háthelyzet

Még azért 2023-at elcsípve jelentkezem. Ez olyan tipikus ’na az van’, helyzetjelentős blogposzt, mert amikor hosszabb szünet után írok egy új posztot, akkor mindig valamiféle bűntudatom van. Bár könnyen lehet, hogy csak egyszerűen a szolgáltató világ fertőzte meg a közérzetem és azért érzem így. Nemérdekes!

Szóval kicsit máshogyan alakultak a dolgok idén, mint ahogyan terveztem. Nyári programomnak úgy alakítottam az időbontásom, hogy a Hübriszhez, az új, 3 kötetes könyvemhez olvasom a forrásanyagokat, aztán egyből neki is kezdek a megírásának. Mindent elrendeztem, de sajnos egy kisebb egészségügyi kör keresztülhúzta a számításaimat. Nem volt vészes, orrsövény és orrkagyló műtét, egy napos, de nekem mégis sikerült plusz egy hetet rádobni kórházban. Összességében még ez sem vert volna le. Amikor azt olvassuk, halljuk, hogy ilyen meg olyan a magyar eü rendszer, akkor azt elfogadjuk, tisztában vagyunk vele, és ehhez mérten megyünk kórházba, orvoshoz. De ezek a híradások nem pontosan fedik le a gyakorlatot.

Esetemben majdnem minden főbb kockázati tényezőbe belefutottam. Talán ha még át is műtöttek volna nemváltó ovisnak, azzal maxoltam volna ki a helyzetet. Kezdjük ott, hogy elkaptam egy kórházi fertőzést, ami a fül-orr-gégészeten azért nem olyan meglepő. Nem volt vészes, erős torokgyulladás. De a körzeti beosztások miatt 3 különböző helyre kellett járnom, és még a mentő, akit egyszer kihívtunk hozzám - mert helyben ez a sürgősségi ellátás – sem tudta elsőre, hogy hova kell szállítania. Aztán ahova kerültem, hogy szakellátást kapjak, vagy csak egy szakorvos rápillantson a torokgyulladás szövődményére, ott kiderült, hogy ilyen orvos nincs, de azért ellátást és rápillantást kaptam. Ennek hatására további 6 napot kórházban tölthettem, és együtt várhattam az osztályvezető szakorvossal a csodát. Ő ”””nem tudta”””, hogy mi lehet a bajom, miközben már biztosra veszem, hogy nem szakos kollégája mellényúlása feltűnt neki, csak nem akart patáliát. (Patáliát… ebben az országban betegjogot vagy bármilyen jogot érvényesíteni… ugyan!) Közben végig sokkoltak különböző ad-hoc ötletekkel, hogy mi lehet a bajom. Nővértől orvosokig mindenki agyalt, csak teljen már el az egy hét és küldhessenek haza.

A szokatlanul hosszú, +3 hetes fekvő pihenő hatására viszont elkapott a rajzolók öregkori betegsége. Nem sokan tudják, de az ülve rajzolás asztalnál vagy állványnál egyaránt hátgyilkos tevékenység. Vagy a derék vagy a hát magasabban lévő részei az idő előrehaladtával beállnak a munka pózába. Ez még nem lenne baj, de amikor az ember nem dolgozik, az izmai akkor is ezt a pózt szeretnék kitartani. Ennek hatására viszont beáll a hát, feszülté válik, és a fájdalom érzetére további feszülés jelentkezik és szépen erősítik egymás hatását. Évek óta edzek, hogy ezt elkerüljem, de az ilyen kényszerpihenőkkel nem lehet mit kezdeni. Természetesen betonná vált a hátam.

Ismét orvosi kör, de semmi érdemleges megállapítást nem kaptam. Bementem egy problémával, megvizsgáltak teljesen más jellegű problémákra, majd elküldtek szakorvoshoz. Éppen egy lemondás kapcsán szeptember 19-re kaptam időpontot november 28 helyett (!), szóval szerencsém volt… az időpontfoglalással. Merthogy ez a szakellátásom 6 (hat) percig tartott. Egy döglött galamb beleiből jósolni eredményesebb, de hát mit lehet tenni, gondoltam a felírt gyógyszerek meg a szakvéleménynek adott, „ott nézzen nyújtó gyakorlatokat!” 5db instagram hashtag már a modern orvoslás színvonalát bizonyítja. Hát nem! 5-ből csak 2 volt élő hashtag, vagy az asszisztens nem tudta az angol szavakat jól legépelni, vagy már megszűntek azok a csatornák. De magamtól megoldottam a nyújtó-erősítő edzést, módosítottam amit kell, mindenféle. Még a gyógyszereket is kipróbáltam, amelyek a hátfájás megszűntetése és az izmok kilazítása mellett – amolyan mellékhatásként – az elvileg magas vérnyomásomat is pont normálisra vitték volna le. Hiába mondtam, hogy nincs magas vérnyomásom, nem ment át az üzenet. Bevettem a gyógyszereket és olyan szinten lelassultam, hogy kb az esőben csúszkáló csigák bámulása félelmetesen izgalmas programnak hatott. 2 percenként ásítottam, semmire sem tudtam koncentrálni. Végül arra jutottam, hogy kipróbálom egy régi, éppen még nem lejárt gyógyszer kombómat, melyeket egy korábbi derékfájásra kaptam.

Na ezek beváltak! Csak sajnos, ezeket már nem támogatja ilyen esetekben a tébé. Titkon megtudtam, hogy csak úgy kaphatnék ilyeneket, ha egy neurológus konkrétan felülírná a protokollt az esetemben. De ehhez minden egyebet ki kell zárni, hogy a majdani jövőben egy neurológus így dönthessen. Azaz a hátfájást röntgen, mri, pszichiátriai, kardiológiai, reumatológiai, labor elemzésnek is meg kell előznie, és majd csak ezt követően lehet kérni beutalót neurológushoz. Most úgy néz ki, hogy az augusztus elején kialakult hátfájdalommal 2024 júniusa körül el is jutok egy neurológushoz. Addig kísérletezhetek mindenfélével, várhatom a csodát tovább, illetve szedhetem a tompítókat, amikkel nagyon nem lehet dolgozni.

Albrecht Dürer és Katsushika Hokusai, az ő rajzos öregkori betegségükkel

hát ezért csúszik a Hübrisz

Most, így az év utolsó heteiben már 5 hónapja szórakozom a hátammal, és ezzel nagyon se rajzolni, se gépelni nem lehet. Illetve lehet, ha nagyon szétaprózom a munkákat és 1-2 óránként megállok fél órára mozogni. De ez eléggé pokoli dolog, nagyon megnehezíti a koncentrálást. Nem mintha a napi 8 óra munka közé beállított 3,5 óra mozgásidőt bárhonnan elő tudnám teremteni. Mindezt azért írom le, mert többen kérdezgetnek a könyvről, és amikor mondom, hogy „folyamatban”, akkor elmosolyodnak – gondolom – abban a tudatban, hogy ja, ebből se lesz semmi. Vagy ez csak olyan „parkolópályás dolog”. „Könyvírás, tudjuk!”.

Közben még arra is kell figyelni, hogy merre lehetne haladni a rajzolással és egyéb művészeti munkákkal. Tudom, hogy mindenki boldog, jól működő életet él, semmilyen anyagi problémája nincs és olyan termékenyen tölti a szabadidejét, hogy az csak na! De nem mindenkinek ilyen önfeledt, illúziókba önámító az élete. Ha valaki kézműves (értsd: nem Kínából rendelt szarokat gravíroz vagy 3D nyomtat, esetleg átcsomagol, stb), az nagyon nehéz helyzetben van, mert egy nagyon szűkülő piacra kell dolgoznia. Ráadásul ez a piac korlátozódott az országunkra, egyéb meg nem nevezett okoknál fogva. Magát ezt a piacot az egyéb meg nem nevezett okok feltúrták és rekvirálták. Mindent tönkretesznek az egyéb meg nem nevezett okok. És mellettük az internet, a fészbúk, a tetuba, meg patreon és minden egyéb kolduseszköz NEM járható út olyanoknak, akik a munkaidejük 80%-ban (!) nem szeretnének csak a cicoma és a showműsor tartalomgyártással foglalkozni. Ebben a helyzetben vagyok magam is. Aki nem kézműves és/vagy vállalkozó az nehezen tudja elképzelni ezt a helyzetet. Ott mindig elhangzik, hogy „Rajzolás, tudjuk!” „Könyvírás, tudjuk!”

 Most úgy tűnik, hogy május 1-re talán sikerül összerakni a könyvet. (A könyvről már lehet olvasni a Hübrisz menüpont alatt!) De addig még rengeteg a tennivaló és sok a kísérőmunka.

de, hogy valami történés is legyen!

Mingyá’ karácsony van, kedvezményes hangulatban vagyok! Mint minden ilyenkor, így idén is adok kedvezményeket a képekből, printekből. Minden elérhető rajzomra és meglévő printre él a 30%, kedvezvény, ha valaki megrendeli 2023. december 23.-ig. Az elérhető képeket és printeket áraikkal a drawings & prints menüpont alatt le megtalálni. A kedvezmény az ott található árakból jön le.

tónushelyesség teszt egy print sávon és az eredeti rajz

És aki úgy gondolná, hogy itt az ideje, hogy nekikezdjen rajzolni tanulni, fejleszteni, annak változatlanul tudom javasolni az A rajzolás művészetét, és digitális kiegészítőjét. Erre is vonatkozik az ünnepi akció: ingyenes postázás és a Realizmus. – a valóság természete ajándékpéldánya jár a 2023. december 22-ig leadott rendelések mellé. (A december 19-ig beérkező rendelések még akár karácsonyig meg is tudnak érkezni!) Rendelést leadni az A rajzolás művészete menüpont alatt lehet!

Remélem mindenkinek nyugisak lesznek az ünnepek… de úgyis kezdődik minden elölről, szóval mindegy! ;D

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Welcome again, 202.0

Azért történnek jó dolgok is, például a legutóbbi időnyerő akció jól sikerült (ismételt köszönet a vásárlóknak). Így most 2020 november eleje 2021 február végére csúszott. És most, hogy a jó dolgok felsorolásának végére értem, következzék egy kicsit más.

miliő rózsa száll

Magam már egyre kevésbé tudom követni életem filmjét, mert annyiszor van stábcsere, újradíszletezés, forgatókönyvhúzás, szereplőválogatás, hogy állandóan vívódnom kell azon, hogy üljek szépen le és várjam meg, míg ki nem alakul egy „átmenetileg végleges” helyzet, vagy inkább csaholjak és rajongjak. Inkább vessem bele miliőm (főnév: 3., átvitt értelemben: Általános hangulat egy közösségen belül, amely megnyilvánul az egymással történő érintkezésben, a közös ügyhöz, ügyekhez, erkölcsi értékekhez viszonyulásban; légkör.) tengerébe magam és én is szakértsem a konyhazsargont vírusról, oltásokról, gazdasági történésekről. Sőt, jó miliőpolgárként erősítsem fel kvázi közösségem érzelmekkel átitatott és egyedül bizonytalanságában határozott álláspontját? Jó lenne… olyan, mintha tudnám mit csinálok. De hát nem pontosan ez a lényege a kasztok miliőinek és bennük a miliők kasztjainak? :)

rebooting fatal error

Új év, új hóbort. A régi. Próbáljunk meg művészetet építeni. Bár mindig, ha a ’próbáljunk meg’-et kiejtem a számon, beugrik egykori segítőm egyik legfontosabb mondása: „Nem kell beszarni! Mindig lesz rosszabb. Csak még fiatal vagy.” És tényleg, most, hogy már nem érzem fiatalnak magam, vagy azt is mondhatnám, hogy kellőképpen régóta történik a lefelé ívelés, ami leköti minden energiámat, most már nem olyan magától értetődő, hogy miért kell művészetet csinálni.

A gondolatok, amelyek szétzilálják a terveket, mindig gyorsabban érkeznek, minthogy el lehessen kezdeni munkálkodni. Nem tudom, hogy ez mások foglalkozásaival is így van-e, de a művészeti ágaknál a struktúra, amiben gazdára találnak a művek, annak léte nélkülözhetetlen már akkor, amikor még amúgy nincs mű. Éppen ezért rizikós, ha folyton változik ez a struktúra. Mert ez nem körülménye a folyamatnak, hanem az alapja.

Sok éve kinéztem egy online galériát, hogy oda feltöltsem munkáimat. Első nekifutásokra nem sikerült, mert kellett volna amerikás adószám, meg számlázási képesség, meg minden cicoma. De szokásos kényszerességemnek hála az összes információt kinyomtattam, kijegyzeteltem és szépen lefűztem, összeállítottam a követségre meg közjegyzőhöz kellő dokumentumok kitöltött verzióit (amolyan gyakorlóvázlatokat), de aztán valami mindig megakasztotta a dolgot.

2020 idei újrakezdése kapcsán pakolásztam és kezembe került ez a pakk. Bevillant, hogy 11 hónapja foglalkoztam vele legutóbb, mert akkor is ugyan ilyen sz*r volt a helyzet, akkor is a q.,-adik b., megoldást kerestem. Éppen annyi most a különbség, hogy eltelt 52 évnek tűnő 11 hónap. A kérdések, a bizonytalanság, a lehetetlen szituk csak szaporodtak, de semmi más nem történt.

Nem gondoltam volna, hogy működhet úgy a világ, hogy egy közmegegyezés szerint fontos és kiemelt dolog űzése lehet olyan, hogy egyáltalán nem kifizetődő (ó, hol vagyunk a kifizetődéstől). Hogy a művészet - és a társadalom által beköpött verziója, a kultúra - készítése, az kb halk kínlódás azon, hogy miért nem működnek a dolgok. Nem akarnám túlnagyítani a kis nudli dolgaimat, éppen csak az a gondolatfolyam különösen érdekes számomra, ami rendszerint rámtalál, ha értetlenül ülök a helyzeten agyalva.

Hibáztassam egykori tanáraimat és gimnazista korom mottóit a tudás fontosságáról? Mondjam, hogy ez biza nem volt túl korrekt, hogy kuss volt az érme másik oldaláról… Vagy mutogassak a korábbi generációkra, hogy a helyzet, amely adott, az bizony az ő teremtményük (klímaváltozástól, butaságon át, korrupcióig, minden). Esetleg említsem meg az etalonoknak, hogy a sikeresség mértékébe nem szokás belevenni, amit mások adtak bele, hanem úgy illik számolni, hogy mit ért el egymaga az illető. És eleve kinél tegyek panaszt a folyton változó játékszabályokra? 

Minden ilyen hibáztató gondolkodás vége általában az igazság és igazságosság kérdéséhez vezet. Ez amolyan szinkronizáló kérdés, amellyel az egyén megpróbálja kideríteni, hogy a világgal van a gond, vagy ő a hibás, vagy a világgal és vele is gond van, vagy nem, egyik sem, a világ is ilyen és ő is olyan, és pusztán kósza félreértés, hogy ő valamilyennek gondolta a világ és maga összefüggését. Az egyén igazsága a világában mindig ilyen ’ki fogja a gyeplőt, és kinek a szájában van a zabla’ kérdéskörökből áll.  

Hogy van-e igazság a sors működésében? Vagy az igazság az emberek terméke, társadalmi hóbort? Vagy az igazság, mint olyan a jog és törvény oltárán már régen elveszett és konvenciókká és kompromisszumokká rothadt? És ha így van, akkor egyben kijelenthetjük, hogy az igaz többé nem kötött a jóhoz, és a jó már nem szükségképpen társa a szépnek? A régi görög elgondolás, mely évszázadokon át alapvetés volt, az lehet, hogy mára már szertefoszlott? Lehet a rossz szép, a hazug jó, az ocsmány igaz?

Hol van az igazság, mely az erkölcs és társadalmi verziójának, a morálnak a csúcsteljesítménye volt egykoron? Sőt, eleve hol van az erkölcs (főnév: 1., Életviteli szabályok. A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó megegyezések, elvárások összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak, mert fenntartják a csoport létét, sikeres működését. Ez alapján tudható, hogy mi helyes és mi helytelen a közösség szabályai szerint.)?

Aztán amikor a gondolkodás átcsap egy kényelmetlen érzésbe, miszerint a gondolkodó a hülye, hiszen „csak” túlgondolja a dolgot, akkor az igazságkereső okolás átalakul értetlenségbe: más miért nem veszi észre ezt az ordító, komplex ellentmondást?

Hiszen nagyon úgy fest, nincs igazság, nincs erkölcs, nincs társadalmi alapegyezség, nincs egyetértés, azaz nincs már meg az iránytű: a jó.

És akkor meg minek jó dolgokat csinálni, nem? 

 „a depcsi a unique selling pointod”

2020 2. évét úgy kezdtem, hogy megpróbáltam kicsit felújítani a dolgokat, előrevenni a javítandó szobrokat, a szoruló ajtót, jegyzeteket átfésülni, munkaanyagokat rendszerezni. Mindezt azért, hogy olyan legyen, mintha javulnának a dolgok.

És pillanatokig jó is volt, működött a kis cselem. Felemelő érzés volt nézni az összekínlódott könyvesszekrényem, amit kizárólag bontott anyagokból készítettem, és tűnődni, hogy milyen szépen is mutatja a civilizációs leépülést mindegy egyes polc és lap rajta. Ugyanis van benne olyan elem, ami a 2. világháború utáni időszakban készült „diófaszekrényből” lett felhasználva. Ekkor az újjáépítés miatt 2db 2mm-es, minőségi furnér közé fenyődeszkákat táblásítottak, majd körbezárták a lapokat keményfa szegőkkel. Aztán van olyan elem is benne, ami a 60-as években készült, vékonyfurnéros bútorlap. Sűrű, nagyon sűrű darált fa, össze hőpréselve egy vékony falemezzel. És végül van benne bútorlap a 70-es évek álpolitúros világából, amikor a hulladékanyag darálékot már az MDF váltotta fel, nyakonöntve 1,5 mm-nyi műgyanta politúrral (MDF, mint medium-density fibreboard, nem pedig burkolt politizálás és Magyar Demokrata Fórum).

A három laptípus azért nyűgöz le, mert bár gazdasági felemelkedés, fellendülés, ipari fejlődés meg minden volt, a bútoranyag mégis egyre szarabb minőségű lett. Ahogy a világ süppedt bele illúzióiba és vált egyre rútabbá, úgy jelentett minden egyre szebbet (Nietzsche).

A jegyzetes fal 320 pici hübrisz-emlékeztetővel, és a forrásanyagos könyves szekrény.

Folyamatosan vívódom, hogy baj-e, ha okádnom a savat, ha lehozom az életről a másokat. Aztán bevillan a moralizáló gondolatcunamim, és leesik, hogy voltaképp én csak visszatükrözöm mindazt, amit látok. Csak illúziók nélkül. És változatlanul furcsa, hogy ezt mások nyitottan még jól meg is hallgatják, de mindenkinek lehetnek perverziói. Erre mondta egy ismerősöm, hogy: Pali, „a depcsi a unique selling pointod”. (Röpült is a jutifalat!)

És tényleg. Csak ennyiért éri meg bármit is csinálni, hiszen van 1-2 ember, aki még nem vagy már nem kápítószerezi magát a mindennapok illúziójával. Páran nem vesznek rész ebben a kényszermegoldásban. Elemelkednek a gyermeki komplexusok szintjéről, és már nem akarnak megfelelni. Hiszen nincs minek megfelelni. A körülmények meghatározottjaiként semmit sem irányítunk, és egyedül mások körülményeire lehetünk bármiféle hatással (ezért vagyunk társas lények).

Szóval ti, kedves ittragadt depihuszárok, spektákulumdepriváltak (ez az új kedvenc szavam lesz!), kitartás, semmi sem fog változni, de legalább tudható, hogy jobb sem lesz! ;)

Léptem rajzolni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

történés van

Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.

az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet

Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…

mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?

Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)

Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)

Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.

Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.

az érték

Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.

Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.

Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.

A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.

Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.

Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.

Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.

A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.  

Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.

A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.

az elvárások

Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.

Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.

Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:

Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”

Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)

Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!

Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.

Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.

Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.

Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.

Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.

*kofidisz-19

És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.

Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.

Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.

A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.

Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.

Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.

Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.

Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.

Szóval mit lehet tenni?

Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.

Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?

Nevetséges az egész.

Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.

Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.

Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.

Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.

És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!

Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minden, mintha mise történt volna

Többen puhatolták véleményemet az Index bezárásával kapcsolatban, de vonakodtam bármit is mondani róla, mert engem nem vert túlzottan a földhöz a dolog. És amúgysem kedvelem az általános flegmázásokat, a csendes lenézéseket, amelyeket olyankor kapok, amikor mások számára nem érthetőek gondolataim. Nomeg feltűnt, hogy manapság inkább nem kérdezik meg a véleményem, mert bár néha nagyon kíváncsiak rá, de rettegnek, hogy nehogy valami őket beszántó választ adjak. Ezért bölcs módon inkább nem kérdeznek (mondjuk, ez a leosztás nekem is inkább megfelel).

