5 tipp, hogy felismerd, ha egy rajzsuli rossz

1# - ki tart és mit?

A legtöbb rajzoktató hely és lehetőség általában valamilyen szervezeti formában működik. Ilyenolyan Rajziskola, Grafitpálcás Műhely, és hasonló nevek alatt működő klubok, intézmények keretében folyik a tanítás. Mivel a mindennapi életben legtöbbször céges formákkal, kft-kel találkozunk, így logikusnak tűnik, ha az oktatás terén is hasonló szolgáltatóknak szavazunk bizalmat. Ám az oktatás és készségfejlesztés terén inkább a módszer az, amire figyelni érdemes.

Nagyon gyakran olyanok kezdenek fizetős rajzkurzusok indításába, akik amúgy saját területükön nem elég sikeresek. A plusz jövedelemforrás mindig jól jön, főleg, ha alapanyagokat is el lehet számolni a vállalkozási formának köszönhetően. Ebben nincs különösebb fennakadni való, de a jelenség jól példázza, hogy az oktatás minőségének, illetve a szaktudás átadásának szempontjai nem az első helyeken állnak ezeknél a vállalkozásoknál.

Tehát ha te a sulinak fizeted a „tandíjat”, és nem tudod, hogy konkrétan ki és milyen tudással fog képezni, akkor biztos lehetsz benne, hogy rossz helyet választottál!

Ilyen szerveződéseknél mindig háttérbe szorul az oktató vagy oktatók személye. Elsőre csak ritkán derül ki, hogy éppenséggel a leendő tanár mennyire áll a helyzet magaslatán. Az oktatók rátermettségének problémáit az is mutatja, hogy nem látsz előzetesen portfóliót tőlük. Nem tudhatod, hogy az illető – akit fizetsz – egyáltalán „megéri-e a pénzét”. És miután befizetsz, azonnal megindul a marketing, hogy egyértelműsítsék, idő kell, míg jobb képességekre teszel szert. Azaz ne lepődj meg, ha az oktató nem tud tanítani, a hiba benned lesz.

A nehézség az, hogy te magad sem tudod ellenőrizni az oktatás színvonalát, hiszen csak egyetlen helyre iratkozol be, és ezért nem lesz viszonyítási alapod. Csak a remény, hogy talán a legideálisabb helyre bukkantál. Tehát jobb az, ha egy oktató munkái alapján, vagy volt tanítványainak munkái alapján választasz képzést.

2# - a fejlődés mértéke nehezen meghatározható

Nagyon gyanús az is, amikor az iskola saját érdemeinek a korábbi tanítványok előtte-utána munkáit tartja. Látszólag nagy fejlődés mutatkozik ezen rajzok között, és kétségtelenül meggyőzően hatnak az ilyen képek. De vajon úgy is elismerően vélekednénk, ha tudnánk, hogy mennyi idő alatt érték el ezt a fejlődést? Vagy ha megismerhetnénk, hogy milyen kezdeti kézügyességgel rendelkeztek eleinte a tanulók?

Ugyanis nem mindegy, hogy valaki a nulláról szeretne építkezni és valahogyan egy pálcikaembert összehozni, vagy mondjuk felvételire készül. Alapesetben tisztázni kellene, hogy ki milyen szintre szeretne eljutni, és ennek megfelelően összeállítani a rá szabott tantervet, stratégiát. Ehelyett viszont összeterelnek mindenkit 2-3 csoportba, ahol – tőlük függetlenül – folyik az oktatás. És mindenki magára vethet, ha nem sikerül elsajátítani a hőn áhított tudást.

Az ügyesebbek képeit persze beválogatják a honlapra, de a korrekt az lenne, ha mindenkiét meg lehetne nézni. Sőt, én az igazán fair-nek azt tartanám, ha az iskolában eltöltött idő és ráköltött tandíj mértékét szintén mellékelnék a bemutatott fajlődéspéldákhoz.

Szóval, ha azt látod, hogy a suli a korábbi tanítványainak előtte-utána rajzaival igazolja magát, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem a teljes képet mutatják magukról. Csak azt igyekeznek bizonyítani, hogy valami változást azért el lehet érni náluk, de annak mértékét homályban hagyják. Mennyivel más lenne, ha nem azon lenne a hangsúly, hogy honnan, hanem hogy hova jutott 20 diákjuk alkotókészsége.

3# - varázslatosan egyszerűen

Számomra a legidegesítőbb, amikor az „olcsó és mindenre jó pirula” trükkjével reklámozzák magukat a helyek. Ennek talán a legismertebb példája a jobb agyféltekés rajzolás, amiről már több alkalommal egyértelművé tették, hogy egy általános iskolásokra fejlesztett pedagógiai koncepció. Semmi több.

Se CT-vel, se MRI-vel nem vizsgálták meg emberek agyát, hogy megfigyeljék az rajzolásban sorsdöntő jobboldali dominanciát. Egészen egyszerű okból kifolyólag: mozdulatlanul egy ilyen csőszerű gépben nehéz A2-es méretben rajzolni, főleg fém eszközökkel. De amúgy nincs is szükség ilyen vizsgálatokra, mert az agykutatás, a neurobiológia bőven igazolta a vélekedés képtelenségét.

Előadásaimon mindig elmondom, hogy én vagyok annyira maradi, hogy szeretem mind a két agyféltekémet használni rajzolás közben. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy külön fejezetet szenteljek A rajzolás művészetében a szakma biológiai hátterének, a látás, komponálás és visszaadás szervi, neurológiai és pszichológiai működésének.

De gyakran hangoztatott érv, hogy az egykoron élt nagy művészek többsége – vagy legalább is az átlagoshoz mérten nagyobb arányban – balkezes volt. Mondjuk az egykori nagy művészek felsorolása rendre kimerül a Leonardo, Michelangelo, Tolouse-Lautrec, van Gogh nevekkel, de nézzük, hogy miért olyan butaság ez a megállapítás!

1900 előttről nem nagyon maradtak fent információk a kézdominanciát illetően. Valamint a technikai megvalósításokból sem lehet visszakövetkeztetni, hogy melyik kézzel készültek bizonyos képek. Leonardo jobbkezes volt, és csak a jegyzeteiben látható tükörírása miatt gondolták balkezesnek. A „zseni” titkosírása nem volt több puszta hóbortnál, ugyanis egy üveglap segítségével tükröztette és másolta át feljegyzéseit. Michelangelo valószínűleg kétkezes lehetett. Egy szobrásznál ez nem meglepő, hiszen szakmájuk jellemzően két kézzel használható szerszámokkal végezhető. A festés terén freskói olyan nagy méretűek, és annyira pontosan szerkesztettek, hogy nem kellett különösebb kézkoordináció festésükhöz. Teljesen logikus, hiszen az állványzatokon sokszor hanyatt fekve dolgozott, és összekötözött, nehéz ecseteket használt. Amikor elfáradt az egyik karja, váltott a másikra.

Mondjuk Tolouse-Lautrec tényleg balkezes volt, bár művei annyira nem kifinomultak, hogy őt példának lehessen állítani. Rengeteg nyomatát – a kor szakmai eljárása szerint – nem maga készítette, hanem nyomdászok, litográfusok, akiknek a vázlatait átadta. Vincent van Gogh talán a legelterjedtebb példa. A színek, a napfény, a tragikus életút… ismerjük ezeket a mantrákat. Őróla a holland Van Gogh Múzeum tette egyértelművé, hogy biztosan jobbkezesként élt. Az írásai, levelezése, az ecsethasználata mind erre utal. Bár még mindig vannak kutatók, akik ennek ellenére azt mondják, hogy egy fordított gombolású kardigánja és egy balkezes palettája igazolja a tények ellenkezőjét. Ám ismerve szegényes, nélkülöző életmódját, egy ruhadarab és egy paletta elég sovány bizonyíték.

