adaptálódófórum – élménybeszámoló

A minap pénteken és szombaton volt egy adaptálódófórum, amelyről előzetesen én is kaptam értesítést Gelencsér Andrástól (cecch! mert nekem ő csak így ír rendszeresen… valójában egy előadásra hívtam a Mensába és azóta a címlistájában szerepelhetek).

Az első World Adaptation Forumról előzetesen nem sok mindent lehetett tudni. A honlapján fent volt, hogy mi lesz a program, kik adnak majd elő, de én olyan vagyok, hogy az ilyen tömegrendezvény dolgokat nem szeretem, így csak átsiklottam a kiíráson. Láttam, hogy jön Jem Bendell, a Mélyadaptáció szerzője. Őróla először csak 1,5 éve hallottam, az egyik ’mindmeghaltok’ előadásom végén említették nekem, hogy hasonló dolgokról írt a fószer, mint amikről én adtam elő. Aztán láttam, hogy érkezik egy erő- és energiaforrásokkal foglalkozó kutató Finniából és beugrott, hogy na igen, őt meg valószínűleg Gelencsér hívta el, mert szokása rá hivatkozni. Természetesen a panelbeszélgetésekben részt vesz majd Gelencsér ’Apokalipszislovasa’ András is, illetve még páran mások, akik közül még Gyurkó Szilvia neve rémlett valahonnan, de az agyamnak nem az ökostressz szektorából, így nem töltött be időben a profilja.

Nem járok konferenciákra, inkább olvasás és írás útján kommunikálok, gyűjtök információkat, kerülendő a felesleges lötyit és a barátkozós pacsiskodást. Bár a szervezők a vasbeton janicsárképzőn (Közszolga Egyetemen) találtak helyszínt, de úgy voltam vele, hogy ez valahogyan mégis jó lesz. Talán lesznek érdekes előadások, korrekt, egész napos programmal, és pár előadóra tényleg kíváncsi voltam. Még a „költségtérítéses ebéd az egyetem menzáján” tétel is kedvet csinált, mert valamiért vonzódom a menZákhoz (ha-ha, nem vicces!), szeretek üzemi étkezdékben kajálni. Jéghideg, narancssárga és fehér habaráspöttyös vadas a hidegre keményedett főtthúson, vizessé főzött makaróniágyon, ez számomra maga a szülinapi ebéd kb.

Teljesen nagyonreggel, 7:30-kor kimentem az állomásra (általában 8:30-tól 20:00-ig ténykedek, szóval nemkicsit mosottan). Ott és a vonaton nekiláttam rákészülni az eseményre és elolvasni Jem Bendell frissen magyarul megjelent 2023-as könyvének szerzői bemutatását. Ezt a recenziót és magát az egész könyvet még előző este töltöttem le és fordítottam át DeepL-lel és egy gombnyomással magyarra. 2 perc alatt készen voltak a szövegek, és még a könyvbemutatós tetuba videók lerántását is elintéztem. (Ennek lesz később jelentősége.) Mire beértem a Nyugatiba elolvastam az ismertetést, onnan tovább metró, stb. Pikk-pakk beléptetődtem, a – nekem – római rabszolgabilétára hasonlító nyaktáblát rituálisan átvételeztem, Jem új könyvéből egy példány ajándékba megvásárlását elintéztem, aztán irány az előadó, elhelyezkedtem korunk egyik heroinadagján *******.

és lőn a show!

Ahogy indult a révülés, helyből 3 dologra lettem figyelmes az előadóban. Az első, hogy sehol nem láttam ökológusokat vagy a téma eltés űzőit. Ez azért lepett meg, mert az előtérben ott volt a l’Harmattan kiadó standja, azé a kiadóé, amelyik megjelenteti az ELTÉn használatos ökotankönyveket. Erről a standról szórták az új Jem kötetet, és bár mellette ott voltak a Lányi írások és egyéb szakkönyvek, de élőben senki nem volt jelen abból a körből. A második furcsaság a megjelentek összetétele volt. Körbe lehetett volna rajzolni, hogy kit konkrétan ki hívott meg a fórumra. Kik Gelencsér ismerősei, kik a magyar médiából Stupf-Bíró Balázs haverjai, kik, akik megfigyelőként jöttek (például egykori Védegyletesek, krisnás küldött, Litkai Gergely, szerénységem). Nem tűnt úgy, hogy ez egy konferencia vagy fórum vagy bármi ilyesmi lenne. És a harmadik dolog, a tapintható green fesön volt: még az előadás előtt mertem elővenni az erősen vizezett, címkétlenített, 2 literes pennykólámat, merthogy szomjas lettem. Nem is szisszent az üveg, de azonnal egy tömeg kezdett el meredni rám, mivelhogy a delfingyilkos PET-ből iszom a ráadásul nem vizet. Hát ezt így hogy? Hiszen itt mindenki zöld! DEEPzöld! Hozzá kell tennem, hogy mindez fordítva nekem is feltűnt: alig voltak páran, akik nem formatervezett trébelt réz vagy egyediesített dizájnkulacsokból itták volna a vizet. Ugyanők persze ebéd után hozták a 0,5-ös üccsijeiket és topdzsojaikat, és a legnagyobb természetességgel tették a kulacsaik mellé, de itt még reggel volt.

alusisakos kispajtással, amint még reménykedünk, hogy a 2. félidő változást hoz…

Megkezdte prezentálni a programot Stumpf-Bíró Balázs. Róla azt érdemes tudni, hogy ’kihalásszakértő’, de nem a paleontológiai vagy járványügyes alapokon, hanem azért, mert olvasta 2019 környékén a Mélyadaptációt. Előtte egészségügyi marketinges, piáros volt a Carlow Dental Center-ben, Írországban. Azóta viszont rárepült a témára – ebben vastagon közrejátszottak a 2020-as, 2020 1.0-ás és a 2020 2.0-ás évek történései. Visszaköltözött magyarba és ő vált a Deep Adaptation Hungary atyaúristenévé. Ő „a legnagyobb létszámú adaptációs ország-csoport” valakije, a Cassandra Program (deep adaptation 2.0) igazgatója. Rendszeresen járja végig a média erre fogékony részét, hogy magyarázza azt, amit a Deep Adaptation fórumából éppen összeolvasott. Aztán őt követően köszöntőzött a janicsárfőnök, de teljesen mindegy, mit mondott, mert láthatóan fogalma sem volt a főtémáról. Lelkesen örült, mert hálát adhatott a kormánynak, hogy az egyetem milyen jól dolgozik és előrelátó a fenntarthatóságban. Kicsit úgy tűnt, mintha a fenntarthatóságot fenntartóiságként értené félre és ezért nyomja a nagyívű alvázmosást. Aztán jött a társegyetem, a Pázmány köszöntője. Szalasztottjuk azt tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy voltaképp ők is nagyon előrelátóak, és a fórum témájában teljesen otthon vannak, hiszen nekik van TEREMTÉSVÉDELMI KUTATÓINTÉZETÜK. Ha nem lett volna mögötte egy plakát ugyanezzel a felirattal, nem hittem volna a fülemnek. Demesszirevagy-te-szerencsétlen! – sóhajtottam fel magamban, de nem lett jobb utána sem.

aztán jött a Bendell

Jem Bendell – aki a fő stárelőadó – nemcsak az első napon beszélt, hanem a második napira is be volt iktatva. Egész pontosan az első napon egy 20 perces köszöntőt mondott, míg a másodikon tartott egy hosszabb előadást, majd azután valamilyen workshop jött, egy ebédszünet és egy jeembori. Na, az első napi 20 perces beszéd pont az volt, amit 15 perc alatt a vonaton elolvastam. Könyvrecenzió a szerzőtől, ’egy kicsit magamról’ dúsításokkal, allűrködés a vendéglátó országgal. Viszont akadt egy olyan szála a sztorinak, amelytől elindult bennem a dohogás.

Bendell sok helyen említi azt (és sokan pont ezért a húzásáért kedvelik), hogy anno, amikor a fenntartható fejlődés professzoraként gondolt egyet és utánanézett az aktuális számoknak, akkor annyira komolyan vette a helyzetet (pánik), hogy nemcsakhogy megírta a Mélyadaptációt, de egyben otthagyta a pályáját is. Méghozzá azért, mert kimondta, hogy a fenntarthatósági ágazatnak/tudományterületnek vajmi kevés értelme van a valódi történések fényében. (Kb mintha a merülő Titanic újrafestését terveznék… és tényleg: zöldre!) Ráeszmélt, hogy azonnali és gyors változás kell és ezt hitelessé tette, hogy ő maga ezt meg is lépte. Mindig kitér arra, hogy Angliában nagyon drága az élet és olyan nehéz és komplex a megélhetés még akár a jobb módban is – mint, amilyen az ő egyetemi professzori egzisztenciája volt –, hogy ott nem lehet új életet kezdeni. Ezért  eladta mindenét és odébbköltözött, ahol az új életet és egy permakultúrás ökofarmot hozott létre.

Most viszont elmondott egy másik történetet is. Amikor éppen ezt az egzisztenciafeladós vívódást élte, egy fenntarthatósági konferencián összeismerkedett egy nővel. Beszédbe elegyedtek és kérdezték egymást munkájukról. A nő Bulgáriából érkezett és elmondta, hogy azt tervezi, még egy évet pénzt keres, aztán hazamegy és visszagyűjtési, újrahasznosítási céget alapít otthonában. Jem szintén elmondta éppen min melózik és ismertette az Adaptáció főbb megállapításait, mire a nő elképedt. Mint a közönség megtudhatta, a nő azóta a Deep Adaptation szervezetének egyik fő adminisztrátora lett. És Jem azért tartotta fontosnak megemlíteni ezt a példát, mert szerette volna érzékeltetni, hogy mennyire meg tudnak változni az emberek az Adaptációtól, hogy nyitni tudnak új világok felé, és képesek átértelmezni életüket. Merthiszen a nő utána elment Guatemalába, hogy sámánnak tanuljon, sőt azóta már végzett sámán. És ez milyen jó.

Ott ültem, teljesen lefagyva. Bolgár sámán, aki gvatemalai herbált nyom a keleteurópai realityben? Ittam még egy kicsi vizeskólát, de most már szándékosan látványos kereteim között.

Folytatódott a meglepődés. Jem tovább akarta ragozni ezt a ’sokkolódástól a világra nyitás’ koncepciót, és elmesélt egy másik kis színest, miszerint a kofi lezárás őket éppen a Balin érte. BALIN. Újabb lefagyás részemről. Balin? Jó, angol, meg minden, biztos ez valami előre felépített humor és szójáték a magyaroknak, hogy ki tudja ejteni, hogy Bali, merthogy a BA-LA-TO-NON volt. Itt. Hiszen azt még érteném, hogy éppen egy permafarm kialakításának elején (ráadásul annak 2. évében) az ökogyászba betraumatizálódva, bőven lenne min dolgozni, de lehet, hogy mégis pihenni jött a tóhoz… márciusban. De nem, Balinézia volt az a Bali. Merthát átugrottak oda az indonéziai farmjáról. JAAAAAA! Hát ez nem annyira ismert a tágabb körben. Szóval Jem felszámolta angol életét és egészen Indonéziáig utazott, hogy ökofarmot hozzon létre (trópusi biotópon). Nem ám átjött például a magyar ugarra, vett 3 hektárt belőle, hogy oda tarhonyafákat és varázsbabot ültessen. Nem! Indonéziáig nem volt megfelelő élettér. De ugyanakkor az is igaz, hogy mindez az angoloknak régi heppje. Mennek, megtetszik valami fülledt hely és kérés nélkül beköltöznek, megvesznek, átalakítanak, úrasat játszanak.

Ilyetén duzzogásomat félbeszakította egy újabb csodás gondolat! Ott Balin eszébe jutott, hogy ő amúgy régóta szeretett volna zenélni és tud is valamennyire gitározni (szerintem amúgy „valamennyire” mindenki tud), és elkezdett ott vernyákolni, aztán mások mellétársultak és most már van együttese és a szpotiflájon meg lehet hallg… na jó, hát ez nem igaz! – sokkolódtam magamban. Voltam már hippi találkozón, de az mélyebb volt, pedig ott is lebegett mindenki. De egy kihalás-világvége-mindmeghalunk világfórumon tényleg ez lesz a csapásirány, hogy kezdjünk el gitározni? Vagy a tegnapi vendéglátói pacal a kisüstivel ennyire leterhelte? Hirtelen értelmet nyert a második napi jeembori erőltetett szóvicc jellege: az egy kétórás gitárkoncert lesz.

nem jól van ez így Mónika!