Viszont az Index esetében sokan vélték úgy, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen, hogy bárhogyan rájuk tudjak pirítani. A nemzetvég 57.nullás verzióját nekem is azonosan katasztrófának kell éreznem, mint teszi ezt „MINDENKI”. Hogy a diktatúra és szándékos elbutítás, emberi sorsok, lakáshitelfinanszírozások, vakációálmok tönkretétele felett én sem léphetek át. Hiszen 70 ember egyszerre mondott fel!!! És közben mi? Velünk mi lesz? Hát, mit fogunk csinálni vécézés alatt, vagy két torrentszippantás közben, esetleg az esti tévézés mellett? Honnan tudjuk meg, hogy valaki valahol mit csinált valahogyan, aminek az életünkre semmi ráhatása nincs és nem is lehetne? Hát HOGYAN lesz ezután?! Talán vegyünk elő könyveket, ha olvasni szeretnénk? Vagy szembesüljünk életünkkel és gondolkodjuk el rajta, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, mik a feladatok, melyek előttünk állnak?

meghalt Bobby, most mi lesz?!

Vége az amúgy megközelíthetetlen Indexnek, mely néha teljesen önmagától megszédülve, boldogan vállalta a fenszí renitesdíszlet szerepét ebben a mi kis patyomkin álmunkban. Az értelmiségi, kultúrát kedvelő, olvasott és modern urbanista imázst testesítették meg, hogy a látszat kedvéért illeszkedjenek olvasóikhoz. Mármint az olvasóik pont ugyan ezt a látszatot szerették magukról elhinni, így a szerkesztőséggel kölcsönösen erősítették egymás önképét. Kivételek mindig vannak, de nézve a meglepődést és a kiborulást a bezárás ügyében… hát, nem igazán tudom, hogy eddig mégis hol éltek a meglepődők? Ilyen vastag lett volna a buborékjuk? Tájékozódás, olvasottság vagy mégis mi kellett volna, hogy a Nemzet vagy a Népszabadság, a Figyelő, a VS, a Heti Válasz, a „zöldújság” történetéről ne maradjanak le? Vagy az a gond, hogy nem hitték el, hogy a „pártatlan értelmiség egyetlen fóruma” nem juthat erre a sorsra?

Rengeteg önmagát műveltnek és intelligensnek érző ember hördült fel a vég hírére (és legalább ennyi hallgatott, mert a számukra rivális, gyűlölt értelmiséggel ők, mint ’tényleges értelmiség’, nem akartak együttérezni). De hol voltak ezek a tömegek, amikor kb március 3. hetében összeomlott a teljes kulturális szféra? Amikor a járványbábszínházban korlátozásokat vezettek be, és szektorok maradtak magukra. Rengetegen nemhogy segítséget, még adóhaladékot sem kaptak! Nem indult gyűjtés a mentésükre, nekik változatlanul a kilátástalanság lehetősége maradt. Nem vehettek ki szabadságot maguktól, nem jelenthettek beteget (főleg most), hiszen nekik nincsenek munkáltatóik, javarészt katás vállalkozók, vagy az ő, szintén egyfős segítőik. Nem úgy kapják reggel vagy hét közben a munkát, hogy legyen mit csinálni és a piacuknak a nemzetközi trendekkel kell versenyeznie. Például írhatnak egy könyvet, amit a licencelt pongyolák szorítanak ki. Készíthetnek tárgyi műveket, amelyeket a bútoráruházak szorítanak ki. Alkothatnak bármit, és az sikeres is lehet, ha bekerül egy virtuális játszótérre, megtrendesedik, agyonmarketingeződik, azaz - lefordítva -, alkothatnak sikeres termékeket, ha ráköltenek vagyonokat és kisebb stábokkal mímelik a varázslatot.

Talán csak egy abszurd és röhejes facebook oldal volt a maximum, mely „tett valamit”. A HestegVegyélHazait-on éppen 342 ezren próbálják eladni egymásnak termékeiket. Egy dolog jut eszembe erről, hogy hesteg-vigyázzunkegymásra!

Vagy, hogy egy másik szép, eklatáns példát is hozzak, miért nem indult értelmiségi tömeg a Természettudományi vagy a Széchenyi Könyvtár megvédésére? Hatalmas tudományos anyagok mállanak porrá.

Sokszor és sok esetben nem viselkedett helyesen az a tömeg, amely most a médium befenyítésénél kardoskodott. Ígyhát két dolog lehetséges: vagy a médium nem médiumként működött, vagy az olvasók értékelték kicsit túl értelmiségire magukat.

Itt ugyanis nem az történt, hogy az „ország legnagyobb független médiumát”, az „utolsó ellenzékit” (leszámítva a HVG-t, a 168 órát, a 24.hut, a 444-et, és sok kicsit), az értelmiség utolsó falat kulturális kenyérkéjét darálta be a rend, hanem rengeteg sokaktól elvették a műveltség és tájékozottág megnyugtató illúzióját… és - nem mellesleg - egy dinamikus unaloműzőt, mely átsegítette töredezett mindennapjaikon olvasóikat.

De mindegy.

Gondolkodtam, hogyha a kofidisz járvány nincs, akkor a közöny ugyanekkora hullámokat vetett volna az Indexért? Akkor is lett volna egynapos tüntetés, egyhetes facebook dohogás belőle? És arra jutottam, hogy valószínűleg nem. A szokott nudli hőzöngés lett volna. Viszont a járvány tavasszal arra dolgozott rá, azt erősítette meg, hogy az operettkaranténban önmagukkal összezárt embereknek még inkább egy fontos, ’történés van’, szórakoztató platformja lett az Index. Nézték napi ezerszer, hogy megtudnak-e valami újabb újdonságot korunk pestiséről.

És ez olyan jól sikerült, hogy a Lipótmező köré épített országban, pár hónap után már kormánypárti-ellenzéki mintázatot is ki lehetett mutatni a pÁndémia megítélésében. Jurtás-tarsolylemezes szkeptikusok, akik szerint a kumisz megvéd minket; lázadó informatikusok, akik olvasták reddites subokban, hogy ez egy bitcoincsalós óriásteszt, amiről mindenki csak hazudik, mert mindenki gonosz; újgazdag kretonok, akik tagadják a vírusjárványt, bőszen szedik az antibiotikumot, és legfőképp az zavarja őket, hogy a társasház lépcsőházában nem lehet normálisan driftelni a mergaSUVval; felelős polgárok, akik felelősségükben nem tudnak éppen még mi másért aggódni, ülniük kell, várni az oltást, ingyenmaszkot, kijárási tilalmat, kombinációs karantént, kitelepítést, bármit… nomeg valami jó honlapot, ahol vannak új receptötletek. És még sorolhatnám, hogy hány miliő érezte, hogy feszkó van Aprajafalván!

Mindegyikükben az volt a közös, hogy a bizonytalan helyzetben látogatott egy portált, amely izgalmasan tájékoztatott a semmiről. Napi 52 új posztban, már néha egyesével számolt be arról, hogy valaki köhintett. Mondjuk, legalább beszámolt, hiszen mindeközben apa nem mindig volt a helyzet magaslatán (mert éppen a facebookon tátogott némán, vagy reflexből fordítva vette fel az elöl cipzáras pulcsit). Volt valami, amivel foglalkozni lehetett. Vagy hányni rá a savat, és vallani, hogy a háttérhatalom ármánykodik, vagy együtt sírni vele, és keserű hegedűszóra eggyé válni a világgal, kijelenteni, hogy detörténésvan, és pont a mi életünkben.

’Hiszen kigyulladt a Notre Dame, aminek tövében ettük a hotdogot!’

aztán jöttek más, fontosabb történések!

Tök szerencse a felszámolóknak, hogy akkor szűnt meg az újság, amikorra a lakosság éppen már ráunt a járványra! Hiszen ekkorra robbant be a nyár és a szabadba vágyott mindenki.

Minket, akik az operett előtt is voltunk a szabadban, minket ugyan kicsit zavar ez a mai helyzet. Hogy térdig járunk a retekben, üvegszilánkban, minden szét van dobálva, a szaros pelenkától kezdve (hercegnőm, ugye nem te voltál?!) a gumikesztyű-műtősmaszk-dobozossör kupacokig, hogy újra felfedezik a természetet a sáskák, hogy letarolhassák.

Mindenki a mérgező vizű dunapartra megy fürödni, oda rendeli a pizzát, viszi a szúnyogirtóspirálokat. Elkezd üstököst figyelni a Pilisi Parkerdő szentendrei buszpályaudvarából, vagy az alvóvárosok fehérmárvány főteréről. A trafikok újra megtelnek élettel, az ukrán munkászsargon végre üdítő tiniszlenggel keveredik. Végre minden autópályán hazajárnak az emberek pénteken és munkába vasárnap késődélután. Mintha semmi sem történt volna. Se járvány, se „rosszabb”, újságbezárás.

Ami elképesztő, hogy már most hallani, hogy sokan az őszi, a szeptember 9-én, reggel 9:32-kor induló második hullámról beszélnek. „Még most menjünk nyaralni, mert mingyá’ jön a második hullám!”, vagy „Most kell kikapcsolódni, mert ősztől újra nem lehet!”.

Bár mindenki kicsit bizonytalan, hiszen nincs Index, ami elmondja, hogy pontosan, egészen pontosan, teljesen nagyon ÉS egészen pontosan, valószínűleg mikor lehetséges a második hullám, azért készülünk rá, előre kitomboljuk renitenskedésünket, hogy ősszel ne legyen gond. Amúgy már apa is közvéleménykutatja ezt, hogy tudja, mikor kell bejelentenie egy új csatornáján, hogy ő, meghallva 2 millió gyermekének múltbéli szavát, a jövőbe tekintve elintézte a tagnapot… két pöri között.

Naszóval, engem nem zavar az Index megszűnése. Még azokat sem sajnálom, akik elveszítették a munkájukat, hiszen versenyelvűek voltak, és saját bevallásuk szerint is kitűnőek szakmájukban. Majd versenyeznek valami új állásért. Az Index felszámolása egy 12 egytucat történés volt, és csak azért tűnik hangosabbnak, mert egy, a járványmizériában felszínre került nagyobb probléma ezt is felerősítette.

Ugyanis teljesen mindegy, hogy van-e vírus (van.) vagy sem, kockázatos-e (az, minden folyamat jellemzője valamilyen kockázat.) vagy sem, és hasonlók, ha kényelmi szempontokból tekintenek rá. Ha a drámát összekeverik a tragédiával. A lakosság túlnyomórészben kényelmesen él, nincsenek tényleges gondjai, és a legnagyobb kihívás tagjai számára ennek az életmódnak az üzemeltetése. Legyen sok kaja, sőt, legyen látszatra sok különböző kaja, látszólagos változatosság. Tűnjön minden olcsónak, maszekolhatónak, mozdíthatónak és elszámolhatónak, és akkor már nem lehet semmi baj. Legyen lötyi, játék, szórakozás, és mindebből a stresszből kikapcsolódás.

A társadalom sehova sem halad, mert nem célja a haladás, nem változik, mert a lebegésben, a szakadatlan fogyasztásban érdekelt. Még saját paranoiái is egyfajta hétvégi telkekként funkcionálnak, hogy a felkészülés ezekre a rettenetekre értelmet adhasson mindennapjainak. Nagybetűkkel kezdődő cikkeket olvas, amikben csodák vagy szörnyűségek történnek. Végletesen retteg vagy rajong, hogy úgy tűnjön élete szenvedélyes és tartalmas, miközben nincsenek vágyai, nem űz hobbikat, és a legtartalmasabb olvasmányai az összehasonlító irodalom világából az élelmiszer vagy bútorboltok ingyenes katalógusai.

Állandó életmegoldás van! Minden helyzet, szituáció, változás egy új probléma, melyet meg kell oldani. Az nem érdekes, hogy amúgy ez a probléma megoldható-e vagy sem, meg kell-e oldani vagy sem, egyáltalán létezik-e. A játék lényege, hogy mindenre azonnal megoldás legyen! Így a probléma fenntartása - vagy újabbak folytonos felkutatása - lesz maga a cél, amely értelmet ad az életnek (migránsokat feltartóztató csirkeháló, időskori szegénységre Erzsiutalvány, munkanélkülieknek adócsökkentés, műtősmaszk globális pÁndémiára…). [Ezt amúgy nem a Fidesz találta ki. Mindez 1970-óta ismert jelenség a szociológiában, 1870-óta a filozófiában. Csak olvasni kéne.]

Pontosan ezért, minden váratlan és nem mesterségesen generált probléma villámgyorsan olyan dologgá válik, mely megkarcolja ezt a fogyasztói kasztnit és ezzel idegessé teszi a társadalmat. Mindenkiben elindul az érzés, hogy elvesztette az uralmat saját élete fölött, hiszen változás történt, ami csakis rosszabb lehet a jelenlegi helyzetnél, hiszen ez a változás nem tőle ered (rajta kívül álló, független eredetű). És a változás csakis probléma lehet, és kell, hogy legyen rá azonnali megoldás. Ha van ilyen, ha nincs. Legalább ráolvasás szinten.

Olyan ez a helyzet, mint amikor egy macska a döglött zsákmányával játszik újra meg újra élet-halál harcot. Arrébb taszítja, hogy ismét hatalmas és hősies mozdulattal elfogja. Majd még egyszer és még egyszer. Meg ugyan nem eszi, hiszen eleve nem ezért vadászta le. A lényeg a játék, hogy problémák jöjjenek, és az elákombákomolt megélésük után gyorsan illanjanak.

Az illúzióban, melyben a problémákra felkészült ember, hasznos és szabálykövető polgár, felelős és tájékozott fogyasztó él, a mai médiumok tökéletes megoldást jelentenek erre az ismeretszerzésre és ’probléma-busójárásra’. Mindenről lehetett olvasni egy csipetnyit, a legújabb gyilkos rovaroktól kezdve (poloska, kullancs, szúnyog, pók), a mérgezővé lett élelmiszerekig (mikró, petpalackos víz, cukor, szénsav, E számok, déli gyümölcsök, hús, tej, liszt, kávé, …). És szerencsére nem kellett hosszan figyelni és nem kell gondolkodni olvasgatás közben. Egyszerűen, tömegközlekedésen vagy a reklámszünetekben tud szinkronizálódni a társadalom. Megerősítheti mindenki magát azzal, hogy más is úgy vélekedik, ahogy ő, illetve ő is úgy vélekedik, mint más. Ergo ő jól csinálja az életet.

Ez egészen addig nyugiban működött nálunk is, amíg a kofidisz be nem kopogtatott márciusban.

fától az erdőt

Én még nem jutottam dűlőre, hogy pontosan mi okozta a kellemetlenséget, a vírus és következményei, vagy a társadalmi hirtelenkedés okozta túlgerjedés. De hajlok rá, hogy az utóbbi. A fogyasztók cukorkómájából egy pillanatra fel kellett ébredni és ez olyan hangosra és hirtelenre sikerült, hogy megijedt mindenki. Érezte ezt apa, mutti, trampli is. Ők is beidegesedtek, hiszen a teljes gazdasági működés - tehát az állásuk - is sérülhet egy ilyen helyzetben. De lásson mindenki csodát, még időben elindult egy folyamat, melyben 1800 milliárd euró libben a piacra csak az EU-ban (630 ezer milliárd forint, 630 000 000 000 000). Münchausen báró lehajol, és kiemeli magát a fogyasztói anomália mocsárból, hogy „sokkhatásoknak rugalmasan ellenálló, fenntartható fellendülés pályájára állítsa” a gazdaságokat. A kofidisz meg majd megoldódik. Egyelőre elég alaposan tesztelni a jelentkezőket a való világba, a 10. évadba.

Index kutyán szájmaszk és a karaván halad a következő probléma felé.

Hmm… szóval, ennyi? Köhint valaki, elindul egy rettegés, áthullámzik a struktúrán és megtorpan az élet? Majd köhint a gazdaság és a cihából elővakarunk 1800mrd eurót? Minden más nüansz elmúlik, a mindennapok apró változásai mellékesek a diadalmas megoldások mellett? Hambi házhoz rendelés és nézzünk valami filmet? Akkor most mi van? Most, hogy már megoldottuk a kofidiszt, már akkor nem fénylik többé a Gréta-jelenség, a bálnák hozzászoktak a szájmaszkokhoz és gumikesztyűkhöz az óceánokban? Tartottunk egy műanyagnemmentes áprilist, májust, júniust és mehet tovább az élet, csak induljunk nyaralni, shoppingolni, együnk éttermekben?

Nem, nyilván nem ennyi a dolog. Egyvalami változatlanul nagyon hiányozni fog sokaknak, mondjuk 2 hónapig, amíg nem találnak a funkcióra egy teljesen megfelelő másikat. Egy csatorna, mely naponta hitet adott abban, hogy egy egyrésztvevős, nem megtartott problémaversenyben a nyertes oldalon áll az ember. Hogy a bölcsesség újabb 31 mars-szondát indított el, 13 új bozont, kvarkot fedezett fel, 26 módon forradalmasítja az energiaipart, 276 új gyógyszert szült a rákgyógyításhoz és hajhullás ellen, 42 létfontosságú technológiai újítást fejlesztett az autókba, és már csak pár pillanat és itt a kvantumszámítógépes mesterségesértelem szingularitás, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen többé emberi kötöttségek között embernek lennünk, és magunknak kisütni a mirelit ráksatayt vacsira.

Na, hát ilyen szövegek miatt sem kérdeznek engem az Indexről.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Helló, viszlát! - (1/3)

Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvass posztot, házhoz megy a pofon! - (2/3)

Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

a No#1 hozzászóló véleménycetlije

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

alkalmazkodni lehet?! (3/3)

„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche

Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.

opciók gépzongorára

Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.

A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.

Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.

’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.

off, off, off

Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.

Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.

Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.

Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.

A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.

Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.

A poszt első része ITT, a második ITT található!

KÖZÉRDEKTELEN KÖZLEMÉNY!

https://www.youtube.com/watch?v=l52etHlrm7s

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ez egy ilyen izés poszt

Még 2018 végén szerettem volna egyfajta összegzőt írni, de végül úgy alakult, hogy nem volt hozzá energiám, és több dolog is megállt a levegőben. Azóta a helyzet természetesen nem változott sokat, szóval már most előrebocsájtom, hogy ezért ez a poszt is egy kicsit fura lesz. De hát melyik nem az?!

van egy valóság

Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy elég gyakran foglalkozom ezzel a ’filozófia’ izével. Azzal az elméleti dologgal, ami úgy van, feltételezhetőleg létezik, hiszen olyan dolgokról szól, melyek feltételezhetően léteznek, de minimum bizonyos emberek gondolkodnak róla. Ilyen például a művészet is. Most, hogy már lassan kifut a 13. kurzus, és már 302 részvevőnek meséltem ezekről a filozófiai izékről, illetve most, hogy a Realizmus.-t is megírtam, eléggé feltuningoltam a koncepcióim. A művészetit. Régen csak sokat olvastam és informálódtam a témában és elsődlegesen a művészettörténeti oldaláról, aztán folyamatosan rákaptam arra, hogy kiterjesszem az elképzeléseimet és keresztkérdésekkel próbázzam a meglátásokat. Az említett kurzusok is kitűnő tesztelőalkalmaknak bizonyultak. Elkezdtem mesélni 1-1,5 órában, és valahányszor valamilyen kérdés merült fel, azt beépítettem az anyagba. Így szépen kialakult a 2,5-3 órás előadáshossz, és a végén már úgy éreztem, hogyha egy külső szemlélő rápillantana az előadásokra, akkor az valami ilyesmit láthatna:

De gondolom nem teljesen ez volt az összkép. :) Hiszen pont az általam elmondott dolgok miatt az egész ’koncepcióm’ egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik. Erre tökéletes példa az egyik előadás utolsó témája, a „Miért nem lesz művészet 19 év múlva.”. Hosszan ecsetelem a problémákat, az ellentmondásokat, és amit 6 korábbi alkalommal felépítek, azt egyfajta katartikus megsemmisülésbe vezetem bele. Külön örömteli, hogy mindezt úgy, hogy utoljára pont a csúcsművészet alkotásait vetítgetem.

