mohaerdő

mohaerdő: Cueva de Villa Luz

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. szeptember 12-én, egy szerdai napon:

A világ egyik ’80-as években felfedezett természeti csodája a Villa Luz barlangrendszer Mexikóban.  A Tapijulapa melletti geológiai képződmény különlegessége abban áll, hogy éktelen záptojás bűze mellett az egyik legveszélyesebb hely a Földön.

a barlang kémiája és geológiája

Nagyjából 20 ponton tör föl kéntartalmú termálvíz a barlangban, és ez a tény egész kialakulásának szempontjából kulcsfontosságú. A Villa Luz hegyének anyaga kréta-kori mészkő, amelyben a savak – főleg a CO2 és vízből létrejövő szénsav – üregeket, barlangokat hoztak létre. Az ilyen mészkő világokban megszokott, hogy gipszkristályok díszítik a falakat és ez itt sincs másként. Ám Villa Luz-ban a kénes termálvíz hatására több különös baktériumfajta ütött tanyát és kezdte alapjaiban formálni környezetét. Ezek a baktériumok ként, oxigént és vizet „hasznosítanak” (ebben a 2 folyamatban: 2S0 + 3O2 + H2O -ből  2SO4 2- + 4H+ (ez pedig proton átadás a vízmolekulának, mely a savasságot adja) és H2S (hidrogénszulfid) + 2O2 -ból SO4 2- + 2H+ (szintén proton átadás és savassá válás, pH csökkenés)). A vízbe kerülő hidrogénszulfid és H+ aztán a víz zavarosodását, egy tejszerű anyaggá válását eredményezi, valamint a megjelenő kénessav tovább formálja barlangot. Az erodálódási folyamatban, ha a víz olyan helyre jut, ahol oxigénnel léphet kapcsolatba, elindul a kén kiválása (2H2S + O2 -ból 2S0 + 2H2O), és mészkristályok helyett kénkristályok indulnak növekedésnek, amelyek idővel újabb baktériumtelepek alapját fogják jelenteni.

A barlangrendszerben átlagosan és nagyon stabilan 28°C-30°C uralkodik, mivel olyan elzárt termek alkotják, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem tudnak szellőzni. Ennek hatására a fenti folyamatok megszakítás nélkül tudnak folyni.

a barlang élővilága

Természetesen a barlang nem a ’80-as években alakult ki, így a helyi őslakosok számára egy ősidők óta tisztelt, misztikus, szent hely. Minden tavasszal meglátogatják, hogy kiengeszteljék az itt lakozó szellemeket és engedélyt kérjenek tőlük, hogy a barlang vízében élő kisebb halakat lehalászhassák. A maja leszármazottaknak ez már régóta kulcsfontosságú táplálék, hiszen az esős évszakig viszonylag kevés táplálékkal gazdálkodhatnak, és ilyenkor minden plusz forrás felértékelődik. Az itt található halfajta a Poecilia mexicana, a barlangi molly (más források Poecilia sphaenops-ot említenek). Ezeknek kisebb szemeik vannak és bőrük nem termel annyi pigmentet, mint közelebbi rokonaiké.

A helyi tápláléklánc és biotóp alapját a már említett baktériumok adják. Őket fogyasztják muslicák és egyéb ízeltlábúak, amelyeket aztán nagyobb pókok vadásznak. Továbbá a baktériumtelepeken csúszkálnak féregszerű lények is, akik a mennyezetről lelógatott, ragacsos csapdákkal vadásznak denevérekre és másegyéb repülő zsákmányokra. Villa Luz élővilágát 4 fajta hártyásorrú denevér (phyllostomid) egyedei koronázzák. Ők rövidfarkú és vérszopó fajok, és a veszélyesebb, mérgezőbb légrétegeken simán át tudnak suhanni.

Az muslica kolóniák (Tendipes fulvipilus) mellett jelentős szúnyogpopulációk is megtelepedtek itt, továbbá terrisztris troglobiák (szárazföldi ős ízeltlábúak) nyomait is felfedezték már a barlangban, a nagyobb populációk, mint az ugróvillásoké (collembolák) és a barlangi tücsköké mellett.

A barlangrendszer különösen veszélyes kémiai sajátosságai miatt. Az első feltáró kutatások során több feljegyzés született arról, hogy teljes védőruha nélkül nem ajánlatos bemerészkedni a hegy gyomrába, mert többen megcsúsztak és a mindent uraló zöld, fekete, barna és narancs színű nyálka, a baktériumkolóniák nyálkája harmadfokú marási-égési sérüléseket okoztak. Ezek a baciközösségek több rétegben helyezkednek el egymáson, attól függően, hogy melyikük milyen körülmények között szeret élni. A legjellemzőbb baktériumtörzs például a pH0 körüli környezetet szereti, míg a rajta lévő fajok pH 0.5-1-ben is jól eléldegélnek. Ennek hatására viszont a nyálka alja felé haladva egyre savasabb közeget alakítanak ki maguknak.

Az ilyen barlangokban, nagyon elzárt biotópokban természetes jelenség, hogy a bacik egymás rokonai, de itt a genetikai kapcsolat egy kommunikációs láncolatban tartja őket. Amikor régebben a maják, vagy újabban a kutatók behurcibálták saját kis gombáikat és baktériumaikat, a Luz-i populációk egyszerre kezdtek különböző védelmi- és ellenanyagokat termelni a betolakodók ellen. Mindezt ráadásul mérföldes mélységben (illetve inkább vastagságban), egészen a mészkő mélyen fekvő pólusaiból. A mérgező környezet a levegőre is kihat, az telített szénmonoxiddal, széndioxiddal és savas gőzzel, így gyakorlatilag ember számára szinte lehetetlen a létezés lent.

Kivéve pár alkalommal, a mollyk lehalászásának idején.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

 

Forrás:

MicroWiki

Wikipedia

Louise D. Hose és James A. Pisarovricz tanulmánya, a Reconnaisance Study of an Active Sulfur Spring Cave and Ecosystem

 Fotók:

NatGeo – Stefan Alvarez

WikiCommons

mohaerdő: Chico Mendes – az Amazonas védelmezője

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. május 4-én, egy pénteki napon:

 „Először azt hittem, hogy a gumifák megóvásáért harcolok, aztán azt, hogy az Amazonas esőerdeiért. Most már viszont tudom, hogy az emberekért teszem.” – Chico Mendes

1944 december 15-én, Brazíliában (Porto Rico-ban) napvilágot látott egy olyan ember, akinek voltaképpen ma köszönhetjük, hogy tudunk az Amazonas esőerdőről, mint ökológiai csodáról, és szintén ez az ember volt az, aki képes volt a világ figyelmét felhívni a mértéktelen erdőkitermelés, erdőirtás problémájára.

Francisco Alves Mendes Filho Cena, azaz Chico Mendes egy mélyszegénységben élő, brazil, gumicsapoló család egyik gyermekeként jelent meg az esőerdők történelmében.  A körülmények leírását mi sem mutatja jobban, minthogy 17-en voltak testvérek, ám a felnőttkort csak hatan élték meg, valamint apja komoly dongalábúságban szenvedett, ami a rossz élelmiszerek, illetve a vitaminszegény táplálkozás eredménye volt. Amikor Chico 8 éves lett, már ő is dolgozott a gumiültetvényen, sőt, 11 éves korában, amikor anyja meghalt, neki kellett átvenni a háztartás vezetését és besegíteni apjának.

Az élet így ment a maga keménységével a dzsungelben. A 12 éves Chico az átlagos gumimunkás sorsát élte, szívta a mérgező gőzöket, amik a latex feldolgozásakor szabadultak fel, testvéreire vigyázott, majd az erdőt járta a gumifák nedveinek begyűjtéséért… egészen addig, amíg nem találkozott a híres politikai fogoly, kommunista forradalmár Euclides Fernandes Tavoraval. Tavora 5 évig határozta meg Chico gondolkodását, hiszen a forradalmár Brazília politikatörténetét tanította neki, megismertette továbbá Marx és Lenin munkáival, és ez egy olyan világban, ahol a földbárók az írást és olvasást szigorúan megtiltották munkásaiknak, ott igencsak sokat jelentett (ebben az időben nálunk 1956 van, Sztálin 3 éve már halott, de Brazíliában még mindig nagybirtokosi-„bárói” rendszer van).

1961-ben aztán Tavore elhagyta a dzsungelt és ifjú pártfogoltjának adta rádióját, aki így rendszeresen hallgatni kezdte Moszkva hangját és inspirációt kapott arra, hogy megalapítsa a gumimunkások szövetségét. A messzi vidékről jövő ideológia ugyanis Brazíliában „teljesen” új volt, legalábbis a dzsungelben elszigetelten, nyomorban tartott munkások világában.

Chico nekiveselkedett, hogy tegyen valamit. Leveleket kezdett írni prominens személyeknek, például az ország elnökének, hogy elpanaszolja a munkások embertelen körülményeit, a súlyosan egészségkárosító munkakörülményeket, a kvázi adósrabszolgaságot, amelyet a bárók építettek ki. A legfontosabb problémának azt jelölte meg, hogy a gumicsapolók nem járhatnak iskolába. Bár a levelek sorra megválaszolatlanok maradtak, annyit azért sikerült elérnie, hogy eltöröljék a munkások bérletfizetési kötelezettségét a folyami hajózás terén.

 a gumiipar beszakadása

Aztán történt úgy, hogy a ’70-es, ’80-as években a világ átrendeződésének folyamata bedöntötte a gumiipart, és cselekvésre kényszerítette a brazil kormányt, amely a gumiválság megoldását a ranch-ek telepítésében és az állattenyésztés felfuttatásában látta. Ám ezzel azt a folyamatot is elindította, amely a bárókat a gumiültetvények felszámolására ösztönözte, és ennek hatására elkezdődött a földek erdőktől való megtisztítása.

A munkásokat át- vagy kitelepítették, kis csoportokba zsúfolták. Az így kialakult közösségeknek a helyi papok iskolákat nyitottak és az egyik ilyenben kezdett Chico is dolgozni 1971-től, Xapuriban.

Ám ahogy az erdőirtás egyre nagyobb méreteket öltött Chico egyre inkább a szerveződések felé fordult, és 1975-ben már főként ezzel töltötte idejét. Ekkor már a xapuri városi tanácsban volt választott képviselő.  1978-ban létrejött az Acre-i munkásszövetség, az első jelentősebb gumimunkás érdekvédő csoportosulás, hogy teret nyisson az eddig elnyomott véleményeknek. A munkások mindamellett, hogy maradék munkalehetőségüktől is nagyrészt el lettek vágva, az erdő mérhetetlen pusztítását saját fájdalmukként élték meg és kialakítottak egy módszert, amivel szembe próbáltak szállni a ranch-esítéssel.

 empate, az erdei blokád

Wilson Pinheiro volt az eredeti ötletgazda, az empate kitalálója. Persze a taktika nem volt bonyolult, munkásokból kisebb gerilla csoportokat szerveztek. Ezek szétszóródtak a dzsungelben, azokon a részeken, ahol az erdőcsonkítások folyamatban voltak és váratlanul megtámadták a fakitermelő brigádokat. Természetesen a bárók rendre a rendőrséggel tértek vissza, de így is sikerült 45 empate-t létrehozni és több mint 3 millió hektárt megmenteni a kipusztulástól (ez az Amazonas esőerdejének 0,5%-a kb).

1981-ben Chico lett a xapuri munkások szövetségének elnöke, és megkezdte munkáját, hogy új lehetőségeket keressen, amelyben az erdők is megmaradhatnak és a munkások is boldogulni tudnak. Kialakított olyan csatornákat, amelyeken közvetlenül a munkások értékesíthették a latex alapanyagot, így a profitból ők is részesülhettek. Iskolákat alapított és egy kollégájával, Maria Allegrettivel megszervezték az első konferenciát Amazónia gumimunkásainak. Ezeket a lépéseket követően a színtér is változott. A mozgalom elérte a nemzetközi hírnevet – Indiában és az USA-ban is adott elő – és immáron a világnak mutathatta be az erdők valódi értékét, hogy mennyi fontos alapanyag származik a dzsungelből. Rávilágított arra, hogy ha az erdők megmaradnak, akkor több közvetlen haszna származik mindenkinek, hiszen magvak, olajok, gyógyszerek, gumi és kakaó is terem Amazóniában.  

1988. december 22-én a háza előtt elérte a halál. Egy bizonyos Darci és Darly Alves de Silva halálos lövésébe halt bele. A két merénylő ranch tulajdonos volt, apa és fia, akiket Chico korábban már feljelentett gyilkosságért, és akik ellen egy empate is ténykedett, mivel védett erdőrészt kezdtek irtani. A merénylők 19 év börtönt kaptak, de 5 év után, 1993-ban megszöktek. Jelenleg Darci még mindig valahol a dzsungelben bujkál.

Chico az 1988-as szavazáson

mohaerdő: Ongeim’l Tketau – azaz a Medúza tó

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2011. március 8-án, egy keddi napon:

Kb egy éve [anno egy éve], a Mikronézián játszódó Survivor évadjában találkoztam e cikk témájával, és mivel a túlélő sorozat mindig valamilyen természeti csoda közelében játszódik, garantáltnak tűnt, hogy a csoda mögött tényleg valami nagyon különleges jelenség van.

Palau egyik szigetén ugyanis olyan biotópok jöttek létre, amelyek egy evolúciós útelágazást eredményeztek a tengeri medúzák történetében.

Úgy 12 ezer éve azzal kezdődött, hogy az Eil Malk szigeteket ([Rock Islands]-eket) borító korallmészkő réteg fokozatosan behorpadt, és így egy tó jött létre rajta. Pontosabban a szigetek vulkanikus és a korallok mészkőfal építkezései kapcsán mélyedések alakultak ki a felszínen. Természetesen az eleinte zajló tengerelöntések hatására a víz megmaradt sósnak ezekben a medencékben, de az ezt követő apadás és párolgás folyamatosan elzárta a tavakat és lakóit a tengertől. Az esők ezt követően módosítottak valamennyit a vizek összetételén, azok inkább brakkvízekké [átmeneti sós-édes vizek, tengeri torkolati vizek, mint amilyenben a mangrovék is élnek] alakultak. Amúgy a világon hozzávetőleg 200 tengeri tó létezik, melyek közül 70 Palaun alakult ki (Clear Lake, Goby Lake, Uet era, Ngermeuangel, Uet era Ongael).

