[Na, nem itt kezdődök ez a történet, ven egy előzménye! Ha még nem olvastad volna: KATTINTS IDE!]
Azt vettem észre, hogy van 4-5 olyan dolog (vagy 40-50), melyeket már régen le akartam zárni, de soha nem úgy alakult a helyzet, hogy menjen. Például voltak rovarpreparátumaim, de a tárlódobozaikat vagy alapanyag, vagy időhiány miatt nem tudtam eddig elkészíteni. Nem írtam még össze a legjobb filmek listáját, pedig csak ezt (ajánlókat) legalább 15x kérték tőlem, ahogy azt a menülistát sem csináltam meg, ami azokat az ételeket szedi össze, melyeket Fannival tudunk főzni (kb 300 ételből a lényeges 150), illetve bontva van alapanyag, főzési idő, típus szerint. Mindig is készítettem volna egy holdgömböt Fanninak, de nem vitt rá a lélek, hogy papírtágulást, ragasztó és festék összeférhetőséget meg ilyeneket kalkuláljak hozzá és összerakjam egy ex-földgömbre. Pedig már rég letöltöttem a Hold pontos felszínképét a NASA oldaláról. Megjavítani a Garuda szobromat, összeállítani, aranyfüstözni a bali táncosszobrokat, lefesteni a mechanikus ceruzáim csillogó részeit, csúsztatható lámpát készíteni a rajzállványhoz, meg még sok hasonló tennivaló.
Vagy volt egy 1 tonnás vágógépünk a nyomdaműhelyben, amit olyan drága volt bevinni a helyére, mint eleve megvenni. Na erről tudtam, hogy ki nem fogjuk vinni, mert annyira nehéz és nagy. Így viszont zavart a léte. És mivel novemberben meg bőven volt időnk, inkább szétszereltem és levittük a méhbe. Ez a pénz is jól jött (érdekes összefüggés: 0,8t vas = 38.000.-), a helyre is szükség volt és egy régóta húzódó történet végére lehetett pontot tenni. Korábban kinéztünk egy gépet, ami nagyon megtetszett és tipp-topp működött, de elvitték előlünk, így aztán egy kompromisszumos, de legalább könnyű példányt vettünk papírvágáshoz.
a tonnás Maxima legnehezebb 180kg-os darabja végre a földön (többi része már kipakolva)
Apránként elérkeztünk 2020 első évének fordulójához, amikor lett egy pillanatnyi szünet. És végül újra kitöltöttünk egy Year Compasst (bár átalakítottam járvány edisönre, szóval ez speciális eset volt). Egy ilyen évtervezés úgy néz ki, hogy először az elmúlt évben történteket veszi végig a füzet, legjobb dolgok, megbánt dolgok, amit többet soha, amit újra és hasonlók. Aztán ugyanezt a következő évre vonatkozólag is megválaszoltatja. Míg a múltra vonatkozó elemei a lezárást segítik, feladatokat jelölnek ki, addig az új év tervezése feltölti az embert. Ugye, segít tisztábban látni a saját valóságokban!
Na, nekem még mindig volt pár meg nem oldott dolgom, sok egyéb mellett a vágógép esete. Nem voltam megelégedve a kompromisszumossal. Minden gépünk, amikben megbízok, 200kg fölötti. Ez meg asztallal együtt 80. Használat közben hangokat ad ki, pedig nem kéne. Kék. Ráadásul annyira túl van biztosítva a vágás, hogy biztosan teljesen kreténeknek tervezték, és ez lesajnáló a használójára nézve. Nem öntvény, nem 1980 előtti, olyan Barbie kiegészítőnek tűnik. Ráadásul ez a „fájdalmam” duplát ér, mert csak én vágom a papírt, Fanni főleg nyomtat. Magamnak meg mégsem fogom azt mondani ilyen helyzetben, amit neki szoktam, hogy „Mucikám [név], há’ meg kell oldani! Használd úgy, hogy működjön! Soha nem az eszköz a hibás!”.
A végógép mindig nagyon macerás téma, mert a nyomtatás (a régebbi eljárásoknál) általában a papír felvágásával kezdődik, és a használható papírok nálunk nem kis nyomi 80g-os szúnyoghálók, hanem 300-720g-os, milliméter vastag szépségek. És mivel van vastagságuk, a vágásnál nem olyan könnyű mindegyiket ugyanolyanra szabni. A rossz eset olyan, mintha tompa késsel sajtot vagy marhalábszárat szeletelnénk. A vágandó papír mennyisége, súlya, minősége, száliránya, a gép vágási ereje, késének élezése, leszorításának mértéke, vágásának tempója együtt adja ki vagy szépre és pontosra, vagy gyújtósnak a papírt. Eddig kipróbáltunk/levedlettünk 7 gépet, de úgy, hogy már a legelején kerestem ’az igazi kötegvágót’. A régit, amit emberek készítettek embereknek, minden logikus rajta, nem heggesztett-paticsolt, hanem olyan, mint, amilyet egy vulkán köhögött fel (tehát öntvény). A műhelyépítés elején (6 éve) ott tartottam, hogy be akartam jelentkezni vastelepeknél, hogyha bármi nyomdai gépet vinne hozzájuk valaki, hívjanak… de vagy idő, vagy lehetőség, vagy az állapotok mindig közbeszóltak.