Vagy a rajz előadásokat is átalakítottam, mivel lassan bele szeretnék kezdeni az A rajzolás művészete című könyvembe - hiszen idénre még nem terveztem elő kellő mértékű veszteséget -, és ennek apropóján az előadással kísérleteztem kicsit. A vegyes társaság egy része azért jött, mert szeretne megtanulni rajzolni, a másik azért, mert kíváncsi, hogy mit mondhat egy rajzoló a rajzról, a harmadik meg egyszerűen volt a másik kettőn és kíváncsi lett erre is. Na, egyik kedves veteránomtól meg is kérdeztem, hogy hogy tetszik neki az előadás, mire egyből rávágta az alábbiakat:

 „Tetszik! Érdekes! És én biztos, hogy nem fogok rajzolni, mert ez k*rva nehéz! Annyi mindenre figyelni?!”

Mondjuk nem is tettem egyszerűvé a témát, sőt, többször kifejezetten azt magyaráztam, hogy egyszerű út nincs. Bár rajzolni egyszerű, de ettől még nem lesz könnyű. Azért tűnik ez sokak számára ellentmondásnak, mert összekeverik a rajzolás folyamatát és a kép készítését. Az előbbi „csak” eszközhasználat, míg utóbbi sokkal másabb dolog.

Ez a felvezetés, előadás, meglepődés tematika amúgyis gyakran előkerül nálam. A Realizmus. - a valóság természete is így épül fel. Többen úgy gondolták, hogy a művészetről szól a könyv, vagy legalább műalkotásokról. És tényleg ez a fő vonulat benne, csak egy kicsit máshogyan van tálalva, mivel törekedtem rá, hogy globálisan mutassam be, hogy mindez nem csak pár Drebil hadnagy festékpazarlásáról szól. Mélyebb, szervesebben a társadalmakban és az emberben élő dolog. Amolyan fentebb is említett izés valami. Filozófia. Az első nyomásból 35% el is ment, és - ahogy hallom - már akadtak 4-5-en, akik el is olvasták. Jó-jó, legyek korrekt, a borítóig sokan eljutottak!

De ezen (már) nem is rugózom, mert tényleg olyanra sikerült, hogy vagy tudja olvasni az ember, vagy nincs olyan pillanata, amikor nyugodtan neki tudna fogni. Csak meglepett, hogy ennyire nincs az embereknek nyugis pillanata.

Házi átalakítgatásokkal is eljutottam oda, hogy van egy trendi nyomdaműhely, van egy dolgozó-raktárszoba, meg van az élettér, és most viszonylag minden rendezett, kitalált. Az orchideáim és a kancsókám költöznek az új floráriumukba, nem kell a földön paszpartuznom, mert van megfelelő asztal hozzá. Még a nagyméretű képek kereterzéséhez is beérkezett a marófej, mely úgy duruzsol, amikor felpörög, mintha egy anyahajó beröffentené az egyik atomblokkját. Rengeteg új eszközzel, géppel, apró kiegészítővel bővült a műhely, így előrébb tudok lépni a kellékek, rajzhoz kellő eszközök, keretezés frontján is. Végre!

van egy gyakorlat

És a helyzet az, hogy közben a one-man-show változatlanul halad tovább. Eleinte főleg arra láttam az irányt, hogy fejlesszek egy megfelelő minőséget, és ezt folyamatosan tudjam hozni. De szépen lassan eljutott minden oda, hogy már számos egyebet is kell csinálni, és a legnagyobb kihívás jelenleg ez. Jéghegy a Titanic előtt, de úgy, hogy esetemben a kapitány tudja, hogy nekimehet a hajó, és akkor biztos, hogy báj-báj Szása lesz, csak közben már azt is kell mérlegelnie, hogyha nem megy neki, akkor fognak-e egyáltalán emlékezni rájuk (segítek: nem! Ahogy az Olympic és a Britannica is a ködbe veszett a jeges víz helyett.).

A három legfontosabb dolog egy rajzoló vagy festő pályáján - szerintem - a minőség, a megismertetés és az árszabás. A három szempont szoros kapcsolatban áll egymással… egy olyan világban, ahol a minőség jelent bármitis, a megismertetés nem pénz kérdése és nem Dávid és Góliát szerű kihívás, míg az árszabás függ még a piactól és minden aspektusától. Egyszerűen mondva, én csinálok valamit, kiállítom, szólok róla, majd megnézik, és akinek tetszik, az megveszi a képet. Jobb esetben többeknek is tetszik és megemelik az árat.

Kb 2008 körül ez volt a helyzet, és akkor is készítettem ezt-azt, pályáztam sok fronton, teszteltem technikákat, kerestem kiállítási lehetőségeket. Aztán elsuhant 10 év, és a megváltozott körülményekhez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Bár már nem pályázom, mert teljesen értelmetlen, sok idő megy vele és csak keserű szájízt eredményez, de szintén keresek kiállítóhelyeket, ahova be tudok jutni, nem kerül lehetetlen összegekbe a szervezés, és nem egy bontásra érett szakközép pozdorjaparavánjaira kell ráaggatnom a képeimet. A megismertetés menete a körímélről váltott a FB rendszeres kínzására, fizetett hirdetésekre, videós tartalmak készítésére, másodpercenként fotózott anyagok előállítására, papír alapú marketing nyomtatására, honlap üzemeltetésére egy folyamatosan átalakított neten, és ilyesmik. Mintha egy kartondobozban üvöltöznék, hogy valaki nyissa már ki lécci-lécci. Minél jobban, annál több ember nem nyitja ki, node meghallják, nemde?! Erről van szó!

A szűken vett kiállítás áll a keretezésből (és ez egy hosszú-hosszú téma lehetne már magában is), szállításból, „biztosításból”, megnyitó rendezvény részeiből (vendéglátás, megnyitó enbör, tárlatvezetések, bármi történhet életérzés). És az árszabásba ezeknek mind bele kellene épülniük, ha a piac említett aspektusaira most külön még nem is térek ki. Utóbbit annyiban lezárnám, hogy olyan értékmegítélés van jelenleg, aminél előbb vesz valaki a panelek között egy Batman-es minidrónt vagy egy kanapégarnitúra felét, mint ugyanennyiért 3 képet.

Hogy érthetőbbé tegyem a dilemmát, kicsit számszerűsíteném. Jajj-jajj, „magyar enbör pénzről nem beszél!”, de látjuk is, hogy ez milyen hülyeségeihez vezet. Tehát!

Tekintettel arra, hogy 11-13 kép kiállításának költségei a 10 év alatt a sztenderd 300.000.-ről úgy 1.200.000.-re növekedtek, ez azt jelenti, hogy egy képen anno 23.000.- költség volt, míg ma 92.000.-. Ha mindegyik elmegy. Mintha minden második kép csak azért készülne, hogy legyen kiállítás. És ez NAGYON-NAGY-PARA! Ha súlyozom azzal, hogy ez időben sem egy hónap alatt megy le, hanem minimum 4 kell hozzá, ami saját költségfaktorral rendelkezik, akkor az ominózus szám megint módosul. Mondhatni, egy kép bekerülési költsége 125.000.- fölé kerül. Na, nembaj! Adózás vagy jutalékot most direkt nem számolok hozzá, ezek eléggé pontatlanná teszik a számolást. De nagyjából egy 30%-ot mééég rá lehet tenni egy képre. 125.000.- költség és az eladási 30%-a a jutalék. Ha egy 375.000.-es képről beszélünk, akkor 1/3-1/3 arányú az egész kiadások - kereskedő és állam - én viszonyban. (Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hát mindenhol ez van, de én nem tudom, hogy hol van még 60%-os különbözet és hol kapnak fizetést 4 havonta.)

A sok-sok-sok fejlesztés ezt a számot javította, hogy valahogy kivitelezhető legyen a működés. Én nem hiszek abban, hogy szituációk, dolgok egyszerűen nem tudnak működni. Mindig van egy megoldás, de sokszor ráadásul több is.

***

Visszajutottam korábbi galériás egyeztetésemre. Egykoron, 3 éve mindent leegyeztettünk, arra vártam, hogy a nyaralásból (decemberben) hazatérve átküldjön a partner egy szerződést, és lebeszéljük az ottani bemutatkozó kiállítás részleteit. Aztán 2 hónappal a megnyitó előtt kiderült, hogy abban az időben, amikor én 50 képet raknék ki, aminek a részleteit terveztem már egy negyed éve, na ott pont falunap lesz… majd megérkezett a szerződés is, ami gyakorlatilag 30-70%-os arány kötött volna meg. Én kaptam volna 30%-ot. Mondtam, hogy ezt így nem lehet vállalni.

Még egy félév eltelt, javítottam sok területen, hogy jobb arányok, gyorsabb képkészítés, felépítettebb marketing legyen, azaz eredményes együttműködés, de akkor meg már a galériás dobta be a törülközőt azzal a szöveggel, hogy 1,5 évre előre ő le van kötve (nem volt). Jött a nagy agyalás, hogy akkor merre? Hogyan? Tovább?

És ebből egy állandóan visszatérő problémakupac lett. Most is lement egy ilyen kör, amivel azért kalkuláltam, de végül nem lett eredménye a próbálkozásnak. 3/4 év elment, és nem nagyon tudom, hogy mit kellene hogyan máshogy csinálni (a kellett volna kérdésnek nincs értelme). Illetve nem nagyon lehet máshogyan. Vannak mindenféle adott körülmények, amikhez csak alkalmazkodni lehet, előre felkészülni rájuk nem. Én meg - a 229 egyéb teendőm mellett - eleve nem tudok még ezekkel is foglalkozni, csak maximum kezelni őket.

Egy teljesen tökéletes illusztrációt kerestem ehhez a körülmények tengerében show-záshoz, és úgy bukkantam rá erre:

Elsőre mindenkinek úgy tűnhet, hogy decsudi, amit leművel a lila figura (majd, zöld, kék, piros, stb, ahogy az LSD effekt bekúszik), és „jajj, de nagyon csapatja”. Milyen jó, hogy van ilyen, nem?! És tényleg, tök jó, hogy vannak ilyenek, meg lehet mit nézni a telón, amikor hazafelé tartunk a melóból. És bizonyára az ilyenek is maguktól üzemelnek, mindenféle külső ráhatástól mentesen és függetlenül ropják a tutit. Varázsolnak különlegeset. Persze, a lényeget meglátni már nem annyira kézenfekvő dolog. Hogy a táncosbohócunk egymaga utazik le a helyszínekre, ahova hívják - rosszabb esetben, ahova be tud férni -, ráadásul gyalog. Csomagol magának a fellépésekre kis uzsit, sminkcuccokat, sátrat, folyamatosan javítja és csinosítja a táncos rucit, hogy azzal ne legyen gond, és még az egész életét is ahhoz szabja, hogy mikor dobja fel neki valaki, hogy „nem táncolnál egyet nekünk?”.

A maszkból ő nem lát ki sokat, de nem is a közönség megfigyelésével foglalkozik szerintem, hanem koncentrál arra, hogyha csinálni kell a tudományt, akkor az kifogástalan legyen. Hogy például egy kavics, amire ráléphet (és esetében ez másodpercenként mondjuk 29 rálépés is lehet), az ne mozdítsa ki a ritmusából. Végülis, neki ennyi lenne összesen a feladata, varázsolni a tudományával.

és van a helyzet

A helyzet meg közben az, hogy az esetek jelentős részében, a táncos bohóc csinál kb mindent. Szerintem úgy érezheti, hogy ő egyfajta otthagyott emléke egy kornak, amikor még létezését és feladatát szükségesnek tartották, de legalábbis értékelték. Nagyon szimpatizálok ezzel a zaouli táncossal, mert míg mindenki 30 másodpercre, de rápillant a róla készült videóra, és megmosolyogja, addig apróságokra már nem fordít időt.

Nem látni, hogy mennyire minimál körülmények között csinál valami különlegest, hogy a háttérben a szél kavarja a szemetet, hogy a nézők egy jórésze csendben, messziről szemléli csak. Nem tapsolják meg vagy nem segítik saját szórakozásuk működését, mert a táncos „magáért csinálja”. Sőt, vannak, akik hávájozni ülnek csak le a mobilfrigó tövébe, nekik csak alapzaj és keret nélküli TV a táncos művészete. Közben egy olyan világban történik mindez, amiben a semmibe csomagolt semmit is szétszponzorálják, ezzel értéket adva a semminek. A bohóc esetében pedig maximum arra terjed ki a támogatás, hogy beengedik egy kavicsos pusztára… ahol nézők jelenléte nélkül, üres székeknek ropja. És akik még jönnének megcsodálni, azokat is elzavarja a biztiőr, miközben pont mögötte éppen bontják a díszletet. Míg Jancsibohóc kiszárad a tűző napon a jelmezben, addig közönsége kellemes árnyékből, hűtött italokat fogyasztva szemléli. Nehéz megérteni, hogy Jancsi mégis miért csinálja ezt az egészet akkor, de valószínűleg azért, mert ő egyedül az, aki tisztában van a tudományával.

Ez van, miért menne másként a világ, mint a fától az erdőt?!

(éz egy szomor!)

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

gépátalakítás

Mindig úgy hittem, hogy Stephen King ’Az’ című regénye, melynek angol címe ’IT’ (mint ugye az angolban semleges nemű ’ő’ névmás), és főgonosza egy szadibohóc, aki gyerekeket húsdarál le, valójában nem az ismeretlen lényre utal, hanem az Áj-Tí-re, azaz az information technologies-ra.

Illetve, azt is pár éve értettem meg az egyik Family Guy (leánykori címén Családos Csóka …hagyok időt) részből, hogy az útmenti csatornából szemező King karakter valójában nem lehet más, mint Pipinaci, a hobohóc, ahogy Peter Griffin mondaná! (az erősebb idegzetűek megnézhetik itt Pipinacit)

Minderre pedig azért jöttem rá, mert egy egyszerű hétköznapon köhögést kezdtem hallani a számítógépemből. A burkolatát leszedve azt vettem észre, hogy a három hörcsögből - amik hajtották a masinát -, az egyik mumifikálódótt testét már csak társai pörgették a kerékben és nagyon a végét kezdte járni a verkli. A jelenet valahogy így nézett ki:

Bizony, elsuhant az a pár év, ameddig bírta a kompjúterem, így nekiláttam, hogy ismereteket vegyek ki az internetbúl, hogy milyen is ma egy jó gép. Persze, ez a lépésem kb 1,5 óra után kudarcba is fulladt, mert mára szinte teljesen érthetetlen bonyolultságúvá alakult a számítástechnika, szóval ’b’ tervként megkértem pár mensa-s kispajtásom, hogy segítsenek már és puzzlezzenek össze nekem egy megfelelő, időtálló gépet.

Meg is hozta a futár az új PC-t (mivel 2 évnél tovább szeretném használni, így az IElöregítéses gépek nem is merültek fel), kicsomagoltam, elmorzsoltam 2 könnycseppet és 11 hónappal később neki is kezdtem a bekötésének. Ugyanis kicsit elfoglalt voltam közben és egyszerűen nem mertem belevágni egy ilyen műtétbe. Mert ugye, ha egy usb-t is megmozdít az ember, arra ráérez az egész hóbelebancz és direkt bonyolultabbá válik minden. Így volt ez akkor is, amikor az asztal burkolatát szögeltem vissza és véletlenül sikerült az egyik vezetéket is megpatkolni, mire a 8 USB csatlakozóból 6 azonnal meghalt, így kettőn keresztül fürcsiztem a netes adattengerben pár évig. Persze, el lehetett volna vinni szervízbe, de annyira égő volt a dolog, hogy hozzászögeltem egy számítógépet egy asztalhoz, hogy inkább ettem a főztöm.

És, persze, most is így lett!

Már a kábelek összekötögetésekor feltűnt, hogy mennyire más minden vezeték csatlakozója, de jóhiszeműen ekkor még csak azt hittem, hogy azért, hogy egyszerűbb legyen összekötni a gépet. Valami szilikonvölgyi esélyegyenlőségi project keretében minden csatlakozó és kábelvég más, mint a gyerekeknek szánt piros-négyzet, kék-kör, -sárga-háromszög bedobós esetében. Napersze! Nem. Nem ezért ilyenek a vezetékek, hanem „technológiai okokból”. Ugyan, ezeknek az okoknak a javát soha nem fogom használni, de azért legyenek ilyenek, ne miattam álljon le a fejlődés a bolygón. Kicsit az az érzésem volt az összeszerelésnél - miközben 30 méteres kábelköteget gyorskötözőztem össze -, hogy olyan ez az új gép, mintha egy űrhajóval a Marsra is el lehet jutni, de mi csak a Holdig szeretnénk vele elmászkálni.

Az új rendszerprogram, friss Photoshop, lóméretű videokártya és hasonlók a helyükön, minden mindennel IS összekötve. Na, és ezen a ponton akadt meg az örömöm, ugyanis azzal nem kalkuláltam - mert miért is kalkuláltam volna -, hogy minden egyéb régi. Azaz a monitor. Öreg, nemjó, mindenrosszbenne, ami eddig teljesen megfelelő volt. Egyből pittyegett is… mit pittyegett, kiröhögött hangosan a Photoshop, hogy ugye ezt nem gondolom komolyan?! De, én úgy gondoltam, csak nem sejtettem.

Na, hosszas egy-pont-szugerálások után leltem egy átalakító konzolt az elektronikus hulladékgyűjtő pakkomban, és hát pont az kellett a vezeték egyik végére. Lebutítottuk a csúcsminőséget kellően elégre. Aztán találtam még egyet egy számítástechnikai boltban, és így lett a vezeték másik végére is egy megfelelő átalakító, így már láthattam is, hogy mit csinálok. Persze, a programok időnként még összemosolyognak, de legalább nem hangosan.

Amúgy a legnagyobb meglepetés - számomra - az volt ebben, hogy a régi konstrukció és az új között főleg az a különbség, hogy minden nudli dolog után fizetni kell. A kígyó a farkába harapott, amikor egy korábbi Word dokumentumot átmásolva (ráadásul a Realizmus. - a valóság természete már megírt dokumentumját) a rendszer kiírta, hogy a gépen található Word Alap 1.0-ás verziója nem tudja maradéktalanul megnyitni, mert korlátolt. „Lehet, hogy bizonyos elemek hiányozni fognak a szövegből!”, amit én úgy képzeltem el, hogy viccből az ’a’, ’é’ és ’s’ karaktereket nem tudja a sok évvel fejlettebb program megnyitni. „Havi díjban vásárold meg a programot!”, jött az újabb világmegváltó Microsoft üzenet. Na, felléptem a WORD Wájd Webjére, és ott mi fogad? Hát az, hogy ez a világ legismertebb és legkedveltebb, sőt legjobb szövegszerkesztője. Igen? És a saját gyártótok rendszerprogramjába meg azt sikerült beírnotok, hogy nem tudjátok a dokumentumait megjeleníteni? Nagyon leleményes, gratulálok!

Nembaj, őrizzük meg a méltóságunkat, meghát a világ változik, a levegőt is lízingelni kell lassan, így összeshoppingoltam minden szükséges cuccot, ami még hiányzott, és lett egy elég tühtig kis vas. Meg is lepődtem, amikor váratlanul a szobába léptem, mire ő hirtelen felugrott az asztal tetejére:

De, hogy miért volt erre annyira nagyon szükség? Egy következő posztban megosztom azt is! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hol van a remény?

Teszi fel a kérdést a pompásanvirágzóKELETRŐL a fertőhanyatló Nyugatra látogató. Hiszen senki sem erőszakolt meg kint, nem gyújtottak fel, nem áldozták fel a májam törzsi, pogány szertartás keretében a feketeemberek, sőt, még az Atocha Pályaudvar terrortámadási emlékművénél sem tüntetett senki, hogy lőjék agyon a határon az összes jövevényt. Bár gyermekrabló-szerű nagyik mindenfelé voltak, akik láthatóan biztosan lenyúlták valaki gyermekét, hiszen a saját és a kicsik bőrének színe másmilyen volt. De a rendőrök semmit sem tettek, hiába voltak kéziágyúkkal felszerelkezve. VALAMI nem működik ott, gondolhatná az elmúlt 8-10 évben Magyarországon élő, Madridba látogató… avagy nem is! VALAMI nálunk nem működik!

sírva vigad a magyar

1 nap után feltűnik, hogy bármilyen poénkodás, humor, amit reflex-szerűen mondogatunk egymásnak - magyarok -, azok amúgy teljes mértékben vagy megalázó dolgok vagy nagyon súlyos problémákra épülő igenis gáz közhelyek. Bödőcs idézetek, irónia, szarkazmus, és ilyesmik… vagy azon viccelődünk, hogy mennyire kontrasztos, hogy máshol bezzeg minden működik, vagy azon, hogy milyen mosolyogtatni való az alkoholizmus, a szegénység, a butaság.