Bár én nem vagyok szügyig belemerülve a Mélyadaptáció életérzésbe, de az a gyanúm, hogy már nem is leszek. Merthogy annyira marketingszagú és üres lett ez a világfórum, hogy teljesen hiteltelenítette Jem – és rajongótábora – önmagát. Mert például felszólalt Gyurkó Szilvia, aki gyermekvédelmi jogász és szakértő, és ő kb a családon belüli erőszakról, a gyermekek traumatizálódásáról és hasonlókról adott elő. Ami jó lett volna valami pszichofesztiválon, de egy civilizációs összeomlás tengelyére felépített témában a gyermekeket érő családon belüli feszültségek eléggé a megoldandó dolgok listájának töklegalját jelentik. Vagy például a nyersanyagkimerülés témájú panelbeszélgetésen a pázmányos szalasztott teljesen oda nem illő, pápai és latin idézeteket dobott be hozzáértés gyanánt, megfagyasztva a körülötte ülő vegyészeket. A pázmányos előadás eleve olyan volt, mintha egy kdMp-s ministránstábor nyitányát hallgathattuk volna… bár, a katasztrófa ebből is átjött. Érezni lehetett, hogy rapidban kellett összedobni ezt a találkozót és inkább tűnt a könyv köré rendezett marketingeseménynek (közpénzen). A meghívottak nem feltétlenül tudták ezt, node istenem, ettől még ez lett belőle.

A Bali problematika azért gond, mert az adaptáció nem pont arról kellene, hogy szóljon, hogy hogyan lehet csikidámban végigélni a világégést, hanem inkább az adaptációs technikák, elgondolások, távlati lehetőségek, visszalépési pontok, elsődleges technológiák, újfajta erőforrásgazdálkodási szempontok és további egyebek ismertetéséről. Én úgy látom, hogy ez a pszichohablaty – bár sokkal eladhatóbb és jobb üzletileg – egy olyan kosz a világvége témakörön, ami inkább a hárítás és a fellengzős gőg miatt alakult ki. Sokan úgy érzik, hogy >értik< a helyzetet, míg szerintük a mások meg nem, és ezt a disszonanciát úgy kívánják feloldani, hogy „felülemelkednek” a szerintük hülyéken és „életmódot váltanak”. Vagy materialista szellemben, vagy spirituálisan. Természetesen mindezt úgy, hogy azért olyan sokat és radikálisat ne kelljen változtatniuk addigi életmódjukon. Megszólal a kis hang: zavar, hogy a világvégét eddig zöld átállásnak hívtam és oktattam az átállás mikéntjét, de utánaolvastam és már >értem<, hogy ez sokkal súlyosabb dolog. Margit! Átállok! De nem 30 km-re vagy 18,6 májl-lal utazok arrébb, hogy egy kis földdarabkából próbáljak meg kihozni mindent. Nem! Arrébb utazok 12.000 kilométert, és ott, a melegben, a trópusokon veszek magamnak túlélést. Természetesen onnan időnként visszautazok 12.000 kilométerekre a rokonokhoz, vagy rosszabb, ők utaznak majd hozzám.

Körberöpdösni a világot könyvbemutatók kedvéért pusztító hatású a klíma és az üzenet szempontjából egyaránt. Mert mit érthet ebből az egyszerű paraszt, aki organikusként mégiscsak robotol, majd esténként egy bérleményben rohad és onnan próbál minimális terheléssel lenni a környezetre? Milyen reményt meríthet ahhoz, hogy bízzon a jövőjében? Honnan és hogyan vegyen magának földet? Neki ez még vidéken sem elképzelhető. Számára ez maximum akkor lehetséges, ha a penniben lesz akciós, 25 literes kiszerelésben. Van egy Jem vonulat, ami néha mindenkihez szólna, és van egy másik, amelyben csak a kiváltságosabb és jobbmódúbbaknak megy a mantra. (És ezen a ponton elérkeznénk a vörös zöldekig, akik a társadalmi igazságosság felől próbálják megközelíteni (amúgy hibásan) a dolgot.) Átszűrődik az önzés és az önérdek, hiteltelenedik a megvilágosodás.

Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy volt pár korábbi világ, amelyben léteztek máig működő és a jelen problémáira jól rezonáló alternatívák. Nem kell a mostból menekülni sem egy belenyugvásba sem egy újratrendizésbe. Nem kell ökotudatosságnak nevezni azt, hogy az ember utálja az aktuális életét és nagyon kitalálja magának a fílinget. Például azzal, hogy egzotikus helyre utazik „túlélni”, ahol az általa is vallott összeomláskor már amúgy nem lesz repülőjegyre, netes kapcsolattartásra és hasonlókra lehetősége. Szintén nem kell egy 2 perc alatt letölthető és digitálisan lefordítható könyvvel promózni a varázslatos világvégeszakértőséget. Egy bolgárnak sem kell békát nyalnia és csillámot hánynia Guatemalában, hogy legyen reménye és kilátása eredeti kulturális közegében. Ezek így inkább zavaró önellentmondások lesznek és ez érződik abban is, amikor ’a zembereket’ akarják elérni, de olyan szemléletmóddal, amely kifejezetten egyéni és önérvényesítő (sámán a másik kontinensen, hazaköltözött fogászatimarketinges trendszakértő, hippizenész a depivasúton).

adaptáció és mitigáció

Van egy vívódás, hogy merre kellene a helyes irányt keresni. A mitigáció felé, azaz megpróbálni javítani a rendszert és megoldani a problémákat, vagy az adaptáció felé, amikor inkább a megváltozott helyzethez csiszolódáson van a hangsúly. Az adaptáció hívei rendre FIGYELMEN KÍVÜL hagyják, hogy az összeomlás előre meg- és felismerhetetlen folyamat, ezért nem nagyon lehet előre hozzácsiszolódni. Ez adódik abból, hogy egy komplex megarendszerben vagyunk, amely tehetetlenségével is bonyolítja a lehetséges forgatókönyveket. Ugyanők szélsőséges esetben prepperkedni kezdenek, készleteket halmoznak fel, túlélőgyakorlatoznak, konzerválnak, bunkert építenek… Logikusan cselekednek mikroszinten, bár nem valószínű, hogy lenne kedvük és kellő képességük egy 8 milliárdos zombiapokalipszisben részt venni, amelyben lehetnek világháborúk és nem mellesleg komplett hadseregek szabadulhatnának el. Mondhatni, erőforrást gyűjteni erőforrásszűkére a legönveszélyesebb dolog, amit tehet valaki. A másik véglet, az adaptáció mérsékelt paranoiával megterhelt hívei a már általában az említett spirivonalon indulnak el. A veszteség traumáját, a civilizáció végét nem tudják feldolgozni normálisan, mert összekeverik a saját életük végét a „világ” végéével. És tulképp nekik ez a szorongásterápia, ez a depi-dopamin flesselgetés teljesen elegendő a ’felkészülésre’. Elég balkonparizni, fórumokon beszélgetni erről és élni tovább a most sem tetsző életet.

A mitigáció hívei ugyancsak >értik< a problémát, és tesznek ellene a szolid kis eszközeikkel. De teljesen mindegy, hogy széndioxid kvótás keretrendszert fejlesztenek, vagy a jogi csűrcsavarás zöld távlatain agyalnak, vagy politikai fellépést szerveznek, mert se bé tervük, se víziójuk nincs arról, hogy jó esetben hova haladnának. Számukra a legnagyobb ellentmondás abban van, hogy ha NEM FOGADJÁK EL, hogy ez a modernista, technológiai és pénzügyi globális civilizáció a probléma oka és okozata egyszerre, azaz TEHÁT szerintük ez a rendszer javítható, akkor lehetetlen elképzelni, tervezni a szükséges változásokat. Mert marad ez a rendszer, csak más színű lesz. Ők úgy akarnak változtatni, hogy egy végtelen módosítási sorozat végül ne egy teljesen más rendszert hozzon létre, pedig erre volna szükség elképesztően rövid idő alatt.

Mitigáció és adaptáció közötti vergődés egy hatalmas elméleti vita a gyakorlatban. A klasszikus, konzervatív ökológusok legtöbbje és a hasonló modernisták, technokraták mind a mitigáció oldalán állnak. A károgók többsége, a gyakorlatiasabb ökológusok, antimodernisták és mai ludditák ugyanakkor az adaptációs oldalon vannak, mert a legkevésbé sem hiszik el, hogy a helyzet megoldható lenne. Utóbbi csoport szerint bármiféle „megoldásra” – ami nem létezik – már se idő, se hajlandóság, se erkölcsösség, se szándék nincs.

És ez a vita Bendellnél és a Mélyadaptációnál annak dacára nincs egyértelműen eldöntve, hogy szinte névelőként használják az adaptáció szót. Szlogenek szintjén hangoztatja minden deep fórum és könyv, hogy az adaptálódásban hisz, merthogy jön a vég, de közben az alapállítása semmi egyéb, minthogy >jön a vég<. A vég mibenlétéről, mértékéről, a folyamatokról nem nagyon esik szó. Amikor SBB fellép a médiában és mégis ilyesmikről beszél, akkor általában egy csokor parát hangoztat, mindenféle struktúra nélkül. Teszem azt, szajkózza, hogy jönnek majd járványok, mint ahogy a kofi is jött, jönnek majd gazdasági világválságok, jönnek majd háborúk, satöbbi. Ok, de ezek mind eddig is jöttek ÉS mentek. Mert a civilizáció már csak ilyen. Háborúzik, fertőződik, gazdaságilag kínlódik. Mert önmagában ezek a problémák a civilizációs problémák, és pont azt kellene elmagyarázni, hogy pár évtizeden belül miért lesznek ezek mások és nagyságrendekkel keményebbek.

Továbbá, arra is illene kitérni, hogy Jem Bendellel ellentétben sokan már <50 éve tisztában vannak a helyzettel. Már évtizedek óta kutatják a permakultúrát, építik a szalmaházakat, esznek hetente csak maximum 2-3 alkalommal húst, nem fogyasztanak, nem utaznak és törekednek a helyesen cselekvésre. Ott, ahol élnek, a saját kulturális közegükben. Ténylegesen adaptálódnak egy olyan világhoz, amely a „nagy villanás” után a maximálisan elérhető lesz. És ezt nem abban tudják megfogalmazni, hogy elkezdtek gitározni és már a szpotifájon a zene, hanem abban – hogy egy ismerőst ideidézzek –, hogy egy reggelen azt veszik észre, az éjjel az őzek bejöttek a kertbe és tőre rágták a sárgarépákat, de ez nem gond, mert amúgysem kellett annyi és ettől legalább a természet részének érezhetik magukat. (Ráadásul még agyon sem akarják lőni az őzeket a ká nagy természettiszteletükben!)

a zöldspektákulumba mélyadaptálódás

A vesszőparipámat éreztem… bár mondjuk mikor nem?! Zöldítés megy itt is. És a sorok között elvész a pár lényeges gondolat.

Merthogy Gelencsér elhívta Simon Michaux-ot, a finn kutatót, akinek előadása lehetett volna hosszabb és jobban kibontott, mert volt benne bőven tutiság. Simon Gelencsér-szerű károgó. Egyszerűen kiszámolja a dolgokat és ha már azon a szinten problémába ütközik, nem tud tovább lépni. Nem álomképekkel, vágyakkal és spirivel viszonyul a helyzethez, hanem azt mondja például, hogy a bányaipar elfinancializálódott és ezért pazarlóan és rosszul működik, ami nagyjából egy piacellenes tendencia (hol vagy láthatatlan kéz? hol?). Vagy hogy rézből csak elméleti síkon van jól ellátva a bolygó, mert a készletek fele energetikai szempontokból és anyagmérnöki okokból kitermelhetetlen formában van. Azaz eroi szinten több energiát igényel a kitermelési folyamat, mint, amennyit az hozna, amihez kell maga a réz, illetve nem lehet olyan minőségű bányász- és finomítói technológiát készíteni, ami ezen a szinten is működőképes lenne. Simon most hozott egy ’Lila átállásnak’ nevezett modellt, ami messze nagyobb figyelmet érdemelt volna. De előszöris: a Lila átállás. Ez valami beakadása a mérnököknek, vegyészeknek, mert András is gyakran pörög azon, hogy nincs olyan, hogy zöld átállás. Egy energiaforrás-típust szeretne a civilizáció kiváltani egy másikkal, és a szűkülő erőforrásai ennek kivitelezhetőségét komolyan nehezítik. Azaz úgy kellene a szén erejét kivonni a képletből, hogy a manőverhez nem tudunk egy teljesen új világot felépíteni. Én ezt az előadásaimon úgy nevezem, hogy ez ’a világ újragyártásának paradoxonja’. Miszerint, ha tudjuk, hogy a mostani technológiai civilizáció a legdinamikusabb, legoptimálisabb módon alakult kb 250 év alatt olyanná, amilyen éppen most, és ehhez bőven volt energia és nyersanyag, akkor feloldhatatlan ellentmondás, hogy egy olyan új rendszert építsünk ki, amelyik 1., még nem létezik, 2., ideálisabban gazdálkodik az energiával 3., kevesebb nyersanyagból éri el ugyanazt 4., és mindezt 250 helyett a kritérium 30-40 év alatt képes megvalósítani (+1., a természettudományos törvényeknek sem mond ellent).

