kiáltványok

Helyzetjelentő poszt némi humorizálással, merthogy úgy értesültem, olvasóságom komázza az ilyent, mitöbb, többek szerint, egyenesen könyvet kellene írnom ;)

A történet úgy esett, hogy a könyvírás legnagyobb rizikójává nem a kiadás költségei, nem a forrásanyagok feldolgozása vagy ilyesmi lépett elő, hanem a végtelen nyűglődés a hátammal. Hiába, az augusztus óta húzódó dolog – mind a hát, mind annak társadalombiztosított kísérletezése – az istennek sem akart megjavulni. Mondjuk sokat segített volna a történeten, ha nem csak instagram videók nézését és az örökérvényű Jolley Jokert, az ’úszás-masszázs’ ráolvasást dobják megoldásnak, a szó szerinti lát-leletezések során. De itt elakadt a dolog, adott problémára teljesen más diagnózisok születtek, mint amilyeneket a probléma eleve feltételezett volna. Mindezekre eü rendszeren kívüli megoldási javaslatokat tanácsoltak, illetve hasznavehetetlen, szedatív gyógyszereket.

A dolog folytatásában én szépen csinálgattam a feladatokat, azaz instáztam szorgosan, de egy idő után sokkal erősebbé vált a hátfájdalom. Változatlanul zakatolva pulzált, semmilyen póz nem felelt meg neki, így 2 hónap után újfent ellátogattam a háziorvoshoz, hogy legyen valami. Hozzáteszem, első alkalommal sem röntgeneztetni meg ilyesmi okokból kifolyólag mentem, hanem azért, hogy felírja nekem a szerintem megfelelő gyógyszert, amit nevezzünk most csak – a Battlestar Galacticán túlélők orákulumai által fogyasztott varázsdrog neve után – ’chamallának’. A chamalla tényleg varázsszer! 1-2 szem elég ahhoz, hogy kilazítsa az izmokat, de nem a központi idegrendszerre hat. Olcsó, mindig működik, és tényleg pár nap alatt ki lehet mozgatni vele becsípődéseket és hasonló parákat. Ám mint megtudtam, már nem írják fel. Merthogy anno a fél ország ezt nasizta, most már viszont csak agyvérzettek utókezeléséhez adják… talány. Illetve nagyon indokolt esetben egyszerű páciensnek is felírják, ha ő mondjuk azonos panasszal végigmegy a teljes diagnosztikai struktúrán, azaz a háziorvostól kezdve az ortopédián, a kardiológián, a reumatológián, a laboron, a neurológián és a pszichiátrián. Utóbbin azért, hogy kiszűrhető legyen a képzelt betegség.

Természetesen bejelentkeztem a helyekre, vártam a csodát, ilyesmik. Elsőnek a pszichiátria került sorra.

ne foglalkozzon a valósággal!

Ez év eleje, vadiúj rendelőintézeti szárny. Bár időre mentem, várni kellett, mert a doktornőnek nem sikerült még beérnie. Mondjuk nem volt gond, mert adtak kitöltendő keresztrejtvényeket, hogy kim-hogyan-hányszor lett öngyilkos, öltem-e már macskát, ettem-e hangyát, ilyenek. 1 soros kérdésekre kellett 1 soros válaszokat adni, és ez nekem nehezen megy. Például felmerült kérdésnek, hogy zavar-e valami a mindennapokban… és én már indultam volna megkérdezni, hogy ez esszé kérdés vagy eldöntendő, mert ha az előbbi, akkor kevés lesz a hely. Mindegy, kitöltöttem a papírokat, mind a 6 oldalt, és vártam, hogy szólítsanak. Közben csatak pszichésen beteg páciensek is érkeztek, így mire szólítottak nekem már kezdett nyomasztóvá válni a helyzet.

A doktornő renoméján sokat segített, hogy volt névkártyája, mert ő maga is úgy nézett ki, mintha kezelés alatt állna. (És ez az érzésem idővel csak erősödött!) Node így volt legalább némi illúzióm arról, hogy ő nem csak egy beöltözött kezelt, hanem tényleg tudja, hogy mit csinál.

A 6. percben szállt el ez az illúzió. Merthogy minden kérdést, amire már a papírokon válaszoltam, egyesével újra megkérdezett. És amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy mindezt már leírtam 10 perce, akkor eszmélt, hogy ja-aha!, és olvasás helyett inkább tovább kérdezgetett. Jó, lehet ez valami körmönfont teszt és nem beleszarás részéről a saját munkájába. Válaszolgattam, aztán ledobta az atomot! A semmiből váltott egy monológba arról, hogy szerinte a realista emberek, bár jobban látják a valóságot, azért pesszimisták is, és ez a lelküknek nem tesz jót. Szóval, ezért ő mindenkinek azt tanácsolja, hogy jobb nem foglalkozni a valósággal. Én persze eltűnődtem azon, hogy vajon a váróban üldögélő őrülteknek is ezt tanácsolja? Mert szerintem ők pont azért járnak hozzá, mert nem a valóságban mozognak… Hát azt hittem, hogy belülről tépem le az arcom. Már kérdeztem volna, hogy ’de anyukám, miért iszol rivotrilra? vagy milyen tripben vagy épp’? ketamin és gyomorkeserű?’, amikor folytatta: „A legtöbb ember torzításban él.”, és átnyújtott egy 1987-ban írógépelt, 2 oldalas papírlapot, amelyen a kognitív torzítás tesztkérdései szerepeltek. Akinek ez nem mondana semmit, annak írom, hogy tankönyvileg a kognitív torzítás az elhamarkodott következtetés, amelynél a negatív értékelés nem tényeken alapul. Azaz valaki valószínűsít valamit, ami nem is van. TÉVED, mondhatnánk 5 év képzettség nélkül. Miközben szórakoztatott a torzítás témakörével átolvastam a lapokat, és próbáltam közbevetni neki, hogy amúgy hátfájással vagyok itt, nem elmebajjal, és eddigi felszínes utánajárásom alapján én úgy gondoltam, hogy az ortopéd orvos az, aki ki tudja szűrni a képzelt fájdalom opcióját.

Nem oldódott meg a helyzet, így a 30. percben stratégiát váltott KetaKata, ismét kérdezni kezdett: és, hogy kezdődött a hátfájás? Elkezdtem mondani neki, orrsövény műtét, sürgősségin Vác, csipesz beleállítása az agyamba VÉLETLENÜL, aztán kamukázás erről, „lehet, hogy szívbeteg vagy magas a vérnyomása, azért vérzik az orra”. Aztán ki Vácról, sok pihenés, túl sok pihené… de itt megint félbe lettem szakítva, merthogy KetaKata szerint megint torzítok, mert honnan tudhatnám, hogy mi történt velem Vácon? Hiszen van erről bizonyítékom? Különbenis, túl részletesen idézem fel a történteket, ráadásul >szakszavakkal<, és ez is azt bizonyítja, hogy torzítok. Namost ekkorra már fél év alatt vagy kétszázadszorra meséltem el a dolgot, mert annyian kérdezték, ismerősök, orvos, mindenki. És az összes szakszó, amit említettem, az a tamponálás volt, ami nem olyan nagy truvájság egy orrsövény műtét után. De KetaKata nem hagyta abba: „Azt kéne elfogadnia, hogy azért fáj a háta, mert a lelke beteg.”

KE-TA-MIN. Most már biztos. – állapítottam meg magamban.

Végül teljesen szétesett a beszélgetés, hülyébbnél hülyébb és tényleg irreleváns kérdéseket kaptam, és egy óra kevés volt ahhoz, hogy el tudjam mondani neki, hogy mi a kórelőzményem. Ő folyamatosan félbeszakított és valami retrográd világmegállapításokkal jött. Arányaiban ő kb 50 percet beszélt én meg 10-et, ami – mint az engem ismerők erről gyakorta meggyőződnek – esetemben szinte a csodával határos dolog. Ha nem éreztem volna úgy, hogy csapdahelyzetben vagyok (hiszen a jogaimról, a beszélgetés megszakíthatóságáról, elutasításáról, a doktornőhöz rendőr hívásának lehetőségéről, stb nem sikerült tájékoztatni), akkor már itt átmentem volna a másik épületbe a háziorvosomért, hogy vizsgálja meg Katát, mert láthatóan egyre rosszabb az állapota. A teljes kontraproduktivitás jegyében érkeztünk el az 58. perchez, amikoris elhangzott az ominózus kérdés: akkor miért jött, mi a panasza? Illemtudóan rámutattam a beutalómra és csak annyit tettem hozzá, hogy „a háziorvos küldött”. KetaKata ekkor a számítógépe felé fordult, és egy JA?! után heves gépelésbe kezdett (30 helyesírási hiba 1,5 oldalon). Közölte, hogy mehetek és kint várjam meg az ambuláns lapomat. Míg az előtérben lődörögtem, az egyik asszisztens csodálkozva szúrta oda nekem, hogy „máris végzett?”, és én a bólintás mellett magamban hozzátettem, hogy itt minden bizonnyal örökre. Elfelé jövet rápillantottam a kapott papírra. Semmi érdekes, semmi probléma, illetve az összesféle probléma hiánya, amit talált. Nade mindegy, a chamalláért ennyit megért a dolog.

bno f4520

Ahogy minden ilyen papírkával szoktam, itthon szépen lyuggatni kezdtem az archiváláshoz, fordított idősorrendbe fűzni, témaköri besorolással. Hiába, ezt láttam az öregebbektől, a papír okiromány, őrizni kell, mert ami papírra kerül, az érték. És hamár archiválgatni kezdtem, felléptem a felhőbe, hogy a Ketáék által lenyúlt papírjaimból is nyomtassak újabbakat. És mit veszek észre?! Hát már ott pihen a pszichiáter lelete a többi között, de nem egy olyan, mint amilyent én kaptam, hanem egy beszédesebb: Hipochondriázis. Mondom magamnak, hogy WTF, World Trade Fenter vagy mi ez? Hát suttyomban, ugye a valósággal nem foglalkozva KetaKata rányomott egy ilyet a hátfájás panaszra, de az én ambuláns lapomra azért nem merte ráírni, oda csak egy eldugott f4520 került, bno-ul jelezve a többi orvosnak, hogy „hagyjátok, nincs baja, bolond!”. Miközben az ideg elkezdte újra összehúzni a hátam, azt mérlegeltem, hogy visszamenjek-e egy hasítófejszével a pszichiátriára átbeszélni ezt a dolgot. Végül inkább úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet. Katámnak láthatóan elég büntetés önmaga léte.

Megírtam háziorvosomnak, hogy semmilyen további vizsgálaton nem veszek részt, mert 1., az f4520 miatt értelmetlen 2., eddig egy másodpercig nem sikerült megfelelően működniük. A 7 hónap alatt kórházi fertőzés, sürgősségin csipeszmallőr, utána egy hétig egy elfekvőben hazudozás szívbetegségről, majd izomsérülésre gerincferdülés diagnózis, instáztatás meg hasonlók, semmilyen kezelés vagy gyógyszer az izomsérülésre és végül a ketamin-kretén. Ez így nem oké. Ez így a fölösleges lopás és átverés mintapéldája, nem szakellátás. Közöltem orvosommal, hogy nem fér bele az agyamba, hogy ugyanazoknak fizessek a semmiért, hogy utána tegyék azt, amit nem csinálnak meg alapból. Inkább növesztek új hátat és kivárom, amíg egy beszámítható szakorvos érkezik a körzetbe.

Egyéb ötlet híján elmentem hát egy kifejezetten gerincferdülésre meg tartáshibákra specializálódott gyógytornászhoz, egy kedves ismerőshöz. Megnézte a röntgenemet és közölte, hogy ezzel a ferdeséggel általában elküld mindenkit, nem gyógytornál velük, merthogy ez önmagában még nem elégséges deformitás, hogy problémát jelentsen. De velem kivételt tesz, mutat pár gyakorlatot, amelyek megerősítik a mélyizmokat és akkor talán a hátfeszülés is el tud múlni. Így is lett, csináltam 2-3 gyakorlatot, melyet 60 perc alatt tudtam elvégezni, és ahogyan meg van írva, utána még ott, igen, ott is folyt rólam a víz. Két héttel később mentem ismét, kaptam erősebb gyakorlatokat, amikkel viszont sikerült úgy meghúznom vagy az egyik csigolyámat, vagy a könyökeimnél az idegeket, hogy az alkarjaim szenzoros részei bezsibbadtak, nehéz volt bármit megemelni, és a rajzoló 3 ujjam is behangyásodott… Remek-remek! MINDEN REMEK! Pihenő, ami persze vicces, mert a hát miatt nem lehet pihenni, azt mozgatni kell, hogy ne fájjon.

kiáltvány a párnához

Pár héttel ezelőtt már időnként intéztem egy-egy kiáltványt a párnához. Erősen rászorítottam a fejem és tiszta erőből megmondtam neki, hogy *** ******* *** ******** * *** *********. Néha kétszer is! Bár a gyógytornás – lightosabb – gyakszik megerősítették a hátamat a kritikus részeken, tiszta baba formát adva neki, és a lüktető fájdalom is elmúlt, viszont helyette egy összeroppanós-csillámporos, néha bizonytalan érzést adó fájdalom-szerűség jött helyébe. És egyre szarabb. Mivel már minden létező dolog gyanús volt, így ekkorra már átszereltem az asztalomat, átalakítottam a székemet, az edzőgyakorlatokat vagy húsz verzióban próbálgattam. A fetrengvemasszírozó henger is erősen megkopott, és új matracot is beszereztem. De nem akart változni a helyzet.

Jó, nincs mit tenni, térjünk vissza a kezdőpontba, induljon újra a szimuláció, hogy hol lehetett a gond. SZEPTEMBER van. A hátam elkezdett fájni, és a mozgás segített neki. Viszont nem tudni, hogy mi váltotta ki a fájdalmat, hiszen minden ugyanúgy volt, mint azelőtt, a műtéti 5 hetes pihenő előtt. Akkor a dugiba eldugott chamalla-készletem segített, a varázs izomlazító és annak gyulladáscsökkentő társa. Amennyi még volt, az rendbe hozta a helyzetet, viszont utána 1,5-2 héttel később ismét probléma adódott. Ekkor mentem el először az orvosokhoz és indult el az őrület. Szóval most, a februári szeptemberben kezdjük elölről: 1., chamalla és gyuszicsöki kell. 2., az edzés okés, mert látható eredménye van, ráadásul javítottak a hátamon a gyakorlatok. 3., viszont beszélnem kellene szakorvossal, hogy válaszoljon a kérdéseimre, meghatározza konkrétan, hogy mi ez, MEGOLDÁST kereshessek a problémára nem okozati tünetmentesítést és valaki végre felírja a chamallát. Ez utóbbi pont a gond, mert május végére van időpontom az instás percemberhez. Persze több ismerősöm is mondta, hogy segít, meg kapcsolatok, meg ilyesmi – és ezért köszi nekik –, de a válasz nem érkezik hamarabb, ha egyszer nincs diagnosztizálás. Az én kis eszelős világomban 20 perc kérdezgetés és 3 milla diagnosztika – szerintem – roppant sekélyes értékelést tud csak adni az adott problémámról. Merthogy minden nap edzek, 40 km-t simán le tudok túrázni 4,5km/h-val, változatosan és normálisan táplálkozom, szenzoros vagyok, így mindent észreveszek, számolok, megjegyzek, stb. Ha gerincprobléma (sérv, idegbecsípődés) lenne, akkor ezeket mind nem tudnám megcsinálni. Suttyomban természetesen a Waddel-jeleket is keresgéltem magamon. Ezekkel ugyanis ki lehet szűrni, ha valaki képzelt fájdalmat érez vagy sem. Egyet találtam, de minimum háromnak kellett volna lennie, hogy erről legyen szó. Szóval ezzel Pali : KetaKata 2:0.

