napi rutin dolgait. Úgymond nem akart túl gyorsan belevágni abba, hogy „kiürítsen egy fiókot”. Persze, őt nem érdekelte volna a dolog, csak félt attól, hogy Vera „majd jól mitgondol”, hogy megijed attól, hogy Zoli így „rápörgött már dehiszencsakegyhónapja” után.
Szóval, ezért inkább Vera lakásán szoktak lenni… Vera titkon örül is ennek, hiszen Zolinál gyakorlatilag van konyha, de az 6 ikeás ládában áll már 2 éve, egyedül csak a tányéros és evőeszközös doboz lett félig kipakolva, mióta Zoli beköltözött lakásába.

Vera amúgy még kicsit magányosnak érzi magát. Mint korosztályának minden tagja - a 25 és 35 közöttiek - kicsit bizonytalan. Merre kéne haladnia, mit hoz a jövő, és hasonlók. Áhítozik egy kapcsolat iránt, egy amolyan igazi kapcsolat iránt, de közben a függetlenség örömeit is érzi. Csak hó végén nem, mert megint késve utalták a fizut, aminek hála a hitelkártya terhelés elviszi a havi csokira és rozéra szánt költségvetés 15%-át. 
Ő olyan kapcsolatra vágyik, amiben szavak nélkül is el tudják fetrengeni az időt a kanapén. Míg ő olvas egy jó regényt, addig fiúja valami hülyeséggel játszik a telóján. Vera tudja, hogy ilyen pillanatban nem akadna meg azon a hülyeségen. Szimplán mosolyogna rajta, hiszen olyan aranyos, amikor ilyen gyerekes dolgokba belemélyed és teljesen átszellemül. De, ugye mindenki a gyerekvállalással jön - sóhaj -, és ettől már kicsit szorong is néha, hiszen az még csak minimum a 3. lépés a sorban… na, nem mintha kiszámolta volna már. De amúgy szeretne ő is, csak amikor Terike néni - Vera anyja - felhívja, akkor mindig előjön ez a kérdés és már tök gáz, hogy az anyja nem érti igazán a helyzetét. Meg minek sietteti?

Szóval, adott egy ilyen átlagos ember.
A lakása kb 40nm, tipikus pesti, új építésű bérház (ilyenek vannak Enns után is). Ő a második lakója, illetve ő már tulajdonosa. Van rajta hitele, de mivel családja is segített neki, illetve jó munkával rendelkezik (és fejből nem tudja megmondani a svájci valuta nevét), így a havi 260.000.- (bruttó 340.000.-) forintnyi euróból elkarcolgat.

260.000.-ból törlesztőre 83.000.-ot költ. Ehhez jön még a rezsi, közös költség, ami 52.000.-, és nagyjából 35.000.-ből kijön a konyhapénz.

Így a kötelező körök után 90.000.-ja marad minden hónapban. Mondhatni, hogy előtakarékosság mellett és némi IKEA látogatás után 40.000.-ot tud havonta félretenni. Ebből megy nyáron fesztiválokra, wellness hétvégézni a csajokkal egy borospincébe, vagy ugye a mozi is 2 főre már 4.930.-, nagy menüvel! Pont, mint nálunk, Budapesten.

De Vera bizonytalan. Keresi az értéket az életében. Ezért is vásárol annyit az IKEÁban. Már van Bekväm fűszerpolca, igazi tömörfából. Zoli segített is neki felszerelni a rejtett dűbeleket, mivel hiltit nem adtak anno a polchoz Verának, és már zavarta, hogy a konyhapulton áll a fali fűszertároló. Persze, anno elfelejtette megnézni, hogy a Bekväm-ba nem férnek egyszerre bele a gyógyszertári üveges fűszerei, de ez nem is baj, mert mostmár sokkal jobban főz, és a kezdeti 12 fűszer helyett 29-et használ. Az majdnem osztható öttel, így 5.970.-ból meg is vásárolta a 6 fűszertartót.