A varázslat, mely szerint fél aggyal jobban tudunk dolgozni, bolondság. Lehet benne hinni, de akármit csinál a rajzoló, agya teljes egészében működni fog munka közben. A két oldalon álló szemei, a látásérzékelés útvonalai, az agyi központok, a vizuális központok szimmetrikusan és két oldalon helyezkednek el, ahogy a prefrontális kéreg (a kreativitás lakhelye) is átnyúlik az agy mind a két oldalára. Nincs tehát lényegi különbség bal- és jobbkezes agy között (kivéve a corpus callosum-ot).

 Mindezeket megismerve hamar egyértelművé válhat bárki számára, hogy mennyire banális, és hozzá nem értő koncepciókat alkalmaznak az ilyen rajzoktató szerveződések. Ezért figyelj, hogy a varázslatot, olcsó praktikát kínáló lehetőségeket elkerülhesd! Ezek csak el szeretnék hitetni veled, hogy a „titkuk megismerésével” alkotóvá válhatsz.

4# - stresszelsz vagy lazítasz

Nem mindenkinek tesz jót a tömegben rajzolás. Általában igaz az a vélekedés, hogy a tudás megszerzéséhez oda kell menni, ahol azt meg lehet szerezni. De a rajzolás egy kicsit más eset. Vannak olyanok, akik szoronganak tömegben. Én is feszengek, ha néznek rajzolás közben, ha látják, ahogy esetleg hibát vétek. Jobban kedvelem, ha csak a már elkészült és általam megfelelőnek ítélt munkáimat nézik meg.

Az olyanoknak, mint amilyen én is vagyok, a csoportos rajzolás kifejezetten pokoli élmény, mert idegesekké, stresszesekké válnak munka közben. Ellehetetlenül a koncentrálás, és nyögvenyelős lesz minden egyes lépés. Továbbá a csoportok számára más módon kell a műhelykörülményeket kialakítani, és erre aztán tényleg nem figyel a sulikban senki. Például a lámpákat az egész teremben fel szokták kapcsolni, amitől a modell bevilágítása máris értelmét veszíti. A fénycsöves lámpák kifejezetten rosszak rajzoláshoz, eltüntetik a tónusokat, tehát egyszerűen nem lehet látni azokat az elemeket, amit éppenséggel a papíron kellene visszaadni. Így hát, ha 3 főnél többen kell, hogy együtt rajzoljatok, akkor csak úgy iratkozz fel a kurzusra, ha fizethetsz harmadárat érte!

De amúgy miért ne lehetne egyedül dolgozni? Mi akadálya van annak, hogy mindenki maga fejlessze készségeit? Ehhez egyedül a tudásanyagot kell megszerezni, megfelelő fejlesztőgyakorlatokat megismerni, és nyugiban rajzolni. Az alkotási folyamatoknál mindenki maga dolgozik készségein, és ebben nem különbözik a rajz sem mondjuk az origamitól, makettezéstől.

A rajzolás művészete ezért rendelkezik egy fél éves munkatervvel, amolyan gyakorlatszerző menetrenddel, illetve számos látást és kézügyességet javító feladattal is. Pontosan ismertetek benne minden praktikus lehetőséget, melyek csiszolják a készségeket, illetve azokat, amelyek a képkészítéshez nélkülözhetetlenek. És persze leírom az önellenőrzés lehetőségeit.

5# - költséges választás

Számomra a legmeglepőbb pont a költségek szempontja. Hiába, nem tegnap kezdtem rajzolni, és mára eléggé megváltoztak az árak (az én időmben még fél pengő volt a cipó, és egy lyukas garasért kaptam 3 darab, igazi fa üveggolyót). Úgy 4-5 hónappal ezelőtt végeztem egy gyors netes kutatást arról, hogy éppen mit és mennyiért adnak a rajziskolák. És megdöbbentem!

Egy átlagos havi képzés, ami 4 héten keresztül, heti 2 alkalommal 3-3 órát jelent (tehát összesen 24 órát), nagyjából 60.000.-ra jön ki. Mint feltűnt, ez a 2.600.-os órabér egy elég általános összeg. De alkalmanként 7.800.-? (Ehhez képest a könyvemben egy 336 órás menetrend szerepel, de egy pillanatig nem venném komolyan, hogy ezért 873.600.-ot el lehet kérni!)

Ráadásul ezért alig kapnak valamit a tanulók! A saját idejükért fizetnek, hiszen az elszámolás alapja az órabér, de nem saját tanárral, hanem csoportban, egy közös oktatóval! 6 fő esetén jó, ha 10 perc jut 1-1 illetőre. És az is furcsa érv, hogy így viszont lehet egymás munkájából és mások hibáiból tanulni, ugyanis az eltérő stílusok és technikák miatt elég nagy különbség van tanuló és tanuló között.

Persze a sekélyes tematikát érzik az iskolák, és igyekeznek „változatos eszközöket és technikákat bemutatni”, vagy „különleges módszerekkel megismertetni” hallgatóikat. Csupa olyan ismeretet gyömöszölnek „tanmeneteikbe”, melyek nem a rajzolásban segítenek, hanem a művészkedésben. Hiszen lehet bármilyen tuti egy eszköz, magától az sem tud rajzolni.

Szóval ez az ötödik intő jel: ha nem tudod előre, hogy pontosan mit kaphatsz a pénzedért, akkor inkább ne költsd el!

A rajzolás tanulásához nincs másra szükség, mint elszántságra, alapvető eszközökre és egy megfelelő tematikára, amely utat mutat. Magam pontosan ennek jegyében készítettem el saját oktatóanyagomat, és helyeztem benne a hangsúlyt a egyénhez igazodó és optimális készségfejlesztésre.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A rajzolás művészete - BELEOLVASÓ

Az alábbi bejegyzésben az A rajzolás művészete című könyvből olvashatók szemelvények.

részlet a látás biológiája című fejezetből

… A háttér és előtér viszonyában gyakran olyan rajzok készülnek, melyek teljesen figyelmen kívül hagyják a téma körüli vagy mögötti részt. A készítő elégedett munkájával, mert csak a főtémára, a lerajzolt figurára, arcra vagy tárgyra figyelt, és utólag már nem mer a háttérrel foglalkozni. Ezt annyiban helyesen teszi, hogy a háttér legalább annyira fontos eleme a képnek, mint a témája, ezért utólag kipótolni nem lehet. A térbeli orientáció szükségessége miatt a háttér visszahat az előtérre, így hiba esetén az egyik lényegi elem könnyen agyonütheti a másikat. De az előtérben elhelyezett téma is befolyásolja a hátteret, ha nincs hiteles kapcsolat közöttük. Hiteltelenség esetén a kettő elválik egymástól, és két külön képként fog viselkedni.

A két képtér viszonyát több látórendszeri sajátság teszi nehézzé. Az egyik, hogy egy látott látvány esetében sohasem látunk hátteret, mert szemünk mindig valahova fókuszál, és mindig a fókuszba kerülő dolog a téma. A másik, hogy a látott képen mindaz, ami az éleslátási területet körülveszi, az csak egyfajta kontextus, amit az agy teremt meg. Ha ezt nem tenné, olyan érzés lenne a látás, mintha egy nagyítólencsék nélküli távcsövön át szemlélnénk a világot. Kiesne a „minket körülvevő tér” illúziója, nehezen lehetne értelmezni a konkrét dolgok síkja és a saját magunk közötti teret. Rajznál ezt nyilván lehetetlen megoldani, mert az ábrázolt téma és az „előtte” és „mögötte” megjelenő tér látványa egy síkra kerül.