A létrejött tavakban a medúzák természetes ellenség nélkül maradtak, és szépen felszaporodtak úgy 10 milliós egyedszámig, hiszen egyedül csak a táplálék mennyisége szabott számukra határt. A változások azonban itt még nem álltak meg. A csalánsejtjeik elkezdtek fokozatosan visszafejlődni és most már annyira kicsik, hogy az ember nem is érzi, ha hozzáérnek az élőlények.

a Medúza tó

David Donlilet képe (NatGeo)

A tó 420m hosszú és 30m mély, és a benne lévő víz 3 zónára oszlik, köszönhetően a parton álló hatalmas fáknak, amik megvédik a vizet a szél okozta felkorbácsolódástól. Az első, legfelső réteg a tengervizes, brakkvízes réteg, ebben élnek a medúzák. Úgy 15 méteres mélységben terül el a 2. réteg, egy 2 m vastag baktériumsáv, amely lilás árnyalatúnak látszik. És 17 métertől kezdve egy halott zóna található, ahol semmi sincs (bár az arzénbacik óta ez eléggé nem biztos). Ide már nem jut le az oxigén és nem tör utat az élet, nincs fény sem, ugyanakkor jelentős mennyiségben található hidrogénszulfid, foszfát és ammónia.

A medúzákat több faj alkotja, melyekből a legnagyobb a Mastigias cf. papua etpisoni-k, azaz az aranymedúzák. Ezek kifejlett állapotukban elérik a 24 cm-t. Nevüket Palau egy korábbi elnökéről, Ngiratkel Etpison-ról kapták.

Ezek az élőlények több szempontból is különlegesek. Míg a világ többi részén élő társaik főleg az áramlatok irányításával közlekednek, úgy itt a tóban tudatosan mászkálnak föl és alá. Az aranymedúzák a nap mozgását követik, hogy a testükben élő szimbionta algáknak biztosíthassák a fényt a fotoszintézishez és így ők is tápanyaghoz juthassanak, míg a holdmedúzák (Aurelia aurita) az éjszaka folyamán jönnek a felszínre, ők akkor táplálkoznak.

az arany és a hold medúza

A Medúza tó speciális léte viszont törékenységét is kódolja. A medúzák populációja 2005-ben még 31 millió volt, 2009 novemberére viszont már csak kb 5 millió. Az El Nino hatására a tó vizének melegedésével majdnem kihaltak, ugyanis az arany medúzák specializálódtak a szimbionta algákkal való életre, ám az algák nem tolerálják a gyors hőmérsékletváltozásokat, így, amikor felmegmelegedett a víz, elhaltak és éhen maradtak a medúzák.

úszás a medúzák között

Manapság a turizmusnak köszönhetően a tó fokozott védelmet élvez és kontrolláltan lehet csak őket látogatni, ugyanis sok, elsőre nem is egyértelmű veszély fenyegeti a kis mikrokozmoszt. Például csak mentőmellényben lehet úszni a medúzák között, hogy senki se akarjon és tudjon alámerülni a mérgező zónába, vagy nehogy a savas közegben megsérüljön és/vagy felkavarja az elkülönülő sávokat. De például nem lehet uszonyban sem úszni, mert annak csapásai kettévághatják a tó törékeny lakóit. Mindenesetre, az életélmény így is garantált, hiszen a tó méltán a világ egyik legkülönlegesebb természeti kincse.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Fotók: WikiCommons, valamint a NatGeo képnél David Donlilet

Forrás: Wikipedia és WWfblogok (travel)

 

mohaerdő: A penész, amely megeszi a rovarvilágot!

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. március 30-án, egy pénteki napon:

 

A penész, amely megeszi a rovarvilágot!

Pár hónapja volt egy érdekes természetfilm pár entomológussal az egyik tv adón. A púpos kabócák roppant érdekes ám szinte nem észrevehető világa utáni kutatást próbálták bemutatni a publikumnak. Mivel magam is igencsak kedvelem őket (a kabócákat), így egyből ráálltam a tv-re, titkon sejtve, hogy egy újabb blogbejegyzés fog születni a látottakból. És így is lett:

 A púpos kabócák lényegében olyan kabócák, amelyeknek torjuk specializálódott, nemegyszer extrém kinézetűvé alakult az idők folyamán. Persze ennek szerepe a koloniálisan is éldegélő és folyamatosan növényeket szipkázó rovaroknál nem véletlen. Mint arra lassacskán rájöttek, a púp valójában csak álca, és semmilyen egyéb célt nem szolgál. Viszont ez az álca a legtökéletesebbek közé tartozik. Leggyakrabban, ha a ’mimikri’ álcázásról van szó, általában olyan élőlények jutnak eszünkbe, amelyek valamilyen más veszélyes és/vagy mérgező állatra hasonlítanak. A sárga-fekete csíkozás, az élénk, riasztó színek, fekete mérgező szőrök, vagy a levelek és környezetben megtalálható természeti elemek utánzását mindenki ismerheti az alapoktatásból… ismerhetné mondjuk az alap oktatásból. De a kabócák továbbléptek ezeken a technikákon és olyan álcát alakítottak ki, amely egyszerre teszi kényelmessé életmódjukat és riaszt el biztosan mindenkit.

Sokan mások bogyókakájának, töviseknek, vagy tűzhangyának játsszák meg magukat, de akadnak olyanok, akik egyszerűen biofegyvernek néz ki!

 Még mielőtt belevágnánk a dolgok sűrűjébe!

Van ugyanis egy gombanemzetség, a Cordyceps, amely rovarok legyilkolásából és feldolgozásából él. A gombák spórái a felszínen szétszóródva várják, hogy leendő szendvicsük arra kószáljon és felszippantsa őket. Sokáig nem volt igazolt, hogy az áldozatba a belélegzés vagy az elfogyasztás útján jut be a gombaspóra, ám –ahogy az majd lentebb is olvasható lesz – túl összetett kapcsolat van a gomba életmódja és az áldozatainak halála között ahhoz, hogy ne a belélegzésre gyanakodjunk.

 A spóra vagy a penész mycelium (gombafonal) az ízeltlábú egyik lélegző pórusán keresztül hatol be szöveteibe, ott azonnal megindul növekedése és élősködése. Elevenen kezdi fogyasztani áldozatát, ám amikor életciklusa a spóratermeléshez érkezik, változtat technikáján. Többségükre jellemző, hogy behatolnak a feji idegdúcokba, a rovar agyába és utasításokat adnak neki. Ott az adott penészfaj specializáltsága szerint ad utasításokat áldozatának, és ez annyira elkülönülő jellemzőjük, hogy az efféle parazita gombák nemzetsége is a specializált utasítások alapján oszlik további nemekre. A hangyákra állt fajták felvezénylik áldozataikat a fákra, megfelelő növényi részekre és azt parancsolják nekik, hogy támadják meg a növényt. A hangyák beleharapnak a levelekbe vagy kisebb ágakba, majd rövid idő múlva kimerültségükben elpusztulnak, állkapcsukkal stabilan tartva hátramaradó és táptalajként funkcionáló testüket. A gomba innen szépen kinöveszti termőtestét és spóráit a megfelelő hő, pára és szellőzési viszonyok között engedi útnak.

Mindez olyan régi történet, hogy találtak levélfosszíliákat, amelyekben hangyák fejei is a lenyomat részét képezik, innen tudható, hogy ez a parazitizmus már legalább 48 millió éve működik. Természetesen vannak más fajták, akik legyeket, pókokat és konkrét fajtákat fertőznek és ölnek meg.

Fun with nature csoport által készített fotó

Larry Evans fotója

Daniel Mosquin fotója

  

mi az, kb 45 millió éves és akár 1.830.000.- kilója?

Az Ophiocordyceps siensis a Cordyceps nemzetség egykori tagja (ma már tudható, hogy külön családot alkot!) tette híressé ezeket a gombákat. Kínában, India északi részén, Buthánban és Nepálban külön üzletág épült ezekre a parazitákra. A természetgyógyászat a legértékesebb gyógygombáknak tartja a hernyógombákat, így rendszeresen gyűjtik őket és kereskednek velük. A varázserejükbe vetett régi hit a gomba helyi elnevezéseiben is fellelhető: yarshagumba, yartsa gunbu, azaz „nyári növény téli hernyó”. Vagy, kínaiul dong chong xia cao, azaz „a téli hernyó, mely nyárra növény lesz”. És tényleg! Hiszen ez a fajta bizonyos gyökérrágó lepkék hernyóját támadja meg. A hernyó itt is beszippantja a spórákat, amik folyamatosan veszik át az uralmat a hernyóban. És amikor a gomba növekedése eléri azt a pontot, hogy termőtestet építsen, a hernyót a föld alatt függőleges helyzetbe kormányozza, egészen a felszíntől csak pár centire és megbénítja, majd mumifikálja. Innen aztán kifejlődik az ismert termőtest, mindig szigorúan az áldozata fejéből.

  

és a kabócák?

A kabócáink mimikrijénél kalandoztam el! Mint fentebb említettem, a púpos kabócák bizonyos csoportja nem szimplán álcázza magát. Megdöbbentő módon sokuk Cordyceps penésszel leölt rovartetem jelmezben éldegél, így biztosítva, hogy soha senki ne érjen hozzájuk, és mivel életmódjuk kapcsán csak ritkán mozdulnak el a kaja mellől, az álcát nehezen lehet leleplezni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Tisztuló florik

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. május 4-én, egy pénteki napon:

 

Nos, eljött az a pillanat, amikor már megint muszáj volt nekiindulni és utat vágni a dzsungelekben, mert már egymást kezdték szadizni a növények a florikban… illetve, ez már 2 hónapja volt, csak eddig nem jutott időm írni is róla. Szóval, gondoltam egyet, Fanni is átjött és nekiláttunk az idényszerű átültetéseknek, a takarításnak és a szükségszerű metszéseknek… tisztára, mintha egy szőlősben lennénk.

Ami rossz ebben… hogy egy idő után rá kell jönnie a hobbistának, hogy nem lehet a végtelenségig tartani ezeket a növényeket. Hogy miért? Mert rendszeresen elfelejtik megemlíteni mindenhol, hogy az eladásra kínált növények amúgy kúszó fajok, 8-22m-re is megnőnek, vagy, mint a vanília esetében, tartásuk olyan bonyolult is lehet, hogy ¾ év haldoklás után huss, vége a dalnak. Úgyhogy változásokat eszközölök a florárium prodzsektekben, mert ez az állapot nem tartható tovább! De erről majd később fogok egy külön bejegyzést írni.

Ami jó ebben… az a szakirodalomból nem következő, félrevezető vagy sokszor megcáfolható dolgok fényre derülése! Mint például, hogy milyen növényt hova sorolunk be. Amikor ugyanis az újgenerációs „felfedezők” (SMCP például) körbeslattyogják a világot és naponta 50 újabb fajt publikálnak – az amúgy kizárólagos tulajdonú kiadójukon keresztül –, természetesen mindenféle pontos dokumentáció, ellenőrzés és dns vizsgálat nélkül, és munkájuknak hála kb 100-ról felnyomják a fajlistát 300-ra, majd ezzel párhuzamosan a rendszertani, életmódból adódó vagy morfológiai osztályozást is átalakítják ROSSZRA, akkor ezzel igencsak sok áttételes probléma kódolódik bele a rendszerbe.

Az alábbi képen látható egy régi-régi növényem, amit még az elsők között dugványból neveltem. Az anyanövény a Füvészkertben van, egy N. gracilis (a Varázslatos Gracilis, mely olyan életerős, hogy néha már damilossal kell metszegetni), amiről a „hiedelem” azt mondja, hogy jellemzően nyurga és buja fajta, a napos területeket szereti, gyakorta tisztásokon él… de amúgy meg mindenhol máshol is, és persze árnyékkedvelő. Azaz, ott vagyunk, ahol a part szakad. Van egy használhatatlan leírás az élőhelyéről, ami azt mondja, hogy él tisztáson, másodlagos vegetációként, dipterocarp erdőkben és mocsarakban is. Az én meglátásom szerint ennek így a semmi értelme van. Mert egyszerűbb lenne leírni az életmódját úgy, hogy ez a fajta is képes rugalmasan variálni a levelének formáját, azaz, ha pl mocsárban és árnyékban él (illetve árnyékba kerül, mert mondjuk a környező vegetáció megnő), akkor teljesen eljelentékteleníti levelein a lemez részt és csak kancsókat hoz, mit ahogyan általában az ampullaria-knál szokott lenni.

A képen látható példány is ilyen. Pangó vízben ült a cserepe, egy viking letakarta, mire ő úgy döntött, hogy alul csak ilyen kis hajtáson ülő kancsókat hoz és a nodusokból egyenesen gyökereket lógat a levegőbe, hogy ne tudjon megfulladni. És lássunk csodát, máris a biodiverzitás kicsi táptalaját hozza létre, mert így keltető kosarak és búvóhelyek tucatjait teremti meg egy mocsárban. Máris más, mintha csak a pusztán rovart fogna.

Node nem ragadok le itt.

 

…azok a megfigyelések és ráeszmélések

Mert a kürtvirágok ekkor még teleltek, és ilyenkor néhány kürt elhal, elszárad, a benne felgyülemlő zsákmány maradványai pedig már régóta izgatták az agyam. Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy akkor leszámoljam, hogy kb mennyit és mit fognak össze a növények. Nos, 3 db kürtöt bontottam fel, egy 26 cmest és két 23 cmest (mind Sarracenia leucophylla hibrid volt), és ezekből összesen 63 egyedet tudtam elkülöníteni. Ahogy a borzasztóan megalázó minőségű képeken is látszik, „termékcsoportokra” bontottam őket.

1 - a 2db vetési pattanóbogár

2 - a legyek, 27+6db légy (fémzöld döglegyek, kék dongólegyek és a csíkos közönséges húslegyek)

3 - 19+3 német darázs

4 - 2db éjszakai lepke, amkiket nem tudtam behatározni

5 - 2db ékfoltos zengőlégy

6 - bábok

7 - bónusz hártyásszárnyú, amit nem tudtam behatározni

 

Ami érdekesség ebből adódik az az, hogy hozzávetőleg lekövethető az évszaki hatás a kancsókon is. Tehát nem specializálódtak (annyira) egy-egy fajra a növények. Először darazsak és a pattanóbogarak jelennek meg a kürtök aljában, majd szépen a legyek idényeik szerint, majd lepkék is.