Az átállás tehát nem megvalósítható, maximum módosítani lehet és lejjebb adni a technológiai szintet. És itt kezdődik a kaland, mennyire kellene lejjebb adni a technológiából. Merthogy 2 milliárd embertöblettel ezelőtt a 2000-es év világátlagos szintje lett volna ez a maximális technológiai szint (az első ájfón 2007-ben jelent meg!). Ugyanez a gond, amikor CO2 kivonásról hadoválnak (ez eleve egy marketing kamuként született). Hogy majd kivonja a technológia a többlet CO2-t a légkörből és letárolja. Minden nap 20.000 év alatt keletkezett szenet éget el a civilizáció (hagynék időt!), és 2050-től majd azt kellene, hogy minimum a 20.000 évnyi, friss kibocsájtás mellett 40.000 évnyit vonjunk ki. NAPONTA. És ezt diplomás emberek mondogatják!

Simon megemlítette azt a másik lényeges energetikai kérdéskört, hogy átállni alternatív energiaforrásra azért is nehézkes, mert eltérő formákban és eltérő mennyiségben kell az energia. A kulcsfontosságú logisztikához (kerozinos repülés, olajretkes tengeri hajózás, közúti közlekedés és szállítás), a kulcsfontosságú elektromos technológiához (áram) és a kulcsfontosságú kohászathoz (erőforrásból anyag előállítása) más alakú és sűrűségű energia kell. Vagy rövidebben, napelemekkel nehéz meghajtani egy alumínium kohót, tűzifával nem tud felemelkedni egy repülő és bioetanollal nem tölthető fel a tablet. A Lila átállás tehát egy olyan modell, amely figyelembe veszi ezeket a gyakorlati realitásokat. Olyan energetikai megoldást vázol fel, amely esetében a rendszerben vannak helyettesítve az energiatermelő opciók, illetve a kalóriasűrűség és az energiahordozó halmazállapota hasonló a most használtakhoz. Így nem kell újrahuzalozni a fél világot és nem szükséges csodafegyverekre (tokamak, hélium3 fúzió, űrlézer, hidrogénüzeműség, stb) várni.

(A részletesebb leírást nem tudom idebiggyeszteni, mert még preprintben sincs, és nagyon új a koncepció. De már most értelmesebb, mint bármi más alternatíva.)

no, mindegy

Majd valahogyan beduzzogom ezeket is a könyvbe… A második nap már ki se mentem. Helyette inkább hulladékban hagyott anyagokból átépítettem az íróasztalomat állóvá, miközben halkan duzzogtam, hogy „na, rozsomák bürokraták, ez az igazi körforgásos gazdaság!”, katalogizáltam és átrendszereztem vagy 50 új könyvem és csináltam finom pizzát. Beljebb voltam, mintha részt vettem volna a jeemborin.

Amúgy itt található egy alternatív beszámoló a világfórumról.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Életérzésmenedzsment

[Ez egy olyan poszt lesz, amelyben a kulturális működés kulisszái mögé lehet pillantani.]

Pár napja nem tudok túllépni egy új reklámon. Az egyik telekom cég kreatív anyaga a téma, ráadásul pont azé, amelynek első részét a régióban egyedül a magyar leányvállalat módosíttatta, nehogy „politikás” legyen kisnyomorunkban. Ugyanis arról volt szó, hogy az amúgy teljesen elhidegült, önmagukba forduló emberek mennyire tök jól tudják tartani a kapcsolatot a telekom cégnek hála. Például a tanárjukat fel tudják hívni a suliban, hogy megköszönjék neki… nem is tudom… hogy alulfizetve, demotiváltan, kilátástalanul leadja nekik az anyagot, amely olyan amilyen. Na ez sok lett volna nálunk, hiszen itt éppen az aktuális, politikamentes, tehát céltalan és szereptévesztett pedagógusmormogás megy. Így a telekom cég – értve a régi idők új szelét – egyszerűen lecserélte a tanárt egy buszvezetőre. Mindegy, marketing döntés, karácsony előtt nehéz nem beszittyózva stratégiázni, ok.

De a második rész még ezen is túltett cselekményével. Egy 40+-os faszi biciklizik körbe a sötét, pesti tájon. Éccaka van, ki-ki nyugalomban, de ez a szerencsétlen és terhelt arcú, majdnemkorombéli+10 éves meg teker ide, teker oda. Feltűnik keze ügyében a wót-ot mímelő kajaszállító táska, hiszen az illető – nevezzük Kázmérnak – ételfutárként dolgozik. 2023 első hónapjában, fél évvel a kata-reform után ő rendületlenül dolgozik. Mielőtt büszkék lehetnénk Kázmérra, egyszer csak elkezd bevezetni minket a kis munka közbeni heppjébe. Kázmér miközben éjszakai kajafutár, két elhidegült ütközés és megalázódás között mindenfelé fotózik ezt meg azt. A néző alig bír magával, mert Kázmér kínlódó arcát látva kezdi csípni a kérdés, hogy nade mit fotóz? Miért fotóz? Hát mi lehet fontosabb az ételfutárolás közben? És snitt, vágókép után kiderül a talány: Kázmérné és Kázmér kislánya ezalatt otthon ülnek az ágyon és az apa által szakadatlanul hazaküldözgetett fotókat nyomtatgatják – köszi telekomcég, te olyan jó vagy! –, azokon pedig arcoknak tűnő közterületi elemek láthatók. Szellemvadásznak, Kázmérné otthon örül magának, a kislány meg ragasztja szorgosan a falra a képeket. A hosszabb, 40 másodperces verzióból megtudjuk, hogy Kázmér az irodai melóját követően megy futárkodni, a 30 másodperces elején ez nem látható.

Szóval, én nem értem ezt a világot! Tényleg az a normális, hogy egy kisgyerekes családban az apa éjszaka kajafutárként kell, hogy dolgozzon? És erről otthon csak, mint ’szellemvadászat’ húzzák az ívet? Nem az lenne a normális, hogy a láthatóan túlképzett és életerős apa nem pótmunkát végez, és este a családjával lehet otthon? Hogy mondjuk nem biciklivel molyol a városban? És még mosolyogva azonosuljunk a köszitelekomcéggel, hogy megédesíti a kilátástalanság keserű kompromisszumát? Életérzésmenedzsment és javított illúzió?

Egyik utolsó 2022-es emlékem egy eléggé fura beszélgetés lett. Mivel nem szeretek köntörfalazni (contraffare=torzít), így hát, ha kérdeznek, konkrétan válaszolok. Persze próbálom lágyítani az ilyen válaszom, de azért kamukázás nélkül. Legtöbbször ez be is jön, értik, hogy miért fogalmazok úgy, ahogy és nem forszírozzák (forcer=erőltet) tovább a kérdést. De vannak esetek, amikor olyan közegbe kerülök, ahol általában nem szoktak beszélgetni az emberek, nincs ebben gyakorlatuk, nem tudnak érvelni, ráadásul, ha mégis megpróbálják, akkor az összes hibát elkövetik. Ez biztosan előfordul mással is, nem akkora különlegesség ez, de most pont furán alakult a helyzet. Én válaszoltam, a közeg nem vette a lapot, és elkezdett „rákérdezni” a hallottakra. Én mondtam a konkrétakat, míg végül egy totál értelmetlen helyzet alakult ki, ahol már magyarázkodnom kellett (volna…) azért, mert a válaszaim hangulatban nem illeszkedtek a helyzetbe. A valóság közelsége kiváltotta beszélgetőpartnereimből a meneküléskényszert, és megindult a hárítás és mindent félreseprő kiútkeresés a kíméletlenül konkrét válaszaim elől.

és Pali, te most min dolgozol? Válságmenedzselek!

Onnan lehet tudni, hogy nagyon nagy baj közeledik, hogy mindenki egyre erősebben próbálja azt tagadni. Mert senki sem akarja elismerni a hibásságát és az inkompetenciáját a helyzet alakulásában. Ráadásul és furcsa módon ez a reakció olyankor is előjön, amikor teljesen „ártatlan” valaki egy bizonyos szituációban. Magatehetetlensége, felelősséghárítása ilyenkor próbálja a „rossz flót” elhessegetni ráolvasás-szerű okosságok bemondogatásával (bullshitgenerátor). Egy beszélgetésben a téma a lehetetlenségig torzul, mert mindenki bele akar szólni egyvalaki válaszába, hessegetne vadul, okosnak tűnve, de ugyanakkor senki nem arról szeretne beszélni, amiről az a valaki, hiszen abban pont inkompetens (in+competens=nem+összeállító).

Már itt is több alkalommal (itt meg itt) kitértem arra, hogy mit jelent a kulturális területnek a jelenlegi kormányzás és adópolitika. Hónapok óta nyílt titok, hogy mennyire a túlélésért küzd mindenki… 2020 tényleg mérföldkő volt a kézművesek számára és a kulturális szektor életében. És ezt lehetett fokozni! De még mindig rengetegen nem értik meg, hogy mekkora a gond valójában. A laikusok, a kulturális termékeket fogyasztó közönség (és tömegmassza) a folytonos démonűzést nyomja a rossz flóra, rendíthetetlenül söpri a szőnyeg alá a hatalmasodó gondokat, hárít és széttárja a kezeit. A kognitív disszonancia pedig ebben az országban a legnagyobb kezeletlen népbetegség.

Az van, hogy piciben mindenki atomszakértője mindennek és tudatosnak, határozottnak kíván mutatkozni. Miközben már eleve egy saját csigaházba húzódva pórbálja a minimális önbizalmát felépíteni a mindennapokhoz. Defenzívában van, miközben azt tanulta, gondolja, véli jó stratégiának, hogy határozott offenzívában mutassa magát. És ilyenkor kénytelen is belekavarodik olyan helyzetekbe, ahol ezt a határozottságot „vinni kell”, okosakat mondani, tudni a tutit. Előadásokon ezt a ’sodródó kisember’ képével ecsetelem. Az illető, akit a sors áradata sodor valamerre, és ő végig csak nyugtatgatja magát, hogy például kellemes a víz hőmérséklete, meg egyszer majd biztosan megáll a folyam.

Az említett beszélgetésen többször megbillent a diskurzus, és számon kérték rajtam, hogy miért vagyok borúlátó a saját területemen. Egy ponton azt mondtam, hogy azért nem értik vagy fogadják el, amit mondok, mert nem veszik észre, hogy jelenleg a kultúra szűnik meg, hogy nem lesz művészet, nem lesz semmi olyan, ami szebbé tehetné például nekik a valóságot. (A kultúra nem örök!) Kimúlik egy/a kultúra és erről fogalma sem lesz senkinek. Mert mindenki majd fogyasztja tovább azt, ami a kultúra illúzióját adja számukra, és büszkén cicomázzák a végtelenségig nyomorukat. Erre válaszul azt kaptam, hogy ez így csupán az én véleményem, minthogy az asztalnál mindenkinek van egy véleménye és ennyi. Az abszurd pillanatban a kézművességhez és a művészetekhez való hozzáértésemet kritizálták olyanok, akik egyáltalán nem ilyen területen működnek és erősen viszonylagos az ízlésük és a rálátásuk a területre. Emellett alkalmazottak, akik – teljesen érthető okokból kifolyólag – nem értik a szabadúszó vagy vállalkozó munkaszervezés mikéntjét, az egyéni kockázat fogalmát és hasonlókat, ráadásul a kulturális szektorban. Próbáltam rávilágítani, hogy olyan illúziók rabjaiként látják a világot, melyekről nincs tudomásuk. De ezt elmagyarázni mindig a legnehezebb feladat, mert értelemszerűen senki nem tudhatja azt, amit nem tud. Éppen pont ezért beszélgetnek az emberek konstruktívan, nem a másik leugatolásának stílusában, hogy így megismerhessék, ha valamit nem jól vagy hiányosan, vagy sehogyan addig nem tudtak.

gondolom a művészet túl nehéz…

…hiszen 100-ból 99 ember nem tudja definiálni magát a szót sem. És a 100 definícióból szerintem maximum 1 olyan lesz, amely többnyire megfelelő. (Országos szinten ez azt jelenti, hogy eHun kb 950 ember tudja meghatározni a művészetet, mint izét. És ez egy teljesen reális szám! Szóval, kérlek, k, mint kedves olvasó, gondolj kicsit ebbe bele!) Pontosan ezért az értelmezési nehézség miatt egy másik példán mutatnám be a problémát. Mivel a művészetnek is van kézműves jellege, és az egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség (az autodidaktizmus) is nélkülözhetetlenek a minőség megalkotásában, így jól lehet párhuzamba állítani vele egy másik magas hozzáadott értékű, társadalmilag kulcsfontosságú szakmát.