Maradt a bé terv: szépen elolvasok minden idevágót az internetben neurológia és ortopédia körében, pár egyesületi tagtársnak keresztrészinformációs fejtörőket adok a tüneteim alapján, illetve átlátogatok a könyvtárba. És teljesen szembemenve minden észérvvel és orvosi protokollal, nomeg a józan ésszel, diagnosztizálom magam. De dulván! Mellette felkeresek elfekvő chamalla készleteket (itt nem részletezett módon), mert eddigre az összes reményem erre redukálódott… és tulképp végig ezt szerettem volna a háziorvosomtól is. Gyuszicsökit egyszerűbb volt szerválni, de azért is köszönet az illetékeseknek!

kiáltvány a technológiai civilizációhoz

Megérkezett az első dózis chamalla! 3 darab szem (tehát eggyel több, mint a 2 és eggyel kevesebb, mint a 4) elmulasztotta a hátfájást úgy, hogy csak fél adag gyuszicsökit dobtam mellé. Estéről reggelre kisimult a homlokom, azaz semmi nem történt, mert amúgy nem rácos. Viszont a fájdalom elmúlt. Namondom, akkor végre emberkísérletezhetek kicsit. Nézzük meg, hogy mi lehet a gond! Csoportonként 1-1 élettér elemet vizsgálgattam, úgy, mint a szék és asztal méretarányait, vagy az ágymatrac puhaságát vagy az edzés összeállítását. 2-3 nap, és mindig valahogyan visszakúszott a fájdalom, de más jelleggel. Innen lehetett tudni, hogy amit érzek az izomfáradtság vagy a feszítő/szilánkos fájdalom. Aztán eljutottam oda, hogy elvileg minden ki van sakkozva, még 2 DVD és 3 könyv átvilágítása van hátra, és jöhet egy újabb chamalla-gyuszi trip, hogy rebootolja a rendszert.

Az első megdöbbentő megállapítás az volt, hogy az ágyak puhaságáról tulajdonképpen nem nagyon tudják az orvosok sem, hogy mi a jó (hogy mi egészséges az fel sem merül). Az egyik könyvben azt írták, hogy a gerincműtöttek szeretik a keményebb matracot, de 3-5 hét múlva fájdalmaik alakulnak ki, mert túl keménynek kezdik érezni. Eleinte a renyhe hátuknak jobb a keményebb matrac, de aztán már a rehab miatt puhább kell. És elméletileg 100-110 testsúlykiló körül van egy határ (és durván 30 kg-onként), amikor a matrac puhasága számít. Normális esetben, minél nehezebb valaki, annál keményebb matrac kell neki, mert a súlya biztosítja, hogy a matrac körül tudja ölelni. REMEK! Merthogy 10 kiló mínusszal én a nyári pihenőmön szépen átléptem ezt a határt, és az új orrmányomnak köszönhetően, kb életemben először kezdtem háton aludni. Szóval valószínűleg, amikor az első edzéseket elkezdtem a túlpihent hátammal, az beállt, befeszült, és a kemény ágy nem engedte pihenni. Nesze neked csúcs technológiás matracgyártás meg miegyéb, az ideális fekvőhely 3 dologtól függ: a használó súlyától, fizikai adottságaitól és általános tartásdeformitásaitól... a többi hókamóka és marketingkábó.

A második megdöbbentő felismerés az lett, hogy bár az igaz, hogy a hátfájásra nem lehet pihenni, mert a hát 2-3 nap után már gyengül a semmittevéstől, de akármit sem lehet ráküldeni. Például tartáserősítő gyakorlatokat az instáról. Mert bizonyos gyakszik megerőltethetik a sérült, roncsolódott izmokat, és ilyenkor fokozódik a fájdalom. Pontosan ezért ilyen esetekben spécibb és profibb gyakorlatok kellenek, figyelemebe véve a teljes fizikális kondíciót. Szóval azért nem múlt el a fájdalom, mert az orvosi javallatra adott gyakorlatok (még úgy is, hogy rendszeresen cserélgetve lettek) folyamatosan fenntartották az izomsérülést. HIÁBA az internetre terelés, az bizony nem megoldás. Ráadásként a helyes gyakorlatoktól változott a tartásom, ami változtatta a megfelelő asztal-szék arányt, így utána már ezért fájt a hátam (voltaképp ezért változott a fájdalom típusa lüktetőről gyomortájékira, majd szilánkosra).

A harmadik és csúcs megdöbbentő felfedezésem az lett, hogy ebben a ká tudományos maivilágunkban, a klasszikus értelmében véve már egy csillámpornyi tudományosság sincs. 3 orvos 3 verziót mondott és egyik sem találta el a problémát (szintén 6 jobb könyvből 4 csatak vakon volt). Fél év után tudtam beszerezni azt a gyógyszert, a chamallát, amit már az első pillanatban kértem és, amely megoldotta a helyzetet annyira, hogy neki tudjak kezdeni a probléma felszámolásának. A nagy egyetemvégzett, tapasztalt orvosokat … muszáj így írnom … FOSSÁ alázta egy általános iskolában tanító gyógytornász a tanácsaival és egy amerikai gyógytornász könyve. 10.000.-ból kijött a 2 gyógyszer és a scribd hónap a könyv leszippantásához, plusz a könyvtári jegy, a többi elolvasott könyvekhez, DVD-khez. Még 20.000.- volt a matracváltás, miközben a fél év alatt érezhetően többet fizettem be ebbe a szutyok eü rendszerbe. HASZTALAN! Nem laposföldezni akarnék, de ez így nagyon nem okés.

A problémára ráfeszülve kiderült, hogy 2 kivétellel MINDEN üléstípus káros a szervezetnek. AZ ÜLÉS KORUNK HEROINJA ( :DDD ). A top betegségtípusok jelentős része visszavezethető az ülő/kényelmes életmódra, így azon kell változtatni, ha nem drogokon akar üzemelni az ember 40 éves korától kezdve. Erről már korábban olvastam, de az új amerikás könyv megdöbbentett. Az igazi szilénoszi szellemben íródott: minden szar, amit az ember csinál. Hát naná, hogy egyből szimpatikus is lett! Rárepültem a témára, statisztikákat kerestem és tényleg, a fejlettebb világban a halálozási okok 50%-a adódik az ülő/kényelmi életmódból. Míg átlagosan 1 szál cigaretta elszívása kb 11 perccel rövidíti meg az életet, addig minden óra kényelmes üldögélés 21,8 perccel. Ha valaki 8 órát ülve dolgozik, 1 órát ülve utazik, otthon mondjuk 3 órát ülve kapcsol ki, és ezt teszi 25 éves korától kezdve, akkor a 40 év munkaidő után 7,2 évvel csökken a várható élettartama. Ciginél ez, ha napi 15 szálat veszünk, akkor „csak” mínusz 4,58 évet jelent! Sarkítva azt is mondhatni, hogy az átlagos ülő munkás lét olyan egészséges, mintha valaki naponta elpippantana bő egy doboz cigikát.

kiáltvány a melankolikus bé középhez

A Hübrisz megírásának ez volt hát a fő nehezítő tényezője. Most, hogy már 5 napja nincs edzésen kívüli hátfájás (240 nap után) és ehhez még gyógyszer sem kell, elmúlt az utolsó akadály is. Igen, az UTOLSÓ. Merthogy menet közben lett elég jófej ember, akik megtámogatják annyira a munkát, hogy a könyv megszülethessen. Az apróbbaktól kezdve a veterán „kulturális pénzégetőkig” érkezett elég szponzor, így hamarosan indul a munka betűhányós része. A jutifalat tárgyak a finishben vannak, a szobám hamarosan átállítom az új tartás-életvezetési-ülésheroinellenes elveknek megfelelő magasságokra, puhaságokra, arányokra. Aztán még egy-egy anyag jegyzetét digitalizálom és az egyik már majdnem zenbuddhista, önmotiválós mémem szellemét (kamiját) ideidézve, jöhet a „gyí!”.

Köszönöm mindenkinek, aki segített és segít!  

Most egy darabig nem leszek, de néha azért a mohaerdő utolsó átemelt posztjai kísértik majd a dilivasút útvonalát!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

miért pont a japonizmus megy

Kérdezték páran, hogy miért nyomom annyira a japán-rajongást. Merthogy a hírleveleseknek időnként mellékelek érdekes, művészeti témájú kisvideókat és ezek többsége japán kézművesekről, japán alkotásokról szól. No, hát, nem akarnék nagyon belemenni a történeti fejtegetésbe, de úgy alakult, hogy a szigetek konzervatív, ultra tradicionális periódusai évszázadokon át megtartották a kézművesekre jellemző ésszerű és minőségfejlesztő habitust. Japán esetében tisztán látható ennek mély társadalmi beágyazottsága, de nem pusztán arról van szó, hogy technológiákat csúcsra fejlesztenek és többet nem változtatnak rajtuk, hanem inkább arról, hogy az életmódjuk szemlélete ebben tükröződik. Nehéz különbséget tenni, hogy az ősi animista shinto és a zen-buddhista világnézet az, amelyik a maximumig emeli az alázatos teljesítményt, a szolgálatot és a munkában kiteljesedést, vagy ez már eleve szempont volt és később erre épült a vallásfúziójuk. Kb két csokorba tudnám felvázolni, hogy számomra miért szimpi ez az egész.

a kézművesség tisztelete

Az eszközkészítés 8-10.000 éve kiemelten fontos folyamat az emberiség civilizálódásában és szellemi fejlődésében. Eszközfejlődés, mint olyan már 3 millió éve működik, az emberelődöknél folyamatosan jelen volt, de 2 jelenős ugrás alakított nagyon sokat rajta (kb 270.000 éve és 12.000 éve). Ha meggondoljuk, hogy az írás alapú és széles rétegben írni-olvasni tudó társadalom Európában kb 2-300 éves, és eddig minden technikai tudás, tapasztalás főleg hagyományokkal, megfigyeléssel és beleszoktatással adódott át, akkor érthetőbb, hogy milyen komoly működési szabályokkal alakultak a legalapvetőbb eszközök is. A kézművesség és művelőik különleges megbecsülését ez adta. Őket sohasem küldték háborúba, sőt, volt olyan, hogy műhelyükkel együtt inkább elrabolták őket, hogy új helyen dolgozzanak, oktassanak. Amolyan varázslói voltak a mindennapi működésnek. És hát évszázadok alatt megcsontosodó formákat, a látható referenciáit adták a dolgoknak, tárgyaknak. Sok eszközt azért csinálunk valahogyan, készítünk valamilyenre, veszünk meg, mert egykoron a kézművesek azt a formát találták a legideálisabbnak a tárgy rendeltetésének, céljának és ez a forma dogmásodott. Ma, ha rosszul változtatnak egy formán, akkor a tárgy nem lesz felismerhető vagy értékelhető, nem fogják megfelelőnek tartani a vásárlók, hiszen eltér attól, amilyet megszoktak.

Egyik kedvenc példám erre a locsolókannák alakja. Régebben minden locsolókanna kör alapú volt és a kiöntő csőre merőlegesen volt szegecselve fogója. Merevségét a mechanikusa összesajtolt lemezélek és bordázott ívek adták (mint például a konzervdobozoknál). Még a teteje is sajtolt volt, fele pedig „lyukas” a vízbeöntő nyílás miatt. Így kényelmesen lehetett cipelni a kannát, fel lehetett akasztani egy hordfára és volt megfelelő méretű hely, hogy a kútról húzott vödörvizet bele lehessen tölteni. Űrmérete a vízhordó vödörhöz illeszkedett, a kilötyögést elkerülendő egy kicsit nagyobb volt, mint a vödöré.

Aztán más szempontok jöttek, odafigyelősebb locsolásra volt szükség, cserepeket kellett öntözni, így hosszabb, „lassan megindulósabb” kiöntőcsőrökre volt szükség. Hogy ez stabil maradjon, a kannák ellipszis alapúakká váltak. Így viszont fogásuk vált instabillá, át kellett helyezni a fület a rövidebb átlóról a hossz irányába. Öblössége azért megmaradt, a cseppmentes feltöltés is működött, mert nagyobb lett a fogója. Sőt, baba kis szórófejeket is kaptak a palántázáshoz. Aztán jött az fröccsöntés, és az értelmes, évtizedek-századok alatt kialakult formanyelv elmosódott az ipari megvalósíthatóság és ötletelő dizájn hatására. A fröccsöntéssel már mindenkinek lehetett kannácskája (gyanítom, hogy azért több locsolnivaló nem lett). És elsőre kijött az összes hiba, amelyeket el lehetett követni. Kisebb lett, mert a nagyobb fül instabillá tette volna a puhább műanyag konstrukciót. Ugyanezért szűkebb a szája, amiből adódik, hogy vödörből és cseppmentesen nem lehet beleönteni a vizet … sőt, slaggal is nehéz néha… A kiöntő szórófejénél rendszeresen ereszt, a kiöntő önmagában pedig csapat. Sehogyan sem jó az egész locsolókanna. Csicsából kerül rá litermérce (???), de nem tudom, hogy ki akar negatív litert, kiöntött mennyiséget mérni, hiszen annak értelme a feltöltésnél van. A nem kellő víz meg maradhat benne. (Tisztára néha úgy érzem, hogy az életem allegóriája egy ilyen kipattintott, régi locsolókanna, amit nem ért már meg senki.)