Rajzolás és festés terén ezt a helyzetet egy elvi alaptézis oldja fel. Mindaz, ami a képen van, az pontosan szemlélhető. Tehát amikor egy képet néz valaki, akkor azon mindennek élesnek kell lennie, különben érthetetlen térillúziók kerülnek elő. A nézőre van bízva, hogy mit néz, a kép készítőjének csak arra kell ügyelni, hogy az eltérő térmélységeket kifejező területek mindig élesen látszódhassanak. A homályos térillúziót pedig minden néző saját látórendszere alakítja ki.

Ebből a tézisből ered az is, hogy függően a kép méretétől és a témától, hozzávetőleg 1:1 arányban kell visszaadni minden elemet. Azaz akkorának kell lennie a témának, mint amekkora az a valóságban. Természetesen előfordulnak olyan helyzetek, amikor indokolt a lépték nagyítása vagy kicsinyítése, de ezt indokolt módon kell megoldani. Az 1:1 arány nem a pontos mérhetőséget teszi lehetővé, hanem tudat alatt beállítja a nézőt a képtől számított megfelelő távolságba. Ahonnan „életszerű” látványban részesülhet. Tehát, ha valami mondjuk 40 centiméter magasnak tűnik 1 méter távolságból a mindennapokban, és a rajza a rajz síkjától még 2 méter körüli térmélységet modellez, akkor a képen 3 méternek megfelelő léptékkel csökken a 40 centiméteres magasság. Ez szépen tetten érhető a történelmi témájú és nagy méretű festményeknél. Túlnyomó többségükön az alakok 210-220 centiméter magasak, és a képterük összes eleme ehhez mérten nagyobb. Viszont ezeket a képeket olyan helyekre szánták, ahol nehéz megközelíteni őket, és csak távolabbról váltak szemlélhetővé. Így a nézők számára nem hatottak óriásoknak a figurák, nézőpontjukból élethűre csökkentek az arányok. Mivel az 1:1 arány egy viszonyítási szempont, ezért nem lehet lemérni, nem lehet átszámolni, kimatekozni, bízni kell az arányérzetben.

A háttér-előtér kezeléssel kapcsolatban napi szinten lehet találkozni azzal az általános problémával, amikor fotóról másolt rajzoknál nem élesedik vissza a háttér. Ami a fényképezés sajátja, hogy egy síkra vagy mélységszakaszra élesíthető a fénykép, az a rajzban hiba. A fotón mindig a téma éles (jó esetben), és a háttér körít, és ezért nem tud bonyolultabb vizuális összefüggéseket átadni. Mélyebb, bonyolultabb értelmezéshez szükség van az egész képre jellemző élességre.

Így hát a fényképek nyakló nélküli másolása nem mondható szerencsésnek. Muszáj előre mérlegelni, átgondolni a hátteret, a fotón kialakuló életlen elemeket, mert ha ez nem történik meg, akkor hibás lesz a rajz. Célszerű több fényképet készíteni, melyek eltérő mélységekre vannak élesítve, de ebben az esetben szintén óvatosan kell eljárni. Ahogy a szem dominanciája szerinti távolra mutatásnál, úgy ilyenkor is előjön a különböző élességű képek közötti arány és leképzési változás. Az látszik, hogy a fényképek színei, tónusai változnak az élesség síkjától függően. Az alakok kontúrjai elmozdulnak, néhol addig nem látott kitakarásokat, vonalakat eredményezve.

Az én javaslatom azoknak, akik fényképről kívánnak dolgozni, hogy először csináljanak egy etalon fényképet, amely a főtémára éles, és az egész beállítás látszik rajta. Arányaiban olyan nagy háttérrel, amilyent a rajzon is szeretnének. Azután a lehető legközelebbről készítsenek egy főképet, amin a beállítás a legélesebben, de már „faltól-falig” látszik. Amin maximálisan csak a téma tölti meg a fényképet. És végül kattintsanak a szektorokról, egymás melletti területekről közelibb és éles fotókat.

Minden bizonnyal már az etalon képen lesznek olyan torzulások, melyek az optikából adódnak, de ezek észlelhetők és javíthatók. Ez a kép remek eszköz a kompozíció tanulmányozásához, a fény- és témabeállítás, háttér és előtér viszonyának megfigyeléséhez. A főképen szerepel majd minden olyan információ, amelyek a megrajzoláshoz szükségesek lesznek. Már ennyi is elegendő lenne, de alakulhat úgy, hogy a főképen akadnak nem egyértelmű részletek. Utóbbi probléma feloldásában segítenek a szektorfotók. Az ezeken fellelhető pici elmozdulások egyértelműsítik a fő- és etalon kép bizonytalan pontjait. Nagyon fontos, hogy a háromféle képből csak egy van, méghozzá a főkép, amiről rajzolni lehet. A többi eltérhet tőle, más tónusokat, kontúrokat hordozhat, és ezek megvezethetik az alkotót.

A fentiektől függetlenül azért eleinte ideálisabb modell után rajzolni. Jó néhány, látással és látvánnyal kapcsolatos jelenség egyszerűbben fedezhető fel és tanulható meg, ha nem már egy síkra vetített beállítást adaptál képpé a tanuló. A rajzi, festészeti összefüggések nem a fényképezőgépek lelkivilágáról szólnak, ezért eleinte a legfontosabb az emberi látórendszer megfigyelése és kiismerése. Több szakmai lépést – mint a helyes, célravezető bevilágítást és beállítást – a fényképezéshez is szükséges elsajátítani. A megfelelő fényképek elkészítése szintén egyszerűbbé és gyorsabbá, sőt, könnyebbé válik akkor, ha már tudja az alkotó, hogy mit szeretne rajtuk viszontlátni. …

a kotrasztlátás szerepe a térillúzióban

részlet az a művészet idegtudománya című alfejezetből

… A látás biológiájának bemeneti és értelmező rendszere amolyan passzív részét képezi a rajzolásnak. Nem árt, ha egy rajzolni vágyó tisztában van ezekkel az összefüggésekkel, de nem létfontosságú ismeretük a gyakorlatban. Az emberi agy olyan működésre alakult ki, hogy az értelmezést, ismeretalkotást, azonosítást, vagy szervezetének irányítási feladatait tudatán kívül végzi. Így nem kell az éntudat figyelmét elvonnia az alapvető üzemelés során.

A képkészítés esetében hasonló automatizmusok irányítják a munkát. A művészettörténeti értekezésekben és a művészeket csodálók körében ’ösztönszerű alkotómunkának’ nevezik mindezt, azonban ez félreértés, hiszen az ösztönszerűség nem valamiféle zsenialitás, született képesség megnyilvánulása. Pusztán arról van szó, hogy alkotáskor a látórendszer megállapításait és a motorikus kézmozgás összehangolását más agyi folyamatok veszik koordinálásuk alá. A vizuális információk megítélése, módosítása, majd visszaadása olyan gyors lépésekben történik, hogy az alkotó tudatos énje nem is értesül róla. Még az sem tűnik fel neki, hogy kezét hogyan irányítja, mozgatja. Kvázi végrehajt, és egy kép esetében mindezt próbálkozások, kísérletezések nélkül teszi.

Ebből adódóan két kiemelt jelentőségű megállapítást lehet tenni. Az egyik, hogy meg kell tanulni odafigyelni arra a belső hangra, amelyik átveszi uralmát a látó- és motorikus központok fölött, és – tulajdonképpen – a tényleges alkotást végzi. A másik, hogy az egyre jobb készségek eléréséhez a passzív folyamatokat, a látás értelmezési folyamatát (szemekből a V1-be, és a fogalmi tár értelmezése) és a kezek irányítását tréningezni kell. Edzeni, hogy olyan folyamatok kezelése, melyek nélkülözhetetlenek az alkotás gyakorlatában, ösztönösnek tűnő képességgé váljanak.