Vegyünk két pékséget! Az egyiket nevezzük el Zöldpontnak, a másikat Tulipántnak. Mind a két helyre igaz, hogy 6-7 éve született szerelemgyermekek. Volt egy nemes elképzelés, abba beletettek sok munkát, hogy eljussanak oda, ahol most vannak. Ismertek, van egy közösség körülöttük, megélnek munkájukból. A Zöldpontot olyanok viszik, akik kb 30-40 éve dolgoznak a környezetvédelmi ügyeken, szemléletformáláson, a reformáláson. Fejlesztenek recepteket az ökologikusabb létezéshez, nem élnek nagy lábon, hisznek a közösségükben és tesznek is érte. Erőforrásaikat, alapanyagaikat a lokális gazdálkodás, a legtudatosabb és legfenntarthatóbb módja jellemzi. Az ő pékségükben megoldották, hogy közösségi befőttcserebere, csapatépítések, közös beszélgetések alakuljanak, a hely otthont ad minden jó kezdeményezésnek. És ezt elérhető árakon, alacsony haszonnal, mert tudják, hogy a profitoptimalizálásnak hívott profitmaximalizálás a lényegi problémája a mai világnak.

A Tulipánt más modell szerint működik. Ők az ökológiai szemlélet helyett a bio vonalat nyomják. Náluk minden bio és egészséges. Ismert róluk, hogy az imázsuk szerint (image=kép… ezeket csak azért biggyesztgetem, mert mostanság felmerült, hogy magyarítani kellene a nyelvet) a vetőmagtól a kész pékáruig ügyelnek a biora, jelentsen ez bármit. Van kis tühtig (tüchtig=ügyes) boltocskájuk, ikeás egyszerűséggel berendezve. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden vadonat új állapotában is agyonöregített kopott-patinásnak néz ki. Vintázs a bolt (vintage=szüteri, amely stílusként a patinás, különleges és egyedi régiségekre vonatkozik). Vintázs rekeszekben a vintázs befőttek, melyek vintázs etikettjeikkel oly réginek tűnnek, mintha 2 hete nyomtatták volna őket. Van vintázsszörp és vintázsvíz, utóbbi ingyen a kutyának is, meg… akkor már a gazdinak is. Vintázs kosarakban látható a vintázs formájú pékáru. Mindig kevés, hiszen ezt KÉZZEL KÉSZÍTIK. Ugyanis a tulipánt közkedvelt kézműves pékség. Biokézműves egészségespékség.

Ősszel önhibámon kívül elkeveredtem a Tulipántba, hogy jól semmit ne vegyek. Nem tudtam, hogy mi ez a hely, és igazán nem is volt ellenemre egészen addig, amíg az említett 2022-es, fura beszélgetés kapcsán ismét a figyelmem közepébe nem került. A Tulipántot jellemzően két csoport látogatja vevőként. Az egyik a tehetősebb lakosság, akit nem zavar az átlag 2000.-os kilóár és a szörpikéért fizetett 670.-. Ők a minőség garanciájával azonosítják a drágaságot, a vintázs miliőt (milieu=környezet), a letisztult modernitást. Van parkoló, tehát a bajor karikástraktorokkal is könnyen tudnak parkolni. A másik vásárlótábor a városi hipsztérek tarka populációja. A tudatos, modern generációk és koravének, akik megállás nélkül a spanyolviasz életérzésben vannak. Őnekik van tulipántappjuk is, hogy előre rendelhessék azt a kenyeret, amit a boltban vesznek át. Értik, tudják a világot, büszkén szenvednek, túlélőnek hiszik magukat a klímakatasztrófában, mert megnyugtatja őket, hogy a szőnyeg alól csak a kikandikáló jéghegy csúcsát kell megszokniuk… Őket azért nem zavarja a 2000.-os kenyér, mert fél kilót vesznek és az máris csak 1000.-. Ők le tudnak ülni flózni meg csillezni a Tulipántba, és van ingyen víz is, amit nem a szegénység kapcsán isznak, hanem mert ők az egészség terén is tudatosak. Mint a Tulipánt.

a mindent átható látvány illúziója

Tegnapelőtt beleakadtam a Zöldpont egyik alapítójának fészbuk bejegyzésébe, amelyben arról ír, hogy megkapták a kb 13x-os rezsiszámlájukat. Rendeletileg el lett törölve a reklamálás, válaszadás, korrektség, jogbiztonság, stb, szóval semmit nem tudnak kezdeni a dologgal. Egy évig fixen ennyi lesz az áram ára. Azért írta a posztot, mert semmi mást nem tud tenni. Kilátástalan a helyzetük, mert bár sohasem volt jó, de eddig a munkájuknak volt értelme és szenvedélyesen csinálták. Amikor jött a járványlezárás, akkor maszkokat varrtak és elvitelre készítettek kajákat, hiszen nem volt más lehetőségük és a közösségük így tudta őket átsegíteni a sz*resőn. Amikor nem történt semmi és még 1,5 évig ment a hazai veszélyeshelyzet, akkor már magaságyásokat telepítettek, városi ökogazdálkodás felé nyitottak, mert ezekkel tudott a közösségük megmaradni a szürrealitás viharában. Soha nem kaptak kompenzációt az államtól, amikor a kormányzat felelőtlenül olyan intézkedéseket hozott, ami az ő zsebükre, munkájukra ment. Ismerős ez sokaknak. Minden a napokban bezáró és tönkremenő vállalkozás (a szó régi értelmében) egy-egy szertefoszló teljesítmény, értelmetlen veszteség, a kultúra fakulása. A mindent infláló drágulás nem egy egyszerű pénzügyi anomália, hanem a felelőtlenség ára, melyet egyesek helyet mindenki fizet. Magyarországon ennek mértéke kétszeres, mert két eltérő jelenség okozza. Az egyik a csak hülyék számára nem felfogható szitu, hogy egy aranykor után is ott tartunk, ahol 1992 körül, köszönhetően a senkiknek.

Az elértéktelenedés másik fele a Tulipánt-jelenségből érthető meg és egy sokkal globálisabb tendencia hatása. Hogyan lehet az, hogy a Tulipánt nem kényszerül áremelésre és szinte minimális változtatással üzemel tovább, amikor a Zöldpont meg a lassú megszűnésbe kerül? Hát úgy, hogy ez az elértéktelenedés, az infláció másik fele ténylegesen az ’értékre’, mint olyanra hat. Azt számolja fel. Úgy válik minden olcsóbbá többért, hogy a minőség szorul ki belőle. És ez azért nem látszik sokaknak tisztán, mert nem ismerik fel ezt a tényleges értéket. [Ironikus módon a szakbarbár balosok ezért nem értelmezik helyesen a balos spektákulum elgondolást… nem értik a minőség mivoltát. De ezt csak szakbarbárkodásnak írtam ide.] A Zöldpont kb 1000.-ért adott egy kiló kenyeret akkor, amikor a bolti még csak 500.-/kg volt. Ellenőrzött forrásokból, nem ipari-energiapazarló módon készült kenyereihez ilyen áron szokott hozzá a vásárlóközösségük, míg a Tulipánt 2000.-os kenyere piacosabb módokon találta meg vásárlóit. Például teljesen szokatlanul, heti- és havilapokba készültek cikkek a tulipántos kenyerek csodálatos varázsáról és a bio életérzésükről. Cukrászda hangulatú pékségként pozícionálták magukat, beszereztek egy 3+ milliós olasz kávéfőzőt, így többen elkezdtek kávézni járni a pékségbe. A „hozzáadott érték” ez a varázs lett. +1000.-/kg-ért a vásárlók megkapták a kivetített egyéni vágyillúzióikat, szigorúan gőgalapú életérzésadagokba csomagolva. Vagy – hogy így mondjam – a betérők tökéletes díszletet kaptak maguk köré, hogy a láthatatlan rajongótáboruknak egészséget, külölegesség-érzetet, ízlést, műveltséget, kulturáltságot kommunikálhassanak. Hipszter, sznob, allűrös (allure=modorosság), egoista, nagyasszony mind azért vette a kenyerét ott, hogy elmondja, ő veszi a legtutibb helyről a kenyeret, vagy ő ’a’ kenyeret veszi. Ez a fajta életérzés-marketing ráadásul teljesen általános eszköz napjainkban. Minden kozmetikum, minden pipere, ruházat és ilyesmi használja a dezinformáció ezen változatát. És sajnos nem mindig tűnik fel az embernek, hogy éppen a hiúságukra játszanak egy bútorvásárlásnál, technológiai kacatvadászatkor, a turizmusban és mindenhol máshol.

Bio kézműves kenyér? Emlékszem, amikor gyerekkoromban a friss pékáruért mentünk, akkor egy kis lukon adták ki a nagyveknis kenyeret, császárkiflit, cipót, mákos fonottat. December elején kellett előre megrendelni a méteres bejglik darabját 23-ra. Senki nem akarta látni a vintázs varázst, az ablakon túli csutakos-pocakos vagy nyúrga-endékáfrizurás pékeket. Mert minek? A kenyér önmagáról szólt, és ha a kitűnő minőségéhez némi rácsöppent gyúrótajték is kellett, akkor így volt jól. A kisvárosi boltokban vásárolható kenyerek anno műanyag „tejesrekeszekben” voltak (a tejesrekesz amúgy pékrekesz volt, mert a tejnek ládái voltak, de ez a tejesrekesz-paradoxon nem zavart meg senkit). Semmi cicoma nem volt, függőlegesen voltak egymás mellé tömve a kenyerek, míg a zsemlék és kiflik ömlesztve érkeztek. Senki egy percig nem érezte szükségét annak, hogy ezen változtasson. Mert ugye, minek? Aztán megerősödött az ego, az értelmetlen versengés, az illúziókeltés, és kialakultak a fonottkosaras pékségek. Nemzetiségtől függetlenül mind albán volt, és egyöntetűen már, mint „látványpékségek” futottak. Nem kezdték a látványt enni az emberek, de mégis falták azt és átszoktak ezekbe az üzletekbe. A drágább áron adott más termékek, az egyszerre cukrozott és sózott kenyerek, kalács alapanyagú kenyerek, majd a látványpékülés csúcsán már a 30-40 dkg-os veknik és a 2800.-os kilóárral mért 10dkg-os péksütik kerekedtek felül (fagyasztott, kis sütős F péksütik). Minden a kinézet lett, a magos és eltérő színű, formájú kenyerek esetében, amit a pálmazsír megspórolt, az elment tökmagra, komlóra, kávéra. És amikor már mindenhol minden kenyér tök látványos volt, jött a szuper varázslat! Hozzuk vissza az igazi, régi kenyeret, amely tényleg törzskönyvezett, keresztlevéllel ellátott kovászból készül, amelyben gyúrás után már érezhető a nagyi bőrkeményedése. Amely „önmagát eteti” és egyben fogyni lehet tőle, mert „meg van csinálva” és nincs „telenyomva mindennel”. Szóval létrejöttek a kézműves pékségek. Hogy ezek miként lennének minőségibbek, mint az eddigi összes verzió, hát én nem tudom. A leggyakoribb mantrák azok, hogy ezek kézzel készült termékek, hogy egészségesebbek és finomabbak, mint a nem ilyen termékek. Mintha ezek igazibbak, valóságosabbak lennének a csúnya-gonosz gyártott kenyereknél.

Ha megnézzük kicsit közelebbről, hogy mi kerül a különböző tulipántos kenyerekben egységesen 2000.-/kg-ba, akkor egyből látható, hogy egy elég komoly üzleti modell, a vágyillúzió kiszolgálása. Mindegyik 2000.-, a fehér lisztes is és a mindenféle ritkamagvas is. Így nem hektikus az árazás, van beépített tartalék, és egyszerűbb számolni a termelést a sokféle produktum esetén. Továbbá, nem csak a kasszásnéni, a fuvaros Tibi meg a pékek dolgozzák meg a kenyereket. A 13 fős (!) stábnak tagjai marketingesek, sajtósok, kreatívok, informatikusok. Ők adják hozzá a kenyér legfontosabb hozzávalóját: az illúziót. Például a bio-illúziótól olyan lesz minden, mintha a kenyerük egészségesebbé válna. Igaz, az elmúlt 100 évben senki sem betegedett meg a fehérkenyerektől (csak maximum a túlfogyasztástól), de most mégis az egészségesebbre van szükség. A barna és a fehér kenyér között kalória arányban nincs lényegi különbség, mert esetükben csupán csak 6-7% a kalóriakülönbség. Ha valaki levágja a serclit (scorza=kéreg) és kidobja, vagy prézlinek (brösel=morzsa) darálja meg, majd a maradék veknit ugyanannyi szeletre vágja, akkor pont ugyanannyira lesz egészségtelen a barna kenyere, mint a csonkított fehér. Csak a szeletek vastagsága nem 15mm lesz, hanem 14mm. Ha a gépiesítés nélküli üzemelést (üzemelés, ízlelgessük!) vesszük kézművességnek, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy fatüzelésű kemencékben, rozsdamentes dagasztó vagy gyúrógépek nélkül készülnek a veknik, hiszen ez teljesen versenyképtelen lenne. Egyszerűbben: még mindig nem ráspolyozzák a szenet a vekniről (raspeln=kopaszt), akármennyire hand-made a dolog.