Az ipari átalakulások és a mindenkinek-mindent forradalmi mozgalom szépen elmosta az ilyen tapasztalatok jelentős részét. Valahogy a vas és szénmámor teljesen elvette az emberek eszét, és itt Európában és a nyugati világban tényleg komolyan vették, hogy egy új és jobb valamit építenek. Jobbat, ami új lesz és újat, mert az jobb lesz (lényegében pont ez a mindent megalapozó ellentmondás). Aztán lettek nem kifogástalan megoldások és elfelejtették a régieket. Ma meg egy erre telepedő kuszaság, értelmetlenség uralja a mindennapokat. Mindez a japán kézműveskultúra szintjét szemlélve és hozzáállását figyelve csudiszépen megérthető. Ők inkább ragaszkodtak a tradíciókhoz, a kulturális átadás folyamatához, hogy a világuk érthető maradjon számukra és nem akartak mindent átalakítani. Még akkor sem, amikor porig bombázták őket a világháborúban. Apróbb módosításokra nyitottak voltak, de a tökéletesre fejlesztés, majd a szint megtartása maradt a hozzáállásuk és életmódjuk lényege. Amikor a császár, a shinto élő isten, aki a hatalmas spiriistenek leszármazottja feloldotta a hústilalmat és engedélyezte, hogy disznót, majd tehenet lehet vágásra tenyészteni, akkor évtizedeken belül kifejlesztették a porhanyós sertésszeletet egy Angliából importált fajtából és a wagyu marhák húsát, amely azóta is a minőségi csúcsok csúcsa az argentin marhahús mellett. De ezt meglépték a whisky-vel is, egyből a legjobbat hozták össze. Amikor kettévált az első whisky főző ház, kialakítottak egy új és más brandet, akkor pár év alatt az is a legjobb 10 közé került világviszonylatban. Náluk összekapcsolódtak a legfontosabb kézműves szempontok, összenőtt a precizitás, a megismételhetőség, a pontos elemzés, a pazarlás kiküszöbölése, a fundamentalizmus, és minden további szempont, melyek a minőséget emberi oldalról létrehozzák. És itt nem fölöslegessé vált eszközök 300 éves repróinak tákolásáról van szó, nem miskakancsót, tarsolylemezt meg hülyeségeket készítenek, hanem teljesen új dolgokat az új idők szükséglete szerint. Hiszen a technika és „törvényei” stabilak és lehetővé teszik az újítást.

a végtelen racionalizmus és valóságtisztelet

A japán szellem számos ponton rávilágít az európai gondolat butaságaira. Amikor elkezdtem rament főzni, a kultikus és összesen 70 éve létező (!) japán csontlevest és annyira megtetszett, hogy ünnepi étellé vált számunkra. Annyira, hogy például Fanni szülinapjára szerettem volna szép, igazi porcelán ramen tálakat ajándéknak, így nekiindultam felkutatni, hogy hol kaphatóak. Mert ugye nem akármiben lehet ezeket felszolgálni: fontos, hogy a tál nagy legyen, elférjen benne a tészta (a soba vagy udon), maradjon hely a kb 4-5dl lének, mert a tésztát előbb eszik és az étkezés végén isszák meg a levest. De kell hely a főtt tojásnak, a díszítéseknek, feltéteknek egyaránt. És porcelánnak kell lennie, mert tálalás előtt forrásban lévő vízben átmelegítik (és fertőtlenítik) a tányérokat, amelyek amúgy szépek, letisztult kinézetűnek.

Meglepődésemre azt találtam, hogy egy ilyen ramen tál 8-30.000 forint körül kapható nálunk… Pedig semmit sem tudnak ezek a tálak önmagukon kívül. Biztos voltam benne, hogy itt nem a hozzáadott érték van így árazva, hanem a szemkilopás hajtja a nullákat. Nem találtam megfelelő edényt (értsd: olcsót), és utolsó lehetőségként elmentem egy japán „szatócs” boltba, ahol megkérdeztem a tulajdonos hölgyet, hátha tudja hol lehet fellelni ilyesmiket. Ő felnevetett, ami a japánoknál a szürreálisan bombajó humor jele, és mondta, hogy hát ramenhez nem kell külön tál! Ahhoz bármelyik tál megfelelő, amibe belefér. „Nekem is olyan egyszerű fehér van otthon!”. Na tessék! Jön az európás és a tányérdíszítés alapján akar finomat enni, mert az agyára ment a szinesztézia, az eltérő érzékszervi érzészavar. Úgyhogy vettem szépen 13db kommersz, török fehértálat, mert ha még egy el is törik, akkor is lesz 12… mert annyi meg ugye kell. Tisztára az Elveszett jelentésben éreztem magam! A Csodálatos Bill Murray alakította, nem teljesen elismert filmben, amely csupa ilyen ellentmondásokkal téríti észhez főhőseit.

Nameg egy olyan szakmában vagyok, amelyben egykor még rettentően fontosak voltak a hagyományok. Természetesen a hülyébbek és fakezűbbek ez ellen folyamatosan dolgoztak, de a stílus, a realizmus belső logikája kizár minden értelmetlen újítást. Anno már az egyetemen mantráztam, hogy mennyire szükségesek a szabályaink, mert mi nem írott tudományt képviselünk, minket csak a hagyományaink és elveink védenek az elromlástól. 2-3 főt leszámítva senki nem értette meg, hogy miért szajkózom ezt, de nekem segített, hogy szisztematikussá váljon a készségfejlesztésem. Nekem elkülönült a téma, a látvány és a kép célja, értelmezni tudtam ezeket külön-külön is. És amikor sok évvel később nekikezdtem rábeszélésre előadásokat tartani a rajzról és a művészettörténetről, akkor már egy egységes, szervezett tudásom volt. Erre alapozva el tudtam dönteni, hogy mondjuk belső ellentmondások miatt mit taníthattak rosszul még akár egyetemi szinten is. A szakmai gyakorlat, illetve a szakmázás a gyakorlatban hamar megmutatta azt, hogy bizonyos színvonalat milyen áron, milyen körülmények között, milyen speciális eszközökkel lehet elérni. Hogy sok fontos kompromisszum (inkább eljárásrend) okozza azt, hogy bizonyos témákat nem rajzolnak/festenek művészek.

Hogy közelebb vigyem az olvasót ehhez, írok egy példát: a fotó megjelenéséig nem lehetett illanó témákat ábrázolni, mert nem voltak megfigyelhetőek. Nem voltak vízalatti képek, közelről füstöt, buborékokat, folyó vizet és ilyesmiket nem ábrázoltak. Értették a látványt, de nem tudták a részleteit megfigyelni. Aztán a fotó lehetővé tette ezt a megfigyelést, de a realista anyaágazat csak nagyon csínján bánt az új eszközzel. Kezdettől fogva érthető volt, hogy a művészet célja nem a valóság puszta visszaadása. Hogy a ’reflektálás’ nem visszatükrözés, hanem visszamutatás, az alkotásokkal keltett ’reflexió’ nem megmutatás, hanem egy konkrét ’benyomás’ keltése. A fotó a fejlődésével mindig a valódi pillanatok visszaadására törekedett, technikailag erre fejlődött ki. A fotó képes volt az időfolyásbeli pillanatot „megragadni”, míg a hagyományos eszközök az örök változásból az állandó értékeket tudták kiemelni, átmenteni az időn túlra, hogy az ne mossa el a ténylegesen fontos dolgokat. Ez két teljesen ellentétes irány és ellentétes alaprendeltetés. Ezért hülyeség csendéletet fotózni vagy elmosódott dinamikát festeni. Azok buta utak. A realista felfogás soha nem vált külön az ideák világától (mint a naturalizmus), ugyanakkor a haladás elfogadása miatt nem vetette meg a fényképezés technikáját sem. Inkább azt is fejlesztette, lásd később…

A régiek szerint az ember halandó volt, ezért amikor látványa átkerült egy képbe, akkor őt egy tökéletesített lényegi látszata őrizte meg az örökkévalóságig. Az esszenciáját (vagy személyében kidomborodó archetipikus valóját) próbálták megragadni. Ezért nem szívesen dobunk máig ki a dédikről, ükökről készült képeket. Nincs is sok belőlük, mert a valójukat 1-1 kép is meg tudta őrizni. És ugyanezért fagytak meg az első mindennapokat ábrázoló fotókon a szereplők. Nem értették, hogy mivel szolgáltak rá az öröklétre. Ma persze ez már múló hóbort, mindenki ész és értékelés nélkül hányja a képeket, nincs minőség. A magas technológiai szint és elüzletiesedett szempontok miatt a fotó a végtelen hazudozás eszköze lett. Álomfestő technika, mely tökéletes az illúzióvilágok díszítésére, de hiteltelen a valóság bemutatására. De jól van ez így abban a világban, ahol már régen nincs múlt és iránytalan a jövő. Manapság az emberek már nem halandók, örökké élnek, egy összefüggő generációban, az élet csúcsteljesítményeként.

Szóval a szakma kézműves jellege és az ebből következő értelmezési és érzékelési látásmód lehetővé tette számomra, hogy 0-24-ben kényelmetlenül tudjam magam érezni a mindennapokban. :) Mert a megváltozott világ, a mai való szerintem zűrzavaros és elszabadult, értelmetlen folyamatok kavalkádja. Amikor kerestem, hogy én látom-e rosszul a dolgot vagy tényleg problémák vannak, akkor feltűnt, hogy már sokkal korábban jelentkeztek ilyen, az enyémhez nagyon hasonló észrevételek. Alphonse Mucháról szóló életregényben (Jirí Mucha: Alphonse Mucha) olvastam elszórt utalásokat, a ’70-es évek francia művészetkritikusai és társadalmi gondolkodói hőbörögtek ilyeneken, Sándorfi interjúkban és katalógusainak előszavaiban is bele lehet futni ezekbe. Csernus, a cigitől sodronyosodott hangján maga károgott erről. De a ma élő jizai okimono mesterek bánatos szavaiban is ezek a gondolatok köszönnek vissza. Az egész mindenséggel van a gond, a probléma retrospektív jellegű, átfertőzött mindent. És mivel nem egy-egy dologgal van baj, a dolgok változtatása nem old meg semmit. Sőt, az inkább mélyíti a nyűgöt.

éjszakai műszak

Itt van példának a tanárok esete. Ahogy sokan felháborodnak és a leesett húszfilléres után kapva puffognak a kialakult helyzeten. Miközben ez a kulturális leépülés nem ma kezdődött és ma már késő megakadni rajta. Kevés az oktató, kevés a pénz, mindig minden kevés, de aztán annyira azért nem, hogy leálljon a rendszer. Inkább majd jön valamiféle megalkuvás, lesz kevesebb oktató és a távozók pénzét szétosztják a maradék között. A távozók meghazudtolják és teljesen röhejessé teszik a „tanulj, hogy boldogulj!” koncepciót, és persze teljesen új értelmet adnak az „a papír a fontos, mert azzal tudsz elhelyezkedni!” rögeszmének. Hisz milyen az a szakma, az a feladat, amit egy bármilyen papírral lehet végezni? 12 egytucat, pár évig boldogul majd belőle az illető és aztán visszatér az a kiszolgáltatott lét, amely tulajdonképpen soha nem is tűnt el életéből. Irodisták tömegei élnek úgy, hogy tanultak VALAMIT és csinálnak MEGINTMÁST. A jelenségben számomra inkább az az érdekes, hogy nem szúr szemet senkinek, mennyire abszurd az egész helyzet: 2 évtizeden át (20 év!!!) oktatnak embereket arra, hogy úgymond az ipar szempontjai szerint szobatisztává váljanak és egy valamilyen munkát rájuk lehessen bízni. A büszkeségtől elvakulva lassan belesavasodik mindenki a melóba, és hosszú, rugalmatlanná tevő évek után felháborodik, hogy nem jó ez így. Emberek tömegei hisznek a régen elmúlt világ diplomásainak tekintélyében. Akkor még nehéz volt megszerezni „a papírt”, mert magasan voltak a mércék, és tömegeknek erre lehetősége sem lett volna. Ezt a tömegoktatás tette lehetővé. Ma csak annyiban más a helyzet, hogy tömegesített a gazdaság mindent. Tömeg tanul olvasni valamilyen hatásfokkal, tömeg végez egyetemet, főiskolát (van még ilyen egyáltalán?), tehát mindenki tömegtálentum lesz.

Tanár szakszervezetek (??? önmagában paradoxon a konzervatív tekintély és a modernista szakszervezetiség) könyörögnek, vagy ahogy szebb: kérik a munkáltatójukat, hogy visszakaphassák a sztrájklehetőségeiket. Civilek kikérik maguknak, hogy ők nem politizálnak akkor, amikor a kormányzati intézkedések hibássága és elrontottsága ellen kellene valamit tenni, mert már közvetlenül, valós időben érzik, látják, tapasztalják a problémákat. Kérdés persze, hogy akkor mit is érthetnénk politizálás alatt? A megváltoztathatatlanság egyből tudomásulvételét? Zajlik a mászkálás, közterületfoglalás, a mikroakciók egy elnémított közvalóságban, egy olyan országban, ahol amúgy mondvacsinált okokból kifolyólag rendeleti döntéshozatal folyik (régen ezt hívták parancsuralomnak). Vénemberek a netes rádióban megszakértik, hogy hol van a fiatalság, miért nem lázad fel a mégfiatalabbság érdekeiért… a hallgató meg azt kérdezni magában, hogy te rádiósszakértő, te mikor lázadtál a gyerekedért? Hiszen az ő gyerekének a gyerekét kéred számon éppen, hogy lázadjon a talán majdani gyerekének a jövőjéért. Miközben lehet, hogy neki nem lesz már gyereke, mert az álomvilág-élettér felszív minden erőforrást azelől, hogy ő is tovább vihesse a permanens mormotanapot. Szóval mindezek egyszerű hétköznapok a klímaátalakulás és a civilizáció totális összeomlásának első felvonásában. Nameg hosszú mondatok és a szokott érthetetlen-beszéd.

Sok éve nincs kulturális élet ebben az országban (sem). Az egész valahol a szabályozatlan és átláthatatlan piac működésnek köszönhetően indult (értsd: ultrakapitalizmus), majd ezt a rendszer struktúrája tovább gerjesztette. Azóta büszke lovas nemzetként szinte mindenki fordítva ül a paripákon. Folyamatosan ipariasodik a kultúra. Magánszerveződések veszik át az állami feladatokat, párhuzamos belső társadalmakat alakítanak ki. Magánkiállítások (Bádíz, Tutenkámón, stb), magánképzések neten, fizetős sulikban, podkásztokban kibeszélés a kontextusból. Színház helyett színt játszanak a nézők. Letöltenek moziszerű tartalmat, mert bár szarabb a minősége, de kevesebbért többet tudnak venni belőle. Színházba járnak, nem pedig megnéznek egy darabot. Merthogy a színházba odabemenés a lényeg, nem a szellem táplálása. Szórakozás (szórakozás = a figyelem szórása) a lényeg, a be nem vallott keserűség vagy nehézség, a tartalmatlan értelmetlenség elfedése. Elég megérteni a használati utasítást, hogy szakértő legyen valaki, nem kell hozzá a képesség, hogy azt a valamit meg tudja szerelni. Minden a likviditást szolgálja. Folyik a pénz, hogy az aktuális hitelt/kölcsönt/befektetést termelje ki, de a fenntarthatósága és értékessége teljesen irreleváns. A futamidő végéig van csak jelentősége. Minden lízingelt minőség, garantáltan elinflálódó érték. Ilyen világban a jó értelemben vett tanárnak NINCS lap osztva, mert: 1., maga sem vette észre ezt a világot, eddig alkalmazkodott hozzá, rosszabb esetben építette, tehát ő szintén ennek a problémának a része (itt emlékeznék meg saját oktatóim hortista, szittyás, egoista, csinovnyik, fiataldemokrata polgárairól, akik miatt saját egykori tanítványaik szégyenkeznek…) 2., ha elhagyja valaki a tanári pályát – és vele együtt a kimerült pátoszt – elveszíti identitásának azt a részét, ami eddig őt magát ’okosnak’, másokat meg ’ők’-nek határozott meg. Egyszerűen ugyanolyan senki lesz, mint mindazok, akiktől hiába kért segítséget (hivatkozva arra, hogy ’mert ő tekintélytanár’)… de hát miért is meglepő ez, hiszen ő sem állt ki a feketeruhás nővér mellett, a zölddossziés apehesért, a tűzoltók megbecsüléséért, a széthajtott közrabszolgák különböző csoportjaiért. Nem költött a járványanarchiában tönkremenő cégeknél, sőt, forráshiányra hivatkozva talán még migránsokat sem simogatott és ukránokat sem bújtatott. Érthető, forráshiányos volt már akkor is, de leginkább gyáva, hogy segítsen a másiknak. Megalkuvó, önző? Nehéz szavak annak, de csak annak, aki nem meri elfogadni őket.