Ami még érdekes, hogy a nálunk honos német és francia darázs közül CSAK német darazsakat találtam. Sokat agyaltam azon, hogy mi lehet a különbség oka és talán az, hogy bár minden darázsfajta ragadozó és a lárváiknak is kell fehérje a bábozódáshoz, a francia darazsak zsákmányrovarokat és hasonlót esznek, míg a német darazsak sokkal nagyobb arányban fogyasztják a lárváik által kiválasztott nektárszerű anyagokat. Ez így magyarázat lenne arra, hogy a sarracéniák miért tudják magukhoz csalogatni pont őket (ez egybevágna azzal is, hogy a zengőlegyek is az áldozati listán voltak, mert azok meg a tetvek ürülékének mézharmatát nyalogatják általában). [Most visszaolvasva, valószínűleg a német darazsak zömöksége is közrejátszik: a kürtből kirepülés miatt lefelé szívó vákuumot eredményez a repülés, így akármennyire erőlködnek, egyre csak lefelé fognak haladni, mígnem teljesen mozdulatlanul, beszorulva várhatják a porladást.]

 Aztán, ami érdekességre még bukkantam, az a penész volt a kürtökön belül. Amikor ugyanis felvágtam a kürtöt, az elhalt rovartetemeken és a kürt falán mindenhol 0,7mm > méretű penészfejek sorakoztak. Az nem derült ki, hogy mire is mentek, de tapasztalatom azt súgja, hogy a rovarok vázát és fehérjemaradványait kajálták éppen. Ez csak további kérdést vetett fel számomra, hiszen mostanában nagy a dilemma a kutatók között, hogy nincs-e véletlen a rovarevőknek szimbionta gombájuk, mert eléggé logikus lenne. A kancsókák kancsói kész bacivilágokat és egysejtű leveseket rejtenek, és ezek bonthatják le a rovarokat megfelelő anyagokra a gazdanövények számára. Illetve a kürtvirágok esetében azért is elgondolkodtató, mert tudományosan is bizonyított, hogy csak kis felületen át szívják fel a tápanyagokat, a honos helyeiken is viszonylag alacsony mértékben képesek a rovarfogással tápanyagot biztosítani maguknak. Ennek segítésére tökéletes lenne egy szimbionta penész például.

De, ami a legtutibb érdekesség volt, az a bábok jelenléte a kürtökben. Mint fentebb említettem, néhány besült, ki nem kelt bábot is találtam az áldozatok között, 2 sávban, egymás mellett hevertek, alattuk és fölöttük meg mindenféle egyéb lekürtölt maradvány volt. És régre nyúló maceráló* hobbim kapcsán egyből leesett, hogy vagy hús, vagy döglégyé lehettek. Node egy kürtben??? Aztán leesett, hogy azért lehetséges ez, mert egyszerre 3 dolog teljesül:

1., Nyáron néha lehet látni, hogy a hőségben egy-egy légy a hátán fekve pörög a földön és zúg. Ez azért van, mert tele van petékkel a rovar és általában tápanyag hiányában nem tojja le mindet, viszont azok már a kelés szélén vannak, az anyaállat hőgutát is kap és kb így kezd neki megdögleni. Ilyenkor a peték az állatban kelnek ki, és onnan kirágják magukat, és megpróbálnak életben maradni.

2., Nagyon sok rovarfajnál a bábozódáshoz fehérjére van szüksége a lárvának, ez a legyeknél is így van. Viszont ez az állítás fordítva is igaz, ugyanis a fehérje kiválthatja a bábozódási folyamat elindítását.

és

3., A bábozódás helye is számít! Sok faj fölben bábozódik, sokuk felszínen és sok felszín fölött (pl a lepkék jórésze fűszálakon, gallyakon). Ennek szerepe az éghajlati és időzítési okokban van. A hús és döglegyek nem vészelnek át fagyot, mivel nem telelnek és mikor már kellemes hőmérsékletű dögöt találnak, akkor már biztosan éltek és megdöglöttek állatok, azaz minimum tavasz van. Mivel gyors az életciklusuk, ezért elég, ha nyüvük elmászkál egy pár centit a dögtől és ott a felszínen bábozódik. Viszont sokszor a dög elkezd süllyedni, így a legyek – féltve hártyás szárnyuk kikeléskori megfelelő és akadálytalan megszilárdulását – nem kockáztatnak, tudatosan a felszínre igyekeznek.

 

Tehát, a kürtben is ez a 3 dolog történt. Hősnőnk beszállt, mert érezte a frissen döglött rovarokat, majd bent ragadt. Aztán kimerült, elpusztult. Benne kikeltek petéi, akik kb eleinte 20-50-en lehettek, majd szépen 5-6-ra redukálódtak és egymáson meg a többi zsákmányállaton éldegéltek. A rovarfehérje miatt korán bábozódásba kezdtek, felmásztak a zsákmányok tetejére és bebábozódtak. Mivel túl korán, így nem keltek ki, besültek, és idővel a növény újabb és újabb rovaráldozatai fölöttük haltak meg.

Humoros, nem?

* macerálás – dögök csontjainak ízeltlábúkkal történő megtisztítása, preparálási eljárás

Zárásul pár kép!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Ökoharcosok

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. szeptember 12-én, egy szerdai napon:

Még régebben felmerült bennem, hogy lehetne egy olyan bejegyzés, ami a legjelentősebb „ökoharcosokról” szólna, olyan emberekről, akik a környezetért, környezetvédelemért és úgy általában öko dolgokért a legtöbbet tettek. Nos, természetesen ez a koncepció nemcsak nekem jutott eszembe, hanem sok-sok szerkesztőségnek is, és amikor véletlenül a guardian.co.uk egy cikkében (egy 2008.11.28-as cikkében, az Eartshakers: the top 100 green campaigners of all time-ban) visszaköszönt a téma, lefagytam! Nem akarnék egy 100-as listát ideírni, elég, ha csak e guardian lista top20-át és az érdekesebb neveket illesztem ide.

1., Rachel Carson [alább hozzáfűzök valami újat róla!], 2., E.F. Sumacher, 3., Jonathan Porritt, 4., Sir David Attenborough, 5., James Lovelock, 6., Wangari Maathai, 7., Pince of Wales, 8., William Morris, 9., Al Gore, 10., Gro Harlem Brundtland, 11., Richard Sandbrook, 12., Amory Lovins, 13., Vandana Shiva, 14., Ansel Adams, 15., Fritjof Capra, 16., Aldo Leopold, 17., Chico Mendez, 18., David Bellamy, 19., Joseph Bazalgette, 20., John James Audubon.

Amiket egyáltalán nem értek, hogy hogyan kerülhetett fel egyáltalán egy ilyen listára 92.-ként Siddharta Gautama Buddha, vagy 99.-nek Jamie Oliver, 89.-nek a Dalai Láma 47.-nek Assisi Szent Ferenc. Vagy hogy miért kerülhet fel egy szervezet egy olyan listára, ahol főleg önálló emberek szerepelnek. Ilyen például a 100. a Father Christmas co2 kompenzációs ajándékküldő szolgálat. Ez azért is érdekes, mert a Greenpeace vagy bármilyen egyéb és ismertebb csoport (akiknek a vezetői, alapítói néhányan amúgy a listán vannak) ugyaníg szerepelhetne. De leginkább a nem megfelelő helyezéseket nem értem. Jane Goodall, akinek köszönhetően alapjaiban változott meg az állatok megfigyelésének módszere csak a 48., a híres gyermekkönyv író és természetjáró ikon, Gerald Durrell csak az 59. lett, míg Darwin (!) 87. (!!! Hát naná, hogy Darwin volt az őrjöngésem kirobbantója!).

Szóval nem teljesen tudom hova tenni a dolgokat, hogy mi lehetett az az elvrendszer, ami szerint így sorolták be a személyeket, hogy verselők, a BP vezetője és hasonlók sok esetben megelőznek természettudósokat, természettel foglalkozókat, olyan embereket, akik sokkal több más emberre hatottak, sokkal nagyobb hatással voltak, mint az előbbiek. Vallási vezetők, meg legendák alakjai? Hát akár beszavazhatták volna Bambit is, mert ő a leginkább a természettel harmonikusan élő médiaceleb mai napig. [Azóta természetesen tudom: hót korrupt, rohadó az egész működés és a pénzeső átmarketingezte az értékrendet. Gárdijen, így szeretünk téged.] No, mindegy. Nem érdekes, de azért sokat elárult David Adam, a cikk összeállítójának rálátásáról.

Wangari Maathai

Ámde! Szerepelt ezen a listán, méghozzá a megtisztelőbb 6. helyen egy hölgy, akit már régóta kiszemeltem témának. Ő Wangari Maathai, a híres – és nálunk teljesen ismeretlen – kenyai környezetvédő ikon. Szóval most az ő bemutatása következik. Wangari Maathai 1940. április vicces elsején született, Ihithe-ben, Kenyában és röviddel később (a nem érdekes részeket átugorva) állatorvosi diplomát szerzett Nairobiban, azt követően, hogy már az USA-ban és Németországban is tanult. 2003. januárjától 2005. novemberéig Mwai Kibaki kormányában volt környezetvédelmi és természeti erőforrás miniszter. [Kibakit ellenzéki szivárványkoalíció élén választották elnökké, 62%-os szavazati aránnyal] Rengeteg díjat és elismerést ítéltek neki.

A világ közvéleménye akkor figyelhetett fel rá igazán, amikor 2002-ben Nobel-békedíjat kapott „a fenntartható fejlődéshez, demokráciához és békéhez való hozzájárulása” címen. De mi is kellett ehhez?

1977-ben megalapította a Zöld Öv Mozgalmat, amely jelenleg már több mint 32 millió fát ültetett szerte Kenyában, Ugandában, Tanzániában, Malawiban, Lesothoban, Etiópiában és Zimbabwéban (ezért kapta Wangari a Fák Asszonya nevet). [2022-ben már 51 millió fánál tartottak… Nálunk meg 10 év alatt 10 millió fa a kihívás.] A program nagyon ötletes módon oldotta meg számos égető probléma integrált megválaszolását. Wangarit zavarta a társadalmában dívó sztereotípia és a kiszabott sors, melyeket a nőknek szántak. A nő akkoriban – és még mostanság is jószerével – a háztartási robotgép multifunkciót látta el (szolid áthallás, szült 2-3, de inkább 4-5 gyereket és akkor nem volt családon belüli erőszak), szinte semmilyen kereseti lehetőséggel és ebből adódóan függetlenséggel sem rendelkezhetett.

Egy olyan környezetben, ahol a szegénységből és a túlnépesedő társadalomból adódó terhelés miatt eléggé nekiindult a pusztulásnak.  Az elsődleges energiaforrás még ma is a tűz [faszén], így mindenki vágta a fákat, amivel passzívan a talaj erózióját segítették elő. Ismert sztori, nem is részletezném. Akkoriban persze nem volt mindenki által érthető az, hogyha kivágnak egy fát, akkor többet kellene utánpótlásnak ültetni, és eleve szelektíven kellene ritkítani. Nos, Wangarinak ez érthető volt, és bár eleinte nem operatív mozgalmakkal harcolt, mégis idővel egy nagyon jó mintaprogramot állított fel.

A program lényege az volt, hogy ha valaki vállalta, hogy ültet egy fát, annak biztosítanak csemetét, és miután azt pár évig életben és prosperitásban tudja tartani ültetője, a program fizet a fa után. Így az asszonyok megbecsült munkát végezhetnek, miközben maguk körül megóvják és gondozzák a környezetet és javítják mezőgazdaságuk hatásfokát is.

Természetesen nem csak a Zöld Öv hozta meg neki az elismerést, hanem számtalan kiállása, fáradhatatlan makacssága és szívóssága, amit a válása is jól példázott (A férje azért kérte a házasságfelbontást, mert „felesége túl makacs és nem lehet vele együtt élni”. A bíróság meg is állapította ezt a tényt.) Számtalanszor letartóztatták, amikor az erdőirtások ellen lépett fel. 1989-ben ez a szívós makacsság megmentette a Nairobi központjában lévő Uhuru Parkot, ahova egy felhőkarcolót terveztek. És ez a momentum volt az, amely meghozta az országos elismerést Wangarinak.

A BBC-nek nyilatkozta egyszer, hogy „Isten hétfőtől péntekig megteremtette a Földet. Szombaton megteremtette az embert. (…) A környezettel kapcsolatos problémák lényege az, hogy ha Isten az embert kedden teremtette volna, szerdára már halott lett volna, mert addigra már nem lettek volna meg azok az élethez szükséges legfontosabb alapelemek, amelyek a túlélését biztosították volna számára.”

Az egyik kedvenc anekdotám tőle/róla az, amely 2009. május 26-án, egy vele készült riportban hangzott el. 2009. április 2-án ugyanis Londonban a G20-ak üléseztek és megszavazták, hogy 30-50 milliárd dollárral bővítik az Afrikának szánt hitelek kereteit az IMF és a Világbank segítségével, dacára a válságnak. A cikkben aztán Wangari arról beszélt, hogy bár nagyon örül a segítségnek, de aggódik, hogy megfelelően fog-e hasznosulni a segítség. Ugyanis szerinte több olyan dolog is gátolja az afrikaiakat, amiket nem olyan egyszerű kívülről megoldania másnak. Ilyen az apátia, a magabiztosság hiánya, a félelem, vagy az, hogy felelősséget merjen vállalni az ember a saját életéért. Így hát sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik, ha az illető egy harmadik fél kezébe adja a sorsa feletti irányítást, ami lehet egy kormányzat, segélyszervezet, vagy egy isten. [Magyar lakosság, szevasz!] Wangari egy szindrómának tartotta ezt az állapotot, amit csak súlyosbított a függetlenségi hullámok után kialakult szuperkorrupciós viszonyrendszer, a hozzá nem értés, a legalizált formái a lopásnak és az uram-bátyám kormányok. (Wangari könyve, a The Challenge for Africa: A New Vision, Random House, 2009 pont ezt taglalja).