A művészeti munka több, eltérő időben és más biológiai folyamatokkal végbemenő láncolat. A visszaadandó látvány felismerése (megihletődés), majd megismerése az első lépés. Az asszociációk, képzet- és érzéktársítások, valamint a kulturális összefüggések összegyűjtése a második lépés (mélységi összefüggések). Harmadiknak a leendő kép létindokának, a funkciónak meghatározása lép be a sorba. Ezen a ponton alakul ki a válasz a ’mért szülessen a kép?’ kérdésre. Negyediknek jelenik meg a szakmaiság, a szakmai tudás, ami eldönti, hogy hogyan lehet a választott látványt visszaadni, miként lehet azt alakítani, társítani hozzá összefüggéseket, jelentéseket. Ugyanekkor dönti el egy alkotó, hogy milyen eszközökkel, milyen technikában, milyen formában hozza majd létre képét. Az ötödik lépéssel indul el a szakmai koncepció a megvalósítás útján. Feltéve persze, hogy rendelkezik a megfelelő készségbeliséggel, és képes „megugrani a küszöböt”. A készségbeliséget egyszerre táplálja a kézügyesség és olyan elméleti szaktudás, amivel a látott és megváltoztatott látvány elemeit, elvont hatásokat, fontos részleteket, finomságokat lehet visszaadni.

Ezen öt lépés juttatja el az ötletet a kész képig.

Az eddig leírt biológiai ismertetés kizárólag a megihletődés és a mélységi összefüggések folyamataira korlátozódott, ugyanis a funkció, a szakmaiság és a készségbeliség már nem az érzékelésen, hanem a visszaadás folyamatain alapul. Az alkotói kognitív folyamat egy tudattalan szakaszból lép át egy tudatosba, majd onnan a személyiség magasságába, ahonnan az alkotó ’én’ döntései szerint visszatér a tudatosba, hogy onnan koordinálva tudatalatti folyamatokkal létrehozza az alkotást. Mint látszik, a folyamat eleje és a folyamat vége homályos a reflexszerű működésük miatt, miközben a tudatos, középső rész túl kusza ahhoz, hogy letisztult módon érthetővé váljon. Ezért a köztes szakasz átlátásához az agy egy másik sajátosságára kell fókuszálni, arra, hogy a tudati szintek közötti átjárást miként működteti.

Tudniillik biológiánkban van egy külön rendszer, ami ezeket a szintugrásokat végzi.

A látóközpontok által érzékelt adatok a fogalmi tárban alakulnak a tudatunk számára érthetővé. A tár értelmezésében és tálalásában kapunk információt szinte minden „valóságosról”, és szintén ezekből a valóságadatokból kiindulva vonatkoztatunk el ábrándjainkban. A valóság ismereteiből alakítjuk ki azokat az elképzeléseket, amelyek nem valódiak, fikciók, fantazmagóriák, illetve tervek, vágyak, lehetőségek. Ezeket a fogalmi tár ugyanúgy képi modellezéssel látja el (az ábrándozó „lelki szemei előtt láttatva” azokat), így a nem valós valamit is kielemezhetővé teszi. Ennek szép példája az eltérő tudományos és kulturális területeken meglévő képi rendszerek esete. Különböző területek művelői, kutatói, ismeretalkotói a fizikában, a biológiában, az informatikában egyaránt képi eszközök segítségével gondolkodnak, mi több, még a zenét is képi kottákkal teszik olvashatóvá. De a számok és képletek, vagy az írás is képi rendszert alkotva kódolja gondolatainkat. …

részlet a tónus és vonal című alfejezetből

… Az érdeklődők, rajzolni vágyók bőségesen el vannak látva különböző rajzoktatási, rajztanulási sémákkal, de ezeknél az elgondolásoknál általában hiányoznak a gyakorlatból táplálkozó alapok. Az én meglátásom szerint a rajztanulás, a vizuális szakmák megismerése önfejlesztő folyamat. A készítők maguk határozzák meg céljaikat, és az ezek elérése felé vezető terveik, megoldási ötleteik kijárásával szereznek tapasztalatot és tudást. Külső segítő személy vagy mentor nélkülözhető, ha az alkotó elég elszánt és képes tenni terveiért. A mesterségek kitanulásánál inkább arra van szükség, hogy a szakmai szempontokat legyen módjuk megismerni a tanulóknak. Hogy képessé válhassanak arra, hogy útjukon a maguk szájíze szerint építsék tovább a művészet világát.

A hagyományos elgondolás szerint a síkábrázolási eljárások közé a rajzot, a festést és a grafikát szokták sorolni. Magam ezt a bontást nem kedvelem, mert ez egy funkciószempontú, az alkotás technikai kivitelezése szerinti felosztás. A grafika sokszorosító eljárások gyűjtőneve, és ezen az sem változtat, ha a rajzot „egyedi grafikának” hívják.

A látványelvű rendszerezésben minden csoportosítás a kész látványból kerül levezetésre, és a technikai megoldások, eszközök csak alárendelt szerepet kapnak. Mondhatni, a cél mindig fontosabb az eszköznél, és ha nincs megfelelő eszköz a cél eléréséhez, akkor fejleszteni kell arra alkalmasat. Mivel egy kép megalkotásánál az említett látvány megértése, felépítése az elsődleges, így észszerűbb, ha a vizuális síkművészetek is ezt a fontossági sorrendet járják be. Ezért alkalmasabb a szín és a tónus felől közelíteni. A festészetben a szín a főszereplő, minden szakmai tudás ezt segíti. Az összes további festészeti eszköz, trükk és megoldás csakis a szín kiemelésében és kiteljesítésében működik közre. Egyszínű, monokróm eszközei miatt a hagyományos rajzolásban ugyanerre a szereposztásra nincs lehetőség. A grafit és szén világában a színérzékeltetés csak pici jelentőséggel rendelkezik (ezért nem tekinti önálló ágazatnak a klasszikus felosztás).

Rajzolás során a fény-árnyék viszonyok alapján képződik le egy látvány. Ahogy az a látás biológiai működése fejezetben bemutattam, a szemek receptorai párhuzamosan érzékelnek színeket és fényerősséget. Ezt a kettősséget egyszerre nem lehetséges visszaadni egy alkotáson belül, hiszen agyunkban ezek összeolvadásával születik a látott kép. Határozottan elkülöníteni vagy szétbontani nem vagyunk képesek. A látórendszer, kezdve a szemektől egészen az agy látóközpontjának széléig, egy olyan különleges eszköz, melyet használni kiválóan tudunk, de működési elvéről, részletes, lépésenkénti eredményeiről minimális a tudásunk. Az agy a szín esetében – a visszaverődő fénycsóvák hullámhosszai alapján – színinformációt és alakbéli jellemzőket ért meg. A fényerősség megállapításával viszont a térről gyűjt információkat, megérti a dolgok formáit, térbeli összefüggéseiket. (Fontos megjegyeznem, hogy az itt tárgyalt forma és a funkció és forma esetében használt fogalom két külön dologra vonatkozik.) A térbeliséget összegző ’forma’ és az azonosíthatóságot, jelentésbeliséget átfogó ’alak’ a kétféle vizuális érzékelésben létrejövő adathalom. Ám ezt a két képolvasatot az agy már összeolvadva értelmezi és rendezi fogalomtárába.

Ironikus módon a rajzolás csupán technika lehetett, hiszen eszközeit egyszínűség jellemezte, miközben a látás mechanizmusa szintén rendelkezett egy monokróm úttal. Nem lehet megállapítani, hogy azért kezdett az ember fekete-fehér képeket rajzolni, mert tudat alatt lát fekete-fehér látványt is, vagy a fekete-fehér eszközök hatására felismerhetővé vált a fényerősség látásának léte.