Hiába, a magyar sírva vigad. A turulhagyományos túlélési ösztönünk, hogy a jég hátán is megélünk (csak éppen 5 centi hó kihívásokat szokott okozni), a nagy mi pottyantottuk a spanyolviaszt egónk vak abban a világban, ahol mindenki már csak csetel és mailezik (ha képzavar támadna kedves olvasómban, akkor hadd homályosítsam fel a lenézés szikrája nélkül: a spanyolviasz a pecsétviasz régi elnevezése. a cinóber festette pirosra, az jórészt a spanyoloktól jött, míg a sellak adta az állagát).

A magyar nem veszi komolyan a problémákat, röhög rajta, mintha nem is volnának, és inkább úgy tesz, mintha azok jelentéktelenek lennének. Nem foglalkozik velük, nem viszonyul hozzájuk. Nem előremutatóan gondolkodik, hanem a jelenben él, melyet múltbéli - önámító, sohasemvolt, nomeg kit érdekel - legendáiból eredeztet. Nálunk van a világbajnok kolbász, a kitűnő fehérliszt. Ja, hogy mindenhol máshol nyugatra ezek eladhatatlanok, mert nem kiszámítható a minőségük, illetve sokszor minőségnek is erős nevezni termékeink legjavát? Az nem érdekes.

Persze, általánosítok, és sarkítok, de tényleg fura érzés egy elmegyógyintézetből átkerülni egy olyan közegbe, ahol mindenki mindenkivel csacsog, ahol olyan tisztaság van a sok „színes” ellenére, hogy a 11-12 éves srácok szieszta idején, a közpark füvén pihennek és olvasnak, a fiatalok ugyanitt pedig napoznak, hogy a 65+-os mamikák röhögcsélnek és dumcsiznak séta közben az arborétum méretű Buen Retiro-ban, ahol senkinek sem jut eszébe Néprajzi Múzeumot betonozni a 150 éves fák helyébe. Boldogan ellötyög egy skót dudát kínzó papa, a teljes burkában sétáló anyuka mellett, akinek férje viszi hordozóban a babájukat. Gazdasági bevándorlók a földön ülve és zenehallgatás közben szorgosan tanulnak spanyolul, vagy a csöves-szabású és kullancs ragaszkodású kéregető romák - akiket amúgy a ZARA őshazájában eléggé nem kedvelnek -, na, még őnekik is kihozták a maradék kaját a tapas bárból, ha kértek, mert az emberség nem halt ki teljesen.

Hamar kínos lesz, hogy az itthoni antigenderhiszti, a migránsozásmarketing mennyire gáz dolog. Nem tudja senki, hogy mi megy itt, mert - bár nehéz feldolgoznia a magyaroknak - a világon senkit sem érdekelnek. De azért mégis rosszul éreztem magam (és Fanni is), hogy egy olyan helyről jövünk, ahol ezek a műbalhék témák lehetnek, akármennyire is mi, magunk amúgy egyáltalán nem értünk egyet a propagandával.

bolhapiaci részlet az El Rastro negyedben - szanált csillárok alkatrészei, hogy a hiányosakat épre lehessen pótolni

#503 hibakód, a szerver átmenetileg nem érhető el

Amikor a baszk sráccal beszélgettem a hazai helyzetről, akkor volt egy pont, aminél éreztem, hogy már mindegy mit fogok mondani, mert úgysem hiszi majd el. A szociális helyzetről volt szó, pontosabban arról, hogy vannak dolgok, amikben minden párt egyet ért náluk (ők még az elavult többpárt rendszerben élnek), és ezek a szociális témák (egészségügy, oktatás, szociális háló), illetve a környezetvédelem. Ezért nem retteg senki, hogy elveszíti a munkáját, mert azonnal egy nagyon kooperatív, fejlett rendszer segíti fel a földről és tartja a társadalmi helyén.

A gyakorlatban ezek olyan dolgok, hogy a múzeumokat és könyvtárakat minden munkanélküli ingyen látogathatja például. Vagy, hogy munkanélküli segélyt minimum 4 hónaptól maximum 2 évig kaphat a rászoruló, és akkor is kapja 3 hónapig, ha egy másik országban próbál munkát találni magának. Ha valaki börtönből szabadul vagy 52 évnél idősebb vagy MIGRÁNS, akkor egy plusz pótlék juttatást is kap (féltől másfél évig), de ha valaki 45 évnél idősebb tartós munkanélküli, vagy hosszabb ideig külföldön dolgozott MIGRÁNS, vagy szexuális erőszak áldozata, akkor neki még jár egy integrációs pótlék is (maximum 11 hónapig), hogy vissza, illetve be tudjon illeszkedni a társadalomba. Ez kb 660-830 euro ellátás havonta. Na, ezt fejeltem meg azzal, hogy megemlítettem, nálunk a munkanélküliek egyszerűen slaves of the government-ek (kormányzati rabszolgák) vagy havi 100 eurót kapnak.

#503

A környezetvédelem egy különösen fájó pont volt számunkra. A szelektív gyűjtés tényleg szelektív. Nem randomszerű, ha van kedvem akkor csinálom, amúgy kit érdekel módon megy, hanem az utcai szemetet is válogatják, naponta mossák a kukákat (elsőre azt hittük, hogy a kukákat is kidobják minden nap és valahonnan mindig hozzák az új aznapi kukát), röpül a bünti, ha valaki rosszul szelektál. A köztisztaságiak elegáns egyenmunkaruhában dolgoznak, megcsinált hajjal, ékszerekkel, jó kedélyűen és parfümfelhőben. Alig van szemét (kivéve a bárok és étkező helyeket, ott nem tökölnek kukákkal, egyszerűen ebédidő után jön egy kocsi, ami feltisztítja a környéket). A lehetőségekhez képes minden virágzik, rengeteg a növény és a fa.

pihenni mentünk, de inkább feltöltődtünk

Mint írtam, felszállni Ferihegyről 3 nappal a választás* után eléggé furcsa érzés volt.

*: azért milyen már, hogy a választásokon egy olyan „program” nyert, mely azt hirdette, hogy ha 8-án rám szavaztok, már másnaptól nem lesz baj. 9-re már teljesítették is a 4 éves kormányprogramot. 10-én pedig elkezdett mindenki gondolkodni, hogy aha, és most akkor mi is lesz? Semmi sem fog változni?

Számos ismerősünket és kortársunkat foglalkoztatja a MIGRÁLÁS. A rosszul bemért magyar probléma ugyanis nem a be, hanem a kivándorlás. Sokan sokféleképpen vélekednek a dolgokról, és ez így teljesen jó, viszont tényleg nagyon elgondolkoztatja az embert, hogy nyugaton legyen inkább kuli, mintsem itthon őrült.

Sokan „nyugatoznak”, úgy beszélnek a Nyugatról, hogy az más, mert itt, nálunk viszont ez van. Holott pont az az érdekes, hogy a nyitott Nyugaton nem kizárólag nyugatiak vannak, hanem multikulturális a nép, rengetegen integrálódnak és nagyon változatos kavalkád építi a Nyugatot. Nincs hegemón kultúra, illetve van, csak azt össztársadalomnak hívják és minőségi, igényes elvek szerint épül. Nincsenek kifejezett nyugatiak, illetve bárki az lehet, aki az szeretne lenni.

Ez inkább csak nálunk koncepció, hogy ha ide jólbejön bárki idegen, akkor vége lesz mindennek. És a rendőrség? És a törvények? És a közigazgatás? Azt véletlenül nem erre tartjuk? Hogy az itt élők szabályait tartassa be? Vagy már ebben sem bíznánk, mert itt mindig csak EZ van?

Mások azt mondják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés. Ami azért szintén hamis feltételezés, mert senki sem a kolbászkerítés miatt szeretne kimenni, hanem egy normális élet miatt. Vannak vágyai, vannak céljai, értékei, teljesíteni akar, illetve a munkájával, életével elérni valamit. Ha mást nem, boldog lenni. És utóbbit különösen nehéz egy folyamatosan háborúzó, patyomkinvilágban megélni, ahol a munka, a teljesítmény egyre kevesebbet ér, ahol szerezni kell mindent (lomokból, gagyiból, uniós pályázatból, hűségből). Ott sincs kolbászból a kerítés, ez tény, viszont itt soha nem is lesz - jelen állapotok szerint -, míg kint kemény munkával sokkal inkább elérhető a társadalom többségének. Hiszen, ha egy 12 egy tucat MIGRÁNS meg tud élni, akkor egy képzett, európai kultúrából jövő magyar miért ne tudna?

just keep loving

ezt akár le is moshatták volna, de nem teszik, mert mindenki egyetért az üzenettel

Olyan volt az egész, mintha 2018-ban utaztunk volna ki, és 1988-ban jöttünk volna vissza. Sokmindent át akartunk gondolni, mert érződik, hogy nem mennek jól a dolgok, és már nagyon kimerítő a mindennapos hétről-hétre küzdelem, a tervezhetetlenség, a folyamatos visszaszorulás (aki nem érzi így, annak örülök, de más viszont így érzi, és az lenne a jó, ha senkinek sem kellene így éreznie).

Olyan ez az egész minden itthon, mintha évszázadok óta tartana, mintha minden fixen és örökre elrendeltetve adva lenne, változtathatatlanul. Mintha a cár döntésének hatására mindenki élete is el lenne döntve és kész. De vajon tényleg van hatása a cárnak? A mindennapi életre, a célokra tekintettel vagy úgy egészében? Az állam csak konjunktúrát szabályoz, azt menedzseli és ezért is képtelenség megmondani fölülről bármitis. Hiszen amíg van kereslet, addig van kínálat is. Az emberek vágyait, személyiségét betiltani, megmondani nem lehet.

Ugyanakkor vannak dolgok, melyek elérése manapság igen komplikált lehet egy átlagember számára. Lakhatás, stabil munka, nyugdíj, gyermeknevelés, egy bizonyos szint feletti életminőség, egészségügy. Csupa állami feladat, melyeket most megvédtünk a migránsoktól, de akkor lehet, illetve akkor tessék most továbbgondolni az egészet!

Néha eltűnődök, hogy mi lenne, ha minden polgár, aki ezeken a kérdéseken aggódik, megírná havonta egyszer a félelmeit a közigazgatásnak… ismerős?

amúgy

Igencsak sírhatnékja van az embernek, amikor kimegy a repülőtérre az egész hetes kulturális és mentális fellendülés után és a budapesti közvetlen járat várójában, a földön ülő honfitársakat látja meg, akik előkapnak egy 60dkgos pár chorizot, illetve valamilyen hasonló méretű érlelt szalámit, és 2-2 zsömle kíséretében, ökölre fogva elkezdik harapva zabálni azokat. Már vártam, hogy előkerüljön a karikás ostor vagy a falba töröljék a kezüket. De lehetett fokozni, hiszen az érkező járattal jött egy Herr Walter, aki az első megrökönyödés után felismerte a két fiatalt, és odaszólt nekik, hogy ’ááá vurstli, gut kolbász?!’, majd még németül pár sort mondott nekik. Valószínű a német a főnök volt, aki üdvözölte állatkáinkat.

Hazaúton koraeste jöttünk, és végig nézegettük az éjszakai fényekben virító nagyvárosokat. Toulouse, Lyon, Genf, Lousanne, Graz, majd jött a vakfolt, a magyar-osztrák határ után, ahonnan az irgalmatlan méretű lámpamezők hirtelen halovány kis pislákolásokká redukálódtak. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy bizonyára azért, mert teljes kapacitáson működhettek az elios-lámpák, ezért inkább nem mondom ezt. Az eliosos városok nem is látszódtak! :)

Amikor egy 3 órás repülőút alatt szétunja magát bárki, akkor eljön az a pillanat, amikor már a leglényegtelenebb számolós játékok is tök nagy felüdülést jelentenek. Mennyi jöhet össze a repülőn árusított mindenféléből? Van 45 sor, átlag 5,5 fővel, azaz, ha csak 1 eurót számolunk fejenként, és tippeljük, hogy hány járata lehet naponta a légitársaságnak, és hasonlók. Vagy, hogy hány gomb lehet a mennyezeten? Utasonként 1 lámpa, és 2/3 hívógomb. Akkor 45 sor, ja, de ott meg ott csak két ülés van… Vagy, hogyha 790 km/h-val megyünk - hiszen Magyarország felől szembeszél fúj, bár szerintem az inkább csak ellenszél volt -, akkor lehetséges az, létezhet az, LÉ-TEZ-HET-AZ?!?!?!????, hogy a határtól 16 perc alatt Budapesten is lehetünk? Komolyan ekkora kis nudlik vagyunk, hogy egy 3 órás úton az országon belül 16 perc az összes röpdösni való? Tényleg keresztben fél óra az egész ország, utasszállítóval, szembeszélben, amikor már majdnem 3 órája jövünk? És most komolyan, azért kell 30 perc alatt elérnünk a határtól Budapestet, hogy A REPÜLŐ LE TUDJON LASSÍTANI A LESZÁLLÁSHOZ?

túlélési tippjeim laikusok számára

Mégis mit lehet tenni akkor? Kell egyáltalán tenni valamit vagy mitmivan? Mindenki agyal, mert itt annyira minden rendbe lett 8-a óta, hogy az csak hétszentség. Ezért gondoltam összeállítok egy kis listát a rekreációs gondolkodás után, hogy szerintem mit lehet tenni. No nem politikai okokból, hanem hogy hogyan lehetne visszatalálni bárkinek az értékelvű élethez és kipaterolnia a penetráns politikát.

# Írj listát! 10 olyan dologról, ami a legfontosabb probléma, cél, feladat számodra, illetve 10 olyanról, amik a „jó lenne, ha” témakörbe tartoznak. Ha ezzel megvagy, akkor haladj sorban a megoldásuk, elérésük felé. Egy jótanács ehhez: a kellemetlen tennivalókat végezd el gyorsan, a kellemeseket nyújtsd el hosszan.

# Beszélgess! Arról, ami neked fontos, és ne mások véleményéről. Csiszold saját gondolataid és álláspontod, hogy jobban megértsd a világot, amiben élsz, vagy segíthess másoknak, hogy ők megértsék a sajátjukat.

# Érzékelj! A legfontosabb. Érzékeld az időt, a valóságot, ami körülvesz, és amiben élsz! Unatkozz, hogy célt találj magadnak és töltsd értelmesen a napjaid! Szerencse, hogy az, amit te annak fogsz tartani, az lesz számodra értelmes dolog.

# Sportolj, főzz, menj ki a természetbe! Ezekkel ugyanis hosszabb lesz egy nap, teljesebb, gazdagabb, érzésekkel dúsabb. Érezni a test működését, megszagolni, ízlelni valamit nagyon jó, és igényességre tanít. A természetben pedig magad lehetsz. Nincs leuralt, átszarkavart gányé (értsd: problémák), ami túlnyomó részt körbevesz. Menj le egy patakhoz, nézegesd a parkban a hangyákat, menj ki valahova, hogy visszasétálj onnan.

# Minőséget fogyassz! Legyen az étel, ital, információ, kultúra. Mert az igénytelenség a legkárosabb dolog, ami létezik. És ezen a téren ne is köss kompromisszumokat!

# Ne olvass híreket, csak max papír alapú újságon! A hírcunamik jelentős része fölösleges. Minden percben történik valami, és ezekről a legkevésbé sem kell tudni. Főleg, mert semmit sem lehet kezdeni ezekkel a hírekkel. A hírek jelentős része már amúgyis inkább csak vélemény, melyeket nem lehet forrásellenőrizni se pro, se kontra egy olyan országban, ahol felszámolódott a média. Ráadásul, amíg a történésekről olvasunk, addig nem mi alakítjuk őket.

# Ne olvass kommenteket, ne érdekeljen boldog-boldogtalan véleménye! Ez részben a FB-ra is igaz, de minden egyéb kommentelésre is. Csak annak a véleményével foglalkozz, akiére adsz is. De azt is fogadd kritikus szemmel!

# Töröld vagy igencsak minimalizáld a Facebook használatát! Tölts fel tartalmat, ha szeretnél, mert a kapcsolatot így lehet tartani, de találd meg az értelmes egyensúlyt a FB (közösségi média) használatában. Buborékba zár, félre tud siklani a véleményed és egy olyan hamis képet alakít ki a világról, ami sokkal inkább a belső paráidra és elképzeléseidre épül, mintsem a valóságra.

Végezetül pedig a fő mottómat tudom ajánlani mindenkinek:

A művészet a tudomány vallása. A kultúra pedig a kettő egysége.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

a trendkívüli beszámoló második része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Madrid is elesett

Mint korábban említettem, nem vagyok az a szokványos turista. Átsuhanok kiállításokon, hogy a kellően minőségi 2-3 képet nézzem csak meg, kortárs galériák bejáratánál szitkozódom meg ilyesmik. Vagy, ahogy madridi vendéglátónk egyszer fogalmazott „mert te egy kib*szott troll vagy!”.

Madridra sem feszültünk máshogy, Fanni jó előre felkészült a rapid nézelődésekre és már teljesen immunis a kulturális morgásaimra.

Tehát leszállt a gépünk, és belevetettük magunkat a másfajta klímába, ráadásul frissen a berlini élményektől ittasan. Az első, ami mindenkinek eszébe jut Madridról, az a chorizo, a spanyol kolbász, a jamón, a spanyol sonka és a Prado, a helyi Szépművészeti. Kedves honfitársaim, a Real Madrid, flamenco és a bikaviadal ott olyan, mint nálunk a Barátok közt, a felsőalsókisdöngiceicsűrfaragóbedöngölő néptánc és a jurta. Nem ezek a nagy dolgaik!

az a kutya egy Laár András!

chorizo és jamón

Egyik kedvenc ételünk, amit kb félünnepeken főzni szoktunk - főleg, ha tengeri mindenféle is kapható -, az a paella. A spanyol, sáfrányos rizsa, öntvény edényben főzve-sütve. Nem bonyolult, de könnyű elrontani. És, hát naná, hogy az őshazájában is ezzel nyitunk. Viszont egyből belefutottunk két feszkóba: az egyik, hogy a decimális rendszer nem működik kint. Ha fél kilót kérsz valamiből, akkor azt EGY és fél kilónak fogják érteni, ha negyven dekát kérsz tintahalból, akkor azt 40 darabnak fogják fordítani. Így jártunk most is, 40 deka helyett 1,5 kiló tintahalat (30db) sikerült vásárolni. OK, nem baj, láttunk már karon budai kutyavásárt, nem akartam a lelkébe gázolni a halas fószernak, maradt a 1,5 kiló.

A másik gond viszont nekem volt a stresszesebb, ugyanis házigazdánk meginvitálta egyik lakótársát is, aki történetesen baszk (nekünk egyszerűen csak spanyol). Szóval, éles próba lesz, a főztöm a la mamma de San Fernando-éval fog versenyezni. Vacsora közben beszélgettünk is Enríkével (nevezzük csak így), aki az egyik percben megemlítette, hogy néha szokott mesélni vendéglátónk neki a magyar dolgokról, és onnan is hallotta már, de a minap pedig olvasott róla egy kis cikkben, hogy van valaki, akit a kormányzat épp sároz, és hogy „valami történés van vele kapcsolatban”. Majd kérdőn ránézett vendéglátónkra, hogy segítse ki, hogy ki is lehet az, mert nem jut eszébe a neve.

- „Soros.”

- Ááááá, yes, Soros!

Soha nem hallott róla, se az alapítványokról, meg a világhálózatról, ami a Marsról fog betelepíteni jupiterieket, meg hasonlók. Csak annyit, hogy az újságban megemlítették, hogy mi van Magyarországon.

Kicsit megfagytam, amikor hallottam ezt. No, nem azért, mert, hogy még ott is erről van a szó, hanem azért, mert ami nálunk létküzdelem sokak szemében, maga a katolikus, erkölcsös, honvédő háború, az a határnál olyan szinten megáll, hogy az csak na. Senki sem tudja Spanyolországban, hogy ki az a Soros György, ellenben olyan kevert etnikum él a legnagyobb harmóniában egymás mellett, hogy azt öröm nézni.

Node, a kolbász és a sonka!