Ahogy az interjúban említi, egy nap makadámdiót termesztő farmerek csoportja érkezett hozzá panaszkodni. Tudni kell, hogy a makadámdiót használják a bőrgyógyászatban, kozmetikumokban, de koleszterincsökkentőnek is és olaj előállítására is, valamint, hogy Afrikában (főleg Kenyában) több helyen termesztenek ilyen diókat, melyeket egy lépcsős kereskedői közvetítéssel főleg Japánba exportálnak. Egy diófa 3 év után lesz termő, és a termés akkor megfelelő, ha már enyhén elkezd fermentálódni (kb mint a mi diónk, ha már a burka minimum kocsonyás).

Szóval jöttek a farmerek és kiborultak. Az volt a gondjuk, hogy amikor a makadámdió termesztés elindult (értsd, a kereskedői láncolat felállt és egyre több terményt tudnak értékesíteni és már a farmerek is kellemesebben tudnak belőle élni), a szomszédjaik elkezdtek lopkodni. De mivel a diót csak akkor szokták betakarítani, amikor már teljesen érett és magától leesett a földre, a lopkodást a még zöld terméseknél kezdték el. Addig rázták és botozták a fákat, míg azokról le nem estek a termések. Ekkor fogták a zsákmányt és teába áztatták, hogy barnás, érett színük legyen. A gond az lett, hogy bár az afrikai oldal kereskedője bevette a szállítmányt eladásra, de mire azok Japánba érkeztek teljesen megrohadtak a felfőzéstől és áztatástól, így ott már nem vették át a szállítmányt és nem is fizettek. Ezzel a módszerrel a tolvajok 1 év alatt bedöntötték a minőségi termelést, az afrikai kereskedőt és a felvevőpiac bizalmát egyaránt. Végül már odáig jutottak, hogy kivágták a fákat a nyers terméssel együtt.

Hogy mi a tanulság a történetnek? Maathai a problémát abban látta, hogy a ’tolvaj farmerek’ sokszor nem is tudtak sokat arról, amit termelnek (főleg, hogy sokuk teljesen írástudatlan volt), hogy azt hogyan hasznosítják és eleve mire, ugyanis akkor tudták volna, hogy mi lesz, ha a teás megoldásba kezdenek.

Azt javasolta nekik, hogy mindenki kezdjen együtt működni, hogy kiderítsék mi is történt pontosan, állítsanak fel egy regisztert, amivel ki tudják szűrni, hogy ki adott el diót akkor is, amikor nem volt annyi vagy egyáltalán fája. Majd, ha ezzel megvannak, akkor kezdjenek neki újra a termesztésnek.

Sajnos Maathai kikerült a Parlamentből, mielőtt tudott valami érdemlegeset elérni, de – ahogy mondja –, neki bőven elég volt, hogy megértse, a fő gond az oktatás és az összefogás hiánya, hogy sokan nem tudják mit miért csinálnak és nem gondolnak bele cselekedeteik következményeibe.

Wangari Maathai 2011. szeptember 25-én halt meg. Hamvait a róla elnevezett Nairobi Béke- és Környezettudományi Intézetben helyezték végleges nyugalomba.

 

Linkek:

a Zöld Öv Mozgalom honlapja (a fotók is innen)

Wikipedia

Nobel-díj honlapja

kitekinto.hu (már nem működik https://kitekinto.hu/afrika/2011/10/02/wangari_maathai_oroksege/)

 

[És a háttérben meghúzódó Gyur… Rachel Carson szál: Rachel Carson az egyik ősanyja az ökológiai mozgalmaknak és gondolkodásnak. Tengerbiológus, környezetvédelmi, ökológiai író volt. Legismertebb írása a Néma tavasz, amely a vegyipar káros környezeti hatásait mutatta be és a DDT amerikai betiltását eredményezte. Ez a könyv magyarul is megjelent, ráadásul legalább 3 kiadásban. Mivel januárban szanálni kezdtem könyveimet, és sok egyéb mellett a Néma tavasz példányomat is, felléptem az internetbe, hogy kivegyem belőle, mennyit is ér a Néma tavasz. Meglepődésemre sehol nem volt egy vásárolható példány sem, de mivel 2 percen belül hozzájutottam a pdf verziójához, és eleve 250 darab és 13x20cm-es, szellős tördelésű oldal van benne, ráadásul ma már romantikusas-csipogós stílusban, így egy NORMÁLIS 4500.- os árat szabtam a könyvnek.

1 perc alatt lecsaptak rá öten! Az első vitte, de a többi elkezdett licitálni. Molyoltam, így ott nem tudtam sorrendet cserélni, de nem is szerettem volna. Hiszen legyen másnak jó napja, a könyv nem ér ennyit (tényleg, a pdf miatt), és semmi értelme nincs annak, hogy pont egy ilyen kultikus ökológiai könyvet a polcon tároljak.

Úgy alakult, hogy a második keselyűvel más könyvek miatt találkoztam. És ő még akkor is 10.000.-ért vette volna meg a könyvet. Elmagyaráztam neki, hogy ne legyen már hülye, ott van pdf-en, ha ennyire kell neki. Ja, hát nem neki, hanem egy haverja keresi és az 14.000.-et adna érte (ezalatt a magyar könyvkereskedelem teszkója a booltlájn 30.000.- árul 2 példányt). Ja, hogy a haver keresi… hát hogy örülne most Rachel, ha látná, hogy mennyire nem ment át az üzenete és egy fontos olvasmány helyett kereskedelmi licitáru lett munkájából.]

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

 

mohaerdő: Charles Moore kapitány és a Keleti Szemétfolt

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. november 22-én, egy pénteki napon:

Még régebben, jópárévemárannak, felhívódott a figyelmem Charles Moore kapitányra és munkásságára. Annyit elég előéletéről tudni, hogy egy amerikai Fa Nándor volt, versenyvitorlázott, hajózott, és egyszer az egyik ilyen megmérettetésről hazafelé egy új útvonalat választott ki hajójának. Mikor a hajó gyomrából feljött a fedélzetre, a ladik már javában egy tengeri szeméttelep közepén hasított. Teljesen megdöbbentette a látvány, elhatározta, hogy utánajár a jelenségnek és felkutatja annak okait.

A Keleti Szemétfolt

A Keleti Szemétfolt - ahogyan Curtis Ebbesmeyer elnevezte - kb akkora, mint Texas állam. Hogy értsük ezt az arányt nem amerikaiakként, ez a folt akkora, mint 7,5 Magyarország… hagyok időt… tehát képzeljük el, amint elindulunk mondjuk Miskolcról, és 7,5-szer messzebbre utazunk, mint Sopron, mondjuk Addis-Abebába, Etiópia fővárosába, vagy Kabulba, az afgán központba, esetleg Izland túlsó oldalára. Ezt a szemétfoltban hozzávetőleg 3 millió tonnányi műanyag alkotja.

A kezdetek kezdete óta szemetelnek az emberek a tengerekbe, csakhogy az eddig így odakerült szemét szépen le is bontódott. Különböző mikroorganizmusok a szerves anyagokat szétszedték és visszakerültek valahogyan a körforgásba, sőt, még a vasat is lebontják (többek között oxigénre) különböző bacik. De a műanyagot nem! Azt csupán csak az UV sugárzás tudja széttördelni apróbb részekké, de attól az még ugyanúgy lebeg a tenger felszínén. És ez maga a gond (persze, magán a szemetelésen túl).

Az áramlatokkal összeterelt műanyagfoltok a fajsúlyuk miatt a víz felső rétegében sűrűsödnek fel, és bár ezek a területek sivatagoknak számítanak (makro)ökológiai szempontból, attól még szerepük van. A tengerekben és óceánokban ugyanis a víz felső rétegében játszódik le a plankton képződés, a fotoszintézis, ami az alapját adja az itteni ökoszisztémáknak. Maga a vízi élet táplálékláncolata indul innen, amit aztán sorra több szinten más élőlények hasznosítanak. A minden nap kifejlődő fitoplanktonokat (mindenféle vízben úszó növényeket) estére a minden nap megjelenő állati apróságok fogyasztják el. A plankton és krill csökkenésével viszont sem az itt vadászó madarak (például albatroszok), sem az átvonulni akaró halfélék nem jutnak elegendő táplálékhoz. Képzeljük csak el, hogy a Föld ezen részére eső napfény a vízben a planktonokban hasznosul, növényi élőlényekké alakul az energia, majd állativá, majd más és más állati anyagokban raktározódik és működik tovább. Most viszont a műanyag darabok elszigetelik ezt a fényt a fitoplanktonoktól.

Ráadásul az apró színes vagy éppen áttetsző műanyagok nagyon hasonlítanak a krillhez, így a legtöbb itt vadászó nagyobb élőlény tápláléknak nézi a szemetet és elfogyasztja, így megpecsételve sorsát. Madarak, vízi emlősök, halak mindennapi élelmének részét képezik a szemétszilánkok, amik előbb-utóbb vagy megmérgezik őket, vagy egyszerűen elzárják emésztésüket, míg végül éhen halnak. Számtalan esetben a szemét megfojtja, megvágja az állatokat, ami a fertőzések miatt ugyanazt eredményezi.

Amikor Moore kapitányék méréseket végeztek, igyekeztek mindenhonnan mintákat venni, ügyelve arra, hogy a ciklikus mozgásokat is figyelembe vegyék, az áramlás folyamatos haladása mellett. Találtak veszélyes vegyianyagok hordóit, halászhálókat, gallonos fehérítő flakonokat, hihetetlenül sok PET palackot, de röplabda darabokat, TV részeket, kamionabroncsok részeit is.

Érdekes módon, elsődlegesen mégsem a szennyezés fizikai problémája a legfőbb gond. Hideshige Takada, egy japán környezeti geokémikus mutatott ugyanis rá, hogy a vízben nem bomló műanyagok idővel olyan olajos vagy olaj alapú mérgeket bocsátanak ki magukból, mint a jól ismert DDT és egy másik, közepesen mérgező szerves molekulát, a PCB-t. Minden évben 5,5 kvadmillió (5.500.000.000.000.000.) PET palack készül a világon, és amikor ezek egy része a vizekbe kerül, ott az UV fény hatására apró szilánkokká töredezik szét. Az átlátszó szilánkok aztán különböző kémiai folyamatok által veszélyes vegyületeket kötnek magukhoz és szállítják azokat ide-oda.

Felmerül a kérdés, hogy honnan jut ennyi szemét a tengerekbe.

Nos, bizonyára emlékszünk még arra, amikor egy szeméttározó telep gátja átszakadt keleti szomszédunknál, és hatalmas mennyiségű retek borította a Tisza felszínét. Akkor persze mindenki felháborodott a hírek képeit látva az úszó flakonokon és szeméten. Nincs ez máshogyan a világ másik felén sem. Mindazon szemét, mely nem tárolódik el a szárazföldön (vagy nem hasznosul újra), az idővel az óceánokba jut. Az illegális szemétlerakások, a gondatlanság, a bemosódás, a szimpla szemetelés, a direkt szemetelés mind-mind a vizekbe juttatja a műanyagokat, és az szépen utazik tova. Egészen addig, amíg egy óriás szemétfolt részét nem képezi. Ezek az áramlatok ugyanis körkörösen mozognak, így „zárt” rendszert alkotnak. És ha még hozzávesszük, hogy a Föld óceánjainak 40%-a ilyen áramlatfolt, ahol körbe-körbe úszik a műanyagszemét, akkor könnyű ráébrednünk a jelenség lehetséges méreteire: az úszó szemétfoltok jelenleg a bolygó negyedét alkotják.

Aki szeretne még 22 percet az életéből ennek a témának szentelni, és egy kicsit részletesebben, de érthetően megismerni a jelenségről, annak ajánlom Moore-t a TED videóján: https://www.youtube.com/watch?v=PXKpqHtkmHw

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

 

az Algalita-nak, Moore alapítványának honlapja:

http://www.algalita.org/

képek pedig innen:

https://earthjournalism.net/stories/gyres-the-terrifying-true-story-of-the-garbage-that-could-kill-the-whole-human-race

https://nextnature.net/magazine/story/2021/notes-on-the-plastisphere

https://ourworld.unu.edu/en/ocean-plastic-estimated-at-5-25-trillion-pieces-but-wheres-the-rest

mohaerdő: a lepke, amelynek nem szóltak isten létezéséről

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2012. március 30-án, egy pénteki napon:

Több kedvenc anekdotám is van Darwinnal kapcsolatban, melyek önmagukban sokszor már kis tanmeséknek is beillenek. Ott van ugye a gilisztás történet, ami arról szól, hogy a világ több pontjáról összeválogatott kavicsai miért tűntek el rendre kertjéből. Aztán Darwin bogarának (Chiasognathus granti) az esete, amelyről a nemi kiválasztódás miértjére következtetett, mikor a bogár megcsípte őt. Sok ilyen kis történet maradt meg, de pár ikonikussá vált a természet kedvelői, illetve a természettudományos világot ismerők körében.

1862 januárjában egy meglepetés csomag érkezett Darwinhoz Robert Batmantől [ez nem a Bruce Waynes Batman!]. Mivel Darwin híres botanikus is volt és hihetetlen komoly munkával kutatta a legszebbnek tartott virágokat, az orchideákat, így a meglepetés annyira nem volt szokatlan, ez alkalommal is behatározásra váró orchideapéldányokat kapott. Főleg virágokat és leveleket, nem teljes növényeket.

Ami viszont különössé tette a csomagot, az egy majdan Angraecum sesquipedale névre keresztelt orchidea volt, mely addig soha nem látott, hosszú ’szakállal’ rendelkezett, amelyben a csalinektárját tartotta. Ez a madagaszkári növény alapos fejtörést okozott. Az expedíciók ekkor még tonnaszámra gyűjtötték be az ismeretlen kincseket, a kutatók a legalapvetőbb és a későbbi korokat megalapozó vizsgálatokat végezték és gyakorlatilag szinte mindent ekkor kellett kitalálni. És most ott volt Darwin otthonában egy csillag alakú virággal rendelkező orchidea, a 25-30cm hosszú szakállával.