Szóval mindent összevetve az az érzésem, hogy ez a bio-kézművesség csupán egy defektes marketingstratégia megnyilvánulása, hogy elfedje az üvöltő 2000.-/kg-os árakat és az üzleti modellt. Persze, csinálhatta volna ezt a Zöldpont is. Csakhogy nekik nem a profitmaximalizálás volt a céljuk, hanem az ökologikusság és a minőség. Fair árakon adták termékeiket, alacsony haszonnal, de nem a vevőik álomvilágba csábítása és kizsebelése volt a céljuk. Nem köntörfalazták magukat vintázs-manufaktúrává, bár ők tényleg 3-5 fővel dolgoztak, mikrovállalkozásban (nem pedig kisvállalkozásként). Náluk a bio fogalmába nem fér bele az, hogy vevőkörük 30-40km-t is autókázik oda, majd vissza egy darab kenyérért, vagy az, hogy akár reklámosdiból az egészség fogalmát a pénzhez kössék, áttétesen kijelentve, hogy akinek nem fér bele a 2000.-os kenyér (a KENYÉR), az egye az egészségtelen 7-800.-os „boltit”. És a minőség kritériumát pontosan értették. Valami akkor minőségi, ha az ár-érték aránya szerint is kitűnik. (Ebből adódóan a minőség nem mérhető kizárólag árban, és minden minőségi dolognak kell, hogy legyen ármaximuma! Ez nagyon fontos, kedves galériás paraziták.)

hogy miért bosszant ez a dolog?

Az egész pékpara nem szól másról, minthogy a vásárlók a csillagos égig vannak felhájpolva, maximálisan >>>eladják nekik<<<, hogy a téveszméjük rendben van és adott szolgáltatásban remekül ki tudják szolgálni a félreértéseiket. Közösen elfogadja vásárló és eladó, hogy a vásárlónak tényleg igaza van, amikor ismeretek hiányában téved és félreért, és akármennyire helyesen szeretne cselekedni, biztosan rosszat tesz. A vevő hibásan dönt, az eladó tisztességtelenül jár el, így eladó egyszerűen átb*ssza a vevőt, aki az egosérüléséből egy kiutat lát csak: álmodja tovább a mesét, és ellenérzéseit a szőnyeg alá söpri. Végül senki nem jár jól, hiába tűnik ez a helyzet okos ügymenetnek és versenyszerű igazságnak. Pontosan ugyanaz történik, ami majd az ökológiai összeroppanás esetében is lesz (van). A butaság és a bölcsnek hitt önzés kéz a kézben halad a végzete felé. Igazi meztelen császár helyzet. Abban a mesében soha nem értettem, hogy a lakosság hogy, hogynem hantolta el magát butaságában már az ominózus (ominosus=baljós) eset másnapján? Hiszen ők elhitték a semmiről, hogy az egy ruha. Ma meg azt kellene elmagyarázni az embereknek, hogy ne szívják a lelkükre butaságukat, hanem próbálják már meg végre az átlátszó valamit egy nagy büdös semminek látni. Ugyanis a fejükben élő zaj és szorongás zavarja az érzékelésüket (és értelmezésüket).

Ilyen pékbuli nem történne meg, ha nem a kihasználás és átverés lenne a fő kereskedelmi eszköz, illetve, ha megértenék az emberek, hogy a minőséghez fel kell nőni, nem elég pénzt szerezni hozzá. Hogy bár „szép” a kő oroszlán a kerítésen, olyanoknál hülyén néz ki, akiknek soha nem volt oroszlános családi címere. Kulturális téren a laikusok azt hiszik, hogy értik/tudják és eleve, hogy van még kultúra. Miközben már rég mímelt minőség van, amit kizárólag pénzpiaci és marketing folyamatok koordinálnak. Hiszen már kenyeret is így vásárolnak a „tudatosabbak”! Vagy fordítva, mert úgy talán érthetőbb: ma változatlanul van kultúra, csak az minőségben sokkal satnyább, mint a korábbi x darab előző. Dupla annyiért lehet mozijegyet venni és megnézni, a töredéke mennyiségű nácsoszt rágcsálva egy olyan filmet, amiben jó színészek helyett ismert stárok vannak, ami egy teljesen kitalált, de mindennél színesebb valóságban játszódik, és amelyben a cselekmény nem szól másról, mint szórakoztatásról. Lineárisan, 3 emotikon és 2 messzendzserüziben el lehet mondani az egészet. Vagy, sztoriban lövünk egy tükrözött szelfit magunkról a moziterembe menet. Hesteg, lájf!

A kultúra minden, ami irodalom, zene, képzőművészet, előadó művészet, filmművészet, illetve, amely ezek infrastruktúráját és műhelyeit lefedi, tehát a múzeumok, könyvtárak, kiállítóterek, rendezvényterek, művelődési- házak és központok, kiadók, nyomdák, keretezők, stúdiók, stb. Ha mindenhol a Tulipánt-effektus menne végig, akkor egyre kevesebb produktum születne és egyre kisebb minőségi tartalommal, miközben egyre látványosabb, csillámporosabb szenzációk ütnék fel a kínálatot. Szépen elsorvadna az az autodidaktizmus – a minőséghez szükséges egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség –, amit fentebb említettem, hiszen a csoportos munkálkodás, ahol senkinek nincs felelőssége a produktumban, és mégis közös erővel születik valami, na az pont ez ellen hat.

Hogyan lehet észrevenni, hogy baj van? Például nincs mit hallgatni a rádióban. Ezért letöltött vagy sztrímelt podkásztokat hallgatunk autóban, vonaton, otthon. Hogy miről szóltak ezek, azt csak nehezen tudjuk visszaidézni. Vannak kedvenc számaink, illetve hangulatzenéink, azaz úgy fogyasztjuk ezeket, hogy nem mi viszonyulunk a zenékhez, hanem azokat válogatjuk a periodikusan ismétlődő tevékenységeinkhez (’fló-tracklist’). A tévében túl sok a reklám, az ismétlés, a régi film, ezért inkább előfizetünk egy olyan szolgáltatóra, ahol nincs reklám, nem feltétlenül van ismétlés, és így a kevesebből kikínlódott tartalmakat hosszabban, több részben nézhetjük. Jellemzően évadokban, miközben már nem éves ciklusokban készülnek az anyagok. Ha pedig egy filmre vágyunk, akkor az különleges esemény, ahhoz a filmtemplomba is elmegyünk, és ezt, mint „kikapcsolódást”, vagy, mint „szórakozást” fogjuk fel. Színház esetében a legbanálisabb ripacsokkal dekorált „klasszikusokra” veszünk jegyet. Kiöltözünk hozzá, mert így kellett régen is, és hazafelé veszünk hamburgert. És jó esetben még egy előre letöltött film is belefér az estébe. (Válaszd az életet, Veronica!)

Mindezek – a kultúra illúziója, a hamis látvány, mely eltakarja a valóságot szemünk elől – azok a mű dolgok, melyek megédesítik a kilátástalanság keserű kompromisszumát életünkben. És a tapasztalatom a fura beszélgetésből is az lett, hogy Kasszandraként hiába üvöltöm bele a világba vagy suttogom a fülekbe a jelenséget, úgy tűnik édesebb az illúzió.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a 2022-es helyzetkép

Egy nagyon kis társasággal (3 fő) úgy döntöttünk, hogy ismét nekiveselkedünk a Múzeumok Éjszakájának. Ugyan ez nem ma volt, hanem még június 25-én, de tökéletesen példázza a jelenlegi kulturális helyzetet.

Én a kezdetektől fogva ellátogattam a rendezvényre, így a folyamatos leépülést pontosan tudtam mihez mérni. Már nincs promópapír, már drága a büfé, már nincs koncert, már kevesebb különbusz jár. Mindig lehetett érezni, hogy éppen hol és hogyan farigcsálnak egy kicsit. 2021-ben némileg más volt a helyzet, a 2020-as őrület után minden résztvevő hely szeretett volna egy kicsit visszacsöppenni a normalitásba (az újabb elmebaj előtt). Szóval ezt is figyelembe véve indultunk harmadmagammal neki a 2022-es éjszakának. Nem volt még sehol ukrán bombázás, amitől a forint így vagy úgy alakul, nem volt szankciósinfláció, meg a hasonlók. Változatlanul előrefelé menve épülszépült minden.

Elsőnek a pénzmúzeumot terveztük (én) a programba. Addig úgy hittem, hogy a pénzmúzeum a nav székháza lehet, ahova bekerül a zsé, aztán máris történelemmé válik, de kiderült, hogy a mi seggénpöttyös huszárunk lázálmaként épült egy vadiúj látogatóközpont. Arról a fószerról van szó, aki számisztikai szabályok szerint festette fel a parkolóhelyeket a középülete előtt, és szintén ő volt az, aki kitiltotta a korábbi múzeumok éjszakáján érkező látogatókat a régebbi középületéből, mert félt, hogy megmerényelik a székét. Nagy próféta az öreg, rendszeresen jósol a Füles, Szabás-Varás és 1970 előtti Lúda Matyi magazinokból. És mindig sikerrel. Ja, nem.

Nade, miután kidühöngtem magam, hogy bár 14:00-tól van az éjszaka, miközben a hozzá rendelt buszok csak 18:00-tól mennek, bementünk a vadonásúj PÉNZMÚZEUMBA. És első és utolsó összhatásában úgy tündökölt, mint egy igazi kis ízléstelen giccsdomb, egy bazár és a '80-as évek fúziója. Mindent átjár a balatoni bútorok jellegzetesen túlárazott szaga. A kiállítási tárgyak FIÓKOKBAN vannak, amiket kihúzhat a néző a falból, ha megtekintést szeretne. A falakra 2 méterről vetített Ages of Empires videók mennek 3db 1-1 millió forintos Epson kivetítőről, mutatva, hogy régen is voltak emberek. A függőleges tárlókba mindenféle pénzérme van zsúfolva, melyet nagyító segítségével lehet megnézni. Bájos, hogy egyszerre érezhetjük át a régi filmek érmegyűjtős hangulatát, és egyben tudhatjuk hol a helyünk, hiszen mi a 6 centis plexi fal túloldalán éljük életünket. A 3. emeleten a jelenleg használatos bankjegyeinkből van bemutató… hozzáteszem, a Mensa Suliban én ugyanazt az anyagot gond nélkül leadtam 500 és 1000 forintos bankjegyekkel, itt mégis egy vagon tablet és digitális mikroszkóp kellett a varázslathoz. Jó-jó, a szellemi színvonal itt is ugyanolyan volt, mint a 11-12 éves gyerekeknél, csak itt ez az értelem felnőttekben öltött testet, ők jöttek ámulni, megnézni a pénzt. Olyanok, akik elhitték, hogy a bejáratnál kiállított "aranyvonat" tényleg aranyból van (!), nem pedig közpénzből szögelt raklapokból. Ugyanők arra is rácsodálkoztak, hogy 2 ujjal nehéz megemelni egy "nagyonnehéz" 5kg-os aranyrudat. Néztem őket kicsit, hogy mikor jönnek rá, hogy 5kg az 5kg, ezen az arany sűrűsége nem változtat...

Viszonylag gyorsan eljöttünk, mert hányhatnékom volt a falakra vízionált hazudozástól és dezinformációktól ('a gazdaságot az MNB tartja életben', 'az MNB a pulzus, a keringés és a csakra', stb). Az sem segített, hogy a földszinti könyvesbolt jobban hasonlított egy pénzenergiás-vállalkozói-aloevera kirakodóvásárra, annyira sok siker, ingyenpénz, energia, univerzum volt a kiadványok címeiben.

Inkább elcsöveztünk hát a Nemzeti Múzeumhoz. Orvul hátulról közeledtünk, mert még előtte egy másik régi szép emlékemet szerettem volna felidézni.

Óh, be szép ez is! Alig pár éve még nagyban tárgyalgattunk arról, hogy a képeimet maximum a tervezett áruk 30%-ért lehetne eladni, persze, abból még 60%-ot le illene vonni jutalékra, szállításra, adóra. És még így is volt bennem együttműködési hajlandóság (igen, nem kell röhögni, akkor még volt!), majdnem aláírtam a szerződést. Csak nehezen ment volna legyártani annyi képet 2-3 hónap alatt. Aztán egy évvel később már én voltam a sz*rarc, amiért nem nemtem bele a dologba, pedig akkor akár az ártmárketre is kijuthattam volna. Mint ahogyan idén is, bár már nem vele, hiszen ő már ki sem állított 2022-ben.