Az említett alak és forma között óriási különbség húzódik. Egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a látás folyamán síkbeli képek sűrű, egymás utáni érzékelése, elemzése történik. A mozgást, elmozdulást és a képzettársulásokat (asszociációk), valamint az egyéb érzékszerveink által gyűjtött információkat leválasztva csak statikus, síkbeli képek léteznek. A vizuális művészetek pedig ezekre a látott képekre reflektálnak. A mozgás kiküszöbölésével a képen látható tárgyak egymáshoz viszonyulása, elhelyezkedése már korántsem annyira magától értetődő. Szagok, illatok, hőérzet, ízek, mechanikai érzetek nélkül további fontos adatok „esnek ki” a képekből. Szépen demonstrálja ezt a megtisztított képiséget, hogy gyors felismerhetőség nélkül pusztán csak dolgokról beszélhetünk személyek és tárgyak helyett. Legvégül egyedül alakja és formája marad mindannak, amit szemlélünk. A filozófiai formába göngyölt sorok úgy talán érthetőbbek, ha gondolatban eddig még sohasem tapasztalt, ismeretlen valami szemlélését képzeljük el. Nincsenek referenciafogalmaink arról, hogy mit látunk, nincsenek ősképek, nincsenek más érzékszervektől érkező megállapítások, és az egész jelenet egy mozdulatlan pillanatba merevedik. Ebben az állapotban a fogalmi címkék hasztalanok, csak és kizárólag formákat és alakokat tud agyunk elkülöníteni, miközben a valami látványának megértésére törekszik. …

grafit (ceruza) tanulmányrajz

részlet az a grafit című alfejezetből

… Ezeken túl még egy nagyon lényeges dolgot meg kell említenem a B-s hegyek esetében. Grafitpor grafitporhoz nehezen tapad, ezért is szükséges a megfelelő mennyiségű viasz a hegyekbe. De ezt azért is fontos észben tartani, mert így érthető meg, hogy a B-vel rajzolt közép- vagy sötét tónusú felületekre a H-s vagy HB-s grafit miért nem tud megtapadni. Csak alig képes ledörzsölődni a hegy, mert a már papíron lévő B-s viaszrétegen megcsúszik, de utóbbi be is fedi a H-s ceruza hegyét, így gátolva annak használatát. Ezt a jelenséget kiemelten kell kezelni egy rajz felépítése előtt, alatt, mert meghatározza a rajz készítésének irányát, sorrendiségét. A logikus az lehetne, hogy minden a sötétből halad a világos felé (de ez az életben sem így működik, sajnos). Ahol a kép fekete lenne, ott jól bele kell masszírozni a B-s, 2B-s hegyet a papírba. Majd ezt követően már kevésbé erőteljesen jönnek a középtónusok, aztán HB-re váltás után a világosabbak, egészen a halovány és lágy felületekig.

Valójában viszont a megfelelő sorrend a HB-ből indul, és két szélső irányba halad. Először a képen szereplő és legnagyobb területet fedő középtónust kell beállítani. Ez általában -1K-tól 2K-ig terjedő érték. Ezt pedig világos irányába a HB, illetve H-s hegyekkel lehet építeni, míg a másik, a sötét irányba B-s hegyekkel célszerű folytatni. Látszólag úgy tűnik, hogy a -2K kiesik a sorból, viszont itt inkább az van, hogy -1K-tól egészen -7S-ig már lehet vegyesen használni a ceruzákat. Én azt vallom, hogy B-s hegyet tisztán nem praktikus használni, ha a HB is szerepet kap egy képen. Elütnek egymástól, vagy összességében túl sötét lesz a rajz. Viszont ha egy réteg HB-s alapozásra kerül rá a B-s tónus, akkor úgy egységes és gazdagabb tónusvilág építhető ki.

Itt külön felhívnám az olvasó figyelmét, hogy nem kell megijednie a sok jelöléstől, számtól és hasonlótól. A gyakorlatban rendszerint automatikusan működik ez a tónuskeverés. Mindössze szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a két grafithegytípus eltérő jellemzőkkel bír, és nem egy meseszerűen tökéletes tónusvilág összeilleszthető skáláját alkotják.

Említettem még, hogy létezik HB és F jelölés is. Nos, ezek amolyan történeti mementók, ugyanis ezt a két jelölést – tudomásom szerint – eredetileg a Koh-i-Noor vezette be. A HB az alapceruzájuk jelölése volt, amolyan aranysztenderd, melynél a H a ceruzamanufaktúra alapítója, Joseph Hardtmuth emlékét őrzi, míg a B a központi gyár városát, Budějovicét. A Koh-i-Noor esetében a HB-s ceruzájukhoz képest vannak keményebb, tartósabb grafitjaik, illetve szintén ehhez viszonyítva vannak tónusosabbak is.

Az F jelölés hasonló szerepet lát el. Ez Franz Hardtmuth, Joseph unokájának kezdőbetűjét jelöli, ugyanis ő volt az, aki a ceruzák sorozatgyártását forradalmasította. Az F és HB jelölések között lényegi eltérés nem nagyon van, tónusértékük és keménységük azonos. Részben utóbbi jellemző miatt terjedhetett el, hogy az F a fineness, azaz finom, illetve kiváló minőséget jelöli.

Találni még 4H, 5H, és háromnál több B-vel jelölt grafitokat is. Rajzos ténykedésem elején magam is rajongtam az ilyen „tömör” grafitrudakért, ám idővel rá kellett ébrednem, hogy a kezdő rajzolók esetében ezekkel fizettetik meg a tanulópénzt.

Az ilyen „szénceruzáknál” figyelmeztető jel, ha a lakkozásukat lekaparva belüknek amolyan zsírkrétaszerű tapintása van. A síkművészetekben a pigment egy nagyon fontos és drága alapanyag, ezért még az is gyanús lehet, ha egy szériában a B-s és a 7B-s ceruzának is azonos az ára, miközben az egyikben lényegesen több grafitnak kellene lennie. A sok H-s jelölésű ceruzák annyira kemények, hogy felszántják a papír felszínét. Bolyhos, szöszös és ezért nem egyenletes felületeket alakítanak ki. A sok B-sek viszont megtapadnak, de csak egy bizonyos pontig. Vagy teljesen eltömítik a papír pórusait és egyből a maximális fekete tónust adják, vagy „koszolnak” és foltos felületet produkálnak. Egyik sem jó, én már hosszú évek óta mellőzöm ezek alkalmazását.

Ha már a ceruzáknál tartok, ki kell térnem a hegyezőkre is. A klasszikus pengés ceruzahegyező olyan, mint bármelyik borotva. Eleinte jól funkcionál, de hamar kicsorbul az éle. A ceruzák testét adó keményfa már pár hegyezőhasználat után eltompítja a penge élét, és utána akadozva, ugrálva tudja csak faragni az eszközt. Ezeknél az ugrálásoknál a bél gyakorta megreped és rajzolás közben vagy már a faragás alatt el is törik. Ezért célszerűbb sniccerrel (tolópengével) hegyezni. Kell hozzá némi gyakorlat, cserébe viszont a feladatnak megfelelő hegyet lehet kialakítani. Mert bizony ez is szempont.

Mivel a hegy csúcsának terhelése szabályozza a grafit morzsolódását, ezért a hegy alakja határozza meg, hogy tónusos és határozott vonalakat, vagy csak tónusozáshoz felületeket alakít ki a ceruza. Egyszerű, de szép vonalrajzoknál az előbbi eljárás eredményesebb. Ilyenkor tompább, kissé szabálytalan hegyet kell faragni. Grafitképeknél határozottság és pontos hegy a megfelelő.