Azt eddigre már megfigyelték, hogy a hasonló orchideákat, az Angaecumokat főleg szenderféle éjszakai lepkék porozzák be, de hogy 30cm-es pödörnyelvű példányok lehetnének? Nos, ez volt az igazi kérdés Darwin számára.

Angraecum sesquipedale

Maga a növény 1 méteresre nő meg, és Darwin orchideájának, Karácsony orchideának, Betlehem csillaga orchideának (mivel az európai tartásban decemberre hoz virágot) vagy az Angraecumok királyának is nevezik. Madagaszkáron részben terrisztris és lithoptikus módon él (fákon, sziklapárkányokon), szereti az erős, de nem perzselő fényt és 3800mm-es csapadékkal megáldott területeken, 130-170m magasan fordul elő. Érdekessége még, hogy zölden jelennek meg a bimbói, amelyek kifakulnak, kifehérednek, majd idővel krémes, sárgás, illetve barna színűekké válnak. Nektárjukban 39 kémiai anyag van, többek között fruktóz, glükóz, raffinóz, szaharóz cukrok, valamint metil-benzonát, benzol-alkohol, benzil-benzonát, feniletil-alkohol.

De visszatérve Darwinhoz: elkezdett kísérletezni, hogy megnézze, le tud-e tolni egy vékony szálat a szakállba úgy, hogy közben a polleneket őrző tokokkal is kapcsolatba kerüljön. Mikor többször is sikerrel járt, kijelenthette, hogy ezt az orchideát is szendernek kell poroznia, méghozzá egy igen hosszú nyelvűnek, mert hiszen csak a szakáll alsó részén található nektár. Adódott a probléma, hogy bár 10-15cm-es pödör nyelvvel rendelkező szendereket ismertek, de arányaiban egy akkora, amely 30cm-essel rendelkezik… nos, ez eléggé hihetetlennek tűnt. Darwin tudta, hogy az evolúció és a kiválogatódás miatt kell lennie egy lepkének, amely mégis illik a képbe. Ezt a nézetét az orchideák rovarbeporzásáról szóló művében meg is írta (1862 – On the Various Contrivances by which British and Foreign Orchids are Fertilised by Insects).

Természetesen nem maradt visszhang nélkül a dolog. A britek körében nagy siker övezte a könyvet, Darwin teóriáinak egy különlegesen jó példájaként kezdték csodálni az orchit és feltételezett lepkéjét, ám a vallásosság őrei is kaptak az alkalmon. Argyll hercege 1867-es könyvében (The Regin of Law) azt fejtette ki, hogy nincs is összefüggés a rovarok munkája és a beporzódás között, hiszen - ahogy “kutatta” - több brit orchidea sem él a rovarok munkájával. Ennél tovább is ment, megállapításaiból azt összegezte, hogy egy ilyen szükségtelenül hosszú és szokatlan nektártároló maga a tökéletes példa az isteni teremtésre.

A kor vallásos gondolkodóira jellemző volt az a “korrekt és logikus” bizonyítási eljárás, hogy, ha egy kutató bármilyen érvet, eredményt vagy felfedezést hozott fel az evolúció és társelméletei mellett, akkor azt teljes erővel próbálták cáfolni, de ha - mint ebben az esetben is - egy minimális fogást is sikerült találni, akkor abból persze a teljes evolúciós elmélet megcáfolását vonták le következtetésnek. Mintha a majdnem teli hűtőt kinyitva látnánk, hogy tej pont nincs, és ebből azt vezetnénk le, hogy a hűtő teljesen üres, sőt, ki is van húzva! Ironikus módon, fordított esetben ez a „logika” nem érvényesül tehát, ha Darwin lepkéje mégis létezik, akkor attól még egy vallási fundamentalista sem fogja elismerni az evolúció létét.

de miért nőttek meg ennyire a szakállak és a nyelvek?

Ahogy az várható volt, a herceg ötletelése sem maradt viszonzatlanul. Alfred Russel Wallace (aki szintén rájön az evolúció létére, és aki Darwin kollégája és barátja volt) válasziratot írt a hercegnek (1867 - Creation by Law), melyben részletesen elmagyarázta neki, hogy miért is éri meg a növénynek egy ilyen kapcsolat és miért lenne ez jó egy olyan lepkének, amilyen Darwin szerint létezik valahol. Wallace felsorolta, hogy az orchideának azért éri meg ez a kapcsolat, mert egy specializálódott beporzóval jobban biztosíthatja a beporzódását, hiszen kizárólag ezek a beporzók látogathatják fajtársaikat (ekkor még a gének szerepe nem volt ismert, így pl a gének változatos keveredését nem említhette érvként). Azzal, hogy a lepke nekigyürkőzik nyalogatni, egyben képes megbirizgálni a porzót úgy, hogy a pollencsomagok hozzátapadjanak testéhez. A szendernek pedig biztosított a nagyobb mennyiségű nektár, amihez csak ő férhet hozzá.

A válasz egyszerű, ha az ember a folyamatot keresi a fejlődésükben és nem konkrét megállapításokat akar. Az orchi érdeke az volt, hogy olyan jelentős mennyiségű nektárt termeljen, amely kiugró élelemforrásként csalogathatja a lepkét. A több nektár viszont hosszabb szakállal járt. De így csak a hosszabb nyelvű lepkék voltak képesek elérni a szakáll alsó részét, ahol a nektár képződött. Viszont minél hosszabb nyelve volt egy lepkének, annál több nektárhoz tudott jutni, ergo felülreprezentálódtak a hosszabb nyelvű lepkék. Ezenkívül megfigyelték, hogy az ilyen hosszabb nyelvű lepkék óvatosabbak, hiszen ugró és karolópókok várhatják őket az orchideákon, tehát nekik azért tanácsos távolról étkezni, és amikor már bevezették nyelvüket a szakállba, csak akkor nekilendülni és közelebb repülni (a pollencsomagokig) magához a virághoz. És például ezért még inkább előnyössé válik a hosszabb nyelv… ami adja magát, hogy felülreprezentálja a hosszabb szakállal rendelkező, gazdagabb nektárforrásokat.

’praedicta Darwin’

Aztán az 1873. június 12-én megjelenő Nature magazinban W. A. Forbes felhívást tett közzé olvasóinak, hogy keressék meg Darwin lepkéjét. Még ebben az évben jelentkezett is egy olvasó, bizonyos Hermann Müller, aki bár nem ismert ekkora nyelvvel rendelkező szenderfajt Madagaszkáron, de biztosan tudta, hogy Brazíliában él egy Szfinx szender fajta, amelynek nyelve majdnem 25cm-es, ugyanis testvére fogott egy ilyen példányt. És ő ezzel bizonyítottnak látja Darwin feltételezését. Bár nem találták meg a bizonyos orchidea lepkéjét, és egy kisebbet is csak egy másik kontinensen, a lehetőség a jósolt lepkére mégis nagyon valószínűvé vált. Darwin fia, Francis, apja levelezésének publikálásakor megjegyezte, hogy a bizonyítottságot apja is őszintén elfogadta.

Aztán 1903-ban, 41 év után Rothschild és Jordan leírt egy nagyméretű madagaszkári szfinx lepkét, melynek mérete 15cm volt és pödörnyelve 30cm-es. A fajt Xanthopan morganii praedicta Darwin-nak nevezték el, praedicta Darwin, azaz ’amit Darwin megjósolt’. Nemsokára sikerül megfigyelni a porzás pillanatát is, amikor ez a lepke megérkezik, első lábaival repülés közben segít kipödörni nyelvét, majd bevezeti az orchidea szakállába és előre repül, hogy teljesen leérjen annak aljáig. Majd úgy 6 másodperc evés után, hogy vissza tudja pödörni nyelvét, hirtelen hátrabólint, ezzel a mozdulattal leakasztva az növény virágpor tasakjait.

Ez az alapfajta, nem a praedicta Darwinii!

A természet amúgy a legnagyobb showmester, ugyanis 1965-ben jött a hír Bossertől, hogy új Angraecum orchideafajt azonosított Madagaszkáron, az Angraecum longicalcar-t. A növény különlegessége, hogy a szakálla 40cm-es és valószínű, hogy egy ehhez illően nagy lepke porozza be…

A képek a Wikipédiáról és a Commonsról lettek mazsolázva.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Gordon H. Sato a Manzanar project atyja

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. november 22-én, egy vasárnapi napon:

 

Múltkor rákerestem Yann Arthus-Bertrand munkásságára, mivel egyből nagy kedvencem lett a HOME. És akkor döbbentem meg egy már korábban készített filmsorozatának létezésén, ugyanis az a közvetlen előzménye az említett filmnek. Yann a Földünk a magasból 16 részes dokumentum sorozatáról lett igazán híres, és nem véletlenül. Bár egy külön cikket is megérne ez a természetfilm széria, most csak azért említettem meg, mert e poszt főhősével a sorozat kapcsán ismerkedtem meg.

Dr. Gordon Hisashi Sato, PhD

1927. december 17-én született, Amerikában, egy japán emigráns családban. A II. Világháború kitörésekor (pontosabban Pearl Harbour után) családjával együtt deportálták Manzanarba, egy amolyan elszeparáló táborba, nehogy az amerikai japánok a nem japán származású amerikaiakra támadjanak. Manzanar egy büntetőtelep hangulatú hely volt, sivatagos, világon túli állapotával. Az ide deportált családok, azaz több ezer ember mindennap éhezett és nélkülözött. A háború végeztével aztán visszatérhettek eredeti lakóhelyeikre, de eddigre már Satoban mély nyomokat hagyott a nélkülözés. Később kertészként helyezkedett el a Californiai Technológiai Intézet szomszédságában, majd jött a sorsfordító véletlen: felborult furgonjával és megsérült a csuklója. Mivel így nem tudott zsákokat cipelni és plántálni, gondolt egyet és bement az Intézetbe azzal az ötlettel, hogy ő ott szeretne tanulni. Sorra küldözgették őt az egyik Nobel-díjastól a másikhoz, mígnem behívták egy meghallgatásra és végül felvették.

Hát így indult el a tudományos pályán. Sato aztán a sejtbiológia területén kutatott és több olyan központi kérdéskör felderítésében vett rész, mint a kemoterápia működése és hatásmechanizmusa, vagy a DNS-RNS működési elve (a mRNS-t akkor még nem ismerték, viszont ők keresték azt a láncszemet, ami aztán a mRNS lett).

De mindez esetünkben nem olyan lényeges, ellentétben az Intézet utáni munkásságával. Még a korábbi években, egy konferencián találkozott eritreaiakkal, akik éppen a szabadságharcukat vívták Etiópiával. Akkor tudta meg, hogy a Föld egyik legszegényebb népe micsoda küzdelmet vív függetlenségéért és boldogulásáért, és, hogy ezért bosszúból mekkora éhínséget kell elszenvednie Etiópiától. A volt császárság ugyanis nem tolerálta a kísérletet, megtorlásként élelmiszer embargóval büntette "északi tartományát". Sato visszaemlékezett saját tapasztalataira az elnyomást és az éhezést illetőleg és úgy döntött, segíteni fog az afrikai népen.

Eritrea

Eredetileg segélyszállítmányokat szállított Eritreába, főleg ruhákat. Majd a vízutánpótlás biztosításán foglalatoskodott. A fordított ozmózis elvén működő szűrőket és víztisztítókat szerzett és tengervizet alakított ihatóvá, majd ugyanezt tette, de jéggé fagyasztással és fertőtlenítéssel. A helyiekkel kísérleteztek azzal is, hogy kis tengervizes medencékben algákat neveltek, majd ezekbe márnákat telepítettek. Mikor a háború véget ért, egy újabb hatalmas problémával kellett szembesülni, méghozzá a gazdaság nemlétével és az éhezéssel. Ma Eritrea a 152. a GDP listán a 180-ból, de ez akkoriban, 1991-ben még rosszabb volt [2022-ben a 184. a 216-ból]. Ígyhát új kihívás akadt Sato számára: a sivatagos, kemény körülményeket valahogy úgy alakítani, hogy azok élelmet tudjanak biztosítani a lakosság számára.

Az algatenyésztés kapcsán jutott eszébe, hogy a halászat kézenfekvő lehetőség, hiszen az ország eléggé nagy partszakasszal bír, viszont nagyon kevés partmenti növényzettel, így nem tudnak ott, helyben felnőni a halak. Ebből következett, hogy a partvonalon egyébként honos mangrove felé forduljon a figyelme. Ha a növényt termeszteni kezdenék, akkor lenne hol élnie a halaknak, és a lehulló levelek trágyáznák is a tengert. Ám a mangrove csaknem akart életben maradni!

mangrove farming – lépésről lépésre

1# A mangrove ültetés és annak problematikája. Sato és csapata sokáig küzködött azzal, hogy a mangrovék életben maradjanak. A partszakaszon ugyanis csak 15%-ban éltek meg eredetileg a fák és nem tudták, hogy mi lehet a gond. Aztán szépen lassan Sato rájött, hogy csak ott találhatóak eredetileg mangrovék, ahol az időnkénti esőzések folyókat alakítanak ki. Mivel ezen fajok teljesen a sós vízhez szoktak, így csak a folyók által bemosott ásványi adalékok jelenthették a megoldást. Így is volt. A tengerparti homokban és a tengervízben minden anyag megtalálható a növények számára, kivéve a nitrogént, foszfort és vasat. Ezek viszont nélkülözhetetlenek a növekedésükhöz. Tehát meg kellett oldani, hogy valahogyan pótolják ezeket az anyagokat, persze úgy, hogy azt szinte fillérekből [nakfa centekből] meg lehessen oldani, lévén az ország az élelmiszer segélyeknek köszönhetően van életben, így nincs felesleges forrásuk trágyára.

2# A mangrove, mint állati eleség. Sato észrevette, hogy a beduinok általában hagyják, hogy az állataik legelgessék a mangrovékat. Ha viszont a tevék megeszik ezt a növényt és meg is tudják emészteni, akkor elvileg kifejezetten takarmányt is lehetne előállítani a fákból, nem kellene kizárólag a természetes haltenyésztéssel foglalatoskodni. Az állatoknál bevált a mangrove, a tevék és kecskék boldogan fogyasztották, de megint előkerült egy probléma. A táplálék önmagában kevés fehérjét biztosított az állatok számára, így azoknak nem születtek utódaik és nem tudtak nagyobb mennyiségű húst termelni.