Míg azon agyaltam, hogy hová lett volna a potenciális együttműködés, behasított az agyam velejébe, hogy én vagyok a tankönyvi ellenpélda a tankönyvek igazságáról. Mert ugye soha nem abban az ütemben tapsolok. És most, látva a koszos kirakat mögötti irracinális leárazásokat és az elhagyatottságot, igazolódott, hogy a történet végén mégis én vagyok, aki mosolyog.

Nembaj, nembaj! Odaértünk a Nemzeti Múzeumhoz.

A főbejárat felé haladva, amikor megpillantottam a kiállított verdákat az épület előtt (!), beugrott egy nem is olyan régi újsághír. Tudni kell, hogy a jelenlegi főatyaúristene a múzeumnak és a kulturális észjátszásnak az ország költője. Kifinomult népgyermeke, felemelkedő prolinak hínnák, ha a Kádár-korszakban élnénk, de a mi polgári demokráciánkban őt csak tekintetesméltóságosúrnak kell és lehet nevezni. Az egyik nagy alakítása (a nagyon sokból) az volt, amikor szétverte a régészeti központot, gondolom, mert kellett az bontási felújítási engedély a kastélyokhoz. Aztán kiderült, hogy jön ingyenpénz a tanárok fizetésére kastélyfelújításokra BombásBrüsziből, de igazolni kell, hogy azok tényleg műemlékek. Ennek hatására hősünk újjászervezte a szétbarmolt intézményt. Igenám, de a legkisebb bölcskirályfit alakító mélttekintúr arra nem számított, hogy az egyik autógyár földmunkái pont egy avar településen haladnának tovább, és az előremegy jegyében "jött fentről" egy sugallmazás, hogy jót tenne a mielőbbi GDP-nek, ha nem kellene semmit feltárni és simán lehetne teríteni a betont. Elintéződött! Hálából a gyár magyarországi csicskáitól érkezett a tipp-topp csudaszekér a tekinméltúr ülepe alá (katt ide! itt lehet róla olvasni).

Kultúratámogatás, 2022. Rongyot ráz, rálegyint, előretekint.

HOZZÁSZOKTAM már az ilyenekhez! Amikor a sáskák a Nemzeti Múzeum elé kihelyezett kocsikat inkább nézik, mint a benti műemlékeket, akkor én már nem lepődök meg. Motyogom magamban, hogy a mellőzött és szegmens néprétegekre épülő ipari-technológiai fordulat nem csak a még elégséges élelmet teremtette meg, hanem a szórakozás egy olyan formáját, mely a múltat másolva elegendő illúziót teremt számukra, hogy kihúzzák magukat és büszkén hajtsák fejüket a tőke igájába. MEGSZOKTAM mindezt, hogy jelenünkben annyira csökevény a gondolat a legtöbbekben, hogy a bent kiállított tárgyak között senkinek fel sem tűnik a Monomakhosz-korona (rákeres internet, de inkább bemegy és megnéz!), mely sokkal fontosabb a szent koronánál, hiszen az identitásmitológiánk szerint ezt utasítottuk el, és nem azt választottuk. Egyszerűen morgolódom tovább, hogy a spektákulum társadalmában áll az idő, ezért nem képesek érzékelni a változást, azt is játszani kell, mímelni. Történelem van, kapszulákba zárt tárgyiasítás, hiszen nincs társadalmi kultúra, nincs az Emlékezet, mely az egekben tartsa az eszméket, és a földön a gyakorlatot. Mnémoszüné hallgat, csendben figyel. SZOKVA VAGYOK ezekhez a dolgokhoz, mert mindig jön egy újabb történés, mely könnyen feledteti a morgolódásom. Például bemegyek a mosdóba, hogy a retket lemossam a kezemről, és az égtelen szagfelhőbe lépve a földön egy kupacot találok. Ott, a mosdó közepén, belelépve-széthordva. Annyira zárlatba kerültem, hogy átszökelltem a mellékhelységen, az egyik sarokba, hogy békésen traumatizálódhassak és remegő kézzel kioldjam telefonom a kordokumentáláshoz. Talán még sikkantottam is egy halkat! De sajnos elkéstem a fotóval, mert egy másik öklendező wclátogató pont előttem helyezett szilviaszemfödőket a teremtményre. Kisiettem, mielőtt beissza a ruhám.

Nézzük a nagy vásárlást!

Beténferegtünk az egyik terembe, hogy mitmivan ott. Teljesen remek, jellegtelen és nem annyira szépen kidolgozott tálak, kancsók. Aztán egy üres terem, aminek még nincs funkciója, nomeg egy látványraktár (hagyok időt… az igazi raktár üres, látványból viszont van). Pffff, miez?! Kellett pár perc, míg leesett, hogy ez a rakás semmi a Seuso-kincs. Hogy érthetővé tegyem a problémám, az ezüst eszcájgot 14 milliárd forintért vette meg az állam. Éppen 4x annyiért, mint pár évvel korábban lehetett volna, pedig már akkor sem kellett. De most elvertek erre 14 EZER millió forintot. Magára a dupla teremre, netúlozzunk, 2 fehérre festet szobára és pár vitrinre elment még 400 millió forint. De még így sem sikerült figyelni az igényes munkára:

 A figyelmem festésre felhívásáért külön köszönet illeti Orsolyát, aki lelkes honpolgárként veszi végig velünk az Épülszépország múzeumi maradványaiból megmaradtakat. (3!!!)

menjünk akkor az Alom Malterembe

Bementünk a rémzőművészeti egyetembe, mert heppem, hogy visszaigazoljam azt a másik helyes döntésemet, hogy még időben otthagytam. És újfent helyeslően bólogattam, miközben körbejártuk a könyvtárat, a volt anatómia előadót, a folyosóvégi dohányzócellát. A kosz csak rakódott, a hely ilyenkénti félreértett patinája már több, mint visszataszító. Felidéztem magamban, amikor a rajzaimat zsíros és taknyos kézzel akarták átlapozni oktatók, vagy amikor egy éccakára rákulcsolták az egyik modellre a termet. Amikor az alkoholista ruhagólemként megemelkedő valami, metamorfózisa után az anatómia tanszék örökös vezetőjeként dülöngélt elénk. Érezni lehetett a szagokon, hogy az egykori művészpalánták ma már hipszterfluenszerek, vagy nagyon vidékről jövő naivok (leendő általános iskolai tanárok). A lépcsőfordulónál még mindig kilátszik a nád, az aula kiállítóterében változatlanul rézvágósan kvalitásos kiállítás folyik, és a málló allegória már soha nem kerül helyreállításra. 14 év telt el. Akkor még csak egy 10x10 centis része pergett.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a 2022-es életérzés

A minap vittem egy képet átadni a nagy, 72x102-es, fekete szállítómappámban. És az állomáson egy tizenpár éves gyerek, miután hosszan emésztette a látványom, megkérdezte az anyjától, hogy "miért visz magával a bácsi egy tévét?". Az anya pedig egyből mondta, hogy biztosan azért, mert szereti a meséket.

Már egy korábbi szösszenetben írtam a KATA beszántás kapcsán a jelenlegi helyzetről, de a magyar kulturális leépülés nem ennyire és ilyen egyszerű, hogy egy adóváltozásba bele tud bukni. Az adónem bedarálása már egy eléggé kimerült és totál jelentéktelenné vált struktúra utolsó vonaglásait nyomja el. Most sokan tüntetnek a tanárok problémái miatt (melyek amúgy nem tanári/oktatási problémák, hanem társadalmiak, és melyek nem politikamentesek, hiszen maga a politika és a rendszer hozta létre a lehetetlen helyzetüket, teljesen szándékosan). Jópár évvel ezelőtt a teljes kulturális szféra volt hasonló helyzetben, akkor, a nyomorgatás hatására mindenki átment katázni, majd jól el lett felejtve. Egy-két díszbutát kiemelt a rendszer sztárnak, jó sok pedig elkezdett bedolgozni a nerrorba. Nem festegettek, terveztek, hanem a facebook életérzést teljesítették ki és emelték meg a jó sok homályos honatya elméjének dicsfényét. Végülis, a művészeti kaszt a szecesszió óta hazudozik a valóságról, cicomázza nyomorunk, mert ez így kifizetődőbb számunkra rövid távon. Egy illúzióban hinni mindig egyszerűbb, mint megérteni a valót.

Amikor a művészeti világban kialakult a közvetítői kereskedés, a galériázás és hasonló formák, azonnal elindult egy minőségi mélyrepülés. Hiszen máris sokakat kellett ugyanolyan jövedelmekből fizetni. Csakhogy művészetet nem lehetett (anno) gépekkel gyártani, egy alkotó pedig limitált mennyiségben tudott alkotást létrehozni, így érthetően nem az alkotó gyarapodott az új struktúrában, hanem a közvetítő. Ez természetesen minden másik piaci területen is így van, nem a művészet sajátossága. Csak éppen a művészetben hamarabb jött el a marketing "áldása", mert könnyen lehetett értéktelent gyártani és azt nagy haszonnal minőségnek hazudni. Egy galéria több művészt "képviselt", miközben csak a saját termékpalettáját bővítette bármiféle felelősség vagy kockázatvállalás nélkül. Magyarországon persze nem volt ez ennyire így, de a valahanyadik rendszerváltással ezelőtt történt egy kísérlet arra, hogy kialakuljon egy ténylegesen galériás rendszer. Így jutottunk el oda, hogy a 2008-as években már 30-40%-os jutalékokat kellett fizetni a bruttó eladási árak után a közvetítőknek, és egy esetleges szerződésbontás után még hosszú hónapokig jattolni kellett, ha véletlenül összejött egy üzlet, hiába nem volt már kapcsolat a kereskedővel. A 2008 és 2012 közötti nehéz évek megroppantották a struktúrát, kevesebb volt a költőpénz, mint amennyire szüksége volt a művészetnek. Így slankosodott, karcsúsodott a helyzet, sokan otthagyták a pályát. Az sem tett jót, hogy az új magyar monopoliban átrendezték a figurákat, így az addigi cilinder, versenyautó, hajó formák helyére a térkő, dizsnósajt, focilabda és társaik kerültek.

Mondjuk, végülis tisztult valamennyire a kép. Volt 2-3 év nyugalom (a kultúrkampf 1.0-át leszámítva), majd elindult a magyar történet - szerintem - legbetegebb szakasza, a naaagy cementfetisizmus ideje. Meglepő módon az építőipar pörgetése csapásként érte a galériákat és kulturális akciókat, mert az ingatlanpiaci tőkésedés és az airb'n'b felfutás felnyomta a budapesti árakat, így a legtöbb hely egyszerűen profilt váltott és inkább kiadta az ingatlanját, minthogy műalkotásokból kínlódjon össze valamennyit. És eddig tartott a kulturális munka, az elhivatottság. Vége lett a galériás álomnak, maradt a turbózott marketing és a haverkodós diplomácia.

Én - hát naná! - ezekben az időkben (2008-tól) kezdtem el piacra lépni és komolyabban foglalkozni a szakmámmal. 2016-ra tudtam összehozni a bemutatkozó kiállításom, és most, 2022-re megint ott vagyunk, ahol a part már annyiszor szakadt. Igaz el tudtam érni, hogy még mindig a pályán legyek, csináltam mellette sokminden mást, és folyamatosan "csiszoltam" elmém bugyrait. De a mai problémákkal tényleg nagyon nem lehet mit kezdeni.

Keretezéshez megfelelő fát csak az év egy bizonyos szakaszában lehet kapni. Papírból rendszeresen nagy tételben kell vásárolni, mert mire legközelebb mennék, már tuti, hogy nem lesz kapható. És minden alapanyaggal így vagyunk. A TypoTrafikot mindez jobban érinti, ott csak nagyobb mennyiségben lehet - ha éppen lehet - festéket, kellékeket beszerezni, minden euróban importált, tehát aznap sorsolják az árakat. Nem szeretnék senkit untatni ezekkel a dolgokkal, biztos "mindenki nagyon érzi az árakat", amikor a fölöslegesre költ. Nekem az összes tüntetési fórumom egy ilyen blog… amelynek a bejegyzéseit például belinkelem a fészbúkra, és az akkor inkább nem ajánlja ki senkinek, mert a fész alternatív buborékjából kimutató linket tartalmaz a poszt. Írok egy hosszabb gondolatot, majd szólok egy kommunikációs csatornán róla, és a csatorna automatikusan elnémít, merthogy belinkeltem a tartalom netes címét. Ahogyan ha csinálok egy videót, akkor a TeCső (YouTube) kiemelés, azaz nekik adományozott pénz nélkül nem ajánlja másoknak, mert nem tud ráterhelni reklámot, nem tudja kellően entertéjningessé tenni a fogyasztóknak. Ebben az új felállásban az alkotás egy huszadrangú apropó, melyre rátelepedhet kereskedő, technológia, marketing, it és egyebek, hogy önmaguknak munkájukban igazolható létindokot adjanak.