Kulturális különbségek még olyan apróságokban is kijönnek, hogy Madridban nem nagyon van túró, tejföl és zsír. Már többször találkoztam ezzel a jelenséggel és a jelenség magyarázata, sőt, ránk nézve kicsit gáz mivolta még a sok éve kint élőknek sem esik le. Ugyanis azért nincs elsődleges feldolgozottságú tej és húsipari termék, mert sokkal minőségibb élelmiszereket készítenek. A disznyókat nem a zsírjukért tartják, hanem a húsukért, amit mértékkel és élvezeti fogyasztásra szánnak, nem pedig tepertőnek meg vizesbékönnek. A tejföl és túró teje pedig sajtok alapanyagává alakul, nem csak szétköpülődik. Nagy különbség ez, ha az ízek kifinomultságát és a mezőgazdaság előre tervezhetőségét, ütemezését, színvonalát nézzük. Persze, lisztből is 6-7 féle van, sikértartalom és felhasználás szerint, és rizsből is legalább 6 félét találni minden kis nudli boltban is. Bár kétségtelenül van bája a téglaporozásnak és a szétpaprikázásnak, de azért nagyon más megízlelni egy olyan kolbászt, amiben véletlenül sincs porcőrlemény, illetve érlelt húsból van, nem pedig zsírmozaikos és fűszer ízű.

a Prado és a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando

Ha Madrid, akkor természetesen a művészeti központok sem maradhatnak ki, hiszen rengeteg művészeti kiállítás, program van mindenfelé. A legjobbak természetesen a Prado 20. század fordulójának képei, illetve a történelmi képek, ami kb 6 teremben van a 80-ból. Sokan mennek ájuldozni a Goyákhoz, illetve a Rubens, Tiziano és hasonlókhoz, pedig nagyságrendekkel szebb munkák is vannak, kisebb marketing tolással.

Raymundo de Madrazzo vagy Sorolla sokkal különlegesebb, a ’nemzeti festőik’ mellett. Hosszú percekig lehet előttük mosolyogni, míg a többi felhalmozott festmény napjainkban már túl öreg és távoli a látásmódunktól… szerintem. Barokk, ráadásul spanyol barokk habosbabos krémesek, pontatlanul festve.

Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben

Goya… az indokolatlanul felkapott név. Nem értem miért tolják még mindig, de mindegy is. Viszont talán neve miatt megéri beugrani a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando-ba. Első csalódásomra kiderült, hogy a remélt ’real’ jelző nem a REALIZMUS rövidítése, hanem a ’királyi’ spanyol megfelelője, pedig teljesen be voltam pörögve, hogy Madridban minden realista! :) Realista Madrid focicsapat, Realista Akadémia, Realista család Palotája és hasonlók… Nem az. Csak királyi. De azért az akadémia különleges kiállítással rendelkezik. Nekem a Mintarajzi Tanoda (Képző elődje) jutott eszembe róla, de éppenséggel a régi hagyományokra és értékes szakmai munkára épülő akadémia 350 éves, míg a Mintarajzi és már Képző max 140.

Itt tanult Goya is (valószínűleg igen keveset), és csak pár apróságot emelnék ki a kiállításból, ami nekem nagyon megtetszett.

Sokszor beszéltem a művészettörténeti és realizmus előadások alkalmával arról, hogy vannak műalkotások, melyek korszakokat képesek indítani, melyek annyival kvalitásosabbak koruk többi termékénél, hogy képesek megváltoztatni az ízlést. És ez a jelenség méltatlanul kevés említést kap az oktatásban, holott az egyik legfontosabb jelensége a művészeti fejlődésnek. Vagy, még azt nehéz megérteni, hogy miért nyúltak vissza rendszeresen a művészek és a megrendelők évszázadokkal korábbi műalkotásokhoz és miért inkább azokat adaptálták újra (lásd a klasszicizmus művészetét, a napóleoni vagy cári empírt, esetleg a reneszánsz újjászületést). És az Akadémián ezeket érthetően és érezhetően mutatják be. Mivel kronologikusan van felépítve a tárlaton az akadémia története, így meglehetősen szemléletesen követhető, hogy a barokk pénzbőségében kb minden csicsára volt della, és ahogy fejlődött az Akadémia, úgy bővítették a kincseiket, melyeket összeszedtek a tanuláshoz. Szobormásolatok, festménymásolatok kezdtek felhalmozódni a nagy mesterművekről, melyek alap kiindulópontok lettek az újabb és újabb művészek számára.

a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok

Hogy a Firenzei Paradicsom kapu Ghibertitől miért indítja a reneszánsz korszakot? Hát mert annyira nagyot szólt, hogy például a spanyolok is gipszlenyomatokat készíttettek róla, amiket visszaöntöttek pozitívba, és elérhetővé tették a tanulóknak. Így a nebulók aztán törhették a fejüket, hogy technikailag, komponálás szempontjából hogyan lehetett azt elkészíteni, és a saját újításaik máris Ghiberti meghaladását tűzték ki célul. Sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet úgy rajzolni, mintha fotóznánk, holott lehet úgy is, hogy az eredmény jobb legyen egy jó fotónál. Ahhoz viszont, hogy ez már korán irányt tudjon mutatni a leendő művészeknek, hogy már pályájuk tanuló fázisában értsék, hogy milyen szakmai szint van még, ami elérhető, ahhoz az kell, hogy lássanak ilyen példákat. Ez nagyon fontos.

Én is úgy tanultam anno, hogy láttam 1-1 ütős példát és meg akartam haladni azokat. Hisz, ha xy képét meg lehetett csinálni, akkor egy fokkal jobbat is lehet. És mindig van egy újabb egy fok, ami meghaladható. Amikor a Paradicsom kapujának repróját átvitték (folyamatosan, megannyi római-hellén szobor másolatával együtt), akkor etalonokat állítottak a saját tanulóiknak.

És így terjedhetett az eszme, a látásmód, a stílus és a minőség.

mégis akkor mi okozta a barokk bukását és a klasszicizmus születését

Klasszicizmus, azaz a klasszikus értékek etalonként kezelő, azok által meghatározott esztétikai és stilisztikai szempontokat alkalmazó korszak. Az egyik kedvencem ez a stílusváltási periódus, ahogy a barokk megakadt és a klasszicizmus megjelent, mivel olyan nagy a távolság a két korszak között, mint a chorizo és a gyulai között, és, mivel nem fejlődésről van szó, hanem váltásról.

Társadalmi oldalról a Francia Forradalom és a demokratizálódás, illetve a racionalizálódás volt a kulcsa a történésnek, de kulturálisan egy teljesen más folyamat játszódott le. Akkoriban kezdik ugyanis feltárni Pompeii-t, és gyorsan szétfutott a híre az ott talált alkotásoknak, leleteknek, eszközöknek. Egyszeriben kiderült, hogy vannak I Konstantin császár előtti korokból csodálatos alkotások, és amit addig antik, ősi szépségeknek hittek, és amiket a reneszánsz, majd barokk fejlődéssel meghaladottnak véltek, azokat váratlanul új versenytársak ingatták meg.

A későgörög műveket felváltó hellén, illetve római műalkotások mellé bekerültek a korábbi görög, azaz a klasszikus görög művek, melyek addigra vagy nagyon szétszóródtak a kontinensen, vagy megsemmisültek. És láss csodát, Pompeiivel egy időkapszula egyszerre nagy mennyiségben dobja felszínre ezeket. Addig úgy gondolták, hogy volt egy antik korszak, majd egy sötét gót középkor, a reneszánsz és a jelen fény kora, a barokk. És egyszerre a római előtti időkből előkerülnek a klasszikus (antik előtti) alkotások. Winckelmann esztétikai műveket ír ezekről, Piranesi metszetkönyvekben ábrázolja és adja ki a leletekről készült „fotóit”, Napóleon meg összemazsolázza az útjába akadókat. És huss, szétfutnak az új etalonok a kontinensen.

Az akadémián is látható egy darab abból az időből, amikor még a kapszula nem nyílt meg, de már lehetett látni 1-1 különlegesebb darabot. Ez a Silenus-t ábrázoló szobor ráadásul egy skopas szobor. Skopas kései görög szobrász volt, aki egy kisebb stílust is teremtett kortársainak. Amikor már hanyatlott Athén, akkor elkezdtek csavart, megbillenő, „imbolygó” szobrokat készíteni a mesterek, élükön Skopassal (ezért hívják ezeket skopas szobroknak). Ám saját koruk végén, más központokban jelentek meg a Nagy Sándor ízlését megtestesítő hellén alkotások is, így mondhatjuk, hogy Skopasék munkái adják az utolsó tisztán görög szoborstílust.

Konkrétan ezt 1569-ben, a barokk kor elején találták meg, állították ki és nagyon hamar közkedvelt mű lett. A megbillenő, csavarodó beállítása példa lett a barokk művészeknek, így ők is megcsavarták, megtekerték alakjaikat. Majd jött az időkapszula 1748-ban és a rádöbbenés, hogy mennyi minden lehet még nem felfedezve és nekiindultak a klasszikus szépségek összegyűjtéseknek. Napóleon sógora aztán ezt a Silenus-t megvásárolta a rekvirálgató császárnak, miközben - tudtán kívül - az már javában építette az új stílus alapjait, az empírt és a klasszicizmust. Így történt, hogy egy barokkban központibb műkincs a későbbi felfedezések hatására egy történeti lelet lett, míg a frissen előkerült alkotások új műkincsekké váltak. Ironikus, hogy a pompeii leletek amúgy fejletlenebbek, későbbiek voltak a Skopas féle szobroknál, mégis, az utókor az előbbieket tartotta szebbnek, mivel egyszerűen a „skopas-os” barokk reprókra ráunt.

azért nem minden arany, ami Duchamp

Persze, azért nem minden van rendben Madridban sem. Ott is akad probléma bőven. Például voltunk egy Duchamp kiállításon. Akinek nem mondana semmit ez a név, az adjon hálát az égnek, de akinek igen, az ne csóválja a fejét és ne is röhögjön rajtam, ugyanis nem azért mentünk be, hogy Duchamp kukaművészetét megnézzük, hanem azért mert úgy hirdették, hogy Dalí, Magritte és Duchamp lesz a kiállításon…

Na, 1-1 nagyon korai és kevésbé jelentős Dalíval és Magritte-tel le is tudták a plakátok marketingkamuját, és ezek mellett csak, csupa nagybetűs RETEK volt kipakolva. Házigazdánkkal 3-asban mentünk, és mivel Fanni még hisz abban, hogy hátha van szikrányi értelem ezekben a lomtalanítási installációkban, így ő lemaradt, míg mi inkább előre mentünk, hogy a későbbi, normális festményeknél időzzünk inkább… aztán annyira előresiettünk, hogy kijöttünk a kiállításról véletlenül. Ugyanis semmi művészet nem volt kirakva, csak a dadaista szemét, a szenny, a kosz, a piszok. Felakasztott mellény, belógatott teafilterek, használt wcpapírnak tűnő festmények és hasonlók

A nagy marketing kiállítás lehetősége nekem azért szemet szúrt már előre, mert nagyon nem akarták a beharangozókban feltüntetni, hogy mégis mik kerülnek ki, és csak 1 festmény fotójával operáltak a plakátokon is, de az ilyen töménységű hülyének nézésre még én sem voltam felkészülve.

A csúcs az volt, amikor kitaláltuk vendéglátónkkal, hogy a levegőcserélő aggregátort kezdjük nézni, hátha azt is majd jól Duchampnak nézik. Sajnos nem volt türelmünk végigvinni a bulit, de a kiállítás végén azért egy tűzcsapot gondoltam lefotózok ide, a blogra képmellékletnek. Így is lett, mikor véletlenül belépett a terembe egy másik turista, és látva, hogy egy ritka Duchit fotózok, ő is jól megnézte magának a csodát…

Duchamp után mindig kell egy kis idő, így a harmadik részhez érkezve tartunk egyet.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Berlin elesett

Hát, úgy esett, hogy megesett, Fannival kiugrottunk Berlinbe, hogy onnan tovább ugorjunk Madridba. Még a tanúinktól kaptuk frászajándékba az utazást, és mivel egyikük Madridban él, így szinte alap volt, hogy nála szállunk meg. De, mivel ugyanő kényszeres röpködő, így feldobta ötletnek, hogy mehetnénk átszállással is. Ez jó ötletnek tűnt, mivel én szeretek elrugaszkodni meg landolni repülővel, így már ezért lett kedvem a dologhoz, és a felajánlott Bejrút, Moszkva, Sármellék, Berlin átszállási lehetőségek közül az utóbbi meg is tetszett.

Fontos tudni a körülményeket, hogy hogyan is indultunk ki.

Ugye 3 nappal korábban voltak az országgyűlési választások itthon (8 éves, megelőző kampány után), amik úgy alakultak, ahogy. Nem titok, hogy magam sem voltam feldobva az eredménytől, hiszen én már csak egy amolyan „konzervatív” ember vagyok, aki szeret pártprogramokat olvasni. Illetve a számomra releváns kérdések az eredmények láttán (fiatalok lakhatási támogatása, környezetvédelmi szempontok és minisztérium, egészségügyi rendszer reformja, 2030-tól várható nyugdíjszabályozás, könyvpiac visszaliberalizálása, művészeti és kulturális bármi, vállalkozóbarát politika, esetleg pályázati pénzek a kkv-khez is csepegtetése, bankadók megszüntetése és a vállalkozói hitelezés újraindítása, bürokrácia… eleve működtetése, normális adóhatóság, stb…) sajnos, valószínűleg továbbra is megoldatlanok maradnak.

Szóval, hallgatva a kormányzati világképre, bepakoltuk a GV2-es vegyvédelmi ruháinkat és egyéb felszereléseket, hogy a pokol egyik migribugyrába alászálljunk, ráadásul az egyik legjelentősebbe, MerkelMuttihoz, Berlinbe. Volt némi gond a repülőtéren, mert - felkészülve a lángokban álló, elesett, lehanyatlott városra - a poroltóinkat nem akarták átengedni a fémkapun. Végül azok maradtak is, de szerencsére nem is volt szükség rájuk. Ja, honnan tudod, hogy magyarok is utaznak a gépen? Leszálláskor minden 5. elkezd tapsikolni! Én nem értem ezt, ugye a tapsikolással mindig gondjaim vannak, de ez vagy valamilyen volt rendszer beli „nemlehetutazni” életérzés vagy a középkori világlátásunk hatása, mely szerint bizonyára valami varázslat emeli meg a repülőgépet. És pont leszálláskor kell csinálni? Miért, a tapsolók amúgy mit hisznek, hogy a pilóta direkt meg akar halni minden útja végén és majd jól belegravírozza a gépet az aszfaltba? (Mondjuk a BrájenAir 2-ből 2-szer hozta is a hogyan NE tedd le a gépet fílinget. Szerencsére, a landoláskor lekapcsolják a fényeket, hogy halkabban sikítsanak az utasok.)

Node, a lángoló város helyett meglepődve vettük észre, hogy bizony kék…

…Berlin felett az ég!

[Kis segítség, azoknak, akik nem néznek avítt filmeket, a Berlin felett az ég a Wim Wenders féle Angyalok városa (utóbbi készült az előbbiből).]

Német felmenőkkel is rendelkezve, semennyire sem gondoltam, hogy bármi is el lenne romolva Németországban, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire működik minden. OK-OK, összesen 6 órát voltunk ott, de azért sokmindent le tud szűrni az ember abból, hogy a Reichstag előtti füves placcon 55+-os, elegáns hölgy fekszik a fűben és napozik, vagy, hogy a héven egy közel keleti kinézetű Komisszár Rex rendőr segít nekünk, hogy hol és hogyan érvényesítsük a jegyet és merre kell majd menni. Mindenhol kávéznak, fagyiznak, sütiznek a fiatal anyukák, 6-7, egymás mellé parkoltatott babakocsi mellett. Az éttermek tele vannak, a teraszokon feltuningolt rántott húsra facsarják a citromot a Günterek és Jürgenek, miközben vagy pénzügyekről vagy a legújabb Audi összeszereléséről beszélgetnek.

Vittünk bakancsot, mert igencsak féltünk, hogy tetanuszért kell majd menni a szeméthegyeken keresztülgázolástól, de… NEM VOLT SZEMÉT! Sőt, nagyon tiszta a belváros… lehet, hogy például azért is, mert a kutyaszargyűjtő kukák egyben hamutartós kukák (a kaka veszélyes hulladék, ezért nem lehet akárhogyan begyűjteni), oldalukon a QR kódos „értesíts-minket-az-appon,-ha-megtellik!” szöveggel. Nekem az ilyen apróságok sokat számítanak, illetve ezek szoktak érdekelni igazán. Az én turista fotóim is általában téglákról, kukákról, anti témákról készülnek, viszont, így nekem pl egyből feltűnik, hogy sem Berlinben, sem Madridban nincsenek villanyvezetékek és oszlopok, aminek hatására például az épületek látványa nagyon jól érvényesül. Apróságok, melyeknek nagy súlyuk van.

Egyszer egy turisztikai felmérésen a hozzánk látogató nyugatiak azt mondták, hogy azt hiányolják, hogy nálunk nagyon egysíkú a térburkolás, a térkövezés. Na, ez még a térkő reneszánszunk előtt volt, amikor még nem az uniós támogatások 30%-a ment viakolorozásra. Én nem szeretem a tarka térkövezést, de - látva a kinti állapotokat -, valószínűleg az esélyegyenlőségi térkövezésre gondolhattak a turisták, és nem a tarkaságra. Ugyanis még a véletlenül kinyíllott a pitypangra is külön rovátkolt térkő figyelmezteti a vakokat.

node, kulturálódni mentünk, nem a jövőt siratni

Megnéztük gyerekkorom kultikus helyét, a Brandenburgi kaput, és konstatáltam, hogy a négy világállapotot jelképező lovak semerre sem haladtak [a lovak ősi babiloni koncepció utóhatásai, mely szerint 4 világállapot követi egymást: az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor és a vaskor. Az első három már elmúlt, és a világ az utolsó stádiumában van, mely után egy megtisztuló apokalipszis fogja összeolvasztani az arra méltókat (a győzelem jegyében).].

De nem is kockaföldén lennénk, ha a környező épületek ne lennének penetránsan rondák. Hiába, a Bauhaus (a stílus, nem az áruház!) nem múlt el áldozatok nélkül.

Szóval, miután elvonultunk a Love Parade-ek útvonala mellett, ellátogattunk a Természettudományi Múzeumba. Berlinben ez kötelező, hiszen itt őrzik azt az emléket, mely alaposan megváltoztatta a tudományos és eredettel kapcsolatos gondolkodást.

nekem ne magyarázza senki, hogy a tirex a tikbű lett!

Mindenkinek ismerős, hogy a kisgyerekek már milyen korán és mennyire tudnak rajongani a dinoszauruszokért. És, ahogy gyakran látom, ők nem úgy tekintenek a dínókra, hogy azok egyfajta különleges állatok, hanem inkább mesebeli lények, szörnyek, melyek képzeletükben élnek, és, amik talán sohasem voltak, leszámítva a mesekönyvek lapjait, és a kínai gumijáték gyárak tervezőcsapatainak elméit. Bár kétségtelenül egyszerűbb a dínókról mesélni, mint a romantika vámpírjairól vagy farkasembereiről, vagy a középkor szent szelleméről, de azért vicces, hogy ami a felnőtteknek természettudományos lelet, az a kicsiknek ugyan úgy, egyszerűen csak: SZÖRNY! :)

A Museum für Naturkunde - természetesen - nem megy bele a tudománytalan varázslásba, hanem inkább ezt a problémát helyezi egy megfelelő kontextusba. A főcsarnokba lépve ugyanis rádőlnek a látogatóra az óriási csontvázak, kivetítőkön mennek az animált dínós kisvideók, kőlenyomatok szegélyezik az ösvényeket, majd hirtelen feltűnik az egyik sarokban egy ábra, amin egy csirkét és egy egykoron röpdöső hüllő csontvázát hasonlítják össze. Sokan nem tudják, hogy a tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése nem is akkora hülyeség, mint ahogy szokás beszélni róla. Ugyanis a tojás volt előbb. A dínóké. És mivel bennük és velük alakult ki a tojci, így csak egy közös lelet kellett, ami igazolja, hogy volt átmenet a madarak és a dínók között. Ezt a szükséges kapcsot régóta sejtették, tudták, hogy lennie kell, de a berlini Archaeopteryx lithographica-ig nem volt bizonyított. Ez volt a tű a szénakazalban, pontosabban a toll a kőzetrétegekben, az első, nagyon ép, tollas dinoszaurusz maradvány!

A magamfajta retrográd természetrajongónak ez a lelet egyfajta szent grál, persze, annyi különbséggel, hogy ez létező relikvia. Egyszerre bizonyítja a nagy kihalások megtörténtét, az evolúció elképesztő ütemét és a tudományos gondolkodás és az ész jövőbe látó képességét. Nekem, aki Attenboroughon cseperedtem, majd Darwint olvasva lazítottam két rajz között, én, aki a gyöngyösi Természettudományi Múzeumból kapta az első 40 rovartűjét és aki tudja, hogy a csíkbogarat a 130W-os, a legyeket a 160W-os higanygőz lámpa csalizza, nekem az egyik vágyam volt ezt a kőtáblát látni (igazából a vágyam az volt, hogy koccintsak a kőtáblával és egy pohár kólával, de ezt meggátolta egy 8 centis golyóálló üveg). Ez a kőtábla többet jelent, mint egy 2x5 soros, mert egy árnyalatnyit régebbi és igazi. Egy kődarab, mely eldugva, visszafogottan hirdeti a múzeum nyitótermében, hogy készülj az utazásra, ami a többi teremben vár.