3# És akkor a megoldások. Sato beindult. Rájött, hogy a fáknak szánt trágyázást úgy lehetne megoldani, hogy az állatok és emberek vizeletéből állítanak elő foszfort és nitrogént, méghozzá úgy, hogy minden fapalántához elásnak egy 500 grammos zsákot, amiben egy keverék urea és diammónium-foszfát van. Az urea (más néven diaminometanál) egy fehér kristályos anyag, mely az emlősök fehérjebontásának egyik végterméke és a vizelettel távozik (egy felnőtt férfi naponta 25-30g ureát pisil ki). Egy ilyen 500g-os tasak elegendő egy fának 3 évig. A vas biztosítása nem volt túl bonyolult egy olyan országban, amelyik 30 évig háborúzott. Mindenfelé roncsok hevertek (a szovjetek támogatták anno a függetlenségi háborújukat, így ők fegyvereket adtak az eritreaiaknak). Nem kellett hát mást csinálni, mint kis vasdarabokat elásni a zsákok mellé.

 Közben kikísérletezték, az ideális kiszivárgást is, különböző zsákokat ástak el a földben, olyat, amin nem volt lyuk, olyat, amin csak 1 volt, 2, 3, 4, 6, 8. Végül arra jutottak, hogy a legideálisabb a 3 lyuk, ekkor tökéletesen optimális a trágyázás, és minden kiszivárgó anyagot felszív a fa, beépíti szöveteibe, nem kell a tenger szennyezésétől vagy kimosásától félni.

Mikor a mangrove eléri azt a kort, hogy szüretelni lehessen, learatják a leveleit. Mivel a mangrove sajátságos tulajdonsága, hogy a gyökerei a tengervízben lévő sókat eljuttatják a levelekig, és azok ott kicsapódnak, hogy a levél elhalásakor lehulljanak és távozzanak a növény szervezetéből, ezért elsőnek a helyiek lemossák a kirakódott sókat. Eztután megpermetezik a leveleket ureával (amihez állati és emberi vizeletből jutnak), és így adják azt takarmányként az állatoknak. Aztán az állatok bendőjében az urea ammónia tartalma, a cellulózból a bontóbacik által kiválasztott cukorral proteint alkot, így az állatok fehérjét, „húst” tudnak gyártani. Az urea nélkül pusztán csak életben tudnának maradni, hiszen a növényekből a cukrot és energiaadó vegyületeket ki tud vonni az emésztésük, de fehérjét nem tud szintetizálni a kellő mértékben, így szaporodni sem tudnának.

De honnan lehet elegendő ureát szerezni, ha egyszer az állattenyésztés eléréséhez már eleve kellett egy jókora adag? Mi sem volt egyszerűbb! A még a háborúban kísérleteztek alga és márna tenyésztéssel, Sato elkezdett ehető algákat termeszteni, plusz a helyiektől azt kérte, hogy a halakból megmaradó szemetet, valamint a nem elfogyasztott halakat őröljék meg, és keverjék az állatok élelméhez. Így, az alga és halmaradék fehérjéjét azok szervezete elkezdte hasznosítani és salakanyagként megjelent a gazdag urea. Így volt mit vinni és elásni a mangrovepalántáknak. Idővel megnőttek az első telepítések, visszatértek a halak és máris megugrott a halászat eredményessége, hiszen a fák gyökérrendszere inkubátorként teret adott az ivadékoknak.

És grátiszként még tűzi- és épületfa is keletkezett a rendszerben!

az Avicennia marina és a Rhizophora mucronat, a két honos mangrove fajta

további termesztésbe vont növények, az Atriplex és a Salicornia

a Spartina és a Distichlis spicata

gazdasági hatások és a project jelentősége

És akkor számoljunk utána kicsit. A leginkább termesztett mangrove az Avicennia, mely táplálóbb a lucernánál. A száraz súlyának 15%-a protein. 1 hektár ilyen mangrove egy évben 20 tonna levelet hoz, ami 3 tonna proteint jelent. Ha ezt átszámoljuk disznóhúsra - 100%-os hasznosulással -, akkor arra jutunk, hogy 1 hektárnyi mangrove 10 tonna disznóhúsnyi táplálékot jelent (kb 100db sertés). Hozzávetőleg 1,5kg disznóhúsban 2000 kalória van, ami egy felnőtt férfi napi élelemadagja. Ha ezt vesszük alapul, akkor könnyen kijön a szám, 548kg húst fogyaszt egy ember egy évben, ami 5,5 disznót jelent. Azaz 1 hektár egy évben 18,18 felnőtt férfi ember élelmezését oldja meg. Persze, ha csak és kizárólag húst fogyaszt, és mindenki felnőtt férfi. [Ezt újraszámoltam és tényleg pontosak az adatok.]

A Manzanarhoz közben társult a Seaphire Corporation is, akik kutatásukkal segítettek Satoéknak garnélákat tenyészteni, valamint egy Salicornia nevű növényt bevezetni, melynek magjaiból jó minőségű főzőolajat lehet előállítani. (Mellékesen a nyugati országoknak is megérné befektetni, hiszen a fatelepítéssel meg lehet kötni a légkörben lévő széndioxidot, és ez újabb hatalmas előnyt jelentene. Egy program, amely csökkenti a CO2 szintet, munkához és élelemhez juttatja a nélkülözőket és helyben tartja a lakosságot, gátat szabva a migrációnak.)

Ezidáig Sato több mint $550.000.-t fektetett bele programjába, megtakarításaiból, nemzetközi díjaiból (ugyanis ő nyerte a 2005-ben a Rolex és a Blue Planet díjakat), és jelenleg már több mint 800.000. fát ültettek, eredetileg Hergigoban. Ám most már Massawában van a program központja (Massawa a Föld egyik legszárazabb helye, évente a csapadék nem haladja meg a 20 mm-t!). Jelenleg egy olyan oktatási rendszer kiépítésén fáradoznak a project vezetői, mellyel meg tudják tanítani a helyieket a mangrove alapú mezőgazdaságra. A Manzanar project csak az első lépés volt, hiszen Mauritánia, Afrika nyugati partvidékén szintén belekezdett Sato irányításával a programba, de Kína is érdeklődött, ahogyan az arab országok is, vagy akár Chile az Atakama sivatag kapcsán.

Sato vélekedése a problémákról

Életműdíjának átvételekor tartott beszédében Sato külön kitért arra, hogy a mangrove termesztéses mezőgazdaság egész Afrikát el tudná látni élelemmel. Kiemelte, hogy Szudánban, ahol 161.880 négyzetkilométer terület van és a Nílus is ered, ott egész Afrikát élelmezni tudnák. Ennek ellenére ma élelmiszersegélyek nélkül éhen halna a nép, a központi kormányzat módszeresen erőszakot alkalmaz a Sariával (az iszlám törvénykezéssel), amiben több ezren haltak már meg. Nigériában, ahol hatalmas mennyiségű kőolajat termelnek ki, a lakosság túlnyomó része annyira szegény, hogy még annyi étolajat sem tud megvenni, amivel az ételét meg tudná főzni. Amikor Sani Abacha, a volt diktátor egy szexorgián a viagrától infarktust kapott és meghalt, pár nappal később felesége 18 bőröndnyi pénzzel jelent meg a repülőtéren. Ruandában az élelem miatt robbant ki (többek között) az egyik legnagyobb népirtás, Zimbabwe, a 2. legfejlettebb gazdasággal rendelkezett afrikai ország ma élelmiszer importra szorul. Kenyában szintén dúl a szegénység, mégis elnökük, Arap Moi a világ 6. leggazdagabb embere volt a ’90-es években, a korrupciónak és illegális aranykereskedelemnek köszönhetően. Sato a problémák forrását a politikában, kultúrában és a vallásokban látta. Ez a három dolog az szerinte, amelyek elszívják a pénzeket a társadalomtól, korrupciót okoznak és viszályokat szítanak.

Mikor Eritreába utazott és belevágott ottani munkájába, azért döntött így, mert az ország annyira szegény volt, hogy az emberek tudták, hogy tisztán kell játszaniuk. Nem volt és ma sincs korrupció, minden dollár hasznosulni tud és az emberek akarnak tenni a jövőért.

És végül egy idézet beszédéből zárásként:

„Mi tudósok vagyunk. Örökösei az indokok korának. Mi vagyunk a nyugati racionalitás gyakorlói. Így hát tapasztalataink alapján kell gondolkodnunk, nem pedig vallásos hittel vagy történelmi legendákkal.”

 

A felhasznált források alább…

[Bár az örök internetben már nem találhatóak meg ezek a források. Hogy még jobb legyen a helyzet, a cikkben szereplő képek is ezekből lettek átemelve. Tanulság: mindent lement = tovább él a valóságban!]

 

a project hivatalos honlapja

http://themanzanarproject.com/

 a project dokumentációja:

http://www.tamu.edu/ccbn/dewitt/manzanar/mangroveinit.htm#planting

http://pr.caltech.edu/periodicals/CaltechNews/articles/v39/sato.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Gordon_H._Sato

http://www.tamu.edu/ccbn/dewitt/manzanar/eritreadaily.htm

  

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

 

a 2022-es életérzés

A minap vittem egy képet átadni a nagy, 72x102-es, fekete szállítómappámban. És az állomáson egy tizenpár éves gyerek, miután hosszan emésztette a látványom, megkérdezte az anyjától, hogy "miért visz magával a bácsi egy tévét?". Az anya pedig egyből mondta, hogy biztosan azért, mert szereti a meséket.

Már egy korábbi szösszenetben írtam a KATA beszántás kapcsán a jelenlegi helyzetről, de a magyar kulturális leépülés nem ennyire és ilyen egyszerű, hogy egy adóváltozásba bele tud bukni. Az adónem bedarálása már egy eléggé kimerült és totál jelentéktelenné vált struktúra utolsó vonaglásait nyomja el. Most sokan tüntetnek a tanárok problémái miatt (melyek amúgy nem tanári/oktatási problémák, hanem társadalmiak, és melyek nem politikamentesek, hiszen maga a politika és a rendszer hozta létre a lehetetlen helyzetüket, teljesen szándékosan). Jópár évvel ezelőtt a teljes kulturális szféra volt hasonló helyzetben, akkor, a nyomorgatás hatására mindenki átment katázni, majd jól el lett felejtve. Egy-két díszbutát kiemelt a rendszer sztárnak, jó sok pedig elkezdett bedolgozni a nerrorba. Nem festegettek, terveztek, hanem a facebook életérzést teljesítették ki és emelték meg a jó sok homályos honatya elméjének dicsfényét. Végülis, a művészeti kaszt a szecesszió óta hazudozik a valóságról, cicomázza nyomorunk, mert ez így kifizetődőbb számunkra rövid távon. Egy illúzióban hinni mindig egyszerűbb, mint megérteni a valót.

Amikor a művészeti világban kialakult a közvetítői kereskedés, a galériázás és hasonló formák, azonnal elindult egy minőségi mélyrepülés. Hiszen máris sokakat kellett ugyanolyan jövedelmekből fizetni. Csakhogy művészetet nem lehetett (anno) gépekkel gyártani, egy alkotó pedig limitált mennyiségben tudott alkotást létrehozni, így érthetően nem az alkotó gyarapodott az új struktúrában, hanem a közvetítő. Ez természetesen minden másik piaci területen is így van, nem a művészet sajátossága. Csak éppen a művészetben hamarabb jött el a marketing "áldása", mert könnyen lehetett értéktelent gyártani és azt nagy haszonnal minőségnek hazudni. Egy galéria több művészt "képviselt", miközben csak a saját termékpalettáját bővítette bármiféle felelősség vagy kockázatvállalás nélkül. Magyarországon persze nem volt ez ennyire így, de a valahanyadik rendszerváltással ezelőtt történt egy kísérlet arra, hogy kialakuljon egy ténylegesen galériás rendszer. Így jutottunk el oda, hogy a 2008-as években már 30-40%-os jutalékokat kellett fizetni a bruttó eladási árak után a közvetítőknek, és egy esetleges szerződésbontás után még hosszú hónapokig jattolni kellett, ha véletlenül összejött egy üzlet, hiába nem volt már kapcsolat a kereskedővel. A 2008 és 2012 közötti nehéz évek megroppantották a struktúrát, kevesebb volt a költőpénz, mint amennyire szüksége volt a művészetnek. Így slankosodott, karcsúsodott a helyzet, sokan otthagyták a pályát. Az sem tett jót, hogy az új magyar monopoliban átrendezték a figurákat, így az addigi cilinder, versenyautó, hajó formák helyére a térkő, dizsnósajt, focilabda és társaik kerültek.

Mondjuk, végülis tisztult valamennyire a kép. Volt 2-3 év nyugalom (a kultúrkampf 1.0-át leszámítva), majd elindult a magyar történet - szerintem - legbetegebb szakasza, a naaagy cementfetisizmus ideje. Meglepő módon az építőipar pörgetése csapásként érte a galériákat és kulturális akciókat, mert az ingatlanpiaci tőkésedés és az airb'n'b felfutás felnyomta a budapesti árakat, így a legtöbb hely egyszerűen profilt váltott és inkább kiadta az ingatlanját, minthogy műalkotásokból kínlódjon össze valamennyit. És eddig tartott a kulturális munka, az elhivatottság. Vége lett a galériás álomnak, maradt a turbózott marketing és a haverkodós diplomácia.

Én - hát naná! - ezekben az időkben (2008-tól) kezdtem el piacra lépni és komolyabban foglalkozni a szakmámmal. 2016-ra tudtam összehozni a bemutatkozó kiállításom, és most, 2022-re megint ott vagyunk, ahol a part már annyiszor szakadt. Igaz el tudtam érni, hogy még mindig a pályán legyek, csináltam mellette sokminden mást, és folyamatosan "csiszoltam" elmém bugyrait. De a mai problémákkal tényleg nagyon nem lehet mit kezdeni.

