„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche
Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.
opciók gépzongorára
Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.
A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.
Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.
’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.
off, off, off
Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.
Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.
Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.
Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.
A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.
Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!