És akkor szépen végigsétálhattunk a légkört átalakító stromatolith-ektől kezdve a Föld geológiai folyamatain át a csillagászati, rendszertani, evolúcióbiológiai vonulatain. Nem fárasztok senkit, neten, 2000 után írt könyvekben mindent megtalálnak. Viszont! A gépszíj akkor szakadt el, amikor a preparációs terembe léptünk be. Mintha a Walhallába kerültem volna! Míg Fanni ájuldozott a kitűnően mesélő preparátumok előtt, én már azon agyaltam, hogy egy fiktív jövőben, a saját nappalinkat így kéne berendezni, és, hogy másnaptól kezdve a döglött állatkákat is gyűjteni kell, mert preparálni szeretnék. Ki volt állítva a ’30-as évektől kezdve a Berlini Állatkert elpusztult állataiból egy válogatás, mint például egy 100 éves gorilla a nemrég elpusztult jegesmedve Knut mellett.

minden az oktatást és az ifjú generációkat szolgálja

Míg nálunk trancsírszadinak minősülne egy ilyen kiállítás (hiszen MI környezettudatosakként tiltjuk a természettudós terepmunkát, míg Natura2000-es lápokat lignitbányászunk és szintén N2000-es erdőket szociálistüzeltetünk el), addig Berlinben az arapapagáj kiállításon egy apró tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen fontos a gyűjtés, hiszen van olyan faj, aminek egykori létét már csak 3 preparátum őrzi a bolygón… külön kemény ez annak fényében, hogy Knut, a jegesmedve is ki van állítva.

A termek kitűnően, igényesen, művészien vannak összerakva. Olyan varázslatos hatást keltenek, hogy kis kocsikon kell a látogatóknak maguk mögött hurcibálniuk a leesett állukat. Az egyik legjobb ötletnek azt tartottam, hogy itt-ott híres természettudósok portrészobrainak másolatai vannak asztalokon, és nagyon halk motyogás hallatszódik körülöttük. Közelebb lépve pedig látható egy kis kép, ami felhívja a látogató figyelmét arra, hogy könyököljön a szobor elé, a megadott karikákra és helyezze tenyereit a fülére.

És láss csodát, amint ezt kipróbálja valaki, egyből beszélgetésbe elegyedhet az életre kelő szoborral! Ugyanis az odakönyököléssel egyből szemtől szembe kerülnek, és a látogató könyökein keresztül felvezetődik a hang a füleihez, amit csak ő hall, csak neki mesél a tudós a felfedezéseiről.

De ki vannak állítva a kutatási gyűjtemények ugyan úgy, mint egy kőtár, vagy mondjuk az ovisoknak tervezett foglalkozás, melyen saját lenyomatokat vehetnek, kézműveskednek dínórégészetet, mesél nekik egy múzeumi fickó a dolgokról és teljesen lekötve vannak - szerintem - minimum egy napig.

világok háborúja - one world one future/csak a Mi

Miközben az át és visszaszállásunk előtt sétáltunk még kicsit, leültünk elfogyasztani egy tradicionális berlini menüt, egy dönert. És a VW Bogár méretű szendvics majszolása közben már járt az agyam az antitémákon, azaz a számokon. Mert nagyon nehéz elmesélni azt, ami kint van, és egyből érezhető. Nem önámítás ez, hanem elképedés, mely, ha csak tized annyira igaz, mint érzi az ember, akkor is nagyon szomorú a magyar viszonylatból nézve. És én meg ilyen vagyok, versenyelvű, értékelvű roncs.

8EUR a beugró a múzeumba, ami az itthoni viszonylatokhoz képest sem vészes 2480.-. Ez annyi, mintha Pestről valaki elugrana Nagymarosra vonattal, mert ott egy pohár sört szeretne inni (milyen gáz már ez?!). A Naturkunde évi 500.000 látogatót fogad, annak ellenére, hogy nagyon kicsi, klasszikus épület. 500.000 látogató nálunk 2014-ben mondjuk az egyik leglátogatottabb múzeumban, a Szépművészetiben volt, ami legalább a duplája a MfNK-nek.

No, egy ilyen múzeum felhúzása a nulláról kb 15-20mrd forint lenne, de akkor már teljesen hi-tech és csúcsszuper, és jópár cuccot is lehetne bele vásárolni. De ne aprózzuk el, számoljunk 25mrd-dal! És mivel vicces kedvünkben vagyunk, építsünk egyet-egyet Debrecenre, Szegedre, Pécsre, Kecskemétre, Sopronra, Felcsútra, Miskolcra, Szolnokra, Szombathelyre, Szekszárdra, Nyíregyházára, Kaposvárra, Dunaújvárosra, Győrre, Keszthelyre, Ceglédre és persze Budapestre. Azért vagyunk amúgy vicces kedvünkben, mert a MfNK épp most újul meg, frissítik a gyűjteményt és a kiállítási tematikákat… abban a Németországban, ahol 8x több ember él, de annyi GDP-t termelve, mintha 21x többen lennének, mint a magyar lakosság.

Na, ezt elképzeltük rendesen? Ezt a sok új, magyar természettudományi múzeumot? Mert ha ezt megcsinálnánk, akkor pont kijönne a tao-val eddig focira költött hazai pénz. 18 darab, MfNK kaliberű múzeum, a nulláról felépítve (konzervatívak kedvéért ez az összeg harminc EZER Nokiás dobozba férne bele). De az igazán szép, hogyha a 18 múzeumba összesen 500.000-en mennének el (ami valószínű, mert egyetlen egy ilyen múzeum teljesen elegendő), akkor máris 6,5x többen szórakoznának, mint egy évben focimeccseken, a Magyar Bajnokságon.

Mindegy. Berlin él és teljesen rendben volt, láttunk nagyon űberkőnig földi csodákat, de suhannunk kellett tovább, hiszen hamarosan Madridban volt jelenésünk...

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kis olvasnivaló

A minap eszembe jutott, hogy még nem is ajánlottam a figyelembe az egyik legjobb hazai művészeti újságot. Jó-jó, van némi hátránya is, méghozzá az, hogy kb 90-100 éve nem adják ki, de, mind időkapszulaként, mind művészeti magazinként máig kellemes olvasnivaló.

a Művészet

Élt régen egy Lyka Károly nevű művészettörténész, kritikus, aki festéssel is foglalkozott. Ő a tökéletes megtestesítője volt annak, hogy milyen az, ha valaki történeti oldalról is körül tudja járni a témákat, illetve szakmai rálátása is van. És ráadásul a kortársait véleményezte, az ő munkájukat, hátterüket írta meg a saját idejükben. Az életrajza már önmagában érdekes olvasmány, mivel úgy hozta az élet, hogy nagyon belekerült a művészeti világ sűrűjébe.

Legtöbben a monográfiáit ismerik, antikváriumokban szép számmal lehet ezekre rábukkanni és fillérekért megvásárolni, de ez alkalommal egy másik, jelentős munkáját emelném ki, méghozzá a Művészetet. Ezt a magazint 1902-től szerkesztette, és rendszeresen, gazdagon illusztrálva mutatta be a Budapestre készülő, illetve az országos jelentőségű szoborterveket, a festők műhelyeiben kalandozott, vázlatokat publikált, szóval mindent azoknak, akik a konkurenciáról szerettek volna tudni, vagy éppen a művészeti élet után érdeklődtek. Mindezt a szecessziós és historizáló, nemzeti romantikus és klasszicista Magyarországon.

És, hogy hol lehet ezeket az írásokat megtalálni?  Papír formában csak könyvbe kötve, de a Képző mellett működő Lyka Könyvtár sok éve digitalizálta a kiadványokat és ingyen elérhetővé is tett az alábbi linken: KATT IDE!

És, ha valakinek ez kevés lenne a hétvégére - vagy amúgy -, akkor neki külön öröm, hogy Magyar Művészet címen a ’20-as években is szerkesztett egy sorozatot, mely szintén digitalizálva olvasható a Könyvtár oldalán: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Menthetetlen a helyzet

Legalábbis annak tűnik, és ami annak tűnik, az legtöbbször az is, ha nem keresünk még időben valami megoldást rá.

nem halad a kiállítási helyszín megtalálása

Ez egy szomor, ahogy Kati néni mondta anno. De azért nem feszülöm túl a helyzetet, mert nem is nagyon reméltem mást. A kereskedelmi galériákat ugye kilőttem, mert - mondjuk úgy - nem partnerek a művészetben. Viszont az összes többi hely vagy nem válaszol, vagy 2073-ig le van kötve.

Na, mindegy, ez annyira nem is lenne lényeges, ha nem futnék bele a cápás problémába, hogy a rajzaim túlnyomó részét nem lehet részleteikbe menően élvezni pusztán a netre digitalizált formában. Régebben próbáltam digitalizáltatni a képeket, el is ment pár rajz egy „szakértő” fotóshoz, de sajnos elvérzett a project akkor, amikor visszaküldte nekem a 40megás reprókat és szóvá kellett tennem, hogy jók lettek, de legközelebb figyelhetne arra is, hogy mondjuk a grafit ne csillanjon be a képeken.

Ezt követően ment némi kísérlet azon is, hogy akkor csináljuk azt, hogy több képből fotózom össze a rajzot, de akkor meg vagy annyi utómunka kellett a végeredményhez, hogy az már eltért az eredeti képtől vagy csak simán nem tudtuk megfelelően összeállítani az 29. próbálkozásra sem.

Ha viszont nincs kiállítás - ráadásul rendszeresen -, akkor nem ismerik meg a rajzokat, és akkor nem gurul a szekér sem, szóval a kígyó végül a farkába harap.

és mi lesz akkor a művészeti élettel?

Bár vannak kezdetleges kísérletek a naaagy megmentésre, nekem az a benyomásom, hogy ezek is már paródiákba kezdenek fordulni.

Művészeti terápiák alakulnak fakezűeknek, felnőttek járnak rajzolni tanulni az egész napos taposómalom mellett, és a legkülönfélébb agyféltekés rajzkurzusok is szép számmal szaporodnak… sőt, mostmár van jobb agyféltekés nyelvtanulás is. Összességében úgy elveszettnek érzem kicsit a szellemi tartalmat. Mert milyen már, hogy mindent művészetnek hívnak, amikor valami ecsettel őrjöngést csinálnak. És ezekért - túlnyomó részben - ráadásul még fizetnek is a résztvevők (értsd, dolgoznak, hogy pénzt költsenek arra, ami nem fog semmit sem osztani-szorozni életükben, de legalább addig sem kell mással foglalkozni).

A minap a Mensa Suli programjába hívtak, hogy meséljek a csemetéknek a rajzról, és ez alkalomra készítettem mindenkinek egy talpakon álló üveg állványt, amivel lehet fejleszteni az ügyességüket. A feladat lényege, hogy különböző tükröződéseket kell lerajzolni, de most nem is ez az érdekes a sztoriban, hanem az, hogy miközben a 12db vastag üveglapot elkezdtem kicsomagolni előttük, akkor hirtelen bezsongtak a gyerekek, hogy mi az-mi az?

- Azok micsodák? - kérdezte az egyik srác

- Hát minek tűnnek? - kérdeztem

- Azok tabletek?!!!?!?!?!??!!!!!

- Hát persze, az új Ipad 8, ami nemrég jött ki! Ezen fogtok rajzolni. - mondtam

- Igeeen?! Húúú! - szólalt meg a moraj

- Nem is tudtam, hogy már kijött a 8-as! - tette hozzá az egyik kislány

(Hangsúlyozom, hogy üveglapokról van szó!)

- Hát azért hoztam… Jajj, ne őrüljetek már meg, ezek üveglapok!

- ÉS AZOKON FOGUNK RAJZOLNI? - kérdezték a legnagyobb megdöbbenéssel.

Ugye, a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy tip-top ajándékot 3 másodperc alatt félredobnak, de a sarokban a szöszökbe ragadt, döglött légy kieső lábaival hetekig el tudnak játszani. Hát itt is így volt, kijelzőkaparászás helyett az üveglap vitte a prímet (az 1-et, 2-t, 3-at, 5-öt, 7-et, 11-et, stb). Minek hatására, óra végére elő is került 1-2 rajz, illetve el is került 3-4. Amivel büszkélkedni akartak azzal inkább mégsem, illetve, amivel eredetileg nem mertek, azzal mégis. És amiket megmutattak, azok mindegyike optikai trükkökről szólt (Escher féle, illetve logikai problémákról). És elgondolkodtam, hogy tejóég, tényleg 11-12 éves lárvák optikai trükkökkel szórakoztatják magukat? Mármint simán, valaminek az egyszerű rajzolása már olyan kevés lenne? Hogy fogják így megérteni a lágy, finom érzékiséget egy képen, ha még ki sem fog tudni fejlődni a látásuk?

könyvet írtam már? nem?! akkor majd most!

A kiállítótér keresgéléssel párhuzamosan a szokásos életparázgatás is haladt. Hogyan tudunk majd egyről a kettőre lépni, mit kell még csinálni, hogy forrásokat szerezzünk a vágyainknak. Én szeretnék hidropóniát meg táptalajon növényeket laborozni, de Fanni is mutat képeket időnként egy szigetről, ahol csak kóbor kutyák élnek, ott alakítottak ki nekik egy menedéket, full ellátással, szóval azt gyanítom, hogy ő meg szeretne egy saját kutyamenhelyet.

Amikor ezek a befeszülések vannak, akkor nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a korábbi ötletekhez és újraadaptáljuk őket a realitásokhoz, hogy hátha most majd jól meg lehet csinálni azokat.

Így jött a könyvírás ügye is. Egészen pontosan könyvek írása, mert bár a Realizmus.-ról blogoltam már, de van egy másik koncepcióm is. Még rémzős koromban gyakran látogattam a Lyka Könyvtárat, ahol van 2 polc a rajzos könyveknek. Oda kerülnek a tipikusan a ’hogyan lehet rajzoli’ témájú könyvek, és ugye azzal sokat el is árultam, hogy ez a téma összesen 2 polcon van, de mellette kiemelném, hogy ez a Rémzőművészeti Egyetem könyvtára… talán ott többet várna az ember.

Vannak tragikusabbnál tragikusabb művek (Művészeti anatómia, A ló anatómiája, az Ember anatómiája, Kis rajziskola, stb), melyek már a fetisizmus határait súrolják a Rajzi tanszék oktatógárdájának lelkében, de engem egyik könyv sem kötött le igazán.

A felépítésük pocsék. Mindig a szerző saját, önálló rajzai vannak benne, melyek vagy csak nagyon lengén kapcsolódnak a tárgyalt témához, vagy semmi közük hozzá, és lehet érezni, hogy kellett a nyomdai ívhez az üres helyeket valamivel feltölteni. Soha nem egy rajzolni vágyó helyébe képzelve épül fel a könyv. Nincs szó gyakori hibákról, nincs szó valamilyen a-tól z felé tartó koncepcióról, hanem csak úgy ’nesze, örüjjé!’ alapon jönnek egymás után az oldalak. Szép példa erre a megcsináltságra, hogy egy rajzolásról szóló könyvet, amiben csak fekete-fehér ceruzarajzok vannak, azt mégis színesben nyomtatják, mert az úgy jó!

Már akkor felmerült bennem, hogy kéne egy normális könyvet összehozni, egy szakkönyvet, ami segítheti az autodidakta fejlődést, de nem korlátozza értelmetlen és íratlan szabályokkal a rajzolni vágyót.

Ekkoriban persze még nagyon tartottam attól, hogyha kiadom a titkaimat, akkor gyorsan jól leelőznek majd, aztán idővel megértettem, hogy egyfelől, ezt ott nevelték belém, hiszen ott a (szak)tudás tényleg könnyen elsajátítható, mert annyira nulla, illetve másfelől nincs még egy olyan hülye, aki rászánna annyi időt a rajzolásra, amivel be tudna előzni. Nomeg, akárhogy is nézem, abba korba értem, amikor már kis bolyongás után akár világegyház is épülhetne meglátásaimra, szóval, gyakran elgondolkodtat, hogy lassan illene átadni a saját meglátásaimat olyanoknak, akik talán hasznukra fordíthatják. Meg hamar elszáll az a még 20 év, és én nem akarok az útjába lenni a következő generációknak.

A rajzolás művészete… jó-jó ez csak munkacím egyelőre

Úgyhogy a 117. helyre felkerül a teendők listán A rajzolás művészete megírása. Egy kb 180 oldalas, A4-es méretű könyv, mely a gyakorlási lehetőségektől, tippektől, trükköktől kezdve elvezet egészen a képek felépítésének részletes útmutatójához is. És nem amolyan ’így KELL’ csinálni módon, hanem bemutatva a szakmai szempontokat. Valószínűleg majd kitérek benne az összes olyan egyéb eljárásra is, melyeknek semmi értelme sincs (jobb agyféltekézés például) vagy a haszna nem abban áll, hogy belelátunk mindenfélét (anatómia).

Aztán megnézzük, hogy mi lesz.

Most úgy néz ki a dolog, hogy november körülre készül el, illetve a nyomdából akkor jön ki, és addigra fut fel a marketing kampánya is, ami azért eléggé meredek és nagy kunszt lesz, mivel nem tervezek semmilyen kiadóval együtt működni. Nincs nagy szükségem arra, hogy Stahl Judit vágja a hagymát a könyvön vagy valamelyik szelebritás énekeljen a könyvvel kiadott DVD-n, és az sem jön be, hogy még 30 ember indokolatlan fizetését én álljam, úgyhogy inkább a magánkiadásra gyúrok.

Nomeg, ugye a Posta és a pályázatok mellett a 3. hobbim a pénzégetés. És ez bővelkedni fog az antiliberális fordulatban, amiben Deák Liberál Ferencnek többször is a seggire fogok égetni.

De, hát egyszer élünk. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

maga sohasem az ütemre tapsolt - egy kicsi összegző 3/3

Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.

De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.

Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.

Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:

„maga sohasem az ütemre tapsolt!”

Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.

Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.

Maga sohasem az ütemre tapsolt.

Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.

Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.

Dr. Motte

Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.

Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).

Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.

És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.

A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.

lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is

Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.

Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.

De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.

Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.

De ez még mindig nem elég! :)

rajz, művészetünk története és a realizmus

Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.

És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.

Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.

és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma

Van még egy nagy project kitűzve.

Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.

Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.

Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.

Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.

Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.

Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.

És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.

Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.

Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

de akkor mégis mi van? - egy kicsi összegző 2/3

A legfurcsább - ami szerintem sokak számára nem evidens - hogy manapság rengeteg dolog, a mindennapos életnek tartalmat adó szórakozás, kikapcsolódás, tárgy, eszköz és hasonlók, nem több, mint látszat. Amolyan pótlékok és pótcselekvések, melyeknek túl sok értelmük nincsen, de tartalom adagokat és örömmorzsákat adnak a fogyasztóknak, hogy úgy tűnjön, valami értelme azért mégiscsak van annak, hogy aznap felkeltek.

Ugye én üzemeltettem több vállalkozás facebook oldalát, amiknél főleg tartalomgenerálás volt a feladatom. Eleinte szórakoztatott, de a 3-4 év alatt - amíg ez ment - folyamatosan láttam, ahogy eltorzul a hírfolyamvilág. Egyre nagyobb elmebajjá alakult az, hogy egy személyes kapcsolatépítő-kapcsolattartó struktúrába belefolyik a pénzéhes, korlátlan üzleti marketing.

Ennek a melónak az egyik legrosszabb velejárójaként folyamatosan kellett ügyeletben lenni, hogyha üzen, kommentel, megoszt valaki, akkor arra gyorsan lehessen reagálni. Azonnal!

Ebből adódóan a telefonomra is és a számítógépen a gmail-ben is folyamatosan jöttek az üzenetek. Ha abban a pillanatban nem néztem rá a változásra, egyből csilingelt a telefon FB applikációja, kattogott a gmail applikációja, és jöttek a zárójeles számok a netes böngésző fejlécébe. A nap egyik felében vártam, hogy történjen valami, a másikban reagáltam a történése, hogy arra generáljak valami újabb történést.

Szerencsére, ez a meló véget ért, de valamiért nem esett le, hogy ezekre - a már nem üzleti, hanem magán - értesítésekre nem kell ugrani. Sőt, nem is kell figyelni őket. Aztán jött egy nap, amikor kicsit több dolgom volt a kelleténél, és akkor indult be a pittyegő-csilingelő-kattogó verkli, és úgy éreztem, hogy most vagy töltőstől kitépem a telefont a konnektorból és átütöm vele a monitort, majd az egészet kivágom az utcára, utánamegyek és felgyújtom, majd megtanulok vezetni és 4-5x áthajtok a havakon, VAGY, letörlöm a telómról a FB applikációját, és almappákba irányítom a FB által a gmail-re küldött értesítőket, amiket így a gépen nem látok… csak a telón maximum, de legalább hangtalanul.