Van viszont egy nagy hátránya a grafitceruzáknak. Méghozzá a léptékük. A grafitbél önmagában túl vastag a maga 2-3 mm-es méretével. A részletesebb és 1:1 arányú képek ennél akkurátusabb, részletesebb, finomabb munkát igényelnek, ezért hamar lassúvá és unalmassá tudják tenni a rajzolást az ötpercenként végzett hegyezések. Eleinte persze jobb ceruzával dolgozni, mert kevés gyakorlattal rendelkező rajzolónak még más szempontokra kell figyelnie. A rajzoló kezének ereje, izmainak összehangoltsága, a ceruzára gyakorolt erő mind olyan megszokást igénylő dolog, amelyeket ceruzával hamarabb és kényelmesebben meg lehet tanulni. A tónusok kiismerése és sikeres megrajzolása után a rajzoló észre fogja venni, ha eljött az ideje a ceruzák elhagyásának. Ilyenkor a rajzra nézve fel fog tűnni neki, hogy bár szép szürkés, jól telerajzolt a munkája, de mégsem elég pontos. Néhol kicsit homályosnak tűnik, és mintha hiányozna belőle a határozottság. Ez az érzet (amely roppant idegesítő szokott lenni) jelzi, hogy grafithegyléptéket kell váltani, és ideje mechanikus töltőceruzát beszerezni. …

és egy kis ízelítőnek

A rajzolás művészetének kiegészítő videói több rajz készülésének folyamatát mutatják be, audiokommentárral.

A filmekből elleshetőek a rajzi előkészületek, a vázolás folyamata, a több rétegben felvitt grafitozás menete, és szinte minden olyan lépés, amely egy aprólékos rajzhoz nélkülözhetetlen. Természetesen a videót a készítő narrációja kíséri, így az olyan apróbb trükkök is bemutatásra kerülnek, melyekre a nézők talán ügyet sem vetnének.

A videók az A rajzolás művészete könyv kiegészítői, de önmagukban is számos érdekességről és praktikus tanácsról mesélnek.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

infrastruktúra és operációs pult

Múltkoriban írtam arról, hogy milyen átalakítás hullámba kezdtem. A régóta húzódó feladatok és fejlesztések már elérték azt a szintet, hogy nem nagyon lehetett tovább halogatni a munkálatokat. Nomeg persze az sem mellékes, hogy 1-1 alkatrészt egyszerűen nem lehetett beszerezni. Keresgéltem az internetben, de kivenni belőle nem tudtam, mivel az alkatrészek elnevezéséről fogalmam sem volt. Valami fém izé, ami 2 lap közé csavarozható, és csapágyakkal elforgathatóvá teszi a lapokat… aha. És ezt hogy hívják? Milyen néven futhat a webshopokban?

Ez az örökös nyűgöm, hogy elkészíteni valamit szinte lehetetlen, mert alig van alapanyag hozzá. A fát eltüzelik, ahelyett, hogy stafnit és deszkát gyártanának belőle, a szerelékeket Németországból kell behozatni, mert itt vagy raktár, vagy gyártás nincs. Mindenen az 52x-es közvetítői költségek és ilyesmik. Ezért is veszek időnként régi bútorokat (itt már említettem korábban), mert azok vas és fa anyagai olcsóbbá és elérhetővé teszik bármi elkészítését. Tudom, nem kell felhörrdülni a monitor előtt, „kinek van erre ideje?!”. De itt nem az idő a problémás, hanem az, hogy bizonyos fejlesztéseket szükséges megcsinálni, hogy haladni lehessen, és nincs olyan opció, hogy azért nem, mert időigényes. A rajzállvány is ilyen dolog volt számomra. Kellett egy nagyobb méret, jobb papírrögzítési lehetőség, elforgathatóság és egy tuti támaszkodórúd.

Ha valaki megnéz régi képeket festőkről, amint dolgoznak, az láthat egy botot, bumsztlival a végén, melyet általában a másik kezükben tartanak. Képzőn megtanították, hogy ez a „festőpálca”, ami az arányok felméréséhez kell. Ha félretesszük az egyetemi totális vaksötétséget, akkor kiderül, hogy ez a festőbot. Ennek szerepe, hogy a festő a bumsztlit nekitámaszthatja a vászonnak, miközben fogja a botot, és az ecsetes kezével rá tud nehezedni. Így elkerülhető, hogy kényelmetlen pózban maszatoljon a vásznon, vagy lebegtetnie kelljen csuklóját, miközben fest.

Ilyen eszköz a rajzolásnál is szükséges. Persze csak az igényesebbeknél, ha a képet borító merő maszat és retek nem a „művész koncepciójának része”. Én impregnált papírlapokat használtam erre, arra támasztottam a rajzoló kezem, ha dolgoztam. De ez nagyon csiszolta a papírt, így kellett valami változtatás. Egy szupi-doopi vonalzó, mely fölső görgősor segítségével huzigálható ide-oda.

De nem akármilyen ájkíeéjj minőségű anyagból, hanem tömör vasrúdból. Ugyanis nem szabad, hogy rajzolás közben hozzáérjen a papírhoz (a vas nem radírozható nyomot hagy!). Pont volt itthon egy ilyen szál, egy régi asztalosgép alumínium vezetőjéből készítettem síneket, és máris előállt az új támasztórendszer. Ilyen munkák után duplán szoktam kihúzni magam esténként, amikor nézem az Élet fagypont alattot. Ahogy a félnomád sarkiemberek 7 tonna lazacot dolgoznak fel pár nap alatt, hogy a kutyáiknak legyen télen ennivalójuk, akkor csak annyit mondok, hogy „7 tonna? Ugyan! 90cm-es támasztó! Az valami!”. :)

Amúgy ilyen barkácsolásoknál az vettem észre, hogy ami mérhető, az valahogyan megérzi, hogy készül vele kapcsolatban valami. És direkt megváltoztatja magát! A falon eltűnik a derékszög, a faanyag elhúzódik a párhuzamosból, a menet összeszűkül, meg ilyenek. A rajzállvány helye is megérezte ezt és összement, mikor felhoztam a lapot. Azért nem volt elég gyors, éppen, 2 cm lufttal, de befért a helyére.

Kicsit szomorú a dologban, hogy az új rajztábla mérete belövi a képek határát, és ezek a korlátok néha lehangolnak. Mert mi van, ha pont szeretnék egy nagyobb képet? Ha egy ötlet kapcsán megint kéne méretet növelni? Most is előfordulnak ilyen kérdések, mert papírváltás van folyamatban, az eszközök is mást engednek meg, és az új tábla is más, mint a korábbi. Nem kell kétféle szék a rajzolás alatt, mert a magasság jobban be van állítva. De mégis, a változások rendszerint megbolygatják a dolgok normális menetét.

62 beállítás, 543 lehetőség, 3995 funkció

A másik, ami általában túlzottan befeszít, az bármi újdonság beillesztése a munkametódusaimba. Ennek hatására számomra például teljesen érthetetlen a mai világ technikarögeszméje. Emlékszem, hogy amikor bátyámtól megkaptam az első DVD írómat szülinapomra, akkor laza 2 év kellett hozzá, hogy kipróbáljam. Addig ismerkedtünk. Vagy az új számítógépemnek is kellett egy pihi év, míg bekötöttem. Nagy előny, hogy mire én nekikezdek egy új eszközt használni, vagy új programmal dolgozni, addigra már azok az összes gyerekbetegségükön túl is vannak. Bármi gond merül fel, már van rá megoldás. Hogy azonnal nem tudom a frissítéseket használni? Kit zavar?! Az eddigi lehetőségek is túl soknak bizonyultak számomra.

Amikor néha ajánlanak nekem ilyen meg olyan új valamit, akkor a „minek?” keresztkérdésemig boldogan mesélnek a világmegváltó szabadalomról, de ezen a ponton át szokott fordulni a beszélgetés, és én kezdem magyarázni, hogy mik a hiányosságai a terméknek. Csúcsszuper akkus fúró. Hol fúrnék és mit, olyan helyen, ahol nincs elektromos dugalj? Citromfacsaró faizé. Felvágás előtt megnyomorgatom a kés lapjával a citromot. Tehát minek? A legjobb ilyen beszélgetéseim áruházak műszaki osztályain vannak. Amikor a megfelelő körfűrészt kerestem, amit a multipadomba építhetek, akkor kb ez a beszélgetés hangzott el a Hódos Brikóban:

- Jónapot! Elnézést, de hadd kérdezzem meg, hogy milyen olyan körfűrészük van, ami teljesítményben jó, és olyannak ajánlják, aki már látott ilyet működés közben?