Keretezéshez megfelelő fát csak az év egy bizonyos szakaszában lehet kapni. Papírból rendszeresen nagy tételben kell vásárolni, mert mire legközelebb mennék, már tuti, hogy nem lesz kapható. És minden alapanyaggal így vagyunk. A TypoTrafikot mindez jobban érinti, ott csak nagyobb mennyiségben lehet - ha éppen lehet - festéket, kellékeket beszerezni, minden euróban importált, tehát aznap sorsolják az árakat. Nem szeretnék senkit untatni ezekkel a dolgokkal, biztos "mindenki nagyon érzi az árakat", amikor a fölöslegesre költ. Nekem az összes tüntetési fórumom egy ilyen blog… amelynek a bejegyzéseit például belinkelem a fészbúkra, és az akkor inkább nem ajánlja ki senkinek, mert a fész alternatív buborékjából kimutató linket tartalmaz a poszt. Írok egy hosszabb gondolatot, majd szólok egy kommunikációs csatornán róla, és a csatorna automatikusan elnémít, merthogy belinkeltem a tartalom netes címét. Ahogyan ha csinálok egy videót, akkor a TeCső (YouTube) kiemelés, azaz nekik adományozott pénz nélkül nem ajánlja másoknak, mert nem tud ráterhelni reklámot, nem tudja kellően entertéjningessé tenni a fogyasztóknak. Ebben az új felállásban az alkotás egy huszadrangú apropó, melyre rátelepedhet kereskedő, technológia, marketing, it és egyebek, hogy önmaguknak munkájukban igazolható létindokot adjanak.

Most úgy áll a helyzet, hogy az egész évet arra szántam, szántuk, hogy az összes, de legalább a lehető legtöbb szálat elvarrjuk, melyeket már tényleg le kell zárni. Nem tudunk tovább karitatívkodni, társadalmi munkázni, muszáj érvényesíteni az árakat minden termékünkben és a képeknél. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy többet nem tartok előadásokat se gyerekeknek, se felnőtteknek. Hiszen annyit nem lehet elkérni, hogy az átadott információ értékénél maradjon, a veszteséget pedig nem szeretném én benyelni (a 2021-es évvégi első-utolsó és egyszeri előadássorozatom volt ennek a búcsúepizódja). Vagy például nem dolgozom már megrendelésre. Egy kivételt azért tettem, nosztalgiából, de ez a kritérium inkább a szakmai minőség megőrzése miatt szükséges. Nem kötök kompromisszumot olyanokkal, akik maguk nem látják át kérésük lényegét. Ez teljesen abszurd, mégis máig sokan megvehetőek és kurvulnak.

kit mentenél meg?

2-3 éve volt egy beszélgetésem, amelyben arról értetlenkedtem, hogy hogyan lehet irreális árakat szabni képeknek. Hogy miért vannak olyan hülyék, akik ész nélkül költenek túl sokat egy alkotásra. Nem értették körülöttem a gondolataim, naivitásnak tartották, a szent piacról, a pénzről magyaráztak (a tárgyiasult önzésről), de én rendre mondtam, hogy nem nem értem, amit mondanak, hanem ők nem gondolnak bele a dolgok mélyebb rétegeibe. Ugyanis van a művészetnél is fontosabb dolog, sőt, rengeteg ilyen dolog van. Pont arról szól a művészet, hogy segíti megértetni az emberekkel, majd pedig emlékeztetni őket arra, hogy mennyi fontos dolog van. Nem csak vehetőek, hanem érezhetőek. 

Kihangsúlyozva ezt az értelmezési problémát, legutóbbi előadásaim egyikén feltettem a kérdést, hogyha csengetne a világvége és azt mondaná, hogy csak egy dolgot vihetsz magaddal, akkor mi lenne az? Kit vagy mit mentenél meg? (Más embert nem lehet választani.) Hirtelen mindenkinél minden mindennél fontosabbá válik, ha a döntési helyzetben kell mérlegelnie. Az előadásról hazafelé aztán elgondolkodtam, hogy hogyan pontosítanám a kérdést, és a 'kit mentenél meg?' kérdése mögé még egy további részt illesztettem: az emberséget vagy az életet?

Ahogy agyalok a Hübrisz felépítésén (a végítélet könyvem), rendre arra jutok, hogy nagyon rossz az ökológiai-klíma-világváge-összeroppanás-társadalmi-stb helyzet. Komplikált, de inkább önjáró, mert az egyének nem látják tisztán, összefüggéseiben a problémát. És az én olvasatom szerint is csak egy nagyobb anyagban lehet összehaikuzni az egészet. Mert nem egy klímaproblémáról van szó. Nem lehet napkollektorokkal megoldani. Nem lehet mindenhova atomerőművet telepíteni. Ezt végiggondolva már a kérdés pont az, hogy akkor mennyire lehet és mit? Hol húzódik a határ, ami a helyzet megoldásához kellő ráfordított munkát, költéseket termővé teszi, és a még szükséges, de már elégséges "új világhoz" vezet? És ha megvan ez a határ, akkor mi az, amit be kell áldozni nem-energetikai téren? Az életmód, a jogok hogyan változnak, illetve hogyan lehet mindezt elképzelni? Én a kulturális oldalon találkoztam először a válság jeleivel, és ahogyan utánamentem a kulturális hanyatlásnak, folyamatában értettem meg, hogy voltaképp a mi kis klímaváltozásuk CSAK EGY TÜNETE a horpadásnak. Erre mutat rá (burkoltan és érthetetlenül) a kit mentenél meg kérdés. Az élet vagy az emberség között lehet választani… vagy valahogyan össze kell olvasztani ezt a kettőt, mint egyfajta 'harmadik utat'. Ez a 3 lehetőség van.

Eléggé nagy a kínlódás a könyvírással, mármint hogy egyáltalán megírjam a könyvet vagy hagyjam a dolgot. Rengeteg koncentrált munkát igényel maga az írás. Kb 2 millió karakter (egy szakdolgozat általában 50-70.000 karakter, egy phd maximum 250.000). Nem segít a salakeső, ami ebben az országban megy, ahogyan a mindennapos pop-up problémák sem. De közben benne áll 3-4 évnyi munkálkodás, rengeteg forrás, információ, meglátás. Az elmúlt években részemmé vált, így ha valaki engem kérdez, a véleményemre kíváncsi vagy velem szeretne beszélgetni, akkor valószínűleg nem tudja megérteni a mondandóm, mert nem ismeri a gondolataim hátterét. Természetesen számomra is jó lenne, ha utalásszerűen tudnék fogalmazni, lenne mire hivatkoznom és 'értenének'. Ugyanakkor nem vagyok én egy valaki, hogy engem a., meg kelljen értenie másoknak b., 3 kötetes használati útmutató kelljen hozzám. De ott van az információ átadásának kötelessége is, nomeg, ráadásul a képesség felelőssége. Ezeket csak az érintheti, aki tapasztalt már olyat, hogy van olyan tett, mely az adott illető saját érdekénél, önmagánál vagy céljainál fontosabb, miközben számára semmilyen haszonnal nem jár. És érti, hogy van olyan, amikor a tett fontosabb az énnél. Jelenleg ez az, ami a megírás felé billenti a mérleget.

Gondolkodtam azon is, hogy megírom szépen a 3 kötetet, leillusztrálom, tördelem, ráküldöm a korrektort egy vagyonért, majd az egészet ingyenesen feltöltöm az internetbe, hadd járja sorsát. Maximum adományokból összetarhálom a korrektor költségét (kedves korrektorom, ha olvasod ezt, nyugi, meg lesz a zsé, mire/ha hozzád kerül az anyag!). Ugyanis annyira költséges játék ez, hogy valószínűleg nem tudom finanszírozni. Annyim nincs, hogy haszonelvűvé tehessem a folyamatot. Akkor már valahogyan a reklámra is kellene költeni, berágni magam influenszerek valagába, fizetni informatikásoknak, hogy tegyenek úgy, mintha emberek lennének és algoritmizálják meg az internetben a könyvet. És ez megint a galériás helyzet: kis büdzsé, némaság, nagy büdzsé, szemfényvesztés. A célnak egyik sem kedvez. Ha meg nem haszonelvű a dolog, akkor elég csak a minimális kb 1 milliót összeizzadni rá… szépen, lassan, de mindenképp a világvége előtt… mertugye utána már ki maradna olvasni? Szóval nem egyszerű a helyzet.

Mindenesetre, amolyan megjelenést felvezető gyanánt előveszem a régi blogomra írt cikkeket, és minimális belenyúlások után újraposztolom ide őket, hogy visszahozzam a zöld színt a grafit szürkéje mellé.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mohaerdő: Borneó, a bio Szaúd-Arábia

Ez a cikk a Mohaerdő Blogon jelent meg, 2009. október 13-án, egy keddi napon:

  

Nemrégiben volt egy meglehetősen érdekes, ám kicsit felületes riport a CNN zöld műsorában Borneóról és egy, a világ számára annyira nem ismert, illetve nem tudatosult természeti katasztrófáról. Ironikus módon egy olyan folyamat okoz különösen nagy problémát, melynek eredetileg a környezetkímélő szerepe volt hangsúlyos, sőt, legnagyobb értékének a megújuló energiaforrásokban betöltött szerepét tartották. És ez pedig a pálmaolaj. Ám ahol pénz és piac van, ott hamar elvadulhatnak a dolgok, ha nincs pontos szabályozás, vagy éppenséggel nem tartják be azokat, valamint, ha nincsenek letisztázva kellően a társadalmi és természeti érdekek.

a kancsókák Paradicsoma, Borneó

Borneó a Föld harmadik legnagyobb szigete, mérete 74,33 millió ha, azaz 743.330. négyzetkilométer, lakossága 17,7 millió fő, köztük 2,2 millió őslakos dajákkal. A Németországnál kétszer nagyobb sziget különleges növényzete a legsűrűbben benépesített és leggazdagabb bioszférák egyike, mely otthont ad 15.000 növényfajtának, 1.400 kétéltűnek, madárnak, halnak és emlősnek, melyek között még nem szerepel a potenciálisan fel sem fedezettek fajok tömkelege.

Területileg három egységre oszlik, északi, legkisebb területe a Brunei Szultánság, mely alatt terül el egy az egyenlítővel párhuzamos sávban a Malajziához tartozó rész, Sabah és Sarawak államok, és a sziget déli 2/3-a pedig Indonézia része, Kalimantan tartomány.

Különleges növényzete teszi lehetővé, hogy a legtöbb kancsókafajta itt alakulhatott ki, illetve innen terjedhetett szét. Itt ugyanis minden adott, hogy megélhessenek e különleges növények. Habár a pontossághoz (és Darwinhoz) inkább az illik jobban, ha onnan közelítjük meg a dolgot, hogy ezen terület sajátosságai teremtették meg a szükséges körülményeket ahhoz, hogy a növények egy csoportja úgy változzon, hogy rovarokkal, ízeltlábúakkal, növényi törmelékekkel, madárürülékkel és néha még kisebb emlősökkel pótolja tápanyagigényeit. A szigeten élő növényzet számunkra (illetve a kancsókák számára) legfontosabb biotópjai a kerangas erdők, azaz köd- vagy páraerdők, a dipterocrap erdők és a tőzeglápok.

A páraerdők helyi elnevezése, a ’kerangas’ iban nyelven azt jelenti, hogy „a föld, melyen nem nő rizs”. Ennek oka, hogy ezen erdők nagyon alacsony tápanyagtartalmú, savas, homokkő talajon élnek, így csak az erre specializálódott fajtáknak adnak otthont. A tőzegláp mocsarak Borneó megmaradt síkvidéki erdeinek legnagyobb részét alkotják. Több száz év alatt alakultak ki és a Föld ökoszisztémájában számító különlegességük, hogy hatalmas mennyiségű szenet tárolnak, hektáronként 518 tonnát (!) és 3400-4000 tonna szén-dioxidot képesek megkötni. De talán a legfontosabb biotóp a dipterocarp erdők. Ezek a növényi társulások alkotják Borneó legdúsabb élővilágának alapját. A dipterocarpok az esőerdők jellegzetes óriásai, melyeket gyakran láthatunk filmekben is. Ezen fák törzsei amolyan oldallapok segítségével állnak a földön, csillag alakú keresztmetszetben. A gyakorta 45 méteresre is megnövő gigászok a legértékesebb faanyagot adják a szigeten.

Dr. Lisa M. Curran - akinek publikációira és kutatásaira támaszkodik e cikk is - 20 évig tanulmányozta helyben ezeket az erdőket és azt az ökoszisztémát, amiben élnek emberek, állatok és növények együtt. Olyan meghökkentő és különleges szimbiózisokat tárt fel, melyek a helyi kultúrákra is kihatnak. Curran hívta fel a figyelmet például arra, hogy az el Nino érkezésének kezdetére időzítik a dipterocarp fák 80-93%-a a virágzást, hogy terméseik kedvező körülményekben fejlődhessenek. A szárazabb klíma emellett egy 4 éves periodicitást is biztosít, így ezen erdők csak 4 évente virágoznak, színes lepellel borítva az egész kalimantani vidéket. Egyszerre 4 millió virág nyílik ki minden egyes fán, külön-külön (!), és díszeleg 6 héten át. Ennek a virághullámnak a legnagyobb nyertesei azok az állatok és élőlények, akik a fák hatalmas mennyiségben termő gyümölcseit, magjait fogyasztják. Például a vaddisznók - a legnagyobb fogyasztók -, akiknek központi szerepe van a helyi törzsek életében. Az őslakosok ugyanis kereskednek húsukkal, fogyasztják azt.

Borneó klímája nem túl kedvező az ipar számára, ráadásul az összetett és kusza erdőnek köszönhetően nagyobb városok sem alakultak ki a történelem folyamán. Ám a 20. század második felében minden megváltozott, és megindult a természet többfrontos kizsákmányolása.

1970-ben indult az alapanyag célú fakitermelés Malajziában, és ezzel párhuzamosan osztotta fel a hadsereg vezetői között az indonéz elnök, Suharto az ország erdeit, így erősítve meg hatalmát. Elindult az indonéz kormány transzmigrációs programja, melynek köszönhetően évi 18 ezer embert telepítettek át erdei területekre, Kalimantan tartományba. A terv az volt, hogy a városokban felgyülemlett szegény rétegeket jutassák így termőföldhöz, ám a főleg Jáváról és Baliról érkező nincstelenek nem értettek a tradicionális földműveléshez, és a kiosztott területek is szegény talajjal rendelkeztek, ami azt eredményezte, hogy a betelepített lakosok a fakitermelésben találtak egyedüli megélhetést. A program keretében hozzávetőleg fél millió lakos telepedett le Kalimantanban.