Most úgy áll a helyzet, hogy az egész évet arra szántam, szántuk, hogy az összes, de legalább a lehető legtöbb szálat elvarrjuk, melyeket már tényleg le kell zárni. Nem tudunk tovább karitatívkodni, társadalmi munkázni, muszáj érvényesíteni az árakat minden termékünkben és a képeknél. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy többet nem tartok előadásokat se gyerekeknek, se felnőtteknek. Hiszen annyit nem lehet elkérni, hogy az átadott információ értékénél maradjon, a veszteséget pedig nem szeretném én benyelni (a 2021-es évvégi első-utolsó és egyszeri előadássorozatom volt ennek a búcsúepizódja). Vagy például nem dolgozom már megrendelésre. Egy kivételt azért tettem, nosztalgiából, de ez a kritérium inkább a szakmai minőség megőrzése miatt szükséges. Nem kötök kompromisszumot olyanokkal, akik maguk nem látják át kérésük lényegét. Ez teljesen abszurd, mégis máig sokan megvehetőek és kurvulnak.

kit mentenél meg?

2-3 éve volt egy beszélgetésem, amelyben arról értetlenkedtem, hogy hogyan lehet irreális árakat szabni képeknek. Hogy miért vannak olyan hülyék, akik ész nélkül költenek túl sokat egy alkotásra. Nem értették körülöttem a gondolataim, naivitásnak tartották, a szent piacról, a pénzről magyaráztak (a tárgyiasult önzésről), de én rendre mondtam, hogy nem nem értem, amit mondanak, hanem ők nem gondolnak bele a dolgok mélyebb rétegeibe. Ugyanis van a művészetnél is fontosabb dolog, sőt, rengeteg ilyen dolog van. Pont arról szól a művészet, hogy segíti megértetni az emberekkel, majd pedig emlékeztetni őket arra, hogy mennyi fontos dolog van. Nem csak vehetőek, hanem érezhetőek. 

Kihangsúlyozva ezt az értelmezési problémát, legutóbbi előadásaim egyikén feltettem a kérdést, hogyha csengetne a világvége és azt mondaná, hogy csak egy dolgot vihetsz magaddal, akkor mi lenne az? Kit vagy mit mentenél meg? (Más embert nem lehet választani.) Hirtelen mindenkinél minden mindennél fontosabbá válik, ha a döntési helyzetben kell mérlegelnie. Az előadásról hazafelé aztán elgondolkodtam, hogy hogyan pontosítanám a kérdést, és a 'kit mentenél meg?' kérdése mögé még egy további részt illesztettem: az emberséget vagy az életet?

Ahogy agyalok a Hübrisz felépítésén (a végítélet könyvem), rendre arra jutok, hogy nagyon rossz az ökológiai-klíma-világváge-összeroppanás-társadalmi-stb helyzet. Komplikált, de inkább önjáró, mert az egyének nem látják tisztán, összefüggéseiben a problémát. És az én olvasatom szerint is csak egy nagyobb anyagban lehet összehaikuzni az egészet. Mert nem egy klímaproblémáról van szó. Nem lehet napkollektorokkal megoldani. Nem lehet mindenhova atomerőművet telepíteni. Ezt végiggondolva már a kérdés pont az, hogy akkor mennyire lehet és mit? Hol húzódik a határ, ami a helyzet megoldásához kellő ráfordított munkát, költéseket termővé teszi, és a még szükséges, de már elégséges "új világhoz" vezet? És ha megvan ez a határ, akkor mi az, amit be kell áldozni nem-energetikai téren? Az életmód, a jogok hogyan változnak, illetve hogyan lehet mindezt elképzelni? Én a kulturális oldalon találkoztam először a válság jeleivel, és ahogyan utánamentem a kulturális hanyatlásnak, folyamatában értettem meg, hogy voltaképp a mi kis klímaváltozásuk CSAK EGY TÜNETE a horpadásnak. Erre mutat rá (burkoltan és érthetetlenül) a kit mentenél meg kérdés. Az élet vagy az emberség között lehet választani… vagy valahogyan össze kell olvasztani ezt a kettőt, mint egyfajta 'harmadik utat'. Ez a 3 lehetőség van.

Eléggé nagy a kínlódás a könyvírással, mármint hogy egyáltalán megírjam a könyvet vagy hagyjam a dolgot. Rengeteg koncentrált munkát igényel maga az írás. Kb 2 millió karakter (egy szakdolgozat általában 50-70.000 karakter, egy phd maximum 250.000). Nem segít a salakeső, ami ebben az országban megy, ahogyan a mindennapos pop-up problémák sem. De közben benne áll 3-4 évnyi munkálkodás, rengeteg forrás, információ, meglátás. Az elmúlt években részemmé vált, így ha valaki engem kérdez, a véleményemre kíváncsi vagy velem szeretne beszélgetni, akkor valószínűleg nem tudja megérteni a mondandóm, mert nem ismeri a gondolataim hátterét. Természetesen számomra is jó lenne, ha utalásszerűen tudnék fogalmazni, lenne mire hivatkoznom és 'értenének'. Ugyanakkor nem vagyok én egy valaki, hogy engem a., meg kelljen értenie másoknak b., 3 kötetes használati útmutató kelljen hozzám. De ott van az információ átadásának kötelessége is, nomeg, ráadásul a képesség felelőssége. Ezeket csak az érintheti, aki tapasztalt már olyat, hogy van olyan tett, mely az adott illető saját érdekénél, önmagánál vagy céljainál fontosabb, miközben számára semmilyen haszonnal nem jár. És érti, hogy van olyan, amikor a tett fontosabb az énnél. Jelenleg ez az, ami a megírás felé billenti a mérleget.

Gondolkodtam azon is, hogy megírom szépen a 3 kötetet, leillusztrálom, tördelem, ráküldöm a korrektort egy vagyonért, majd az egészet ingyenesen feltöltöm az internetbe, hadd járja sorsát. Maximum adományokból összetarhálom a korrektor költségét (kedves korrektorom, ha olvasod ezt, nyugi, meg lesz a zsé, mire/ha hozzád kerül az anyag!). Ugyanis annyira költséges játék ez, hogy valószínűleg nem tudom finanszírozni. Annyim nincs, hogy haszonelvűvé tehessem a folyamatot. Akkor már valahogyan a reklámra is kellene költeni, berágni magam influenszerek valagába, fizetni informatikásoknak, hogy tegyenek úgy, mintha emberek lennének és algoritmizálják meg az internetben a könyvet. És ez megint a galériás helyzet: kis büdzsé, némaság, nagy büdzsé, szemfényvesztés. A célnak egyik sem kedvez. Ha meg nem haszonelvű a dolog, akkor elég csak a minimális kb 1 milliót összeizzadni rá… szépen, lassan, de mindenképp a világvége előtt… mertugye utána már ki maradna olvasni? Szóval nem egyszerű a helyzet.

Mindenesetre, amolyan megjelenést felvezető gyanánt előveszem a régi blogomra írt cikkeket, és minimális belenyúlások után újraposztolom ide őket, hogy visszahozzam a zöld színt a grafit szürkéje mellé.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

anyám, borogass!

Általában az évvégék úgy telnek nálunk, hogy az ünnepi szeszkó mellett egy bizonyos Year Compass-t is kitöltünk Fannival. Ez egy évlezáró és évindító füzetecske, amolyan felkommerszesített zenbuddhista egyszerűséggel és dizájnnal. Mindenesetre arra jó, hogy egy kellemes programot nyújt, apropót a tervezgetésre, a jövő elképzelésére.

NA, ez teljesen fölösleges volt már 2019 végén is! Több év után, akkor először mégsem töltöttük ki a kompásszt, mert nem láttuk értelmét. A szakmánk kilátásai már hosszú ideje leépülő félben voltak, és ezt nem egyedül a globális trend (elhülyülés) hajtotta, hanem főleg a hazai folyamatok (ezt egyszerűen csak ’a viakolor parasztrokokó’ állapotának nevezem). Eddigre már eléggé kifogytam az ötletekből, hogy mégis merre hogyan kellene alakítani a dolgokat. A körülmények olyan determinisztikussá, előre elrendelővé váltak, hogy folytonos ’mindennap-menedzsmentet’ kellett végezni.

Aztán átlépve az első 2020-ba, volt kb 3 hét, ami visszaadta a reményt, hogy mégis lehetne valahogyan előrefelé haladni. Alapanyagok beszerzésébe kezdtünk, átszerveztük a nyomdaműhely dolgait, meghirdettem egy újabb előadássorozatot... majd szépen megakadt minden a már ismert okokból kifolyólag.

megtanulni kezet mosni és rajzolni maszkokat

Hogy úgy mondjam, nem vagyok az a tipikus laposföld hívő. A kezdetektől fogva nem az agónia azon részével foglalkozok, amivel mindenki más. Nem zavar, ha megbetegszem, nem lázongok olyan dolgok ellen, melyekre semmi hatásom sincs, és nem vagyok fóbiás, pánikoló alkat. Mindez - hamár a saját esetemben nem érdekel - mások esetében sem foglalkoztat. Bár rendszeresen megkapom, hogy ez az érzéketlenségem jele, számomra inkább a dolgok helyén kezelése. Nem történik semmi máshogyan, ha tudunk hozzá egy valamilyen pontosságú valószínűséget. Nem lesz veszélyesebb vagy biztonságosabb a világ attól, hogy egy elemét kiemeljük és jól megbiztosítjuk. Összességében lehet törekedni, mert miért ne… de nem árt tudni, hogy a törekvés pusztán magunk nyugtatása és nem a jövő alakítása.

Én abban látom a különbséget a megközelítésem és a nagytöbbség látásmódja között, hogy tisztában vagyok vele, hogy mint emberek, semmire sem vagyunk alakító hatással. A realizmus valóságcentrikus gondolkodása pontosan azt érteti meg az emberrel, hogy a valóság nem egy létező valami, hanem inkább egy nagyon összetett interferenciája a folyamatoknak. Nem a dolgok és alkotók jellemzői és akarata hoz létre folyamatokat, hanem vannak folyamatok, melyek - természetesen egymás tudtán kívül - ok-okozati változást eredményeznek mindazokban a dolgokban, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Nem a vitorlás halad a tengeren ide-oda ringatózva, hanem a hullámzás ringat és a szél tol egy hajót. Nem a hajó hullámoztat, és fúj, az csak alkalmazkodik a környezetéhez és lehetőséget kovácsol belőle… vagy elsüllyed. A nehézség az, hogy mi, mint emberek, az inkább passzív - vagy itt kicsit félreérthető szóval - elszenvedő oldalon kapunk leosztást, tehát hiába hisszük, hogy szabadon és akaratunk szerint dönthetünk bármiről, valójában velünk történnek a folyamatok.

Hogy meghomályosítsam ezt a néhány sort, pár különbséget is mondanék: a szabad akarat léte körül táncizik minden nézetrendszer. Bizonyos vallásos nézetek szerint ezek a velünk történő folyamatok valójában értünk történnek. Ez a ’gondviselés’, vagy a pozitív sorsszerűség elképzelése. Ha igazságosnak látjuk a folyamatokat, akkor isteni kegyelem az élet folyása, ha rossz, akkor valamiért büntetés. A tudományos elgondolás szereti kiemelni az összes ismeretlent egyenleteiből, így ott isteni mivolt nincs, illetve sorsszerűség sincs. Ezekkel ugyanis nem lehet semmit kezdeni egy tudományos koncepcióban, nem érthető az, hogy valami valahogyan történni fog. Ezért a modern ember, aki a nosztalgikus istenképben már annyira nem, de a tudományban még annyira nem hisz, inkább konstruktívnak gondolja magát és kezébe veszi saját sorsát. Alakítja azt, tesz a jobb jövőért. Mivel a tudomány nem élő valami (azaz nincs istenszerű elvileg élő vezetője, talánmegjelenési formája), hanem egy elgondolási rendszer, így a tudományos rendszerben csak az emberek azok, akik cselekedhetnek akaratuk szerint, szabadon. A legtöbbek szerint.

Szerintem viszont nem így van. Nem arról van szó, hogy nincs szabad akarat, hanem én inkább arra hegyezem ki a dolgot, hogy a szabad akaratunkat a körülményeink léte és milyensége bárhogyan alakíthatja, ezért ez az akarat annyira nem szabad és eléggé korlátos. Hihetjük, hogy hatással vagyunk a saját életünkre, de nap nap után egy rakat (üdv Levente! ;) ) olyan cáfolatba futunk bele, melyek igazolják a tervezhetetlenséget. Csalódások, lehangoló tények, hibák, elkedvetlenítő események, stb, mind a nem tervezett, a váratlan módosító hatások példái. Ezek az adott körülmények, melyek valahogyan alakultak és melyek a szabad akaratunk ellen hathatnak. Jobb lenne vágyódásnak hívni ezt a mégsem szabad akaratunkat, hiszen pont a végrehajtásában nem tudunk akaratunk szerint szabadon cselekedni.