(Globális szinten is) a működési keretezéssel van a probléma, és ezt nem lehet toldozgatni, meg ráolvasásokkal megoldani… eleve így működik minden már hosszú évtizedek óta. Természetesen nem örömteli tény, hogy akkor maximum felgyújtani lehetne az egészet. Kétségtelenül ez egy fájó megoldás lenne, de a fájdalmat az okozza, hogy ilyen súlyos esetben már nincs más alternatíva. A szétüszkösödött lábat felesleges kenegetni… amputálni kellene, és mellette hallgatni, nem attól könnyesedni, hogy egykoron ezzel a lábbal hármasugró bajnokságot lehetett nyerni.

A kulturális terület minden ága színvonaltalan emlékképként üzemel. Egy jelentős része kiszerveződött a népnek, terápiássá alakult, fejlesztő foglalkozásokká torzult, és – minden tiszteletem mellet – egy hitvány szökőút lett a meglehetősen gyenge „művészeknek”. Bár manapság már egy pszichológus, egy frissen szült anyuka vagy egy rossz kapcsolatból menekülő bárki is jobban ért az érzésfestéshez, szeretetművészethez, az alkotáshoz, hiszen mindenkiben ott rejlik a valami, amit csak ki kell dolgoznia magából. A szaktudás, na az nem kell, mert az nehéz, és mert arról a társadalom jelentős részének tök fogalma sincsen. És itt kanyarodunk vissza az előbbi sírásomra: azért nincs meg a minőség értése, mert itt kb 40 éve >>>MENEKÜLŐUTAKON<<< dolgozik a társadalom túlnyomó része. Kényszermunkán van (valószínűleg eleve azon is volt). A rendszerváltás, a megszorítás évei, a polgári fordulat, a rendkívüli medggyessütiosztás, a megszorítás, a válság és hitelbedőlés, majd a változatlanul permanens, de végül totalizálódó forradalom végig keverték a lapokat. Nagyon kevesen maradtak eredeti szakterületükön, és akik mégis, azok egy része alulfizetettsége okán maradhatott, vagy pont a szerencsés kevesek közé tartozik. Az emberi anyag mellett az elszabaduló piacosítás sem a minőség stabilitását teremtette meg.

Night Shift

2018 december elsején egy szlovák srác, Martin Kovac úgy döntött, hogy elindítja TeTuba csatornáját, és ország-világ elé tárja hogyan modellezik. One man showként, egymaga. Főleg világháborús gépeket rak össze, majd rendez diorámákba. Elképesztő részletességgel, valóságszerűséggel és valósághűséggel dolgozza ki minden munkáját. Eleinte csak párhavonta jelentek meg videói, majd a járvány adott lehetőséget számára is, hogy áttelepüljön a második valóságba és tartalomgyártó legyen. Sokakkal együtt ő is látta az értelmét ennek a „forradalmi” dolognak, és a rettegésében unatkozó társadalom szépen rá is csatornázódott Martin munkáira. Közben lett egy patreon oldala, illetve lehetett aprópénzt dobálni neki a TeTubán, sőt, még fillérekre is szert tehetett, hiszen ekkoriban a TeTuba bőszen reklámozott egészségtudatot, paranoiát, snacket, streaming szolgáltatást. Kinek mit intézett ugye a virtuális valósága. A lehetőséget és időt biztosító járványévek után azonban szűkössé váltak Martin forrásai, mert egyre jobbra szerette volna megvalósítani munkáját szenvedélyét. Ehhez több idő, több pénz kellett volna, de már így is a maximumot nyújtotta.

Aztán jött idén február 6 és egy különös videóbejegyzést posztolt. Kimerülten, kicsit kikészülten, el-elcsukló hangon beszélt arról, hogy reméli nem fog senkinek csalódást okozni, de muszáj bizonyos lépéseket megtennie, korlátoznia videóinak elérését és hasonlók. Mert a 4 év alatt, és főleg az utolsó pörgős évben egyszerűen szétforgácsolta magát. 2-3 hetente jelentek meg újabb, kitűnően elkészített, festett modelljei és ezekről a szépen vágott, angolul narrált, majdnem tökéletesen fotózott videói. DE, közben teljesen elveszett a sorok között. Nem maradt ideje semmi másra. Heti 7x 8-10 órában foglalkozott ezzel, és maximum egy héten egyszer bicajozott kicsit. Magánélete szinte semennyire sem maradt. És kimerültségében felfedezte a csillagos eget, vett egy teleszkópot, amit felállított a kertje végében és ezektől kiborult. „És srácok, annyi minden érdekel még!” Martin attól rettegett, hogy mi lesz akkor, ha nem „szolgáltat” elegendő tartalmat, hogy mit fognak szólni ehhez követői. Majd jól leiratkoznak és ő elmehet jól dolgozni (kényszermunkára) vagy, hogy hol kellene keresnie azt a bizonyos egyensúlyt akkor. A szorongása arról szólt, hogy csinált valami munkát, mert azt kell. Majd abból vásárolt szabadidejére modelleket, amikkel meg szeretett bíbelődni. Ezt párszor közzétette, mert a lokális környezete pontleszarta a kvalitásokon felüli modellező képességét. És amikor a mindennapokba becsatornázódott a sok pozitív visszajelzés a második valóságából (fórumokról, fillérdobálóktól, nézőktől), a kör bezárult. Evidenssé vált, hogy a munkája nem érdekli, az csupán menekülőút volt, a modellezés igen, de az meg láthatatlan emberektől, véletlenül csöpögő profiloktól függ. Végül arra jutott, hogy csökkenti ingyenes tartalmait és főleg csak a patreonra tölti fel munkáit. Ezzel alsó hangon a 315.000 TeTuba feliratkozója helyett az 1.251 patronálója felé fordult, számukra publikálja képességét.

Amikor néztem ezt a videóját, azonnal nekiláttam számolgatni. Merthogytegyükfel, a Tuba 315.000-es feliratkozó után fizet ($5/1000 néző) $1575-t, 535.500.-ot. Ha minden feliratkozója megnézi videóit, senkinél nincs reklámblokkoló és az algoritmus sem szivatja meg elrejtéssel, hátrasorolással, hasonlókkal. Viszont a patronálók összesen csupán 1.251-en vannak. Ők választhatnak, hogy havonta 400 ($1.17), 2000 ($5.88) vagy 3800 ($11.17) forintért fizetnek elő Martin mutatványára. Namostmeginttegyükfel, hogy 80%, azaz 1001 fő a minimált fizeti neki, 19%, 237 fő a 2000.-es patront küldi, és a maradék 1%, 13 fő küldi a vastag zsozsót, 3800.-ot havonta. Így Martin perhó-bruttó 923.800.-ból fog modellezni, patron lelop ebből 8%-ot, 850.000.- megmarad. Viszont a TeTuba szépen ki fogja sorolni és elsüllyeszti a találatokban, merthogy nem hozza a havonta szükséges számokat, a kétheti videófeltöltéseket, a rengeteg ingyen munkát. Látszólag teljesen megéri Martinnak, hiszen 535.500.- helyett majdnem a dupláját keresi meg, és – ahogyan nekem is megjegyzik sokszor –, mindezt a „hobbijával”. Már látszik a probléma, hogy túl fog specializálódni szakmájában és onnan nem lehet majd egyszerűen visszakapcsolni a kényszermunkába. Én biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz működőképes út számára, mert el fognak fogyni a modelltípusok, egyre nagyobb feladatokra lesz szüksége, és vagy az egyre nagyobb feladatot, vagy annak finanszírozását nem lehet majd kitalálni egy ponton túl.

nade miért nem?

Mert egy mozdulattal változhat a leosztás és tönkremehet bármilyen üzleti modell. A működési kerettel van a gond. A struktúrával. Azzal, hogy a „7 évente időszerű válságok oldanak meg mindent” és egyben nekik kell megoldani mindent. Véleményem szerint eleve azért vannak ezek a beroppanások, hogy emlékeztessék a kényszermunkásokat, hogy hol a helyük. Hogy az önmegvalósításuk szabadidős tevékenység lehet csupán. Arra korlátozódik, hogy elbábozhatják terápiásfestő énjüket, ehetnek túlárazva éttermekben és faszt-fasönölhetnek. Utazhatnak, hogy hazajöjjenek, bulizhatnak nosztalgiadiszkón, felidézve a fakuló fiatalkort, amikor még titokban cigikáztak. Amikor leoldják a pórázt egy fogságban tartott kutyáról, az fut 3 kört majd leroskad a „gazda” lábánál. Egy szabad kutya soha nem rohan ész és cél nélkül… (remek! máris Ko-hellóra pörgettem magam). Lehet, hogy a helyzet túszai vagyunk, beleszólás és ráhatás nélkül… és ezt fel sem akarjuk fogni.

Majdnem napra pontosan 15 éve kaptam a telefonhívást, amelyben tájékoztattak arról, hogy a Henkel pályázaton továbbjutottak rajzaim Bécsbe, a második fordulóba. A sztori ismert(ebb), de azért felelevenítem, mert ma már nem olyan nagy titok néhány részlet. Az évente változó kategóriák közül 2008-ban a grafika volt a soros (előtte a design, utána a szobrászat). 29 országból nagyjából 500-an pályáztak, minden ország hazai előzsűrizés után küldte tovább kiválasztott pályázóit. A magyar zsűriben csak egy képzős oktató volt, ezért úgy éreztem, hogy lehet némi esélyem. Akkoriban ugyanis már szüneteltettem egyetemi karrierem, mert zavart, hogy meg akarnak buktatni a renitens, avítt realizmusom miatt. Be is jött, továbbkerültek a rajzaim a második fordulóba, majd szeptember 19-én érkezett egy újabb telefonhívás (épp bagolyköpetezés közben), hogy „Das Pál, bite kommen!”, vár egy bécsi zsűrikiállítás és díjátadó, ahol majd kiderül, hogy a továbbjutó 5-ből mégis ki lesz a végső győztes. Ki nyerheti meg az osztrák és a magyar önálló kiállítási lehetőségeket, szerepelhet egy csoportos kiállításon, illetve darálhat a jövőjébe 7.000 eurót. Mai értékre átszámítva ez olyan 7,8 milliós támogatásnak felelt meg.

Összesen hatan, 2 szlovén, 2 lengyel és egy osztrák pályázóval kerültünk a végső rostába. Nekem természetesen már ez a továbbjutás is nagy öröm volt, apró igazolása a helyzetfelismerésemnek, hiszen a velem együtt kiküldött egyik magyar középdöntős VERSENYTÁRSAM akkor a képzőegyetem Rajzi- és Anatómiai Tanszékének vezetője volt. 45 éves (pont a pályázati limiten), mindenholállítottammárki atyaistenúr. Nevetségességében nem érezte ellentmondásosnak a szitut, hogy egy tanszék marginális tudású vezetőjeként potenciálisan egy egyetemi hallgató alázhatja le. Gőgösség az oktatóknál mindig volt, rinocéroszbőrbe bugyolálva, kannásbor illattal kísérve.

Szeptember 19 után finoman jelezték az ájjerből, hogy jó lenne, ha a hátralévő 2 hónapban összeraknék egy honlapot, lenne névjegyem, megfelelő öltözékem, ha fotóznának. És „mennyire beszél angolul, Pál? Mert azért jó lenne, ha egy köszönőbeszéddel készülne, hátha.”. DaWatt? Köszönőbeszéddel, honlappal, névjeggyel? OK, nem megyek vissza az egyetemre, de azért máris mindez? Aztán november 16-án kiutaztam a 15 perc hírnevemre, a naaaaagy lehetőségre, a dobbantóra. Csak sajnos, a Martin esetéhez biggyesztett, nemvárt fordulat, a körülmények torz állapota bezavarta a dolgokat. Úgy volt felépítve a program, hogy az 5 finalista 3-3 pályázott képe szerepel majd a díjátadó kiállításon, de mind az öten 10-10 képet kellett, hogy kiküldjünk, mert januárban egy nagy tárlatot rendeztek belőlük. A Henkel-HU hetekkel korábban kiküldte a rajzaimat, mind pontosan jelölve volt és etikettekkel felcicomázva. Aztán a díjátadó előtt 1,5 órával felcsörögtek a hotelszobámba – szerencsére pont ott voltam –, és egy günterina azt kérdezgette tőlem NÉMETÜL, hogy melyik kép kerüljön ki a falra. Angolul elmagyaráztam neki, hogy mondjuk azok, amelyek a pályázatra lettek nevezve. Namost, hogy nem értette meg vagy én mondtam rosszul, vagy mi volt, az nem derült ki, de végül a háromból kettő másikat akasztottak falra. Egy sorozat egyik „lényegtelenebb”, önmagában nem érthető részét és egy kisebb rajzomat. Érthetetlen volt, hogy bár fényképes leírást adtunk ki, mégis csak az én rajzaimat kavarták el, de úgy, hogy a kiküldött 3 zsűris rajz és a 7 további nem is egy helyen kellett, hogy legyen. Mikor megérkeztünk a kiállításra, engem előre küldtek a tömegbe lötyögni. Fura volt, mert csak rajtam volt zakó, meg a vendégeken, a művészek az utcáról estek be. Mivel megemlítettem a kavarodást kísérőimnek, ők elindultak, hogy utánajárjanak a dolognak. Aztán 5-10 perc után, kínlódásomat félbeszakítva megláttam, hogy valami patália alakult ki az osztrák és a magyar marketingesek között és cseppet sem örömteli arccal válnak el. De pont ekkor érkezett el az idő, megérkezett Mr. Henkel! Röpke beszéd, jajjdemilyenjó minden, majd nekiindult, hogy kihirdesse a helyezéseket. Az első frenetikus meglepetésként az osztrák különdíjat az osztrák pályázónak ítélte, mert eleve csak ő kaphatta meg. Taps, tudtuk, eleve így volt kiírva a pályázat. Nade a fődíj hozta a showt! Borítékból kihúzott cetli, nehezen olvasható nemosztrák név: Miha Strukelj. Pici csend, majd egy csomóan rámnéztek és elkezdtek nekem tapsolni. Még Miha is, aki aztán azért kapcsolt, amikor látta, hogy én meg neki tapsolok.