Sőt, már lecserélte az összes konyhai szekrénygombot Bagganäs-ra, hiszen tudja, hogy a fogantyúk olyanok, mint a cukormáz a tortán. Úgy érzi, hogy megérte, mert a kicsi konyhájában 10 fiókhoz és 8 szekrényhez csak 8.955.-ot költött Bagganäs-ra. De szépek. És tisztára olyanok, mintha új bútorokat vett volna… ha eltekintünk a zsanéroktól, a bútorlapoktól és a szabásuktól.

Legutóbb egy kecses Beprövad forró italos poharat vett, mert a régi bögréket még az előző bérlő hagyta ott és jók voltak egy ideig, de azért a Beprövad szebb. Ráadásul pont jó, mert egy ilyen pohárban szépen mutat a habos latte, a kappuccsínó és a hosszú kávé is. Bár Vera csak 3in1-t iszik, ha nem teázik, de a 3in1 egy ilyen pohárban máris 3 in THE 1. Az edzett üvegnek hála, a pohár ráadásul tartós és rendkívüli módon ellenáll az ütéseknek.
Jó-jó, bár csak 295.- volt, de ki tudja, hogy mire megtalálja a párját, addig tart e majd még Beprövad-ot az IKEA, így végül nem 6-ot vett (hisz bármikor beugorhatnak a szülők és rokonok is majd), és nem is 8-at vagy 10-et, mert azok 6-tal nem oszthatóak, hanem 12-t. 3.540.-ért.

Vacsora után Vera mégsem boldog, amikor a nappaliban már fáradt a munkájához, a Netflixen is megnézte a sorozatait és Zoli sem ér mindig rá. Vera ilyenkor elgondolkodik és így szól magához:
Üresnek érzem az életemet. Nem tudom, hogy miért amúgy, hiszen munkám van, és mostanában elég jó. Igaz, a sok plusz feladat miatt csak néha tudok lejárni edzeni, és ez meg is látszik a karomon. De ez nem is baj! Zoli nem veszi észre és ezt biztosan csak én fogom fel így. Tényleg most mit csinálhat?
Kicsit zavar, hogy olyan üresek néha az együtt töltött idők. Jól elvagyunk, de mégis meddig vagy most mi lesz? 4 hónapja együtt, de mondjuk, ha egy fél év múlva megkérné a kezem, akkor szülnék neki gyerekeket? Beát és Ákost? Inkább Rozit? Most jó a fizum, meg akkor még 6-8 hónapig hallgathatom anyám… hjaj… Úgy vágyom valami inspirációra, valami szépre. Azon a szar pintereszten mindig tök jó dolgok vannak, de egy vagyon megvenni egy olyan sokfiókos szekrényt. Meg mikor festeném át? Zoli erős, de kiakadna, ha fel kéne hozni a másodikra. Mindegy, lent úgysem hagyná. És van egy csomó dolgom, aminek végre lenne helye és még tele sem lenne velük pakolva. Maradna üres fiók is bőven későbbre. De! Kellene egy ekkora szekrény.
… hmmm …bár az is jórészt üres lenne.

Zoli eközben hasonlókon tűnődött. Az egyik haverjánál volt, és kicsit elhajlottak ugyan, de hazafelé evett egy gyors gyrost és még a mekdonálszban - ugyan az autós pultnál, gyalog -, de bekapott két sajtburgert is. 
Hazaérve már teljesen kijózanodott és nem tudott elaludni. Ígyhát a nappali dobozaiból kikereste a Harcosok klubja DVD-t, majd a másik dobozból a DVD lejátszót, hogy a 102cm-es TV-re kösse. Gyorsabb így, mint megfelelő torrent címet keresni és wifiről leszedni. Ilyenkor persze mindig eszébe jut, hogy lassan el kéne intézni, hogy bekössék végre a netet, de még csak alig 2 éve lakik itt.
Ahogy nézi a filmet, megint eszébe jut Vera. Ezen az estén már a 3. alkalommal. Az első kettőnél még írt SMS-t neki (1# Szia Kicsim! Remélem jól vagy, még dumálunk kicsit, de lassan hazamegyek és hívlak! Puszi, zoli, majd 6 óra múlva 2# Maa mr nem hív,.k, mert fáradt vok. Hianyzool és nagyon sz.retlek. nem vagok berógva. <3).
De, mikor harmadjára jutott eszébe Vera - és pont, amikor Jack a katalógusból rendelt életéről beszélt a filmben -, akkor eltűnődött.