1990-re a fakitermelés és a gumiipar kezdett túlpörögni, majd össze is omlott (ezzel egy időben jelentek meg a gumi újrahasznosítás különböző formái az ázsiai övezetben, minek következtében a gumi ára is mérséklődött, annak ellenére, hogy a kereslet a ruganyos anyagért változatlanul nőtt).

pálma és pálmaolaj, mekkora ötlet és üzlet is ez?

A fakitermelések idején került a vezetők figyelmének központjába a pálmaolaj. Az 1960-as 60.000 ha-ról 2001-re 3 millió ha-ra nőtt a pálmaolaj ültetvények mérete. Malajzia mezőgazdasági művelésbe vont területeinek 50%-át teszik ki ezen ültetvények, és ebben az az igazán megdöbbentő, hogy legnagyobb tulajdonosok az ország kormánya (Sabah és Sarawak tartományban 70% a tulajdoni arányuk), míg a kisebb földtulajdonosok alig pár százalékot tesznek ki (Sarawak-ban 3%-ot, míg Sabah-ban 6%-ot).

Lassan ott tartunk, hogy a környezettudatosság és megújuló energiagazdálkodás több kárt okoz, mint hasznot (vagy egyszerűen áttételesen válik kontraproduktívvá). Hogy csak egy egyszerű példát említsek a közelmúltból, ilyen volt a kukoricából előállítható bioüzemanyag, melyet, mikor az EU „megfontolásra” napirendre tűzött, máris emelkedni kezdtek az élelmiszerárak világszerte, félve attól, hogy nagy területeket vonnak ki az élelmiszercélú mezőgazdasági művelésből az energiatermelés javára. Csökkenő kínálat, drágább kereslet… több nélkülöző, éhező százmilliók.

Nos, a pálmaolaj Ázsia kukoricája, azzal a különbséggel, hogy a rengeteg érintetlen terület kivágása olcsóbb és sokszor még hasznot is produkál, így nem az élelmiszerföldeket kell feláldozni. A pálmaültetvényeknek 7 év kell, hogy termővé váljanak, és ez alatt -természetesen- nem termelnek hasznot, de növényvédeni és gondozni kell a földeket. Ám mikor produktívvá válik, mesés nyereséget termel, 2 ha pálmaföld eleinte máris 682-900 dollárt (összehasonlításként, azonos méretű gumi és/vagy fa ültetvényből 350-900 dollár termelhető ki).

A bioüzemanyag ára - az egyre növekvő és kiegyensúlyozott kereslet okán - alacsony kockázatot jelent a befektetőknek. Alacsony kockázatot és hatalmas hozamokat. A pálmaolaj ugyanis a legmegfelelőbb növény, melyet olajtermelésre lehet használni. 100 kg pálmamagból hozzávetőleg 20 kg pálmaolaj származik, és egy hektár földterületen hozzávetőleg 5 tonna nyersolajat lehet kitermelni. Mivel a pálmaolajból előállítható biodízel versenyképes a normál üzemanyagokkal, ha 54 dolláros hordónkénti árral számolunk, akkor azt kapjuk, hogy tonnánként 400 dollárt ér a pálmaolaj. Hektáronként tehát (5 x 400) 2000 dollárt, egy már jól termő területen. Ha ezeket az adatokat összevetjük azzal, hogy Indonézia 1985-ben 600.000. ha-on termelt pálmaolajat, majd 2007 elejére már 6 millió ha-on (és a számítások szerint 2010-re már 10 millió ha-on fog), akkor láthatjuk, hogy hihetetlen mennyiségű pénzről van szó. Indonézia esetében az ország GNP-jének körülbelül 7%-ról! Viszonyításként gondoljunk csak bele, hogy ez Magyarországhoz arányosítva úgy 1400 milliárd forintot jelentene [2022-es árakon számolva 2.044 milliárd forint].

A gumiültetvényeknek és a fakitermelésnek tökéletes alternatívát jelentett a pálma, így a kis, szétaprózott és szegény közösségekben megjelenő pálmaolaj termelő társaságok hamar lelkes pártfogókra leltek, hiszen a lakosok, a közösségük tulajdonában lévő 2-3 ha-os területeket egyből művelés alá vonták. Ekkor természetesen még senki sem sejtette, hogy a kezdeti 7 év, míg termőre nem fordul a föld, igencsak drága befektetés egy ilyen közösségnek. Ugyanis a falvak 3-6000 dolláros hiteleket vettek fel az anyavállalatoktól, hogy az ültetést, növényvédelmet és gondozást fedezni tudják, majd ezt törleszteni kellett a 7 év után, ami vagy hosszú távú szegénységet biztosított a lakosoknak - de kétségtelenül egy szerény megélhetést is -, vagy újabb területek művelés alá vonását. És mindez például egy olyan országban játszódott le, mint Indonézia, ahol a 246 milliós lakosságból 80 millió ember él napi 1 dollárnál kevesebből. Ez a folyamat olyan állapotot eredményezett, hogy a lakosok a társaságok függőivé váltak, hiszen pénzre szükségük van, hogy olyan élelmet tudjanak megvásárolni, amit már a földjeiken nem tudnak megtermelni.

Persze, nem mindenki örült a pálmaolajnak. Azok a törzsek, akik ősközösségi szinten és „elmaradottan” éltek, a természettel szerves harmóniában - mint az egykor félelmetes fejvadász törzs, a dajákok is -, a kezdetektől fogva ellenezték a munkálatokat. Számukra még az is gondot okoz, hogy elfogadják a tényt, hogy közösségeik nő tagjai és gyermekeik a földeken dolgoznak. És egy kis adat napjainkból - hogy érezzük a dolog valódi aktualitását -, 2009 február 13-án jelentette be az indonéz mezőgazdasági miniszter, hogy 2009-ben 19,5 millió tonna nyers pálmaolajat kívánnak előállítani (ehhez 3,9 millió ha terület kell, mely már termő).

 az erdők lényege, a fa

Eleinte a fejlett gazdasággal rendelkező országok vásárolták fel a kitermelt fákat, főleg alapanyagnak. Készült belőlük kerti bútortól kezdve papírpulpig, papírpépig minden. A fakitermelés a ’80-as ’90-es években a világon itt produkálta a legnagyobb mennyiséget. Míg az Amazonas vidékén hektáronként 23 köbméter fát termeltek ki, addig Borneón 60-240 köbmétert. Ezen 10 év alatt több fát vágtak ki itt, mint Latin Amerikában és Afrikában együttvéve.

Egy bizonyos MacKinnon 1997-es felmérésében publikálta a megdöbbentő adatokat. Eredetileg Borneón 6.688.200. ha páraerdő, azaz kerangas volt, ami napjaink világbanki jelentése szerint 2010-re teljesen ki fog pusztulni, át fog alakulni.

És sajnos hasonló a helyzet a többi biotópnál is. A dipterocarp erdők esetében Kalimantan tartományban az ilyen típusú erdők 68%-a, míg Borneó maláj területén 56%-a lett eddig kitermelve, átalakítva a pálmaolaj ültetvényeknek. A fakitermelés áttételes hatásaként Dr. Curran kimutatta, hogy míg 1991-ben 14,6 tonna, addig 1998-ban már csak 1,36 tonna mag, gyümölcs és élelem termett négyzetkilométerenként ezekben az erdőkben. De nem független az ember sem a természettől. Műholdképeken ugyanis megdöbbentő hasonlóságot kezd mutatni a sziget Haiti űrből fotózott képeihez. Ott is hasonló folyamat játszódott le, bár annyi különbséggel, hogy ott főleg tüzelőnek és alapanyagnak vágták ki erdőiket, olyannyira, hogy ma már alig maradt bármi, ami a természetes vegetációra emlékeztetne. Számokban kifejezve 1985-ben a sziget (Borneó szigete) 73,7%-át alkotta erdő, 2000-re már csak 57,6%-át, 2005-re 50,4%-át, és a kalkulációk szerint 2010-re már csak 44,4% és 2020-ra 32,6%-nyi erdő marad.

További problémákat okoz, hogy a hatalmas pálmaolaj ültetvények rengeteg vizet igényelnek, melyet csővezetékekkel és önöző rendszerekkel biztosítanak. Ám a víz forrása legtöbbször olyan vízkészletekből származik, melyek az erdőkben kulcsfontosságúak (például a tőzegmocsarakból), így kiszárítanak vad, még művelés alá nem vont területeket.

a tűz fogságában

1997-1998 a tűz éve volt Borneón. Közel egy egész éven át lángolt valahol a sziget, és szinte semmit sem lehetett tenni ellene. A száraz el Nino hatás következtében annyira kiszáradtak a tőzegmocsarak, hogy pillanatok alatt lángba borultak. Eredetileg ezekben az erdőkben nem lehetne erdőtűz, hiszen a mocsaras és állandóan nedves körülmények nem tennék lehetővé a tűz táplálását, ám az öntözőrendszerek vízlecsapoló hatása, a globális klímaváltozás, de legfőképpen az állandó gyújtogatás, amit a farmerek alkalmaznak, hogy megtisztítsák a földeket a pálmaültetvények telepítéséhez, olyan elegyet alkottak, ami 1997-ben robbant.

Megállíthatatlanul elszabadult a tűz, mivel előfordult, hogy csak a mélyebb rétegekben izzott, méterekkel a föld alatt, így hónapokig láthatatlanul pusztultak a tőzeglápok. A WWF később bizonyította műholdfelvételekkel, hogy a nagy 1997-es tüzeket a pálmaolaj földek előkészítése okozta. Ez a folyamat pedig oda vezetett, hogy a hatalmas széntartalékok felszabadultak és a légkörbe jutottak. Itt kell megjegyezni, hogy Indonézia a világon a harmadik legtöbb szén-dioxidot kibocsájtó ország, holott gazdasága a 22. legnagyobb, és energiafogyasztása, hulladéktermelése és összes fogyasztása is csak az ötödét adja a kibocsájtott mennyiségnek. Megintcsak számokban kifejtve ez azt jelenti, hogy Indonézia 2 milliárd tonna szén-dioxidot bocsájt a légkörbe, melyből a gazdaság és a lakosság összesen „csak” 451 millió tonnát ad ki. A többi mind az erdők és tőzeglápok felgyújtásából adódik.

A számla persze itt még nem a végösszeget mutatta. A nagy tűzvész ugyanis 9,7 millió ha-on pusztított a természetben, erdőkben, lápokban, összesen 9 milliárd dollár kárt okozott, és 0,81-2,57 millió tonna szenet pumpált a légkörbe. És csoda, ha nincs hol szaladgálnia a jegesmedvéknek…

kiútkeresés a végtelen gödörből

A védettség és értékmegőrzés jegyében már több akció és intézkedés ment végbe eddig. Az ezredfordulón elindult egyfajta erdőtelepítési mozgalom, szándék, de ezek – a méreteket látva - inkább csekély gesztusoknak tűnnek, ugyanis a vizsgált periódus alatt 4-szer több fát vágtak ki, mint ültettek. Papíron Kalimantan 9%-a, Sarawak 8%-a és Sabah 14% a WWF által is jegyzett és védett terület. Ugyanakkor a kalimantani védett erdők 82%-a áll még mindig… Még inkább elszomorítóak olyan esetek, mint a Kutai Nemzeti Parké vagy a Gunung Palung Nemzeti Parké. Előbbi 1936-ban alapult, és eredetileg 306.000. ha-os terület tartozott hozzá, ám a folyamatos favágási koncessziók és olajpálma terjeszkedések 198.629 ha-osra redukálták a területét. Ezt követően a ’80-as ’90-es évek illegális erdőirtásai és fakitermelések tovább tizedelték az erdőt, majd a ’97-es ’98-as tűzvész 92%-át porig égette. A Gunung Palung területének 70%-át vágták ki és tisztították meg 1998 és 2002 között, így mára már csak összesen 9%-án található erdő.

Ha egy mondatban szeretném leírni a helyzetet, akkor az egyik WWF jelentésben olvasott, és roppant ironikus és kemény mondatot idézném ide. A jelenlegi erdők arányát így írják le: „the actual size and state of Indonesia’s remaining forests are difficult to establish from official statics”, azaz, a megmaradt indonéz erdők tényleges méretét és állapotát nehezen lehet meghatározni a hivatalos (kormány) statisztikák alapján. Mindezt egy olyan közegben, ahol főleg állami tulajdonban vannak az erdők.

A teljes képhez természetesen hozzátartozik az is, hogy egyre több program, kutatás és ráhatás történik az erdők védelme érdekében. Szinte minden jelentés és javaslat azzal kezdődik, hogy legalább a védett területeket védettnek kellene kezelni, valamint a védett övezetek köré jelentősebb puffer zónákat kellene kijelölni, és megoldani a szegények helyzetét. Ez a legösszetettebb probléma, mely szinte minden hasonló gócnál előkerül. A jobb életkörülmények között élő milliók és fejlett országok ujjal mutogatnak, hogy nem szabad irtani a környezetet (más kérdés, hogy ők maguk a leginkább környezetrombolóbb piacot alkotják), és számon kérik a szegényeken megélhetési módjukat. Bár vitathatatlan, ha az oktatást és az egészségügyet fejleszteni tudná Indonézia és Malajzia (inkább csak Indonézia), akkor alapjaiban változhatna meg a helyzet. A hatékonyabb és ökologikusabb mezőgazdasági módszerek, az alacsonyabb eü kiadások, a nagyobb terméshozamot produkáló mezőgazdaság vagy szervezettebb és hosszútávon fenntartható erdőgazdálkodás mind a potenciális megoldásokat adná.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

felhasznált források:

www.orangutanfoundation.wildlifedirect.org/category/oil-palm-plantations/www.sciencemag.org

www.studentsoftheworld.info

www.rainforests.mongabay.com/borneo/borneo_oil_palm.html

www.science.org/doi/10.1126/science.1091714

www.wired.com/culture/lifestyle/news/2004/02/62252

www.free-press-release.com/news/200402/1076756576.html

www.wwf.org

 a képek a mongabay.com-ról érkeztek