Valami kavarodás volt: Az amúgy a kirúgás szélén álló osztrák marketinges, aki a főkoordinátor volt, belenyúlt a dologba, ugyanis nagy volt a pánik, hogy 2007 után megint egy magyar nyerhet, és ennek nem örülnének a környező országok henkelesei. Viszont erről nem tudtak a bejutott országok marketingesei, illetve másról tudtak, nekem így tűnt. Mindenki előre gratulált nekem, majd az eredményhirdetés után mindenki sajnálkozott. Így végül nem kellett beszédet mondanom. A magyar küldöttekkel visszaviharzottunk a hotelba. Ők pár hónappal később még próbáltak utána segíteni, de egy újabb érthetetlen kavar miatt nem tudtak elérni mobilon, mert „szolgáltatásfejlesztés” hatására nem volt kapcsolható a telefonszámom hónapokig… mint utólag kiderült.

Vannak ilyen nem várt fordulatok. Jön egy marketinges feszkó, egy kastélyrekvirálás, egy platformcsere, elhúzódó tragikus fordulat és ilyenkor minden addig befektetett munka elillan. Mindez nem tűnik fel azoknak, akik éppen tudják sztrímelni magukat, akiknek éppen „megy”. De ők az adott pillanat kegyeltjei, akik éppen oda kerültek, ahol éppen jó. Értelmetlen belőlük megállapításokat és sikerrecepteket kinyilatkoztatni, hogy így és ezt KELL csinálni, mert nem ez a dolgok működésének a rendje. Az egész kócerájt egészben kell nézni, és ha strukturális a probléma, akkor arra kell reagálni. Nem lehet megalkudni vele, nem megkerülhető, de végképp nem javítható az ilyen hiba vagy körülmény. Pontosan azért nem, mert a hibát a rossz struktúra okozza, lényegéből adódik, így csak megbontásával lehetne orvosolni. Én is kereshettem volna átmeneti szökőutat, mehettem volna reklámgrafikusnak (már egyetemen át akartak venni), lehetne papírom az idomíthatóságomról (diploma), lehettem volna tanár (másoddiploma, „mert tudod, az első nem ér semmit”), nyithattam volna éttermet („mert szeretsz főzni”), sőt, még vállalkozó is lehettem volna („mert van kézügyességed”). De ez mind nem lettem, mert ezek momentumok kiszámítható pillanatai, és az egydimenziós ( :) ), csalódást hordozó kompromisszum-élet sohasem motivált. Inkább próbáltam valami minőségibbet csinálni, aminek még az értelmét is látom és jobban illeszkedik képességeimhez. Aztán talán a körülmények megfelelően alakulnak. Pontosabban: rajtam ne múljon, én teszem a dolgom (mert tudom, hogy mi az) és remélem, hogy a körülmények majd megfelelően alakulnak. Az én felelősségem csupán az előbbire korlátozódik.

a Hübrisz

Álom és ébrenlét valóságát rendszerint úgy tudjuk megkülönböztetni, hogy a szürreálisat, a való-szerűt eltúlzó, értelmét veszítő verziót önmagunk tapasztalatai miatt nem tudjuk létezőnek elfogadni, így álomként azonosítjuk. Ez viszont felveti a lehetőségeit annak, hogy egyfelől mindenkinek a privát valósága nem egyetemes másokéval, azaz mindenkinek saját valósága van. Valamint a valóság felfogásának kulcsa a részletességben és a részletek kifinomultságában rejlik. Ha valami hihetőnek tűnik, akkor az hitelessé alakul, ténnyé válik az egyén számára. Realizálódik. Ha valami ’képtelenség’, elképzelhetetlenség, azaz az agyban nem modellezhető, mert nincsenek meg hozzá a hitelesítő információk, részletek, akkor az álomnak vagy illúziónak könyvelődik el. Vagy naivitásnak, álhírnek, dezinformációnak, vágyvezérelt gondolatnak, kivetítésnek, paranoiának, függően az elképzelhetetlen látvány érzelmi töltöttségétől. Szerintem ennek a képzelgésnek a mértéke akkor veszélyes, amikor adott illetők valóságalternatívái csupán egyetlen forgatókönyvre – és az abban működő törvényszerű részletekre, szabályokra – kezdenek összezsugorodni. Így elveszítve rugalmasságukat és dinamikájukat a változásra, a javításra. Egy ilyen megcsontosult vélt-valóság csupán egy ember feltételezése, melyben egyszerre vannak jelen a tényszerű megállapítások és az azokból adódó tévedések. Ez a folytonos csalódás receptje.

A valóságon gondolkodás vagy a ’mindenen jojózás’ régi hóbort. Az ókorban ezek álomfejtésekként voltak ismertek, utána a hitvilág vallásosodásába alakult át a képzelet vélekedése, majd aztán Descartes-tól kezdődően az állandóan frissülő fogalmi készletek megteremtéséért dolgoztak a gondolkodás keretrendszereinek machinátorai. Filozofálgattak, hogy beilleszthessék a valóságértelmezésbe az új tudományos ismereteket, rendszert és rendet építsenek mindenhova, ahol az ember megjelenik. Hogy kialakítsák azt a környezetet és körülményhálózatot, melyben az emberek által vélt valóság a lehető legkevesebb ellentmondással rendelkezhet és megakadás nélkül üzemelhet.

Az ipari forradalom második hullámában már létezett az a vélekedés, amely a valóság megítélésében egy új szempontot alkalmazott. Nem pusztán az volt a cél, hogy tényszerűvé, érthetővé váljon a valóságról szerzett ismeretek összessége, hanem hogy ennek a semleges értékelése is elvégzésre kerüljön. A vágyaktól, kegyes hazugságoktól, vélekedésektől, tehát összességében a torzításoktól mentesen lehessen kimondani az aktuális valóságról, hogy az jó vagy rossz.

Ez a szemlélet, a realizmus szemléletmódja a kezdetektől fogva elfogadta az abszolút értékek létét, az egyetemes összemérhetőséget és az egy igazság elvét (a metafizikai szétbontás tagadását). Ellenkezően a második ipari, de inkább tudományos forradalom filozófiájától, a Comte-i pozitivizmustól, a realizmus az emberi társadalmat szerette volna az ismeretei által szemlélt valóságba illeszteni, nem pedig fordítva, a felfedezett ismereteket akarta a társadalom körülményeinek alakításába bevonni. Egyszerűbben szólva, a cél az volt, hogy az ember helyét megtalálják a valóságban, és nem az, hogy a valóságot átalakítsák az ember igényei szerint.

Az abszolút értékek, a mindig célként navigáló egykori ideák és az egy igazság elve a régi görögös világlátás maradványaiból erednek. A hit, hogy kell lennie jónak és ebből adódóan a jó hiányának is, illetve a jó formáinak, a szépnek és az igaznak, az megmaradt. Ahogyan az egy igazság szükségessége is, hiszen társadalmi szinten enélkül nem lehet helyzeteket eldönteni, módosításokat vagy fejlesztéseket véghezvinni a ’jó’ eléréséért. Az egy igazság, a jó egy etalon a gondolkodásban, és a cselekvés törekvés efelé az etalon felé. A tudományos gondolkodás ezeket az ideákat és az egy igazságot kizárta, mert fontosabb volt a vallásos világmegismerés évszázadai után saját hite abban, hogy objektivitást, embertől függetlenséget képes megállapítani. A ráció a tények kimondásától várta a nagy felismerést. (Amikor megértették, hogy ez szükségszerűen nem sikerülhet, akkor a ’metafizikai keretezés’ lett az új varázsszó.) A realizmus nem volt ennyire paranoiás a vallás megítélésében. Mindössze a változás lehetőségét szerette volna megteremteni az új szemléletmódban. Azaz az abszolút értékek elfogadása nem azt jelentette többé, hogy ezek a végtelenségig létező valamik, hanem azt, hogy ezek ugyanúgy változó célmeghatározások. A létük és feladatuk örökké élő, de aktuális alakjuk javulhat. A realizmus szemléletmódjában a haladásra törekvés nem a külsőségek cicomázásában és a kényelem terjesztésében játszott szerepet, hanem a folyamatosan csiszolódó fogalmi rendszerben. A felfogásban, a valóság megértésében és az ebből adódó felismerések megnyugtató hatásában. Számára az értelem az, ami megkönnyíti az életet, nem pedig a megmenedzselt, „sínre tett” körülmények. Egy olyan folyamatosan fejlődő eszme- és értékrendszert akart kialakítani, amelynek szabályai egy felfogásmódra alapulnak, és eredményei, kifutása a tudományos megismerés terén és a morális, társadalmi életben egyaránt működhetnek.

Amikor ezekkel a dolgokkal először kezdtem mélyebben foglalkozni, akkor még nem tudtam, hogy a realizmus valószínűleg véletlenül egy decentralizált és rendszeresen újjászülető istenséget építgetett. Maga volt az emberi szándék, a törekvés a helyesen és értelmesen élésre. Én eleinte csak arról olvastam, hogy Comte bipoláris rohamában, miközben víz alá nyomással próbálták meggyógyítani, ő legbelül elkezdett azon lamellálni*, hogy miközben érzi a rohamot, egy hang tisztán narrálja önmagának a jelenséget, személéi önmagát, ahogyan fuldoklik. Szerencsére Comte nem a mai világban élt, ahol egy ilyen húzásra vagy leszedálták volna egy kagyló szellemi szintjére, vagy átvágták volna az agyféltekeit összekötő hidat, hogy elejét vegyék a további skizofréniának. Csórikám egyszerűen elkezdte használni a felfedezett másik ént és megpörgette a gondolkodását vele. Gyorsabb működésében – immár mentesülve a kezelések és hasonlók kellemetlen érzéseitől – filozófiai rendszert épített magában, amely a csendes fogadtatás ellenére a modern tudományos szemléletmód, a pozitivizmus alapjait fektette le. Kimondta a célt, hogy az ember boldogulására kell használni a tudást és a tudományt. A Comte-i alapokat a születő művészeti irányzat is átvette. Erről is olvastam anno, amikor kutattam a heliogravür fényérzékeny zseléjének eredeti receptjeit. Ugyanis a fényképezés őstechnikája eredetileg nyomtatott grafikai technika volt. Az egyre gyorsabban és nagyobb példányszámban kinyomott újságokba szerettek volna illusztrációkat helyezni, és ehhez a fényérzékenyítés eljárása kapóra jött. A fotó önmagában nem zavart sok vizet, hiszen egyesével lehetett csak képeket készíteni általa. A szabadalmát is ingyenesen hozzáférhetővé tették, senki nem akarta megszedni belőle magát. Viszont a heliogravür akár százezres mennyiségben is készülhetett, ahogyan a kor elsődleges nyomtatási technikája, a litográfia. Egy hatalmas különbséggel: utóbbiról tudták, hogy kézművesek készítik a nyomtatott képet, esztétikussá, értelmessé teszik, és az valamilyen üzenetet hordoz, célt szolgál. Ugyanakkor a fényérzékenyített nyomóforma egy valóságos látványt hoz létre és ez alapjaiban más eset, mint az alkotott kép. Erről tudtató, hogy az, ami látszik rajta, az hiteles, valóságos. És bár lehetett volna manipulálni, elferdíteni a valóság igazságát a kép igazságára, a cél mégis az volt eleinte, hogy a kendőzetlen valót mutassák meg általuk.

A sajtó így talált igazolást önmagának, így vált a valahanyadik ellenőrző hatalmi ággá. Minden ésszel felfogható, leírt híradás mögé egy hitelességet adó és érzékelhető megtapasztalás képe került. Logikusnak tűnt a dolog, pedig akkor még nem olvastam az agy nyelvi-gondolkodási rendszereinek felépítéséről, így arról sem, hogy Comte többedmagávali beszélgetése és az ész és érzelem együttes hitelesítő képessége ugyanaz a neurológiai alapállapotra 2 példa. Az agy több útvonalon (mául mondva: több algoritmikus folyamat párhuzamában) foglalkozik egy problémával. Meghatároz nyelvileg, meghatároz az emlékekre támaszkodva, feltételez szándékosságot, véletlenszerűséget, modelleket futtat és bevonja az érzékszervi tapasztalást is. Mindezt villámgyorsan. A személy csak annyit észlel, hogy magában beszél magához (nyelvi-fogalmi értelmezés), vagy képiesíti a helyzetet (képzeli: a látóközponti jelek infopakkjait hívja vissza), esetleg illatokat, ízeket és hangokat is érzékel (társ-érzékelések). Mindezt azért, mert egykoron nem volt idő arra, hogy tudatosan kigondoljuk a cselekvéseinket. Állatok voltunk (máig), és reflex-szerűen gyors döntéseket kellett hoznunk az adott helyzet valóságában, szubjektív mérlegelés nélkül. Viszont nőtt az agyunk, így volt időnk mélázni, fejlesztettünk hát új struktúrát a régi mellé. Kb ez volt az ősbűn (nem vicc, tényleg! ez az öntudatra ébredés).

*: lamellálni… hát imádom ezt a szót. Lamelle franciául lapocskát jelent, egy vékony, pici rugólemezt, tehát lamellálni annyit tesz, hogy valamin rugózni. Nade mennyire trendibb ezt így mondani… A ’legjobb szavak’ listámon ez a harmadik. Első a savanyúság, második a nincstelenek.

Szóval sok víz lefolyt a Dunán, mire a különböző szálakon szerzett információk összekapcsolódtak emlékeimben, hogy egy szélesebb képet rekonstruáljanak. Gandhiról olvastam a képző épülete elött, pedig akkor még fogalmam sem volt az 1970-es évek nemzetközi gazdasági reformtörekvéseiről… nade most már visszamenőlegesen érthető az az út, amin Gandhi a legnagyobbakat lépte. Nietzsche 150 évvel ezelőtti savpermet elmélkedése gyakorlatilag a mindenről pontosan tolmácsolta azt, ami ma a gond. Nihilistának mondták, miközben a világ vált körülötte nihilistává. Klasszika-filológusként ő tökéletesen tisztában volt az értékek létezésével, a minőséggel, a magaskultúrával (az ősök énekével és gondolkodásuk nyelvével). Lázadt a mindent felfaló nihilizmussal szemben, mert „mestere” Schopenhauer meglátásaiban időben figyelmeztette: az ember korlátok rabja, szabadsága nem terjedhet ki bármire. Elképzelt egy új embert, aki önmaga tudatosan javított, de alázatos verziója. Aki gyávaságában nem a múlt körülményeinek fogságában akar élni, hanem cselekszik és változik. Ahogyan elkezdett azonosulni teremtményével, folyamatosan annak világába ragadt. Mígnem egy reggelen megpillantott egy kocsist, amint szarrá üti fáradt igavonó lovát. Ez az értelmetlen kegyetlenség véglegesen Zarathustrához láncolta alkotóját.