- Jónapot! Hát most pont van 3 ilyen körfűrészünk. Jöjjön, mutatom!

Persze, amikor én shoppingolok, akkor mindig minden pont van! Odavezetett 3 géphez, 2 dilettánshoz meg egy jónak tűnőhöz. Elsorolta, hogy mi mindent tudnak a hulladékok, hogy van bennük rezgésvédelem, 1dl-es porelvezető doboz, rugós vezetékvédő valami, ÖNÉLEZÉS FUNKCIÓ (körfűrésznél… hagyok időt!), meg 2inTouch technológia, amit a LiveLife irányelvek szerint, a YearofNew keretében fejlesztettek. Majd jött az aduász, mikor látta, hogy meg sem rezdült az arcom a sok hülyeség hallatán:

- Ezzel szinte mindent el tud végezni a ház körül! Mire szeretné használni?

Erre én:

- Hát ezt leginkább semmire. A mütyűröket úgyis egyből leszerelném és kidobnám róla. Amúgysem szoktam a ház körül körfűrészelni, csak a műhelyben. Ott meg nem kell ennyi csicsa egy gépre. Olyan érdekelne, aminek a paraméterei jók, és csak egy gép van a szettben, nem kompletten fél Kína.

Ekkor tértünk rá a harmadik gépre, amiről már mindent tudtam, mert neten előre össze szoktam hasonlítani a vennivalókat. (Tulajdonképpen, egyedül azért megyek ilyen boltokba, hogy szórakozzam kicsit, meg a súlyelosztását kitapinthassam a gépeknek. De az alkalmazottaknak sohasem tudok ellenállni. Úgy odavonz magukhoz a kérdő tekintetük, mint koranyáron a fogólábút a higanygőz lámpa.)

- Ez szimpatikusabb! Eleve tetszik, hogy a matricák szimmetrikusan vannak a gépre ragasztva. - kezdtem a teljes hozzáértetlenkedéssel.

- Igen. Ez is egy jó gép.

- Hát a másik kettőnél biztosan. Áruhitel van rá?

- Erre sajnos nincs.

- Mégjobb! Már feltűnt, hogy a jobb termékeikre nem szokott lenni. Akkor szerintem jövő héten visszajövök és megveszem!

Végül mégsem azt vettem meg, mert még bementem egy ős szerszámboltba. Az egy pesti katakombába ette be magát, úgy 1982 körül. Az egyik legjobb hely! Olcsó, állandóan a csőd szélén táncol, és fundamentális kisipari géemkások vezetik. Anno volt egy csavargyáruk, így náluk ötvözet típus alapján is lehet csavart vásárolni (!). Ahogy a lépcsőn lépked le hozzájuk a vevő, úgy halad vissza az időben. Megszólal egy elemgyenge madárcsipogás, az ajtónyitás jelző, majd „maszekmester” apróhirdetések, „németes tiplidűbel kapható” A4-es hirdetmény, „téesztalicska érkezett” felirat, és a pultnál halk duruzsolás, „Szombaton mit csináltatok? GEBINeztetek? A gyerek is?”. Ezek a stációk. Amikor pedig meglátnak a kartonlapokra filctollazot nyilak erdeje mögül, akkor jön a kérdés: min dolgozol, mi kell hozzá?

Én nyitottam, hogy körfűrész, de minden nélkül, asztalba kell. Hitachi jó? Most szórják ki névváltás miatt. 6cm tölgyig nem köhög. És ennyi volt. Ebből lehetett tudni, hogy jó a cucc. Vittem is, de az ajándék fűrészlapot visszaadtam, és mondtam, hogy azt adják inkább el, mert ha becsődölnek, felvágom az ereimet.

Wakon!

Szóval, ilyen ódivatú vagyok, lassan szokom meg az új dolgokat. Mint a wakon! digitális rajztáblát. Már tervezem, hogy egy fél év múlva mit fogok rajta ténykedni (ezt a fél évet meg már 1 éve tervezem), de még csak 1x kapcsoltam be, hogy kiderüljön, hogy leég-e tőle a számítógép vagy nem. Ennek egy amolyan külön lábat szánunk Fannival a működésünkben, mert segítségével oktatóanyagokat, illusztrációkat, és hasonlókat egyszerűbben és gyorsabban lehet készíteni. Az A rajzolás művészete is ezzel fog készülni, mert a nyomtatott formához videós verziót is szeretnék csinálni. Sőt, bár a színek sohasem érdekeltek, de van egy ötletem normális mesekönyvekre, és ott meg muszáj színeket használni. Így ez a feladat is a wakon!-ra hárul majd. Nincs vizeskübli az asztalon, hogy akvarellezni lehessen, nincs szutyok (bármi, ami a színes eszközökből adódik), 400 ceruza, meg hasonlók. 1 ceruza, és csá.

Mondjuk a boltban itt is jött a szöveg, hogy van masszírozható kijelzősben is, amin nem csak a tollal és a távkapcsolójával tudok dolgozni, hanem kézzel is állítgathatom a képet. Megköszöntem az infót, és mondtam, hogy nekem az már nem kell, mert csak a szemtengely ferdüléseseknek szükséges, hogy állandóan forgassák a papírt.

egy kis ízelítő róla:

Úgyhogy most itt járunk barkácsolás terén! Nemsokára azért jönnek az első kész cuccok, melyek már a rajztáblán és a wakon!-on születtek. Tudod! Plusz-mínusz fél év!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Menthetetlen a helyzet

Legalábbis annak tűnik, és ami annak tűnik, az legtöbbször az is, ha nem keresünk még időben valami megoldást rá.

nem halad a kiállítási helyszín megtalálása

Ez egy szomor, ahogy Kati néni mondta anno. De azért nem feszülöm túl a helyzetet, mert nem is nagyon reméltem mást. A kereskedelmi galériákat ugye kilőttem, mert - mondjuk úgy - nem partnerek a művészetben. Viszont az összes többi hely vagy nem válaszol, vagy 2073-ig le van kötve.

Na, mindegy, ez annyira nem is lenne lényeges, ha nem futnék bele a cápás problémába, hogy a rajzaim túlnyomó részét nem lehet részleteikbe menően élvezni pusztán a netre digitalizált formában. Régebben próbáltam digitalizáltatni a képeket, el is ment pár rajz egy „szakértő” fotóshoz, de sajnos elvérzett a project akkor, amikor visszaküldte nekem a 40megás reprókat és szóvá kellett tennem, hogy jók lettek, de legközelebb figyelhetne arra is, hogy mondjuk a grafit ne csillanjon be a képeken.

Ezt követően ment némi kísérlet azon is, hogy akkor csináljuk azt, hogy több képből fotózom össze a rajzot, de akkor meg vagy annyi utómunka kellett a végeredményhez, hogy az már eltért az eredeti képtől vagy csak simán nem tudtuk megfelelően összeállítani az 29. próbálkozásra sem.

Ha viszont nincs kiállítás - ráadásul rendszeresen -, akkor nem ismerik meg a rajzokat, és akkor nem gurul a szekér sem, szóval a kígyó végül a farkába harap.

és mi lesz akkor a művészeti élettel?

Bár vannak kezdetleges kísérletek a naaagy megmentésre, nekem az a benyomásom, hogy ezek is már paródiákba kezdenek fordulni.