És… mintha új világ kezdődött volna másnap.

Egyszerűen nyugalom volt, nem akasztotta meg semmi zaj az adott munkámat.

Ugye mindenki ismeri azt a szitut, amikor egy kicsit a kelleténél kanosabb kutya rámászik a lábára és szerelmet vall annak. Na, valami ilyesmi volt a letiltások/blokkolások előtt az a napi 15 (!) FB üzenet, ami folyamatosan sokkolt, hogy költsek tízezreket arra, hogy reklámozzam, kiemeljem, pörgessem a 2 oldalamat.

(Kedves olvasó, az amúgy neked feltűnt, hogyha végigpörgetsz a hírfolyamodon, akkor legalább napi 60 hirdetett posztot fogsz látni a kifejezetten reklám posztok mellett? Ugyanis azok a bejegyzések, amik úgy indulnak, hogy x db ismerősödnek ez tetszik, majd egy szokatlanabb poszt, na az is hirdetés.

Én, passzióból minden hirdetésként megjelenő posztot egyesével sértő vagy kéretlen tartalomnak jelölök FB-on, így mára azt is sikerült elérnem, hogy az algoritmus, ami lapátolja a pénzt illetve a személyes adatokat, az esetemben már nem tud mit ajánlani, csak, ami számomra tényleg fontos vagy releváns. (Azért, a biztonság kedvéért feldobtam egy reklámblokkolót is a böngészőmbe. :) )

Szóval, a legtöbb cuccunk, tevékenységünk ilyen látszatvalóság látszattermékeinek látszatláncolata. Az élelmiszerek kisebb vagy furább adagokban kerülnek a polcokra, hogy ne zavarjon senkit az azonos áron kevesebb termék, vagy csak simán ne lehessen összehasonlítani a mennyiségeket (ár-érték arányt). Celebek celebkednek celeb műsorokban, amitől még celebebbek lesznek. De, ahogy látom, a legtöbb szabadidős, sőt, KULTURÁLIS tevékenység nem más, mint evés/ivás, szigorúan eszetlen árakon. Lehet menni ismerős ismerősének a koncertjére, hallgatni kórusműveket, karácsonyivásárolni még ajándékba gyertyát a ledkorszak közepén, vagy mondjuk tenni a kóborkutyákért és megbökni virtuálisan az egyik gazdit kereső kutyus képét.

Lájk! Zsír, karaj, kenyér!

Nekem az volt furcsa, hogy az elmúlt időszakban mindez már nagyon fojtogató, a mindennapokba betolakodó kezdett lenni, és amikor 140 csatornát léptetek át esténként, hogy azzal menjen el a kikapcsolódó idő… hát, akkor eléggé összehúztam a szemöldököm. Törekedek rá, hogy emberekkel csak ritkán kelljen találkoznom, mert túlnyomó részben mindenki funkciót lát el a naaaagy gépben, és személyiségét reggel otthon hagyja… valahol 1984-ben.

Nade, amikor mégis kell kontaktolni, akkor jön a zsibbadás. Postán megkérdezik a lepecsételendő levélnél, hogy azok az ő bélyegeik e (vagy mondjuk egy rivális postáé? Mégis?!), a NAV ír levelet, hogy megkérdezze a postacímet, és sorolhatnám, hogy hányféleképpen nem lehet a csatornafedőket úgy visszahelyezni a helyükre, hogy a felfestés rajtuk helyesen álljon.

Ennyire nem lenne tartalom, ennyire nincs mi értelmeset csinálni? Csak ilyen, ennyire tartalomdúsnak tűnő, de tök üres napokat lehet megélni?

nem, nem, nem kell a hülyeséggel foglalkozni

Valahogyan fel kell venni a versenyt a látszattal.

Ami egy igen nehéz feladat, ha belegondolunk, hogy minden, ami marketing az manapság ez a látszat.

Régi vesszőparipám, hogy 3 féle reklám létezik. A tájékoztató, az ajánló és az át*aszó. Előbbivel hírt lehet adni a reklámozandó dologról, a másodikkal ajánlani lehet, kidomborítva az előnyöket, míg utóbbi az, aminek hívják. Hülyébevétel, vakítás, csillámpor. Erre ráadásul jellemző, hogy az élet nagy kérdéseire és sarokkő dilemmáira akar választ adni (fiatalságot, erőfeszítés és munka nélkül eredményt, minőséget és jó-ságot nyújt).

Értéktelen kincsekre megy az idő, a pénz, ezek alkotják a célokat és ezek szerint él a nagyon nagy többség. És ez amúgy nem jó.

Légy valaki! Facebookozd szét magad, légy sikeres és egy lepukkant tiniszálló hangulatú helyen tarts fent egy „irodát”, instázd a rendelt buddhista kajád képét, workshoppolj, brainstormingolj, menjen a flow, használj app-ot az ebédeléshez, utazáshoz, közlekedéshez, wécézéshez, levegővételhez. Keress business angelelket, seedereket, hogy pop up store-odban tudjad design termékeidet szórni. Menj wasárnaponként piacra, Designolj Hetekig, pályázz kisvállalkozóként 600 milliós eszközparkra, és, ha még érzel magadban erőt, akkor szülj 3 gyereket, és egyből lesz lakásod is - hisz ADNAK -, amiben CSR tevékenykedhetsz a HR-es külsős kollégával. Váltsd meg a világot! A világod, amely nem több, mint a telefonod és a monitorod. Váltsd meg ezeket, szervezd, alakítsd, csapasd a munkád, amely évek alatt sem eredményez semmi olyat, ami fizikailag is létező dolog. Flózd a flow-t!

Valami ilyesmiről szól az egyik meghatározó és kedvenc filmem, a Trainspotting (illetve már a T2) csúcsjelenete is, melyben Renton, a lecsúszott drogos arról panaszkodik, hogy mennyire nem éri meg a jobb utat választani. Hogy azért választja inkább a herkát, mert számára egyáltalán nem vonzó a „jó”. Miközben ő a morálisan rossznak ítélt életet éli, borotvaéles kritikát ad a jó-ról.

Namost, az analógia esetemben abban áll, hogy ugye én nekiláttam csinálni ezt a művészetesdit anno, és „úgy, ahogy azt kell”. Fejlesztettem mindent, amit szükségesnek láttam, pályáztam, csapattam a dolgokat, és rendre az derült ki, hogy elképzeléseink, közfelfogásunk erről nem több egy nagy humbugnál (humbug? -> ’homályos fontoskodás’). Vicces módon mindig egy lépéssel hamarabb jöttem rá a felismerésekre művészetelméleti vonalon, szóval olyan volt az egész, mintha prepozíciókat feszítenék fel, amiket aztán kísérlettel igazolok is.

Na, ebből lett pont elegem.

válaszd az életet

Ne nyalogass tacskót, ne higgy a szellemekben, ne pár forintot adj a csöviknek, ne finomíts, puhíts, jópofizz és ne módosítsd véleményed azért, mert attól reméled, hogy majd jobb lesz. Ne imádkozz, ne isteníts, ne rajongj, mert azzal csak kisebbrendűségedet magasztosítod. Ne aggódj és ne félj semmitől, a világot úgysem te irányítod. Ne kelj fel reggel, ha nem akarsz, ne feküdj le este, ha még nem szeretnél. Inkább menj neki a dolgoknak, ha kell, szemben mindazokkal, akik nem merik megtenni mindezt. Szólj közbe, vágj bele a másik szavába, ha tudsz jobbat, ne köss kompromisszumot, legalább neked legyen jó. Húzd alá a könyvekben a fontos gondolatokat, húzd alá, de tollal, hogy utána már senki se tudja megkerülni azokat. Idd kólával a bort, ha ahhoz van kedved és edd kanállal a rántott húst.

Szóval, úgy döntöttem, hogy visszatérek azokhoz a dolgokhoz, melyek nekem fontosak voltak.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

akkor ez van? - egy kicsi összegző 1/3

Nem írtam új bejegyzést már több mint fél éve, és kicsit gondolkodtam is, hogy az eddigi - már 10 éves tapasztalataim szerint - mit is tudnék írni. Mármint az elmúlt 10 évről, ezekről a tapasztalatokról, a művészetről, illetve a kilátásokról.

Számomra eléggé meglepődő módon gyakran kérdeznek a mensás művtöri/rajz előadások alkalmával arról, hogy miért ilyen, láthatóan értékelhetetlen és szétesett a mai művészet, és, hogy mit lehetne tenni.

Ebben a témában külön van egy 7 x 2,5 órás előadás sorozatom is, szóval ilyenkor felnézek egy percre, és a tőlem jól ismert „mindenszar!” szókapcsolattal válaszolok.

Több olyan posztot is írtam a blogra, amikre utána megkaptam, hogy nagyon lehúzóak voltak, meg miért kell így depiztetni. Nos, mert ez a helyzet. Vidámkodásra, felhőtlenkedésre ott vannak a facebook személyre szabott búrái, de itt, a blogon nem nagyon fogom pozitívabbra lefesteni… akarom mondani, lerajzolni a dolgokat, mint amik. Semmi értelme sem lenne és, aki pozitív hírekre vágyik, az mondjuk szippantson kristálycukrot.

csak üríteni kell a képeket!

Valahol a kiállításoknak az az értelme - művészettörténeti fejtegetések nélkül -, hogy vagy szalonokként, vásárokként rendezik őket, vagy egyéni bemutatóként, x illető új munkáit publikálják velük. A hagyomány miatt az is játszik, hogy az érdeklődők ilyenkor 1-1 valaki munkáit megcsodálhatják és erre vásárlás nélkül is van lehetőségük.

Ám ez a gyakorlatban nem működik már.

Egyfelől senki sem jár kiállításokra, legyen az bármilyen jó is, mert vagy óriási hírverés kell hozzá vagy rettenetesen sokáig kell, hogy tartson, hogy mikor a telók akkui lemerülnek és elsötétül a facebook, legyen idő feleszmélni és elmenni rájuk.

Nekem csupa megdöbbentő élményem volt ezzel kapcsolatban idén. Egyik esetben minimum 2 milliós (!) költségem lett volna megrendezni egy alap kiállítást, a másikban azért hiúsult meg, mert a frissen felújított, leunióstérkövezett kiállítótérben a lámpákkal nem foglalkoztak már, és a 2 milliárdos költségvetésbe a 300.000.-es lámpák és szerelésük nem fért bele. Politika. Persze, a kiállítóteret 2x is átadták, hiszen a kultúra is jobban teljesít.

Volt, aki nemes egyszerűséggel már nem ismer, miközben egy éve még ájuldozott, hogy ki szeretné állítani a képeim (és ő az ország 10 legismertebb műkereskedője között van). A nagy programajánló portálok és szakújságok - a médiánk - vagy lelkes amatőrökből áll, akik csápolnak vagy fikáznak mindent, amit a nagyok is, vagy olyan műkereskedőkből, akik a függetlenség és szakmaiság álcája mögött a saját pincéjükben felhalmozott szemétkupacaiktól próbálnak megszabadulni. Náluk a méltató írásokért 10-ből 6-7 művész fizet. Így minden kiállítás tervezése úgy indul, hogy mennyit kell költeni rá. Időt és pénzt a szervezésre, időt és munkát a képek készítésére, időt vagy pénzt a marketingnek nevezett néphülyítésre.

tegye föl a kezét az, akinek van napi 4 órája elütni!

Művészkedni ennyi idő minimum kell. Minden nap.

Azzal, hogy nincs ideje és pénze a művészeknek, de kötik őket a galériák abnormális szerződései (és, mert nem tanulnak közgazdaságtant, matekot, marketinget sehol), azzal olyan folyamatok indulnak el, melyek önpusztítják magát a művészetet (ne értsen félre senki, már rég nincs szó művészetről a műkereskedelemben… már inkább csak mű kereskedelemről kell beszélni).

Például elkezdik vegyesen használni az olajat és az akrilt. Az olaj ugyanis lassan szárad, de sokkal nemesebb eszköz. Nomeg olajképért többet is lehet kérni. Viszont kinek van türelme 2 hétig festeni? Kinek van kedve hetekig festeni, majd jól nemeladni? Kompromisszumnak jön az akril. Ugyan nem tudni, hogy hogy fog viselkedni majd 30 év múlva a festék, de milyen ötletes dolog, hogy egy kép 70%-át kihátterezzük akrillal, majd belefestegetünk kicsit olajjal. Miért? Hátmert így egy minimum 70%-kal nagyobb képet lehet előállítani ugyan annyi idő alatt. Nagyobb kép = húzósabb ár. És ez olyan, mintha 3x több képet készítene a festő.

Persze, az akril matt, nem nagyon fénylik, míg a dilettáns olajfesték használattal, a túl sok olaj hozzáadásával az olajos részek csillogni fognak (fénylés helyett), így a kép foltos lesz. Lehet látni, hova mi került. Persze, a színek is mások, mert az akrill nem tud olyan élethű színeket visszaadni, mint az olajfesték.

A másik produktív megoldás a mennyiség készítése… a látvány rovására. Elnagyolt, pontatlan, alapjaiban is szégyen képeket, vagy a menőbbek esetében, absztrakt alkotásokat csinál mindenki, csak hogy eladható mennyiséget készítsen. És így nem zavaró a galéria jutaléka sem. 1-2 óra alatt kész a kép, azt szevasz. Téma, kompozíció, szakmai szempontok. Hagyjad már! Tényleg csak szarni kell a képeket!

Számomra a legnagyobb tanulság is ezekből adódott: Azért nincsenek eladó, forgalomban lévő rajzok, mert ott ezeket és az ilyen trükköket (átszekszeléseket) nem lehet megjátszani. 3 csík, meg némi zsírfolt nem kép, arról senki sem hiszi el, hogy szép és jó. Azt egy kisgyerek is leprodukálja uzsi előtt, legózás közben. Ott számít a minőség még. És gyorsan nem lehet rajzolni, mivel nincs olyan eszköz, ami lehetővé tenné.

nem evidens, hogy a képek nem múzeumokba készülnek

De sajnos kiállítani két másik okból sem éri meg. Egyfelől, a legtöbben nem tudják, hogy a kiállítás egy vásár, a képek megvehetőek. Sőt, az lenne a jó, ha meg is vennék őket. A képek nem múzeumokba kerülnek, azokkal valaki dolgozik - jó esetben -, van áruk, abból él.

Mindig vicces, amikor mélymagyarok téglával csapdossák a mellüket, hogy a demilyenmagyarkultúra, miközben én úgy látom, hogy itt nincs olyan, hogy kultúra. Se piaci oldalról, se társadalmi oldalról. Még előállítói oldalról is csak nagyon alig.

Ha minden képem mellé adnék 2 rúd KÉZMŰVES szalámit, akkor biztosan jobban mennének a képek, és ebben az a szomorú, hogy ezt halál komolyan írom. Ennyi a kultúra. És az nem érint meg, hogy külföldön mi van (ugyanez vagy nem). Itt ez van.

Vagy ezerszer írtam már itt arról, hogy mik a problémák, és egyszerűen nem tudok összeszedni egy listát vagy egy nagy összegzést, mert „mindenszar!” ugye. Amikor erre újra meg újra rájövök, akkor napokig bolyongok 2 munka között, mert egyből előjön az érzés, hogy „de akkor ezért csináltam?”, illetve „valahol az én felelősségem is, hogy azt legalább átadjam, amit én tudok”.

Lényeg a lényeg, hogy mára a körülmények - úgy általában az országban, gazdasági téren, illetve saját mindennapjaimban - olyanná váltak, hogy mindent újra kell gondolni, egy teljesen újszerű, kreatív formát kell felvenni ahhoz, hogy mégis lehessen az eddigi 10 év összesmindenségéből valami előnyt kovácsolni.

Hogy mi lesz ez, na arról fog szólni a 2. rész.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nem felelt meg a szakmai elvárásoknak

Idén eddig kb 5 hónapot dolgoztam úgy, hogy az egészet ki kellett dobni utána. Ez, 2 hónappal az év vége előtt elég menő. Legutóbbi eset alig pár napja volt.

Bizonyára többen vették észre az egyik bank kampányát, melyben arra bíztatják az embereket, hogy bízzanak magukban, és induljanak pályázatukon. Ők ugyanis 10 milliót szánnak 3 project megvalósítására. A feltételük annyi, hogy „megvalósíthatóság, egyediség, fenntarthatóság és a tervezett társadalmi szerepvállalás mértéke” szerint előzsűrizik, és utána közönségszavaztatják. A közönség választ egy tervet és ők kettőt, amiket aztán megdobnak pénzzel.

Jelentkeztem én is. Hiszen hiszek magamban és ugye szenvedélyem a pályázás. Töltöttem egy csésze kávét, és nekiláttam felépíteni a pályázat anyagát, számolni, kalkulálni, tervezni egy esetleges közönségszavazással, stb.

Egy régi ötletemet, az UNBAR-t vettem elő. Ezt (idézetek a beküldött anyagomból):

 „Pályázatom olyan könyvek és oktatóanyagok elkészítésének első üteme, melyek varázslatos látványviláguk segítségével teszik szerethetővé és megérthetővé a természetet és környezetünket.

A kéreg alatt könyvek az egész gyermek- és fiatalkoron átnyúló ismeretterjesztő és inspiráló könyvek koncepciójára épülnek, melyek korosztályonként eltérő, mindig az aktuális életkor sajátosságaihoz igazodó módon és bontásban mutatják be a természetet és a tudományokat.

Minden könyv léptéke és látványvilága igazodna az adott korosztály sajátosságaihoz. Az óvodásoknak a gyepek világa dzsungel lenne, az iskolásoknak a hatalmas tölgyesek óriási esőerdőkként jelennének meg, a fiataloknak a házak, nyaralók, kempingek körül élő, jórészt alig észrevehető és misztikus élővilágot tenné láthatóvá, míg a fiatal felnőtteknek példákon keresztül mutatná be a tudományok fejlődésének hosszú útját, ezzel inspirálva őket arra, hogy merjenek álmodni és tervezni.

A legfiatalabbaknak szóló mesevilágból folyamatosan alakulnának át a könyvek határozókká, majd kísérleti naplókká, feladatgyűjteményekké, míg az ifjaknak már kifejezetten összegző - az útkereső korszakukhoz illő -, olvasmányos, „sztorizós” nyelvezetű kötetek mutatnák meg a megismerés fontosságát.

De A kéreg alatt nem pusztán egy könyvsorozat. Terveim szerint netes anyagok, foglalkoztatók és letölthető készségfejlesztő feladatok is részét képezik, így hosszú távú szórakozást és időtöltést biztosítva.”

Az UNBAR amúgy az Under the Bark, azaz ’a kéreg alatt’ kifejezésből kapta a nevét, mert olyan látványvilággal rendelkezne és olyan tematikával, struktúrával épülne fel, melyben az olvasó kb bele tud nyúlni a képbe és böngészni bennük, mintha tényleg a természetben lenne és matatna egy korhadt tuskóban.

De folytatva a pályázatból:

„Eddig az előkészítő szakasz készült el. Ez magában foglalja a könyvek tematikájának kialakítását, a hozzá szükséges látványelemek felépítését és a rajzoláshoz szükséges fotóanyagok elkészítését. A látványvilágot meghatározó koncepciós vázlatok is tornyosulnak már. Ezek szerepe az illusztrálási folyamatban kiemelkedő, ugyanis a vázlatok segítik letisztázni, hogy milyen minőség és tudásanyag a maximum, aminek formát lehet majd adni nyomtatott alakban.

A könyvek tudományos ismereteinek felépítéséhez is meglehetősen nagy anyag áll már rendelkezésre, itt pedig inkább az a feladat, hogy mindezeket hogyan lehetne a legideálisabban szerkeszteni, összeolvasztani egy-egy könyvbe, hogy a legjobban és leggazdagabban kerülhessenek az olvasók elé.

Mivel egy fontos szempont, hogy maximális élményt nyújtsanak a könyvek és gazdag látványvilágukkal és bőséges információanyagukkal elvarázsolják a gyerekeket, így meglehetősen friss technikai háttér szükséges az illusztrációk és képek elkészítéséhez. A számítógépes háttér kiépítése jelenleg folyamatban van. A kulcs - és legfontosabb eszköz -, a digitális rajztábla már beszerzésre került, jelenleg a megfelelő és hosszabb távon is kihasználható szoftveres és számítógépes háttér kialakítása a következő lépések egyike.”