„Nekem is mindenem dobozokban van. Én is ugyan így, csak vagyok ebben a lakásban. És ha ez a pár kacat sem lenne, teljesen üres lenne az egész. Bár, még így is az.”

Zoli tömörebben gondolkodik Veránál, de lényegében ugyan arra jutott.

Bár Vera és Zoli nem tudja, de mind a ketten ugyan azon tűnődtek, amin anno minden második görög, és amit anno már 2600 évvel ez előtt Szókratész meg is válaszolt. Mi az élet értelme, „mi végett vagyunk”, mi vesz körül minket és hasonlók.
Szókrátész - akinek nevét Vera már hallotta érettségikor, illetve Zoli úgy gondolja, hogy ez egy görög étterem -, arra jutott, hogy az élet értelmét nem egy kijelenthető cél adja, hanem az élet jó élése. Ezt nem úgy kell érteni, hogy gazdagságban élni, hanem inkább nyitottan a megismerésre és megértésre, a valóságra, ami körülvesz mindenkit, az Igazságra, a Szépre, azaz a Jóra. Szókratész szerint az élet értelme önnön maga, az élet élése és tudatos megélése.
Akkoriban, amikor erre rájött, a görög társadalom már nagyban foglalkozott az Ideák, a felsőbb értékek gondolatkörével. Szerették volna tudni, hogy miként kerülhetnek közelebb a jobb dolgokhoz, a megértéshez, azokhoz az elvont, minőségi és emberi fogalmakhoz, melyek körülveszik őket.

Úgy gondolták, hogy kell lenniük egyetemes ősképeknek, archetípusoknak, amik tisztán hordozzák ezeket a fogalmi értékeket. Társadalmuk kiemelte a (vizuális) művészeteket addigi alkalmazotti-spirituális rangjukból, mert úgy gondolták, hogy a látás általi tapasztalás, a megragadás és szemlélés, a megismerés a legfontosabb eszköz, mely közelebb tudja engedni az átlagos szemlélőt ahhoz az ideához (Szép-séghez), mely a mű-tárgyakban benne lakozik, melytől azok ideálisak. Így, ezzel az elsődleges tapasztalással közelebb kerülnek az ideák szférájához és jobban rá tudnak találni és jobban meg tudják érteni a többi ideát is.

Ezeknek az ideáknak a fel-és megismerése az, ami túlmutat a mindennapos emberi léten; ráadásul egyetemesek és az egyéntől függetlenül is létezők és nem szükségképpen a racionális, valós, fizikai világból épülnek fel, de mindenképpen emberiek, sőt meg is határozzák az embert pusztán azzal, hogy vannak.

Ám, mivel Vera és Zoli nem 2600 évvel ez előtt élt, és mivel soha senki sem mesélt nekik arról, hogy azok a görögök miken gondolkodtak szieszták alatt, így ők nem tudták, hogy az élet értelme lehet, mondjuk az élet jól élése is. Abba meg még inkább nem gondoltak bele, hogy a jól éléshez azért tudni kellene, hogy milyen is az a Jó.
A körülmények látszati milyenségétől (használati tárgyak, fogyasztási dolgok, társadalmi elvárások, kötelezettségek, a legvadabb hi-tech szarok, szIPhone, stb) hiába remélik az élet jó élését. A lakás nem garancia, a bútorgomb nem lehetőség az élet jó élésére. Nem lesz „több” senki ezektől. Sőt, nem éri meg célnak tekinteni a hitel kifizetését, a gyerekvállalást mielőbb, mert ezektől még nem lesz értelme az életnek, hiszen ezek inkább a körülményeket határozzák meg. Kívülről hűdejó lesz, de az illúzió lényege a látszat turbózása, nem az valóság megértése és jobb élése.