Ahogyan próbáltam rendszerezni magamban a művészeti elveket, eszközöket és célokat, illetve a művészeti stílusok sajátos beállításait, előre nem sejtett módon azt az eljárásmódot alakítottam ki. Ennek segítségével pedig értelmezhetőek és megítélhetőek komplex modellek. Valóságos? Mi a célja? Mitől van? Szükséges? Jó, igaz, szép? HAMIS? Mi az érdeke? Tart valahova? Hova? Ez mind a realizmus szemléletmódjának része. Egy struktúrába integrálni mindent, ami valós, és a részletesség egyszerűségében látni a komplex valóságot. Szerencsémre belém nem az új tudásokat nevelték, hanem lehetőségem nyílt a régi egy speciális rétegét megérteni, ami most igencsak szépen kontrasztosítja az egykori varázslatos, modern jövő jelenbeli sivár ürességét.

de tripben van ez a pali

Érdekes módon akkor fogtam fel ezt az helyzetet, amikor többen megkérdezték, hogy miről fog szólni a „világvégés” könyvem. Nem akartam a manapság trendi választ adni (a kérdésre visszautalva kijelentéssé tenni azt) hogy ’hát a világvégéről’. Inkább gondolkodtam, ám mégsem tudtam megfogalmazni a választ. Miről fog szólni… hát… mindenről. :) Az egyszerűségében meglátható komplexitásról… Magam nem hiszek a szecialista hozzáállásban, a mai tudományosságban, amikor vannak valamilyen „szakértők” meg „ők, ott fenn tudják-ok”, és akkor ez az egész helyzet voltaképp arról szól, hogy elég, ha hallgatunk rájuk és tesszük a valamit. Mert ők értenek hozzá. Ez csodálatosan szép elképzelése a modernizmusnak és/vagy a tudományos gondolkodásnak, csakhogy időközben kiderült, hogy nem erre forog a világ. Tudományosság van, de a tudomány is érdekek alá van szorítva, tehát a tudományosság is ugyanúgy dezinformációk és félreértelmezések terepe lehet. Egyszerűen azért, mert nem egy kis autonóm világot alkot, ami alá van rendelve az emberiség működése, hanem – sajnos – csupán egy fakultatív szempontrendszer az emberiség számára.

És az sem mindegy, hogy milyen keretezéssel, milyen narratívában tesszük fel a megfelelő kérdéseket a várható kihívásokról és teendőkről. Komplex rendszerek esetében (és a hogyan kellene 8 milliárdnak élnie pont egy ilyen komplex kérdés) nem adható specializált válasz, mert minden függ az egyéni szubjektív döntésektől. Mindennek előfeltétele az adott egyének akarata, szándéka, értelme és más egyéb olyan szempont, melyeket a tudományos logika eleve kizár. Nem lehet 1-2 szempontot kiemelni és arra dohogni, mert az nem old meg semmi. Teszem azt nem lehet migránsozni, ha egyszer az itteni akkugyárak nyersanyagforrásai olyan országokból (kvázi) lopják ki a gyártáshoz kellő alapanyagokat, ahol ennek hatására elszegényedés lesz, nélkülözés, háborúk és elvándorlás. Lehet magyarázni, hogy az akkus kocsik milyen zöldek, de az elvileg vállalt CO2 kibocsájtáscsökkentések szerint 2050-től nem lehetne semennyi CO2-t kibocsájtani. Nem lehetne a ma ismert technológiákkal AUTÓT gyártani. És lehet éltanulónak lenni a napelemekkel kapcsolatban, de amíg használunk égetett téglát vagy betont, cementet, acélt, ameddig a Nyugat mindent kiszervezve gyártat le, addig ez csak szemfényvesztés. Tudományosas illúziókeltés. Önmagunk hülyének nézése. Természetesen nem arról van szó, hogy a tudomány hibás. Nem. Fontos eszköze az emberiségnek. Én többek között inkább azokra a pontokra szeretnék majd rávilágítani a Hübriszben, amelyek megmutatják, hogy tudomány és tudományosság között radikális különbségek vannak. És egy önámításba terelik a fejlett világot.

Ehhez kapcsolódik a másik gyakran nekem szegezett kérdés: honnan tudhatnék én bármitis a tudományról? Hiszen egy intézményelhagyó hobbista vagyok, különösebb társadalmi elismertség nélkül (társadalmi ugyan… mikroközösségi!). És ez ebből a szempontból így is van. De míg én hobbizgattam a képeimet, folyamatosan podcastokkal, előadásokkal, majd azok forrásainak elolvasásával töltöttem az maradék időt. A művészetek eleve a kultúra csúcsai, de maga a kultúra a társadalmi ismeretátadás egyik fontos módja. Így annyira nem ismeretlen terület megérteni mások gondolkodását és közvetíteni elgondolások között. 2020-ban a fél világ oktatása áttelepült az internetre, így nem volt nehéz sepciálisabb szakanyagokhoz hozzáférni. Illetve nagyon meglepődnének sokan, hogy egy könyvtár mellett lakni milyen előnyökkel jár. Például 600.-ért bármilyen magyarországi könyvtárban megtaláló könyvet át lehet kérni egy ilyen könyvtárba. És a 2000-2010 közötti könyvtárfejlesztési programok elképesztő mértékben bővítették a fordított és itthon is megjelent palettát. Ettől függetlenül minden olyan – magyar és külföldi – könyv, publikáció, cikk, ami már e-olvasóra is adaptálva van, az szintén valahol megtalálható a neten. Órákig tudnám sorolni ezeket a háttérsztorikat, de inkább majd egy videós anyagban összerakom valamikor.

Meg kell említenem, hogy nemrég volt a Hübrisznek egy 11 alkalmas, amolyan tesztelő előadássorozata. 2,5-3 órában ömlesztve az információkat olyanoknak, akik érdeklődéssel voltak a téma iránt, de nagyjából csak az előzetes bizalmuk volt meg irányomban, nem tudták, hogy pontosan merre fogok haladni. Az ilyen előadások előtt és után néha összeakadok valakivel, aki hasonló témával foglalkozik, és ez most sem volt másként. Belefutottam például egy ökológusba, aki azóta is talány számomra. Mint általa megtudtam, az ökológia ma teljesen fakultatívan tanulható és használható tudáscímke. Tehát ha valaki ökológus-szénipari mérnök, akkor ezt senki nem érzi ellentmondásnak. Holott ez olyan paradoxon, amelyet így nem lehet értelmezni, valamelyik hiteltelen. És rendszerint az újhullámos tudás, az ökológia veszít. Sokan nem tudják, hogy a „világvégetudomány”, az ökológia eredetileg arra jött létre, hogy környezettudatos, környezetkímélő, fenntartható és ilyen hangzású szempontoknak megfelelő tudományággá alakuljon. Hiteles és alapos tudományággá, amelyet különböző természettudományi és humán területekről érkező kutatók, szakértők, gondolkodók idevágó meglátásait gyűjtötte egybe. Ebből adódóan az első hazai ökológus szakértők NEM ökológusok voltak, hanem például filmrendezők (Lányi András). Ők voltak azok, akik nekiveselkedtek feldolgozni az információkat egy új tudományággá. Vagy egy másik, inkább negatív példa a szaktudás-ellentmondásra: az egyik top „kihalásszakértőnek”, „jövőkutatónak” nincs ilyen irányú végzettsége. Egy írországi fogászatot menedzselt korábban és csak pár éve tért haza. Azóta showmankedik és sokkolgat a témában (Stumpf-Bíró Balázs) egy elég felületes tudással, de látványom marketinggel és nyájassággal.

De akár vissza is kérdezhetnék: a kedves olvasó honnan tudhat bármitis az egész tudományról? Ő honnan tudja eldönteni, hogy mi igaz és mi helyes a hallott, olvasott, megszerzett információk közül? Hogyan látja a széles képet és hogyan ítéli meg, hogy abból mik azok az információk, amelyekre támaszkodhat? Mert nekem ebben több, mint 250 idézett forrás és 5 év volt a segítségemre.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy a Hübrisz érdekes lehet másnak is, akkor nyugodtan vigye hírét. A tervek szerint az év vége körül fog megjelenni (de még semmi biztosan nem tudok mondani). Hamarosan elindul a könyv saját Facebook oldala, amely a megjelenésig videókkal, érdekességekkel és meglepő információkkal fogja szórakoztatni a publikumot. És nyugi, nagyon igyekezek majd, hogy egyszerűbben, érthetőbben és rövidebb mondatokban fogalmazzak majd! ;)

Ez van most, a rajz kicsit pihen, én meg léptem könyvet írni!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

gépátalakítás

Mindig úgy hittem, hogy Stephen King ’Az’ című regénye, melynek angol címe ’IT’ (mint ugye az angolban semleges nemű ’ő’ névmás), és főgonosza egy szadibohóc, aki gyerekeket húsdarál le, valójában nem az ismeretlen lényre utal, hanem az Áj-Tí-re, azaz az information technologies-ra.

Illetve, azt is pár éve értettem meg az egyik Family Guy (leánykori címén Családos Csóka …hagyok időt) részből, hogy az útmenti csatornából szemező King karakter valójában nem lehet más, mint Pipinaci, a hobohóc, ahogy Peter Griffin mondaná! (az erősebb idegzetűek megnézhetik itt Pipinacit)

Minderre pedig azért jöttem rá, mert egy egyszerű hétköznapon köhögést kezdtem hallani a számítógépemből. A burkolatát leszedve azt vettem észre, hogy a három hörcsögből - amik hajtották a masinát -, az egyik mumifikálódótt testét már csak társai pörgették a kerékben és nagyon a végét kezdte járni a verkli. A jelenet valahogy így nézett ki:

Bizony, elsuhant az a pár év, ameddig bírta a kompjúterem, így nekiláttam, hogy ismereteket vegyek ki az internetbúl, hogy milyen is ma egy jó gép. Persze, ez a lépésem kb 1,5 óra után kudarcba is fulladt, mert mára szinte teljesen érthetetlen bonyolultságúvá alakult a számítástechnika, szóval ’b’ tervként megkértem pár mensa-s kispajtásom, hogy segítsenek már és puzzlezzenek össze nekem egy megfelelő, időtálló gépet.

Meg is hozta a futár az új PC-t (mivel 2 évnél tovább szeretném használni, így az IElöregítéses gépek nem is merültek fel), kicsomagoltam, elmorzsoltam 2 könnycseppet és 11 hónappal később neki is kezdtem a bekötésének. Ugyanis kicsit elfoglalt voltam közben és egyszerűen nem mertem belevágni egy ilyen műtétbe. Mert ugye, ha egy usb-t is megmozdít az ember, arra ráérez az egész hóbelebancz és direkt bonyolultabbá válik minden. Így volt ez akkor is, amikor az asztal burkolatát szögeltem vissza és véletlenül sikerült az egyik vezetéket is megpatkolni, mire a 8 USB csatlakozóból 6 azonnal meghalt, így kettőn keresztül fürcsiztem a netes adattengerben pár évig. Persze, el lehetett volna vinni szervízbe, de annyira égő volt a dolog, hogy hozzászögeltem egy számítógépet egy asztalhoz, hogy inkább ettem a főztöm.

És, persze, most is így lett!

Már a kábelek összekötögetésekor feltűnt, hogy mennyire más minden vezeték csatlakozója, de jóhiszeműen ekkor még csak azt hittem, hogy azért, hogy egyszerűbb legyen összekötni a gépet. Valami szilikonvölgyi esélyegyenlőségi project keretében minden csatlakozó és kábelvég más, mint a gyerekeknek szánt piros-négyzet, kék-kör, -sárga-háromszög bedobós esetében. Napersze! Nem. Nem ezért ilyenek a vezetékek, hanem „technológiai okokból”. Ugyan, ezeknek az okoknak a javát soha nem fogom használni, de azért legyenek ilyenek, ne miattam álljon le a fejlődés a bolygón. Kicsit az az érzésem volt az összeszerelésnél - miközben 30 méteres kábelköteget gyorskötözőztem össze -, hogy olyan ez az új gép, mintha egy űrhajóval a Marsra is el lehet jutni, de mi csak a Holdig szeretnénk vele elmászkálni.

Az új rendszerprogram, friss Photoshop, lóméretű videokártya és hasonlók a helyükön, minden mindennel IS összekötve. Na, és ezen a ponton akadt meg az örömöm, ugyanis azzal nem kalkuláltam - mert miért is kalkuláltam volna -, hogy minden egyéb régi. Azaz a monitor. Öreg, nemjó, mindenrosszbenne, ami eddig teljesen megfelelő volt. Egyből pittyegett is… mit pittyegett, kiröhögött hangosan a Photoshop, hogy ugye ezt nem gondolom komolyan?! De, én úgy gondoltam, csak nem sejtettem.

Na, hosszas egy-pont-szugerálások után leltem egy átalakító konzolt az elektronikus hulladékgyűjtő pakkomban, és hát pont az kellett a vezeték egyik végére. Lebutítottuk a csúcsminőséget kellően elégre. Aztán találtam még egyet egy számítástechnikai boltban, és így lett a vezeték másik végére is egy megfelelő átalakító, így már láthattam is, hogy mit csinálok. Persze, a programok időnként még összemosolyognak, de legalább nem hangosan.

Amúgy a legnagyobb meglepetés - számomra - az volt ebben, hogy a régi konstrukció és az új között főleg az a különbség, hogy minden nudli dolog után fizetni kell. A kígyó a farkába harapott, amikor egy korábbi Word dokumentumot átmásolva (ráadásul a Realizmus. - a valóság természete már megírt dokumentumját) a rendszer kiírta, hogy a gépen található Word Alap 1.0-ás verziója nem tudja maradéktalanul megnyitni, mert korlátolt. „Lehet, hogy bizonyos elemek hiányozni fognak a szövegből!”, amit én úgy képzeltem el, hogy viccből az ’a’, ’é’ és ’s’ karaktereket nem tudja a sok évvel fejlettebb program megnyitni. „Havi díjban vásárold meg a programot!”, jött az újabb világmegváltó Microsoft üzenet. Na, felléptem a WORD Wájd Webjére, és ott mi fogad? Hát az, hogy ez a világ legismertebb és legkedveltebb, sőt legjobb szövegszerkesztője. Igen? És a saját gyártótok rendszerprogramjába meg azt sikerült beírnotok, hogy nem tudjátok a dokumentumait megjeleníteni? Nagyon leleményes, gratulálok!

Nembaj, őrizzük meg a méltóságunkat, meghát a világ változik, a levegőt is lízingelni kell lassan, így összeshoppingoltam minden szükséges cuccot, ami még hiányzott, és lett egy elég tühtig kis vas. Meg is lepődtem, amikor váratlanul a szobába léptem, mire ő hirtelen felugrott az asztal tetejére:

De, hogy miért volt erre annyira nagyon szükség? Egy következő posztban megosztom azt is! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

Egy kicsit offtopic, de gondoltam összeírom, hogy miből is áll a selfmarketing manapság a kulturális életben. Na, nem a GDPR faxnizás késztetett erre, hanem inkább az, hogy elkapott az a bizonyára másokban is gyakran előtörő érzés, hogy teljes erőből megy az egy helyben topogás.