Az egyik kiemelt szempontja a banknak, hogy társadalmi jelentősége is legyen a pályázatoknak. Ezt is mérlegelik. Ezért:

„A projekt elsődleges haszna természetesen a tudásátadásban és korai fejlesztésben jelenik meg. A varázslatos látványvilág inspirálja a gyerekek fantáziáját, annak fejlődését, a válogatottan összeépített képek a túrázások, kirándulások és természetben töltött időben visszacsatolódnak és segíti számukra az olvasott ismeretek gyakorlatba történő átültetését. A korosztályok szerinti tematikának köszönhetően segítheti az oktatási munkát, elő- és felkészítheti őket az óvodai, iskolai periódusokra.

A könyvek internetes, támogató anyagainak köszönhetően pedig a könyvek anyagai ötvözhetőekké válnak a digitalizáció nyújtotta lehetőségekkel. Így a tudományos ismeretterjesztés, a digitális készségfejlesztés és a gyermekek kíváncsisága össze tud kapcsolódni.

Ezekből adódóan több a projekt egy pár mesekönyv elkészítésénél.

De A kéreg alatt könyvek fontossága leginkább a remélt hatás kiváltásában jelenik meg.

Ha sikerül megvalósítani, akkor segíthet nyitni a gyermekeknek egy gazdagabb, érdekességekkel teli világ felé. Esélyt teremthet rá, hogy felkeltse érdeklődésüket a természettudományok világa iránt, gyermekkoruk évei alatt végig bemutassa számukra a környezetet, melyben élnek, oktassa őket annak jelentőségére, megóvásának fontosságára. Megértesse velük a működésének szabályait, rendszerét.

Valamint, a fentiek mellett, támogassa őket, hogy ne adják fel a világ megismerését, merüljenek el a fantáziában és ismereteiket a mindennapokon is tudják használni. Ha ezt sikerül elérni, akkor - véleményem szerint - lehetőségük lesz egy gazdagabb, érdekesebb életre.”

Végül arról kellett írni, hogy milyen a project megvalósíthatósági terve. Itt is szigorúan csak 1500 karaktert lehetett írni, és kb számokról nem nagyon beszélni. Azt ők döntik majd el, hogy szerintük mennyit tudnak szánni rá.

„Eredményes pályázat esetén, az első ütemben a technikai feltételek kialakítására kerülne sor. Ez egy megfelelő számítógép és a szükséges szoftverek beszerzését jelenti, melyek lehetővé tennék, hogy a könyv, illetve könyvek illusztrálása és írása elkezdődjön (2018 január első hete). Eddigre az első könyv teljes koncepciós anyaga, látványtervei, struktúrája elkészülne (függetlenül a pályázattól).

A második ütemben letisztázásra kerülne az első (vagy - függően a lehetőségektől - az első pár) könyv anyaga, illusztrációs feladatai és megkezdődne maga az illusztrálás (2018 március vége). Ezzel párhuzamosan a nyomdai, kiadási és terjesztési, valamint a marketing előkészítés is elindulna.

Harmadik ütemben pedig a teljes anyag nyomdába kerülne és megindulhatna a terjesztése, reklámozása, bevezetése (2018 áprilisa-májusa).

Természetesen, párhuzamosan folyamatosan készülnének werkvideók, blogbejegyzések és beszámolók a készítés folyamatáról, valamint a projekt aktuális állapotáról. Az eladásból származó jövedelem túlnyomó részt a következő rész, részek készítésére, munkálataira és a netes anyagok kialakítására fordítódna, így a projekt további sorsa, épülése is biztosíthatóvá válna.”

Elküldtem az anyagom, és vártam a visszajelzést.

Közben rendszeresen olvastam, hogy kik jelentkeztek rajtam kívül, akik pályázatait már jóvá is hagyták.

Van, aki gyermekfogászattal indul.

„Egy olyan gyerekfogászati rendelő létrehozása a célom, ahol az új generáció rendszeres ellenőrzésekre jár, és mindezt örömmel teszi. Olyan szemléletű ellátást szeretnék adni a gyerekeknek és szüleiknek, amivel segítséget kapnak, hogy miként ELŐZZÉK MEG a fogászati problémákat; GYAKORLATI TANÁCCSAL, SEGÍTSÉGGEL, a helyes szájápolás elsajátításáért. HISZEK benne, hogy ez hosszú távon jelentős változást hozhat. Egy fogfájós, szuvas fogakkal rendelkező gyerek esetében is, a tanácsok megfogadásával, akár ép, maradandó fogakkal rendelkező felnőtt is lehet.”

Van, aki a társadalom számár nélkülözhetetlenül fontos esküvői ruha szalont szeretne létrehozni.

„A társadalmi húzóerő és példamutatás tekintetében az én legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy vállalkozásom elindításával erőt adhassak olyan nőknek, édesanyáknak, akik úgy érzik, hogy leginkább egy magánvállalkozás kereteiben találhatják meg azt a lelki és fizikai szabadságot, amelyet szükségesnek tartanak a családi egyensúly fenntartásához; valamint rámutathatok az önmegvalósítás fontosságára is.

Terveim között szerepel, hogy fiatal, magyar divattervezők ruháit is beillesztem a kínálatomba, lehetővé téve számukra a bemutatkozást. Emellett remélem, hogy sikerül olyan magyar esküvői ruha készítőkkel is tartósan együttműködnöm, akik az elmúlt években, a külföldi alacsonyabb árfekvésű ruhák miatt esetlegesen háttérbe szorultak.

Igény, illetve megkeresés esetén kedvezményes ajánlatokkal szeretném támogatni az alapítványi rendezvényeket, eseményeket.”

Van, aki pitefornettit álmodott meg és így ír társadalmi hasznosságáról.

„Szinte minden országának megvannak a már-már nemzeti eledelnek számító pitéi, amelyek döntően európai országokból indultak világhódító útra. A projekt egyértelműen a magyar nemzeti ételek népszerűsítésére koncentrál, emellett egy merőben új, átgondolt, forradalmi eljárással és megvalósítással kívánja a hazai gasztronómiát népszerűsíteni, mind a magyar, mind pedig a külföldi közönség köreiben. Az alapanyagokat csak és kizárólag ellenőrzött, magyar gazdaságoktól tervezzük beszerezni, támogatva ezáltal a hazai termelést. A bio alapanyagok mellett megjelennek a glutén - és laktózmentes összetevők is, így az elkészített termék fogyasztásra alkalmas nemcsak az étel-intoleranciában szenvedők számára, hanem azok számára is, akik étkezésükből mellőzik a hús-és állati származékokat. Az értékesítés nem helyzet kötött, hiszen a konyhával felszerelt mozgó food-truck a város bármely pontján elhelyezhető. Ilyen módon lehetséges évenként egyszeri szervezett ételosztás rászorulók számára, mely akcióval a társadalmi felelősségvállalás kiemelkedően fontos szerepét kívánja hangsúlyozni a projekt.”

De van, aki a lakatosműhelyét szeretné bővíteni, van, aki körbebicajozni - nemes egyszerűséggel - a VILÁGOT, van aki szappanvirágok eladásával kíván munkahelyet teremteni és van, aki jóga és masszázs vállalkozását egy kis honlapra szánt költséggel globális csakratisztító üzemmé alakítaná.

aztán jött a hivatalos visszajelzés

Sajnálattal közli a bank, szigorúan a HIGGY MAGADBAN szlogent írva az email tárgyába írva, hogy sajnos pályázatom nem felelt meg a szakmai elvárásoknak. Persze, nem tudom, hogy mik voltak az elvárások és mik a szakmai dolgok, de elfogadtam. Hiszen hiszek magamban.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a galériák korszakának vége

Ezer éve találtam ki, hogy elérem azt a szintet, amikor önálló szerződést kapok egy galériától. Hogy ez mégis miért lett a heppem, azt nem tudom, de valami olyasmi lehetett a dologban, hogy szerettem volna valami visszacsatolást kapni azért, hogy otthagytam a képzőt, és megmutatni, hogy így is van élet utána. Meg persze számított, hogy ismerőseim, rokonaim szemében is valaki legyek. Hiszen mindenki ’rendes’ diplomát szerez, meg ’ahogy kell’ dolgozik, én meg ’a sulit sem végeztem el’ és amúgyis én számukra nem dolgozok, hanem „rajzolok”.

Jó sok idő telt el, és mellette azért törekedtem arra, hogy ne csak egy szerződés legyen az, amit elérek, hanem tudjak is valamit csinálni, hogy értelme legyen annak a szerződésnek.

De volt még egy indokom. Méghozzá az, hogy a rendszerváltástól kezdve azt harsogták a galériák, hogy NEM SZABAD a művészektől vásárolni (akár pult alól, akár számla nélkül), mert az milyen fontos, amit ők csinálnak, hogy a galériák feladata, hogy gondozzák, menedzseljék a művészeket, és hú, ők de nagyon szakértői a művészetnek. Ők el tudják dönteni, hogy egy drága kép megéri e az árát vagy sem és így nem kell izgulnia a vásárlónak, hogy átverik.

Ezt én is elhittem.

Logikusnak tűnt. A művész dolgozik, készíti a képeket, a galériák meg megismertetik a nevét, kiállítást szereznek neki, megismertetik az ügyfélkörükkel és hasonlók. Brandet építenek, míg a művész - jó sok részesedést adva a galériáknak - de készíti a képeket, nyugiban.

9 év után jutottam el oda, hogy magam is egy ilyen szerződést vehessek a kezembe. Kizárólagos szerződés, azaz csak a bizonyos galéria kereskedhet a képeimmel. Fel voltam dobva, bár láttam, hogy ez egy nehezebb menet lesz. Eleve ide jutni sem volt egyszerű, de innen kezdődik a lényegi rész. Gondoltam.

miről is szól egy ilyen szerződés?

Először is, a legfontosabb, hogy a galéria akkor is kizárólagosságot kap, amikor éppenséggel a művész dolgait ki sem állítja. Ha például a neten ráír a művészre egy érdeklődő, hogy ezt vagy azt a képet szeretné megvásárolni, akkor a művésznek át kell irányítania a galériához az érdeklődőt. Sok esetben ez a kizárólagosság még a galéria művésznek rendezett kiállítása után is hosszú hónapokig tart!

Ez minden piacon nagyon furcsának hat, mert senki sem érti, hogy miért nem lehet közvetlenül is vásárolni. Hisz az érdeklődő mégiscsak a művészre kíváncsi és nem a galériásokra. Arról nem is beszélve, ha például neten keresztül elad a művész egy képet, a saját rendszerén, közvetlen megkeresés kapcsán, és mindent lebonyolítanak, akkor a vételár x%-át oda kell adnia a galériának. Jó nem? Ha ezt nem teszi, a galéria perelheti és parkolópályára teszi a többi műkereskedő is.

Sok galéria annyi művésszel szerződik, hogy gyakran jó, ha 3 évente tudnak kiállítást csinálni 1-1 partnerüknek. Persze, túl sok eladás nem lesz ezekből, de a kizárólagosság miatt nincs is szüksége a galériának erre. Neki már az jó, ha 40 művész 10-10 képéből, tehát 400 képből elad havonta egyet. Akkor a galéria már nullszaldós.

Ilyenkor adódik a kérdés, hogy mégis mi értelme ennek a kizárólagosságnak akkor? Hát, ugye a galéria befektetett munkáját (a brand építést) szeretné így megóvni, hiszen mégis ők futtatták fel a művészt, hogy vegyenek tőle. … ha-ha-ha-haaa, hát persze! Dehogy! A galériák élősködők a művészeken és ezzel el tudják érni, hogy mindegy mi lesz, de nekik jó legyen és csurranjon valami. Még akkor is, ha a világon semmit sem tesznek az ügy érdekében.

Mert semmit sem tesznek. Tényleg!

Az átlagos piaci részesedés 50%. Minden eladott kép után a galéria az eladási ár 50%-át teszi el. Ezt próbálták nekem magyarázni, hogy nekik költségeik vannak, de már akkor sem értettem, hogy a tulaj budai magánlakása, a bazinagy kocsija vagy a naponta Instára posztolt éttermezés mióta számít költségnek? Illetve fordítva is. Ha 20 művészből 2 megy, a többi 18 nem, akkor az év 18/20-ad részében kongó galériát miért a két sikeres művészen kell fenntartani? Mégis?!

Esetemben ráadásul rosszabb ez az arány, mivel a keretezés az én költségem („a galéria csak kiállításra kész műveket tud fogadni”), így az én 50%-omból jön le a keretezés teljes költsége.

DE MÉG A SZÁLLÍTÁS IS!

Mert a pitiáner vérszívók ezt is beleírják a szerződésbe! A képek szállítása a galériába, majd onnan vissza, na az is az én költségem.

Csak gyorsan nézzünk egy számítást, mert így elmondva akár még működhet is ez.

Idén a január-augusztus távlaton a bruttó átlagkereset 290.600.- volt Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy egy átlagkereső a havi 160 órájában 1.816.- órabérért dolgozott. Egy közepes méretű kép elkészítése (kép, nem kortárs izé) kb. 16-18 óra. Legyen 16. Úgy átlagosan 70-90.000.-ért lehet eladni egy ilyent. Jó esetben havi maximum 2-3 darab mehet el (a valóságban 10-ből 9 művésznek félévente 1-2 kép eladása sikerül), azaz 140.000.- jövedelme lesz, de legyen 180.000.-, mert miért ne. Rajz esetén keretezteti fillérekből, ami minimum 40.000.- a két képre (és itt az Osánból vett keretekről van szó).

Számlát is ad, mert anélkül a galéria nem vállalja (ugyanis nem a galéria veszi meg a képeit és adja tovább, hanem felesbe számláznak!!!), és mivel ennek legolcsóbb módja a KATA, így havi fix 50.000.- elmegy erre is. 

Így eljutunk oda, hogy 180.000.-ből a művésznél marad 0.-. Nulla forint. Száznyolcvanezerből. Persze, nem jobb a helyzet az országos átlagkeresetnyi eladásnál, a 290.000.-nél sem! Ha ennyi eladás van, akkor ebből 35.000.- marad a művésznél.

Hagyok időt, illetve, kedves olvasó most pihenj rá kicsit ezekre a számokra, jó?! Mert ezek nagyon fontos számok. Ezek magukon hordozzák, hogy miért és mennyire mélyen sötét helyen is élsz. Ezért nem tudsz ugyanis egy normális kiállításra elmenni.

de nem a piac pangása a hibás

Hanem a galéria kapzsisága és korlátoltsága. 50%-ért egy galéria semmit sem ad. Évi 1 kiállítás mondjuk önmagánál, ahova senki sem megy el. 20-30 fő szokott lézengeni. Meg a facebookon posztol 2-3-at a művész kiállításáról (inkább magáról a galériáról). Katalógust már ezer éve nem készítenek, meghívót sem gyakran. A meghívók is már a titkárnők által összebiggyesztett pdf-ekben merülnek ki. Ha van hírleveles, akkor még azoknak kiküldik az infót. Persze, ezek kivétel nélkül a spam mappába kerülő, soha el sem olvasott mailek lesznek, de hát nem mindegy?

Amikor az Elysiumra készültem, minden még működő galériának írtam. Küldtem papír alapú save the date előemlékeztetőket, meghívókat, majd még 3x írtam körmailt. SENKI sem jött el közülük. Vicces volt, mert 4-en mondták is, külön telefonon beszéltük, hogy ők bizony eljönnek majd.

Azóta volt olyan, aki anno maga kérte, hogy majd beszéljünk és mikor írtam neki, hogy na, akkor beszéljünk, akkor láttam a visszajelzéseken, hogy 3x olvasta a mailem, de nem válaszolt és nem is fog.

Legutóbb, amikor beszéltem egy galériással - akitől szerződéstervezetet is kaptam -, akkor ő kiemelte a szerződésében, hogy ő vállalja a jutalékáért, az 50%-ért, hogy facebookon és hírlevélben hirdeti a kiállításomat. Gyakorlatilag ebben ki is merült a munkája. Jó-jó, a kiállítótér az övé. Akkor terveztem is egy nagyobb kiállítást, kerestem a helyét, meg ilyenek, de ide a blogra nem írtam erről, mert még kalkuláltam. Minimum 25, de azért nem sokkal több kép került volna kiállításra. Ezek közül 11 nagyméretű (1,5nm) és 14 kisebb. Beárazás szerint az eladási ára 5,4 millió körül lett volna. 5,4 millió 50%-a 2,7 millió.

WOOOWWWW! Desokpénz.

Hát annyira nem. Mindig röhögtek rajtam, hogy leszámoltam az elrajzolt grafithegyeket és írtam a rajzolással töltött időt. De ezt nem azért csináltam, mert télen, mikor inkább lehet rajzolni, akkor nincsenek hangyák és nem tudok miket enni, hanem azért, mert 25 ilyen képről ezen feljegyzések alapján tudom, hogy kb 1440 munkaórába kerül az elkészítésük és hozzá 954 rotringhegybe.

Ja! Hogy 1440 óra az havi 20 nap, 8 órás munka esetén 9 hónapot jelent?! Hogy csak a hegyek 35.775.-os tétel és ennyit külön kell hozatni már?!

2,7 millió 1440 órára lebontva 1.875.-os órabér (szinte az országos átlag). Illetve mégsem, mert a 2,7-ből még nincsenek levonva a költségek. A keretezés - melyeket ajándékba adtam volna a vásárlóknak - kb 900.000.-, a rotringhegyek 35.000.-, 9 havi adó 487.000.-, szállítás 30.000.-. Ja, hogy ez még mindig nem a vége?

Perszehogynem, hiszen a szerződésben még az is benne van, hogy 1 képet AJIBA oda kell adnom a galériának. Ez még egy átlag 135.000.- mínusz, mert nyilván valami kiemelt művet szeretne kapni. Azaz az én nettó jövedelmem egy ekkora kiállításból 1.113.000.-. Ez 772,9.-os órabér. :DDD

És a hab a szerződésen: A galéria nem garantál semmit! Lehet, hogy semmit sem ad el majd! Még csak nem is viszonteladó. Ő csak 3 hétig kiállít, kb kiküld egy spamkört és éjjel 2-kor a kiállítás előtti napon posztol valamit, üzemel 150.000.- költséggel, ami vissza is jön nagyjából az ajándék képpel.

Mindezt átláthatatlanul, bemondásra, igazolások, könyvelés, garanciák nélkül.

Jó nem?

mi jön helyettük akkor?

Az online galériák. Ami persze szintén nem jó, mert rajtuk keresztül élőben nem lehet majd megnézni a képeket. Megszűnik a jegyzettség, viszont jó esély arra, hogy visszajöjjön a vásárló általi kontroll a művészetbe.

Míg a magyar galériások 50%-ért és költségeken nem osztozva, kizárólagossággal kb 1500 főnek képesek jó esetben kiajánlani a képeket (kiajánlás = 1db facebook poszt), addig az egyik legnagyobb online műkereskedő portál több, mint 80 országba kereskedik, 1 millió katalógust ad ki alkalmanként, amit postáz is címekre, és havi szinten 1,6 millió látogatója van. Fizetési garanciát alkalmaz, nincs kizárólagosság, és ők végzik a szállítást, szerződött partnereikkel. Mindezt 35%-ért. És a művésztől vásárolhat bárki.

Hagyok időt…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egyből kettő

Agyalok egy új kiállítási anyagon már egy ideje.

Teljesen új képek, az Elysiumhoz képest is frissebb látványvilággal, sok, színfalak mögötti infóval, videóval meg ilyesmikkel. Szóval igazi csinnadrattával a Facebook népének is.

Ám kicsit engem is meglepve közben jött két lehetőség, két új kiállításra, így mostmár be lehet jelenteni, hogy június elején nyílik egy retrospektívebb kipakolás Dunakeszin a Művelődési Központban. Bár még bizonytalan kicsit a dolog, mivel a frissen felújított (és amúgy nagyon igényesre sikerült) központban a kiállítótér világítása még nincs kész, de reméljük addig beszerelik.

Itt 3 teremben újra megnézhetőek lesznek az Elysium sorozat képei, a korábbi munkák és pár, eddig nem kiállított korábbi rajzom.

Aztán rögtön utána pedig az Ari Kupsus Galéria nyári galériájában, Iszkaszentgyörgyön a kastélyban nyílik az újabb, július elején!
Részben a fentebb említett képek kerülnek újra ki, viszont a 4 teremből ezek csak a felét fogják alkotni, a tervek szerint készül majd 2 kisebb sorozat is, egyik a Finn Köztársaság 100. évfordulójára, valamint a tervezett ’újanyagos’ kiállítás előzeteseként egy kis ízelítő.

Úgyhogy indul az új szezon… már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy miért nincs 0,3-as B-s rotringhegy sehol az országban és…

…miért nincs kávé lefőzve?

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!