Az ürességet a Jó dolgok töltik meg (a céltalanba ezek visznek célokat, illetve az ürességben ezek a valamik). Mindazon dolgok, melyek túlmutatnak az adott emberen és ez által segítik, hogy megérthesse emberi mivoltát és saját egyéni énjét. Ma már persze nem ideáknak hívjuk ezeket, hanem sokkal inkább értelmi-tudásbeli dolgokra vezeti vissza a filozófia. Sőt, manapság az emberi mivolt definiálása is sokkal nagyobb feladattá vált, mint évtizedekkel/századokkal ez előtt volt.
Az embert körülvevő valóság megismerése és az ember helyének megértése az, amitől nem érzi magányosnak valaki magát. Hiszen így már lesz helye, ahonnan tarthat valahova. A boldogsághoz pedig az emberi mivolt megértése a kulcs. Ha tudjuk mi az ember, akkor megérthetjük, hogy „az emberhez” képes „az egyén”, azaz magunk miben térünk el, és így rá lehet jönni, hogy akkor számunkra mi a jó, mi okoz boldogságot, merre szeretnénk haladni és miben vagyunk többek.

hipster trógerek, akik sohasem lesznek eredetik, saját gondolatokkal... :)

Visszakanyarodva az unalmas ömlengés után a „minek vegyünk képet” dologhoz, a vizuális művészetek - ebben az esetben a képek - ezeket a folyamatokat segítik. Jó esetben (hangsúlyozom, hogy nem kortárs szutyok, hanem kvalitásos minőség esetében) a tökéletes, ideális valóság látványa segíti a szemlélőt, hogy nyisson a világra. A megértésre.

Ez egy érzés általában, ami feltölti az embert, gondolkodásra sarkalja, inspirálja. Megállítva a valóság egy pillanatát, leszedve róla az árnyakat és körülményeket, hagyja, hogy felfedezhessék a titkait. A kép értéke nem a látványa lesz, hanem a látvány által kiváltott hatása, a gondolkodás és érzés (ráció és emóció) kiváltása, amitől ember az ember.

Igen, de az első kép túl drága! Írtam fent a tézist.
De mihez képest? A havi szinten elköltött, de boldogságot, hosszan tartó örömöt nem adó lakberendezési cuccokhoz képest? Vagy a ki nem mondott, fel nem tett kérdésekhez képest, melyek sűrű körülménycunamiként mossák el a mindennapok idejét? A halk kétségbeeséshez, mely a sötéttel jön el, nap végén, mikor nem látni legalább a részeredményeit az addigi életútnak, nem érezni, hogy „haladok”?

Színes, HYGGEszutyok otthonnak álcázni egy lakást, vagy eleve tartani fölöslegesen egyet, mikor ezt a sok energiát magunk és a másik megismerésére is lehet költeni? Tényleg szükséges minden olyan, amivel sohasem fogunk foglalkozni, mint inkább inspiráló, feltöltő dolgokat keresni, amik ráadásul végigkísérnek minket? Biztos, hogy egy kép ára, egy alkotás ára az, ami már nem fér bele a költségvetésbe?
És eleve, nem jobb tudni, hogy egy addig sohasem létezett szép-ség, egy értékhordozó megvásárlásakor, megszerzésekor a saját élettörténet is átkerül annak a történetébe? Hogy onnantól kezdve, hogy díszíti az otthont, egyben az adott ember emlékhordozója is lesz?

Egyszerűbben kérdezve, biztos, hogy túl drága A kép?

Egy jó kép nem lehet „túl” drága. Egyszerűen csak nincs eléggé értékelve.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!