De mindez olyan kifinomult trükkök hatására, melyek - szerintem - egyedül a marketing osztályokon tűnhetnek jó ötleteknek.

Az egyfős menedzsmentnek vannak előnyei és hátrányai. Az előnye, hogy lehet közvetlenebb, konkrétabb módon kommunikálni, lehet merészkedni és tesztelgetni, mert nagyot nem lehet bukni vele. A hátrányai viszont, hogy egy főnek az ideje véges, és a mai álomvilágban mindenki ahhoz van hozzászokva, hogy ömlik az info, a kép, videó, gif, stream, történet, blog, írás, insta, stb. a telefonra, mailfiókba, vagy minden létező mütyűrre. Persze, ezek töredékét nézi csak meg mindenki, mert egyszerűen sok. Viszont a tartalomelőállító oldaláról meg muszáj tolni az anyagokat, mert könnyen lemarad a versenyben bárki… illetve nem, mivel nincs verseny. Esetemben csak arról van szó, hogy minél szélesebb körbe lehessen eljuttatni a hírét egy kiállításnak, azaz, egy szolgáltatásnak, történésnek vagy bármi olyasminek, amit valaki valamilyen szempontból értékesnek/érdekesnek, tehát relevánsnak tart és reméli, hogy más is.

egyszer réges-régen, amikor még volt vége a Google találatoknak

A posztolgatások és állandó kalibrálás mellett feltűnt, hogy mintha valami nem teljesen működne a Google kereséseknél, illetve a Facebook is megvariálja a dolgokat. Ráadásul a technológiai cégek is rendre a saját rögeszméik szerint variálják a szabványokat, fittyen hányva a fogyasztói igényekre. Nem világmegváltó észrevétel volt, szimplán csak elgondolkodtam, amikor magától tűnnek el FB követők, amikor kiküldött meghívók sohasem mennek el, de a rendszer visszajelzi, hogy már reagált is rá a címzett és hasonlók.

Vagy amikor keresek, böngészek valamit Google-lel (nem ugye a Google-BEN) és korábbi találataimból látok egyre statikusabb válogatást, mivel azokat inkább előresorolja a kereső, pusztán azért, mert azokon már jártam egyszer.

Volt több vitám is informatikusokkal (akik a racionalizmus pápáinak érzik magukat, de a sót meg a cukrot már nem tudják ízről megkülönböztetni) arról, hogy jó e az algoritmusokra ennyire ráfeszülni. Olyan képletekre, melyek alatt „olyan megengedett lépésekből álló módszert, utasítás(sorozato)t, részletes útmutatást, receptet értünk, amely valamely felmerült probléma megoldására alkalmas”. Ahogy a Wikipédia írja. Mert anno úgy indult, hogy a számítógépek működéséhez kellettek az algoritmusok, kiszámolni bonyolult műveleteket, eredményeket találni bonyolult folyamatokra. Aztán most ott tartunk, hogy a számítógépek algoritmusok segítségével az emberi viselkedést, akaratot, ilyesmiket szeretnék „könnyebbé tenni”.

De mi ez a könnyebbség? Merthogy minden startup könnyebbé szeretné tenni a VILÁG életét, holott az szerintem pontosabban leírja a gondolataikat, hogy inkább a siker eléréséért éppen nem könnyíteni szeretnének másokon, hanem másokon szeretnének, könnyíteni. Úgy értve. Anno, amikor még nagyon gyerekcipőben járt a net, akkor a böngészés egy kapu volt a világra, de nem szűkítette azt össze (hogy a mai véleménybuborékokat ne is említsem). Szörfölni lehetett a neten, hogy idebiggyesszek egy akkori kedvelt kifejezést. De úgy veszem észre, hogy a felgyorsult életmód és a hírfüggési paranoia kapcsán is, ma inkább tartalom előállítás megy, tényleges tartalom nélkül. Valahogy fontosabbá vált beszélni akármiről, minthogy egyáltalán legyen valami, amiről beszélni lehet.

Mi a különbség ma egy ember nagyon saját - és ebből adódóan - csonka világába zárkózottsága között, és a között, hogy ezt tudtán kívül sok-sok algoritmus szabja rá. Aki begyepesedik a saját univerzumába, az abban teljesen el is van. Régen érték volt nyitottnak lenni és kíváncsiskodni, tudást szerezni és ezek az értékek tartották féken a begubózást. Most meg látszólag teljes a nyitottság, mégis magától, a kommunikációs csatornák alapműködésétől gubózik be mindenki.

minek írom ezt a sok hülyeséget?

Ugye, kiállítás szervezésben vagyok épp, és megint szembesülnöm kell azzal, hogy nagyon nehéz hírét vinni a dolgoknak, mert ha értesülnek is róla bárkik, az alapvető passzivitás uralkodik mindenkin. Legtöbben nem akarják telekoszolni a hírfolyamaikat vagy, hogy valamelyik ismerősük megmorogja őket a kéretlen tartalom kapcsán. De azért a ’melyik kutyusra hasonlítasz?’ játék eredményét legtöbben kiteszik és a ’szív vagy like, te kinek szurkolsz?’ jellegű tartalomgeneráló posztokra is mindig van idő, energia. Ilyen struktúrában, mint a szocmédia (nem a kádári, hanem a Zucki) és a mindent leuraló fizess, ha élni akarsz modelleknek köszönhetően gyakorlatilag komoly költség nonprofit dolgokat hirdetni. Egyfelől nincs olyan, hogy nonprofit, hisz valahol munka végződik, így valamit biztosan termel, profitál, másfelől meg van nonprofit, amikor pl valaki maga finanszírozza a saját kiállítását a keretektől, meghívóktól, munkától kezdve minden téren.

Nem sírni akarok, csak fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy a kb 10 év alatt teljesen megvariálódott médiafogyasztás és merketing kommunikációnak hála, ma a nem óriás vagy középcégeknek csak nagyon nehéz egyáltalán eljutniuk és hírt adniuk magukról. Nonprofitoknak, kulturálisaknak meg szinte lehetetlen. 2008-ban egy kiállítás beharangozója abból állt, hogy készültek meghívók, talán pár plakát, volt még az anyahonlapja a helynek és egy másik az illetőnek és ennyi. Az emberek szóltak egymásnak.

Ellenben ma minimum kell lenni 3 héten át csak a facebookon legalább 3 napi posztoknak (9db), eseménynek saját tartalommal (7db), egyéb kiegészítőkkel (5db). Persze, blognak is kell mennie (6 bejegyzés), hiszen az más közeget fed le. Anno hülyének tartottak, hogy minek írok hosszas blogbejegyzéseket, meg számolom a grafithegyeket. Hát pl azért, mert amikor újat kell mondani, akkor el tudom mondani, hogy tudták, hogy egy m2 rajzon úgy 52-54 0.3-as grafithegynyi rajz van? Vagy pl el tudom mondani - de tényleg, mert kiszámoltam, és át is ellenőriztettem egy antikváriussal -, hogy:

1db 0.3-as grafithegyben annyi szénatom van, mint amennyi CO2-t átlagosan kifújunk 1,69 másodperc alatt! -és ez tényleg így van

Máris jobb nem? Ja, megigen, hogy minek küldök ki papír meghívókat, miközben az egy csomó pénz, a posta is rizikófaktor, meg ilyenek, holott elég lenne csak mailben vagy - ha már van -, akkor hírlevélben. Na persze, amikor elég lenne erre annyit mondani, hogy egyszerűen egy meghívó szebb, igényes bélyeggel, stb. De azt még hozzá lehet tenni, hogy egy GDPR beúszása, és huss hírlevelesek 70%-a. Mert majd jól megnézik facebookon a híreket, nem iratkozik fel senki még egyszer. Fárasztó, hiszen az egész napos alibimobilozás után még 3 kattintás kellett volna...

Így marad az, hogy 32 platformon 75 különböző anyagot kell előállítani, hogy annak is tessen és értesüljön az újdonságokról, aki mindegyiket nézi, és az is, aki csak egyiket. Pedig ehelyett lehetne rajzolni is.

mit lehet ilyenkor csinálni?

A kávézáson kívül mondjuk megkérni mindenkit, hogy ha teheti - és tartja elég jónak a tartalmakat -, akkor mindig likeolja, ossza meg a a posztokat, olvassa a hírleveleket (miután feliratkozott rájuk), ügyeljen arra, hogy a neki tetsző vagy számára fontos dolgok mindig a látóterében legyenek. Nem kell izgulni, nem fogja elárasztani ismerősei falát a tartalom, mivel az ő megosztásai is szűrődnek.

De ez a konkrétabb és közvetlenebb tartalomfogyasztás sokaknak rengeteget segít közvetlenül is és áttételesen is. Minőségi szelekció alakulhat ki, illetve azok, akik minőséget próbálnak létrehozni, gazdag visszajelzéseket és eredményeket kapnak, így fejlődni tudnak.

Röviden: megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

És még mit lehet csinálni a hírlevélre regisztrálás, facebook likeolás és blogolvasáson túl?

Lehet ideírni egy humorosabb sztorit, amit ilyen morgó-borgó bejegyzéshez tartogattam. Karácsonyra megvásárolták ezt a képem:

Ez ugye egy hármas kép 3. része, de nem is ez a lényeg, hanemhogy a 2 ünnep között felugrott a cset és a tulajdonos elmesélte a naaaagy premierjét a rajznak:

- Helló Pali!

- Szasz!

- Egy vidám sztorival szórakoztatnálak! Tegnap nálunk jártak rokonaink, és az egyikük ránézve a képedre azt kérdezte, hogy ”Ezt te festetted?”

- :) És mit mondtál rá?

- Hát mondtam, hogy nem, hanem egy MŰVÉSZ.

- És?

- Hát erre elkezdett húúúúzni, hogy „de hát ilyet te is tudsz! Jól megfolyt a festék, nem volt valami ügyes az a festő…”

- :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

anekdotázgassunk

Nekem a legszórakoztatóbb a kiállítás körül azok az anekdoták voltak, melyeket menet közben hallottam vagy mondtak nekem. Úgyhogy most következzen egy kis csokor ezekből:

1# - szállítók Sly és Madonna
A kiállítás rendezésekor a képszállítókkal nem találkoztam a felpakolásnál, mivel én a kiállítótérnél vártam őket. Amikor megérkeztek, akkor egyből jött a sok kérdés, mivel nem voltak letakarva a képek.

- Ezek rajzok mind?
- Igen, rotring rajzok. - mondtam én
- És az egyiken azt jól láttam, hogy a Sylvester Stallone van? A fiatal? - kérdezte az egyik szállító, utalva a Hypnos&Thanatosra. 
- Nem, az egy ismerősöm, de tényleg hasonlít a fiatal Sly-ra.
Mire közbevág a másik szállító:
- Az hagyján, de egy másik képen a magyarpolányi Fájdalmas Szűzanya van! - a Melpomene-re mutatva

2# - minden narancs narancs, de nem minden narancs a narancs
Érkezett az egyik szavazócetli hátán egy üzenet, amely olyan elismerés, melyet mindig jó kapni.
„… Ameddig nem láttam az Utolsó narancsos képed, addig nem is tudtam hogy néz ki a narancs. De komolyan, sosem figyeltem meg.” :)

3# - vagy amikor pár szóba minden bele van sűrítve
„Hát Pali, nem gondoltam volna!”

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvasói levelek

Egyik ősrajongóm küldött fiókjában kallódó képeket, melyek létéről bár tudtam, már régen elfelejtettem, hogy vannak.

Ennek apropóján ez a poszt kifejezetten azon kritikusoknak készül, akik általában úgy jellemezik a művészeti alkotások készítőit, hogy 'xy munkáin látszik zw hatása' és hasonlók. Van ilyen hatás, de - szerintem - fölösleges akkora szerepet tulajdonítani nekik, mint amekkorák azok valójában.

Mert például ha valaki ismerőse napelemet szereltet a házára egy csapattal, és mesél erről a barátjának, aki szintén már gondolkodott a dolgon, csak még nem valósította meg, akkor, ha ő is megcsinálja, akkor sem jelenthetjük ki, hogy ő annak a barátjának a hatására szereltetett, amúgy egy másik csapattal napelemet a tetőre. Ez is kb ugyan ilyen dolog.

a bőrkabátos alakot kell figyelni!

De ha valaki közvetlen hatásokat keres művészetembe, akkor tudok olyanokat is mondani: Például ott van a Tökéletes trükk című film, ami a művészet lényegét címéhez mérten dolgozza fel. Minden szó, ami elhangzik benne, az értelmeztethető a rajzolásra is. Nekem nagyon sokat számított anno, hogy láttam (köszönöm ugyanazon ősrajongómnak, hogy figyelmembe ajánlotta), és majdnem a Hellens először The Tricks of Magicians' lett, persze teljesen más képekkel (...de majd a 2. kiállításkor visszatérünk erre!).

Vagy másik hatásként lehetne mondani a Turandot-ot is, melynek kitűnő belső gazdagsága minta a rajzok készítésénél is.

Sorolhatnám még, ha lesz rá érdeklődés (kommentekben, rajongói levelekben vagy rólam elnevezett újszülöttek formájában :) ). 

A lényeg annyi, hogy akkor szokás másolni, átemelni elemeket előképekről, mások ötleteiből, amikor a fejlődésben megakad a művész. Ilyenkor nem jön az ötlet és hajlamos - a belső pánik elkerülése miatt is - arra, hogy gyorsan valamibe belekezdjen és ekkor szokott lemásolni egy korábbi ötletet. Ez nem jó dolog, de az sem, ha olyan dolgokra égetik a "másolat" pecsétet, amelyekre nem lenne szabad, melyek újak és frissek és nyomokban - amúgy - hasonlítanak előképekre is. 

mindenki örül, mosolyog, csak a komoly lány feszül a háttérben

+1: amúgy elég kemény, hogy a magyar wikipédiás poszt Sándorfiról olyan képpel van illusztrálva, amin én is rajta vagyok! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a mindennapos daráló

Már korábban említettem, hogy van egy bizonyos ’one-man -and-a-woman-show’ hangulata a kiállítás összerakásának és egyben a rajzok készítésének, előkészítésének. Koordinálni a facebookon történő dolgokat, minden lehetőségre rámenni, hátha tudna valamit adni a kiállításhoz, egyeztetni, intézni a különböző dolgokat, és persze rajzolni a kikerülő képeket.
Kávé és Fanni nélkül (nem prioritási sorrendben írtam) nem is nagyon működne, mert tényleg rengeteg a teendő és óramű pontosságra kell törekedni mindenben, mert tuti, hogy nem sikerül tartani az időbeosztást, de minél inkább próbáljuk, annál kisebb pánik kíséri végig a folyamatot.

Valahogy így lehet leírni ezt az állapotot:

De nem meséltem eddig olyan meglepő részleteiről a szervezésnek, melyekbe bele sem gondol az ember, mielőtt belevágna.