Művészeti terápiák alakulnak fakezűeknek, felnőttek járnak rajzolni tanulni az egész napos taposómalom mellett, és a legkülönfélébb agyféltekés rajzkurzusok is szép számmal szaporodnak… sőt, mostmár van jobb agyféltekés nyelvtanulás is. Összességében úgy elveszettnek érzem kicsit a szellemi tartalmat. Mert milyen már, hogy mindent művészetnek hívnak, amikor valami ecsettel őrjöngést csinálnak. És ezekért - túlnyomó részben - ráadásul még fizetnek is a résztvevők (értsd, dolgoznak, hogy pénzt költsenek arra, ami nem fog semmit sem osztani-szorozni életükben, de legalább addig sem kell mással foglalkozni).

A minap a Mensa Suli programjába hívtak, hogy meséljek a csemetéknek a rajzról, és ez alkalomra készítettem mindenkinek egy talpakon álló üveg állványt, amivel lehet fejleszteni az ügyességüket. A feladat lényege, hogy különböző tükröződéseket kell lerajzolni, de most nem is ez az érdekes a sztoriban, hanem az, hogy miközben a 12db vastag üveglapot elkezdtem kicsomagolni előttük, akkor hirtelen bezsongtak a gyerekek, hogy mi az-mi az?

- Azok micsodák? - kérdezte az egyik srác

- Hát minek tűnnek? - kérdeztem

- Azok tabletek?!!!?!?!?!??!!!!!

- Hát persze, az új Ipad 8, ami nemrég jött ki! Ezen fogtok rajzolni. - mondtam

- Igeeen?! Húúú! - szólalt meg a moraj

- Nem is tudtam, hogy már kijött a 8-as! - tette hozzá az egyik kislány

(Hangsúlyozom, hogy üveglapokról van szó!)

- Hát azért hoztam… Jajj, ne őrüljetek már meg, ezek üveglapok!

- ÉS AZOKON FOGUNK RAJZOLNI? - kérdezték a legnagyobb megdöbbenéssel.

Ugye, a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy tip-top ajándékot 3 másodperc alatt félredobnak, de a sarokban a szöszökbe ragadt, döglött légy kieső lábaival hetekig el tudnak játszani. Hát itt is így volt, kijelzőkaparászás helyett az üveglap vitte a prímet (az 1-et, 2-t, 3-at, 5-öt, 7-et, 11-et, stb). Minek hatására, óra végére elő is került 1-2 rajz, illetve el is került 3-4. Amivel büszkélkedni akartak azzal inkább mégsem, illetve, amivel eredetileg nem mertek, azzal mégis. És amiket megmutattak, azok mindegyike optikai trükkökről szólt (Escher féle, illetve logikai problémákról). És elgondolkodtam, hogy tejóég, tényleg 11-12 éves lárvák optikai trükkökkel szórakoztatják magukat? Mármint simán, valaminek az egyszerű rajzolása már olyan kevés lenne? Hogy fogják így megérteni a lágy, finom érzékiséget egy képen, ha még ki sem fog tudni fejlődni a látásuk?

könyvet írtam már? nem?! akkor majd most!

A kiállítótér keresgéléssel párhuzamosan a szokásos életparázgatás is haladt. Hogyan tudunk majd egyről a kettőre lépni, mit kell még csinálni, hogy forrásokat szerezzünk a vágyainknak. Én szeretnék hidropóniát meg táptalajon növényeket laborozni, de Fanni is mutat képeket időnként egy szigetről, ahol csak kóbor kutyák élnek, ott alakítottak ki nekik egy menedéket, full ellátással, szóval azt gyanítom, hogy ő meg szeretne egy saját kutyamenhelyet.

Amikor ezek a befeszülések vannak, akkor nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a korábbi ötletekhez és újraadaptáljuk őket a realitásokhoz, hogy hátha most majd jól meg lehet csinálni azokat.

Így jött a könyvírás ügye is. Egészen pontosan könyvek írása, mert bár a Realizmus.-ról blogoltam már, de van egy másik koncepcióm is. Még rémzős koromban gyakran látogattam a Lyka Könyvtárat, ahol van 2 polc a rajzos könyveknek. Oda kerülnek a tipikusan a ’hogyan lehet rajzoli’ témájú könyvek, és ugye azzal sokat el is árultam, hogy ez a téma összesen 2 polcon van, de mellette kiemelném, hogy ez a Rémzőművészeti Egyetem könyvtára… talán ott többet várna az ember.

Vannak tragikusabbnál tragikusabb művek (Művészeti anatómia, A ló anatómiája, az Ember anatómiája, Kis rajziskola, stb), melyek már a fetisizmus határait súrolják a Rajzi tanszék oktatógárdájának lelkében, de engem egyik könyv sem kötött le igazán.

A felépítésük pocsék. Mindig a szerző saját, önálló rajzai vannak benne, melyek vagy csak nagyon lengén kapcsolódnak a tárgyalt témához, vagy semmi közük hozzá, és lehet érezni, hogy kellett a nyomdai ívhez az üres helyeket valamivel feltölteni. Soha nem egy rajzolni vágyó helyébe képzelve épül fel a könyv. Nincs szó gyakori hibákról, nincs szó valamilyen a-tól z felé tartó koncepcióról, hanem csak úgy ’nesze, örüjjé!’ alapon jönnek egymás után az oldalak. Szép példa erre a megcsináltságra, hogy egy rajzolásról szóló könyvet, amiben csak fekete-fehér ceruzarajzok vannak, azt mégis színesben nyomtatják, mert az úgy jó!

Már akkor felmerült bennem, hogy kéne egy normális könyvet összehozni, egy szakkönyvet, ami segítheti az autodidakta fejlődést, de nem korlátozza értelmetlen és íratlan szabályokkal a rajzolni vágyót.

Ekkoriban persze még nagyon tartottam attól, hogyha kiadom a titkaimat, akkor gyorsan jól leelőznek majd, aztán idővel megértettem, hogy egyfelől, ezt ott nevelték belém, hiszen ott a (szak)tudás tényleg könnyen elsajátítható, mert annyira nulla, illetve másfelől nincs még egy olyan hülye, aki rászánna annyi időt a rajzolásra, amivel be tudna előzni. Nomeg, akárhogy is nézem, abba korba értem, amikor már kis bolyongás után akár világegyház is épülhetne meglátásaimra, szóval, gyakran elgondolkodtat, hogy lassan illene átadni a saját meglátásaimat olyanoknak, akik talán hasznukra fordíthatják. Meg hamar elszáll az a még 20 év, és én nem akarok az útjába lenni a következő generációknak.

A rajzolás művészete… jó-jó ez csak munkacím egyelőre

Úgyhogy a 117. helyre felkerül a teendők listán A rajzolás művészete megírása. Egy kb 180 oldalas, A4-es méretű könyv, mely a gyakorlási lehetőségektől, tippektől, trükköktől kezdve elvezet egészen a képek felépítésének részletes útmutatójához is. És nem amolyan ’így KELL’ csinálni módon, hanem bemutatva a szakmai szempontokat. Valószínűleg majd kitérek benne az összes olyan egyéb eljárásra is, melyeknek semmi értelme sincs (jobb agyféltekézés például) vagy a haszna nem abban áll, hogy belelátunk mindenfélét (anatómia).

Aztán megnézzük, hogy mi lesz.

Most úgy néz ki a dolog, hogy november körülre készül el, illetve a nyomdából akkor jön ki, és addigra fut fel a marketing kampánya is, ami azért eléggé meredek és nagy kunszt lesz, mivel nem tervezek semmilyen kiadóval együtt működni. Nincs nagy szükségem arra, hogy Stahl Judit vágja a hagymát a könyvön vagy valamelyik szelebritás énekeljen a könyvvel kiadott DVD-n, és az sem jön be, hogy még 30 ember indokolatlan fizetését én álljam, úgyhogy inkább a magánkiadásra gyúrok.

Nomeg, ugye a Posta és a pályázatok mellett a 3. hobbim a pénzégetés. És ez bővelkedni fog az antiliberális fordulatban, amiben Deák Liberál Ferencnek többször is a seggire fogok égetni.

De, hát egyszer élünk. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!