Szóval tiszta dráma volt a kompássz helyzet. Egy tipikus, körülmények által teremtett szituációban a saját szabad akarat tobzódása. Le is írtam a füzetbe: „Dahle-t eladni, venni egy normálisat!”. Persze miből, meg hogyan? El kellene adni a kompromisszumosat, talán kell valakinek, aztán kevesebbért venni egy jobbat… tök esélyes. És mindig ott lobogott a szemem előtt az, amelyikről pont lecsúsztunk.
“Óh, be szép is vót az a másik kötegvágó… egy valag pénzért… 220 kilóméterre… 360kg-Auchan.”
a Hohlbaum család
Mivel manapság nem ismerik fel az eladók, hogy mire használhatták ezeket a gépeket, és mivel annyi féle néven futnak a nyomdai dolgok, hogy volt olyan, amikor külön nyomdászati szakszótárt kellett használnom élő csevejnél, hogy egyeztessük a témát beszélgetőpartneremmel (szedővinkli = sorjázóvas), hát máshogyan kell nézelődni. A régi gépeknek van kis bronztáblájuk, amely büszkén hirdeti a tervező és gyártó család (Karl Krause, Josef Anger und Söhne) vagy a gyár nevét (FAG, Asbern, Gutenberg, …). Jobb híján ezt a nevet írják bele a hirdetésekbe az eladók, így ezeket a neveket és ezek elírt verzióit kell keresni.
És ekkor belefutottam egy posztba. Megláttam egy koszos, kicsit berozsdált Anger vágót, alatta a beszédes szöveggel: a kép csalóka, jóval nagyobb a látszatnál! Na, kész lettem! Azonnal felvettem a kapcsolatot a hirdetővel, kipuhatolni, hogy hol, milyen állapotban van a gép, érdeklődik-e más is. Egyáltalán tudják-e, hogy mi az a gép, hiszen - nagyon beszédesen - ár nem volt megadva. Leegyeztettünk egy időpontot és egy címet, Halálszerszámán kerület, Világvége utca 735, a methlabor mellett kettővel. Elsétáltam, és lám-lám, a kapu fölötti felirat micsoda? Vastelep! Beviharzott a vasszállító transzporter, kiszálltak belőle hárman és megmutatták a gépet. Én persze vadul ákombákomoltam, csináltam a varázslatot (tehát alkupozíciót vettem fel), hogy majd mondhassam a drága árnál, hogy demilyenroncs a gép, „levélnehezék” és hasonlók. Bár nem szoktam tirpákoskodva alkudozni, de néha mégis muszáj, mert egy bronz tábla láttán előjönnek azok az érvek, hogy „ez biztosan sokat ér”, „igazi múzeumi darab”, „ritkaság, nem?”. Nekem meg valahogy finoman kell hárítanom, hogy „biztosan sokat, de kinek?!”, „csak senki nem jár már múzeumba!” és „manapság a vérhas is ritkaság”. Aztán arra is ügyelni kell, hogy ne én legyek a tré, ha túllövik az árat. Ilyenkor - mivel mások számára lehetek én az ő valóságmeghatározó körülményük - mindig egy fiktív realitást állítok fel. Ez a gép például egy iskolába került volna, és még azzal a SZÜLŐI MUNKAKÖZÖSSÉGGEL le kell mindent egyeztetni a suliban, ahova amúgy a keresztfiam is jár, és ez lassú folyamat, ’merttudják, mert sok szülő olyan nehéz! - kacsint.”. Ennek számomra az az előnye, hogy innentől kezdve nem lehet alkudozni, mert a szülői munkaközösség nem egy valaki. Jellemzően túl macerásan kommunikálnak, mindig problémáznak valamin és feladatmegoldós ajánlatokat tesznek: szállítással, szállítás nélkül, ha fel kell pakolni külön, ha nem tudják letenni, stb.
Hazafelé jövet már nagyban számoltam, hogy a semmit hogyan lehet megfialtatni úgy, hogy valami legyen belőle, és abból mennyi semmit mondjak, mint ajánlat a gépért. Egyáltalán kell ez nekünk Margit?! Megint becipelés, felújítás, az ideg, hogy beállítsam, aztán meg ki használ még papírt, ugye?! Fanni ismeri ezt a hullámzó agyalást, amikor egyik napról a másikra 180°-ot változik az érvelésem és a véleményem, és így megy napokig, újra meg újra.