5# a posta nem nagyon tud számolni
Mivel nagy bélyegfetisiszta vagyok, egyértelmű, hogy amikor csak lehet, bélyeget veszek a levelekre. De azt sokan nem sejtik, hogy a postákon már csak pár debil bélyeg kapható. Ha valaki szeretne szépet, igényeset, annak bizony neten, egy röhejes felületen keresztül kell rendelnie a központból. Én már régi vevő vagyok, de amikor olyan bélyeget kapok, amin a 100-as csomagra rácementálódott a befőttes gumi, akkor igencsak el szoktam gondolkodni.
De nem is ez a legfurább a mi postánkban, hanem azok az apró dolgok, hogy az értékjelölés nélküli „belföldi” bélyeg gyakorlatilag egy kisebb csomagot is célba tud juttatni, míg, ha valaki venne rá matricát, akkor 115.- helyett simán 315.-ért menne el ugyan az a levélszerű csomag.

De van azért előnye is: a postai dolgozók arcról megismernek és ájuldoznak, ha meglátják, hogy levelet hozol feladni, mert akkor biztos, hogy nekik is új bélyeggel érkezel.

4# az élet csak egy virtuális teljesítmény
Van a Harcosok klubjában az a rész, amikor hősünk mászkál a szobájában és megelevenedik körülötte egy IKEA katalógus, ahogy üres életének vásárlással akar tartalmat adni.
Na, ilyen van! Szerencsére nem lapra szerelt cuccokkal, hanem olyan értelemben, hogy te magad harmad-negyed rangú leszel az életedben, mivel minden arról szól, hogy frissíteni, leblogolni, dokumentálni kell a showbusiness jegyében. JÓ ESETBEN 8 órát rajzolok, amit másik 6-ban „feldolgozok” a netre. Evés-főzés közben, Walking Dead közben, sétálás közben is a ténykedésről beszélsz, azon agyalsz.

De van azért előnye is: nem zavarnak a nappalok és az éjszakák, mert szép, kék, ledfényhez vagy szokva.

3# a facebook szinte mindig az ellenséged
A facebook sokmindenre jó, éspersze hasznos is, de néha az az érzésem, hogy olyan, mint a netes mém szerint a Tigáz, egy állam az államban, azaz egy internet az internetben. Éppen csak lebutítottabb, átláthatatlanabb és direktebben manipulált rendszerrel.
Amikor sok munkával összerakok bármilyen frissítést, akkor mindig kell számolnom azzal, hogy a facebook viccből át fogja állítani/szabni/élesíteni/torzítani. 
De pl ugyan ilyen az is, hogy eseményképet 1920x1050 pixelben kéri feltölteni, de módosítani már 784x295-re lehet csak. Aki még nem csinált ilyent, annak ajánlom figyelmébe az események ajánlóképein a levágott fejtetőket és állakat, mert a fura képcsonkolások ezért alakulnak ki!

De van azért előnye is: mindenért a facebook a felelős, te semmiért! :)

2# felejtsd el az alvást
Egy egysoros, este érkező mail arról, hogy másnapra be kell iktatni egy 1 órás valamit olyan folyamatokat tud elindítani, aminek hatására biztosan 3 órát kínlódsz, hogy elaludj. Persze, egyszerűbb lenne aznap még elvégezni a nemalvós időben azt az 1 órát, de sokszor ez abban a pillanatban nem jut eszedbe.

De van azért előnye is: 23:00 és 3:00 között minden műsort megismersz az aligátorfiúktól kezdve a világháborúk összes titkán át (színesben!!!), egészen a drogfüggőség és baleseti sebészet tárgyköréig. És örülsz, hogy hajnalban már nem jósolnak és küldenek a tv-n keresztül pénzspirált, mosógép fűtőszál segítségével.

1# a keretező egy kihalt szakma
A legsúlyosabb! 1 napot szántam a megfelelő keret és keretező megtalálására, de 4 lett belőle. Gondosan kiírtam 8 címet netről és elmentem hozzájuk… majd írtam újabb 5-nek mailt… majd újabb körben megint 5 újabbhoz elmentem… majd - totál elkeseredve - a maradék 4-hez is.
22 keretezőből természetesen az utolsó lett a befutó. De te jó ég, milyen volt a többség! Volt, aki minden mondata előtt vihogott kicsit, és így kellett beszélni vele. 8 helyről még mindig várom az árajánlatos maileket. Sőt, volt olyan is, aki szerint nem kell passepartout a rajzok köré, mert jobb, ha a keret hátlapja nekipréseli az üvegnek a rajzot. 
Rájöttem, hogy fölösleges mondani, hogy te milyen keretfára gondoltál, mit szeretnél, hiszen a keretező biztosan lehülyéz és/vagy lesz*rja, hogy mit akarsz, mindent megmutat, és úgy tesz, mintha nem hallotta volna a „fekete, klasszicista keret” szöveged. Ilyenkor aztán az 5. modern, rózsaszínes-arany keretnél már olyan komikus a szitu, hogy csak kívülről vagy képes szemlélni magadat a boltban, és úgy tűnik, mintha egy igazi eszelőssel beszélgetnél.

De van azért előnye is: amikor végül megtalálod a megfelelő keretezőt, akkor az visszaadja a világba vetett hitedet!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nem mindennapi bókok

Egyik kedvenc elismerésemről még nem is írtam itt.
Kb egy évvel ez előtt, amikor a Perfect Chaos Tattoo-ban satírozta Gero a szigetelőszalagjaim a karomra, akkor a nap végén beugrott Szabi is, a szalon főnöke. Mivel már lazább volt a hangulat (december 22-e volt), elkezdtünk beszélgetni, és Szabi első kérdése az volt, hogy „És te mivel foglalkozol?”

- Kreatív tanácsadó, rajzoló vagyok, de van egy nyomdaműhelyünk is.
- Elég jól rajzol. - vetette közbe Gero
- Igen? Mutasd már miket csinálsz! Ha majd jössz legközelebb hozzál már valami rajzod! - kérte Szabi

Mire én reflexből mondtam, hogy hát fent vannak a honlapomon a rajzok, írja be, hogy gellerfipal.com, és akkor ott a galéria alatt.
Na, Szabi odapattant a géphez, beírta, majd egy kis csend után felkiáltott, hogy „Ez te vagy?!”.

- Adrián! Gyere már! A srác az, aki tudod azokat az állat [nem mint kutyás] rajzokat csinálja!

Adrián besiet a gép mellé, mire Szabi megint felkiált, „Tudtam, hogy az a csaj kamuzik! Hát nem tudott mondani semmit a rajzairól. De akkor ez te vagy!”

Mikor rákérdeztem, hogy milyen csajról van szó, Gero csak annyit mondott, hogy „figyelj, ez jó lesz!”, szóval akkor megtudtam, hogy volt náluk egy csaj úgy fél-3/4 éve, aki a tetoválás közben megemlítette, hogy ő amúgy szintén rajzol. És Szabi nála is egyből kérte, hogy mutasson munkákat, mire a lány elővette a telóját és a honlapomon a galériához navigált. Ment is az ájuldozás, a lány meg fürdött az elismerésekben, de semmit sem tudott mondani a rajzokról, csak annyit, hogy azok ceruzával készültek.

Szóval így történt, hogy az egyik legjobb bókot egy ismeretlenségbe burkolódzott lánytól kaptam.

És akkor mellékletnek álljanak itt a srátzok munkái:

Szabi

Gero

Adrián

Lehel

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a Hagymás csendélet, avagy a kép témája

Nem mindenki szeret képeket vásárolni. Nézni igen, több kép látványában elmerülni (ők a megrögzött kiállításnézők :) ), de nem tudják, hogy mi lenne az a téma, amit egy, önmagában lógó képnél szívesen nézegetnének éveken át. Rosszabb esetben nyomtattatnak vászonra valami patternt, stockphoto-t vagy egy poszter képét és azt rakják ki a falra. Sokszor olyan áron, aminél kicsivel többért (és tényleg kicsivel többért!) egy eredeti rajzot is vásárolhatnának. Valójában mindig a téma a gond. Nem az, hogy illeszkedne-e a leendő környezetébe, hanem hogy mi lehetne olyan dolog, amit egy ’műalkotásban’ lehetne önteni.

Én ilyen beszélgetésen mindig mosolygok, majd mondom, hogy ha olajos halat, koszos autóizzót, festékes kartonlapot és hasonlókat lehet, akkor szinte bármit.
És tényleg!

A téma ugyanis nem egy fontos dolog ebből a szempontból. A vizuális élmény az, ami igazán számít. Amikor hazatér a tulajdonos és meglátja a képet, kicsit elidőz a képet nézegetve, vagy hétvégi délután mellette kávézik, és hasonlók. Ez számít és ezért több egy eredeti - például - rajz egy falipolcnál, hiszen annak létezésén és létének látványán nem szoktunk tűnődni, illetve egy poszter esetében - ha nincs benne meg az eredetiség és/vagy egyediség - sem nézünk már rá egy-két hónap után, mert ’megszokjuk’.

Egy - számunkra - jó kép valójában társ. Azt szemlélve a gondolataink szólalnak meg, fantáziánk indul be, vagy meg tudunk általa pihenni.

Az egyik kedvenc megrendelésem az volt, amikor egy pár hölgy tagja az évfordulójukra szeretett volna valami különlegesebb dolgot ajándékozni barátjának. Úgy különösebben nem hiányoltak semmit életükből, az évforduló programja is egy 3 napos hosszúhétvégézés volt, finomságokkal, borral, gyertyákkal. De azért szeretett volna egy emlékhordozót is ajándékba adni.

És hallott rólam, közelebb érezte magához a realista látványvilágot és megbeszéltünk egy találkozót. Kicsit meg volt illetődve, mert valahogy „művészekkel” mindenki úgy beszél, ha vásárolni szeretne vagy kíváncsi arra a konkrét művészre, mintha egy földönkívülivel akarná felvenni az első kapcsolatot (és elnézve néhányunkat, ez teljesen megalapozott érzés, a Képzőn néha én is meglepő létformákkal futottam össze).

Nem tudta, hogy hogyan induljon el a beszélgetés, mert arra számított, hogy a ’Szeretnék egy képet!’-re én úgy fogok válaszolni, hogy ’És mi legyen rajta?’. Ezt a bizonytalanságot nagyon gyorsan észre lehet venni, és ebben az esetben is ez volt.
De számára váratlan módon én inkább azt kérdeztem, hogy miért szeretne képet venni (ajándékba, magának emléknek, csak úgy, támogatási céllal, stb), és mikor kiderült, hogy a kapcsolatuk ünneplésére, akkor mondtam neki, hogy hozzon legközelebb olyan tárgyakat, amelyek emlékek az eddigi évek kiemelkedő pillanataiból. 2 nap múlva ismét találkoztunk, és egy kis zsák cuccal érkezett, amiből pár dolgot - ami jól mutathat - kiválasztottam. És engem kicsit meglepve azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy sokat gondolkozott a múltkori alkalom kapcsán és eszébe jutott egy régebbi beszélgetésük párjával, amikor azt mesélte neki, hogy szerinte (a barát szerint) ő (tehát a hölgy) olyan, mint egy hagyma. Számos réteg van rajta, ami elszigeteli a külvilágtól, és aminek köszönhetően nem enged igazán közel magához senkit, és örül neki, hogy ő a kivétel lehet ebben, és ezt nagyon szereti benne, a sok titokzatosságot, azt, hogy ezeket csak ő tudja lefejteni róla és ez által ő láthatja meg az igazi lényét.
Majd a sztori végén megkérdezte, hogy nem lehetne egy hagyma is a képen?

Én nagyon megörültem, mert pár hónapja már agyaltam hagymákon, mert szépek tudnak lenni lerajzolva, és így most konkrétan lesz rá alkalom.
Úgyhogy 3-4 nap alatt el is készült a Hagyás csendélet, pár fej hagymával egy kopottas asztalkán, emlék borosüveg parafák és randihely szórólap kíséretében.

Úgyhogy nincs rossz téma (de van, de más szempontok miatt), tessék bátran rendelni extrém ötleteket. Hiszen biztosan jobban fognak kinézni egy realista rajzon, mint ahogy homályosan elképzelhetőek.

Sajnos annyira kellett vele sietni, hogy nem tudtam lefotózni, így nekem sincs róla képem… ilyen előfordul, ha a rajzos ’one man show’-ban tolja a marketinget! Szóval képmellékletként íme egy hagyma (írta Laár András verse):

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A (foto)realizmus hátránya

Egyik kedvenc pályázati élményem az volt, amikor 1-2 hónapos külföldi alkotóházas ösztöndíjat lehetett elnyerni, természetesen ellátással és költőpénzzel. Több helyszín is meg volt adva, melyek közül engem Helsinki és Párizs érdekelt igazán.
Az egyik fő szabály az volt, hogy sorrendben kell jelentkezni a helyekre, ha egynél több helyre szeretett volna eljutni a pályázó, azaz a leginkább vágyott helyet az első helyre kellett tenni, aztán a másodikra az az utánit, és így tovább.

Több kategóriában is el lehetett nyerni az ösztöndíjakat, volt fotó, festészet, grafika és szobrászat. Én természetesen a grafikán indultam, összeraktam a portfolióm, a kintlétemre tervezett programom és az adatlapom, és elmentem leadni az anyagot.

A helyszínen művészeti ágak szerinti csoportokba voltak rendezve az anyagok, és mondták, hogy mindenki 1 hét múlva jöhet vissza az anyagért.

Így is lett, tudva, hogy egyik városba sem nyertem ösztöndíjat, kicsit lehangolva keresgéltem a pakkom. Mikor már 10 perce, ötödjére néztem végig a portfoliókat - keresve a sajátom -, odajött hozzám az egyik szervező, hogy mi a probléma:

- Nem találja az anyagát?
- Nem, egy fekete spirálfüzetet keresek…

Ő is beszállt, a projectbe és együtt keresgéltük, majd pár perc múlva megszólalt a fotós portfolióknál:

- Nem ez az?
- De!
miközben belenézett és elkezdte lapozgatni:
- Véletlenül a grafikákhoz tették és az elbírálás előtt rakták a fotókhoz át, amikor belenéztek. Sajnos csak épphogy lecsúszott a Helsinki helyről, kár, hogy nem azt rakta azt jelölte az első helyre!
- De én nem fotókkal pályáztam! Azok rajzok a portfolióban. 
- … jaaa!

Szóval így. A 2 nagy tanulság az volt ebből, hogy 1., mindig oda kell írni 4-5 szinonimával, hogy a technika micsoda. Ez nálam most úgy néz ki, hogy ’0,3-0,7 rotring, ceruza, grafit fehér papíron’… ebből talán már nem lehet félreérteni. 2., hogy a képeken nem árt, ha feltűnik, hogy papír alapon van. 
(Ám utóbbival meg az a probléma, hogy ilyenkor rendre megkapom, hogy sándorfis, amolyan félbehagyott a kép, illetve, hogy szürrealista.)

Amúgy valahogy így néztem ki, amikor megtudtam, hogy fotók között bírálták el a pályázatom:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!