Végül oda alakult a helyzet, hogy zseton nélkül, a mindennapi maszkhordástól befeszült állapotomban (levettem), toppantottam egyet (halkan) és rácsaptam (lágyan) az asztalra, hogy kijelentsem magamnak: Nem mindegy már ez? Hát mivé fajul a világ, ha még egy vágógépet sem lehet venni?!
Ugyanis a helyzetértékelés közben egy apró szempont megjelent és mindent bezavart.
Mi, mint az egykori kulturális kaszt tagjai, kicsit máshogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz. Mindenki hiszi, hogy a modern az jó, hogy a jelen az jobb, és minden trendi. De számunkra ez nincs így, mert egy csomó eszközünket már nem gyártják, mindent készíteni vagy készíttetni kell, mert annyira eligénytelenedett a jelen. És van egy olyan olvasata a dolgoknak, hogy mégis ki őrizze meg például ezeket a gépeket? Ha mi, akik tudnánk használni, nem vesszük meg, akkor szépen szétvágják és megy beolvasztásra. Vagy ami még keményebb kérdés: mi lesz Hohlbaumékkal?
A vágó második táblája már az első pillantásra zavart. Még nem hallottam ’Hohlbaum F. Műszer és Gépüzem, Papíripari Gépek’ formációról. Főleg úgy, hogy Angerék viszonteladói. Utánakerestem neten a családnak, de túl sok infót nem találtam. Ami kiderült, hogy Hohlbaum Ferenc, 1905 körül egy elég komoly vállalatot épített fel, amely a nyomdászati és könyvkötészeti eszközök, festékek, gépek kereskedelmével foglalkozott. Budapesten, a Nagymező utcában (is) volt székhelyük, de mégis valahogy mindenféle nyom nélkül eltűntek. Jött a nagy dilemma, hogy mi törölhette el őket: háború, fehér terror, vörös terror, gulág, Auswitz, valamelyik rendszerváltás, ’56? Nehéz ez, mert sok szálat csak levéltárba járással lehet felfejteni. Aztán visszaköszönt a név egy archivált kerületi lajstromban: Hohlbaum Ferenc, Hohlbaum László, 1951, kitelepítve.
Kiderült történetük, hogy mint gyáriparosoktól, akik nagyjából túlélték az 1. világháborút, majd a 2.-at, a gyárukat és telephelyeiket elvették, államosították (nyomdászat kapcsán nem meglepően). És a háború után pár évvel már akkora volt a reakciós paranoia az országban, hogy megkezdődtek az előkészületei az át- és kitelepítéseknek. 1950-ben perbe fogták a már csak műszerész-iparos Hohlbaum Ferencet, mert kb ebédjegyeket lopott (“készpénzhelyettesítővel visszaélés”, tök reális). Elítélték és egy évvel később, erre az ítéletre hivatkozva kitelepítették családjával együtt valahova az Alföldre. Rekvirálták a maradék vagyonukat, vihettek egy koffert és szevasz. Hohlbaum Ferenc amúgy 1880-ban született, 71 éves korában lapátolták ki, mint rendszerellenes reakciós iparost, „renitens kajajegycsalót”.
Szóval azon agyaltam az alkudozás előtt, hogy mi legyen Hohlbaumékkal? Hagyjuk szétlángvágózni a potenciálisan utolsó emléküket? Ez az egykori iparos család, mely segítségével a szecessziós magyar világban tömegével tudták gyártani a könyveket, így, a történelemből kitelepítve zárja életét?
Hát mivé fajul a világ, ha ilyen családok emléke csak úgy eltűnhet?!
Megvettük hát a gépet (váratlanul elvitték a kompromisszumosat, és az 4-5x-ös vasár kellően meggyőző volt).
bontás, cipekedés, tisztítás, javítás, felújítás, konzerválás és frissen festett ős-Angeres-K&K díszítéssel
Slussz poénként Ferenc segített felfejteni még egy másik kérdést, hogy hány éves az öreg nyomdagépünk. Az Anger tégelysajtónk és az új, Anger kötegvágónk bronztábláin van egy eltérés a gyártó címében. Előbbin az Anger gyár címeként a Hauptstrasse 122 áll, utóbbin Hauptstrasse 124. Utánanézve tudtam meg, hogy a család olyan jól belevágott a bizniszbe 1879-ben, hogy 1,5 év után kicsi lett a bécsi telephelyük és hozzávásárolták a szomszédos telket. Ezt a lépést pedig átvezették a táblákra. És így immáron igazolható, hogy a nyomdagépünk idén lesz 142 éves, míg vágónk nagyjából 115 körüli matuzsálem lehet.
Nem, nem! Még mindig nincs vége, itt folytatódik: KATTINTS IDE!
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!