A leosztás sajátosságából az is következik, hogy meg kellene birkóznunk a passzív szemlélés sajátosságaival. Mi szemléljük a történéseket, és nem mi vagyunk a történés, amely látja az őt körülvevő valóságot. Ezt nehéz elfogadnia sok embernek, hiszen egy aktív cselekvő, egy „tevékeny polgár” mindent magára vezet vissza. Mindent úgy oszt fel, hogy van ő, neki vannak rokonai, neki van munkája, neki vannak vágyai, szükségletei, igényei. Neki van számára fontos valakije, aki akar valamit. Ő maga akar ezt, ő maga akar azt, vagy ahogy Schopi mondja, ő maga az akarata. Így megint csak ott tartunk, hogy a látszat, miszerint az ember akaratával irányítja a dolgok történését egyszerű illúzió, egyszerű abrakadabra (’szavammal teremtek’). Hiszen a szükségletek és vágyak egyszerű formájukban vagy akár bonyolult folyamataikban ugyanazt a célt szolgálják: életben tartják a testet, melyben visszhangzik a tudat.

(bekarcol a kápszi és kifutik a tej!)

Kábé ezen a filozófiai ponton születik meg a realizmus, mint szemléletmód, elgondolás. Amikor a tudat különválik a testtől és egyben ráébred, hogy alá-fölé rendeltségi viszony van közöttük, melyben nem ő az úr. Annyira nem, hogy azt is be kell látnia, ő pusztán utas egy szkafanderben, mely bolyong egy valóságban. És az a valóság, az a bolyongó is kering egy másik valóságban. És az a másik meg sodródik egy megintmásik valóságban… hosszan, egymástól tök függetlenül teszi minden a dolgát, őröl az idő kerekeivel. Minden ok-okozati folyamatok adottsága és eltérő léptékű síkokon történése.

Bár régebben nem látták ennyire tisztán az ember jellegtelen porszem voltát, azért mindig születtek olyanok, akik megfelelő vagy korrekt projekciókat, valószínűsítéseket, elképzeléseket adtak erről. A ma embere persze nem ismeri ezeket az előrejelzéseket, mert már annyira alakítja sorsát, hogy nem fér bele sűrű tevékenységeibe, hogy néha elgondolkozzon arról. Pedig érdemes lenne, hiszen oly sok idő eltelt már a projekciók megjelenése óta, hogy egyszerűen a dolgok történése, az idő igazolja némelyiket. Sőt, már egyenesen tovább is lehet vinni a következtetéseket és új megállapításokat lehet létrehívni belőlük.

Számomra nagyon érthetetlen jelenség például az, ahogy a 20. század végigdarálta az emberiséget. Hogy olyan alapvető változások és totális átalakulások lobbantak fel és égettek ronggyá mindent, melyek menetét, okait, mozgatórugóit még mindig próbálják megérteni az ezeket kutatók. Gyakran gondolkodom arról, hogy miként alakulhattak olyanná a körülmények, amilyenekben passzív cselekvőként manapság determinálódnunk. Hogy miért van az, ami viszont VAN. Hiszen nyilván nem akart mindig mindenki rosszat, direkt szarul csinálni a dolgokat. És a hülyeség sem 20. századi vívmány, az emberek korábban is alul tudták múlni magukat. De mégis világvége van, szélsőséges életlehetőségek, önmagába visszanyílt jövedelmi ollók, klímaválság és ökológiai apokalipszis, csupa nem jó dolog, melyekért mind az emberek a felelősek (nem a Soros, nem a gyíkok, nem a bolygóamúgyismelegszikek). Oly sok szabad akarattal rendelkező ember, hogy nem volt képes időben cselekedni? Mármint hogyan nem sikerült a folyamatok elromlása ellen tenni? Mert azt lehet tudni, hogy észlelték a romlást. Mint ahogyan manapság is ismerjük a problémákat, úgy évtizedekkel ezelőtt is nagyon pontosan tudható és érthető volt sok jelenlegi is létező gond. De mégis miért nem tett ezek ellen senki? És a millió dolláros kérdések: miért nem tesz és miért nem fog tenni?

Hogyan lehet az - ami például a 20. században csúcsra pörgött -, hogy szabad akarattól független és az emberek által semlegesen/akaratlagosan/szándékosan generált rossz történések előbb mennek végbe, minthogy a tudatosság időben vagy bármikor megálljt parancsoljon nekik? Hogyan lehetséges az, hogy az emberek egyszerre alakítják a sorsot saját képmásukra és közben el is szenvedik azt? Ha van valamiféle szabad akarat (tehát ha képesek vagyunk önérdeken kívül, biológiánktól függetlenül, erkölcsösen a jót cselekedni), akkor miért nem érvényesül?

Eddig ott tartok, hogy 2 jelenség okozza ezt: Az egyik a gondolkodásunk valóság- és létértelmező módja. Mindenki csak a saját valóságát érti, abban létezik, az önmagunkban megszülető tudás a külvilágról csak mindenki magának a saját ’külvilágolvasata’. És minden kívülről érkező hatás, legyen az a Nap fényétől színessé változó világ, a hőkülönbség érzete eltérő páratartalomban vagy egy elgondolkodtató film, azok mind körülményként módosítják a való világ személyekben leképződő, belső vetületeit. Ebből adódik, hogy a belső képek nem azonosak a külső valósággal, minden embernek saját belső valósága van. De következik még az is, hogy adott ember adott gondolkodásmódja teremti meg számára a valóságát, amelyben amúgy él. (Utóbbi egy remek vívmány arra, hogy a tudat meg tudja győzni testét, hogy ne adja fel a küzdelmet, tegyen erőfeszítéseket, dolgozzon, stb.) A fundamentalizálódás, a céltudatosság, a naivitás, a belelátás vagy a kivetítés mind erre a sajátosságra épül, változtatja a belső valóságot, láttatja a vágyakat, és néha ezáltal tényleg megteremti azokat a külső valóságban.

A másik jelenség az, hogy bár az ember egy passzív résztvevője a dolgoknak és neki vannak körülményei, attól még lehet szabad akarata, ha azt a körülmények is megengedik neki. Természetes környezetben ez a megpihenő-szemlélő állapot, amikor éppen nem éhes, szomjas, fáradt valaki, nem nyomasztják feladatok, problémák, és egyéb gondok. Amikor csak önmagában van.

Társadalmi helyzetben módosul kicsit a dolog, hiszen ott nehezebben biztosíthatóak a szabad lét ilyen jellegű pillanatai. Közösségben, társadalomban is nekünk vannak meghatározó körülményeink, de egyben mi magunk is körülményei vagyunk másoknak, hiszen külső hatásként a tetteink, kapcsolódásaink ugyanúgy befolyásolják mások életét. Egy filozófiai elgondolás szerint az emberek prométeuszi ajándéka, a társadalomalkotó képesség, a részvét lehetett. Mert amikor a tudat kilép saját szkafanderéből, és egy másik test helyébe képzeli magát, akkor ez a részvétel átérezteti a másik valóságát. Valószínűleg és neurobiológiailag nem történik más, minthogy az egyik szkafander érzékelőrendszere áttükrözi saját magára a másikról leolvasható jeleket. Lemímeli a metakommunikációs elemekből, a szagokból, a hangokból, a látványból (és mindannak a tapasztalható hátteréből, ahol a részvétel épp megtörténik) azt, hogy milyen eset lehet az, amire a másik így reagál. Átérez, majd együttérez vagy elhatárolódik.

az élet egy sodródás a körülmények viharában

Veszem ezt a járványt példámnak. A kezdetektől fogva semmi ráhatásom nem volt a dolgokra. Semmilyen szinten. Mondjuk még most sem teszek úgy, mintha mégis lenne. Nem élem át a drámát, nem sírok a monitor előtt, nem használom arra, hogy okosságomat vagy fontosságomat igazoljam azzal, hogy jól megfelelően viselkedek benne. Egyszerűen alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez és azon belül próbáltam „vágyaim” szerint cselekedni. A vírussal még mindig nem találkoztam (le is teszteltem), de a vírusra adott társadalmi körülményekből, a rám hulló hatásukból már… hát nagyon elegem volt 2020 végére. Méghozzá azért, mert még jelenleg is az „összes rossz” egy komplex társadalmi cselekvéssorozatból adódik. Kényszerűségből kell valahogyan lennem, de nem a józan ész/eszem jegyében, hanem a nagyobb rossz, a büntetés, társadalmi presszió, egyebek elkerülése végett. Merthogy a társadalom elvárásai, a kollektív részvét - ha van még ilyen és nem csak egy financiális tényező az egész - azt kérte, hogy alkalmazkodjak és legyek részvéttel.

De közben az én érzékelésem szerint nem olyannak tűnik a helyzet, hogy jogos vagy igazságos elvárás lenne ez az alkalmazkodás. Vannak, akik rengeteget veszítenek, vannak, akik szélsőséges szinten korlátozódnak, és vannak, akiknek amúgy együttérzésre fittyet hányva semmiben sem változik az életük. Beszélgettem olyannal, akinek teljesen összeroppant az egzisztenciája a korlátozásoktól, ellehetetlenült, hosszú évek munkája hullott semmivé, és nincs számára más lehetőség. Vannak, akik egyszerűen a semmi állapotában várnak, de nem tudják, hogy mire, mert ezt senki nem tudja... ezen egyszerűen nem gondolkodik senki (ahogy előadásokon mondom: mert nincs stabil pont). Nincsen kölcsönös részvét, csak társadalmilag diktált körülménycunami és az abból adódó sodródás. Mindez egy olyan országban, ahol most a járványban megmentett életévek töredék mértékűek azokhoz az elvesztett életévekhez mérten, melyeket az általános szegénység biztosít úgy 1,5-2 millió lakosnak.

(De nem csak Magyarország sikeres minden téren! Rendszeresen gyűjtök forrásanyagokat a Hübriszhez, így gyakran futok bele olyan jelentésekbe, mint ami Trumpli idején megkavarta az ameszokat. Akkor azt mondta Azelnök, hogy felesleges maszkot hordani, és ezt az ottani járványügy is tweetelte. Aztán jól politikai ideológiává vált a maszkviselés, mert a demokraták/máshogyszkeptikusok/stbk inkább felvették, hivatkozva a tudományos megállapításokra. Persze a járványügy sem gondolta komolyan, hogy felesleges lenne a maszk! Szimplán jelentették, hogy ha most elkezdi vásárolni a lakosság a maszkokat, akkor nem lesz elég védőfelszerelés a kórházakban, egészségügyi rendszerben. Előbb fel kell pörgetni a gyártást, alternatív maszkokat nyomatni, adni feladatot a lakosságnak és hasonlók. A humoros az, hogy végül a világon nem is a ténylegesen védő maszkok terjedtek el, hanem a „semminél jobb” maszkok, a házilag tűvel varrt vagy a műtős maszkok.

Azért a védekezés mértékéhez még azt hozzátenném, hogy pl az Oxfam jelentése szerint kb egy év alatt 2,6 millióan haltak meg a betegségben, ugyanakkor kb 4,4 millióan (napi 12.000 fő) haltak bele a járványintézkedések okozta éhezésbe. Kb fél milliárd ember vált munkanélkülivé globálisan. És 2020 év végéig (!!!) már 11,7 trillió dollárt égetett el a világ a járványhelyzetre. Demagógba átszámolva ezt: 3.58 millió MILLIÁRD forint, 3/4 év alatt. Ennek 83%-át a 36 leggazdagabb ország füstölte… itt látszik, hogy mi az a jelenség, amikor előbb megy végbe egy tudatos folyamat, minthogy mérlegelve legyen, hogy hova is indult el.)

***

Mint említettem fent, minket is telibekapott az egész össznépi hókamóka, hiszen folyamatosan leépülő szegmensükben már eddig sem volt túl sok tartalék. Mi is elkezdtünk eladni mindenfélét, kisöpörni a maradékokat, hogy valameddig legyünk/jussunk. Szó szerint hétről hétre kellett gondolkodni, mert a véletlenszerű állami lépések, a kiszámíthatatlan vásárlói/fogyasztói habitus, az önálló vállalkozás összes macerája nem akármilyen alkalmazkodást követelt meg a szegmensben. ÉS ERRE JÖTT A JÁRVÁNY! És pár hónap alatt ki kellett derülnie, hogy a társadalomnak egyáltalán nincs is szüksége a kulturális kasztra. Mindenki mehetett biciklizni futárként, az „építőiparba”, „szalag mellé”. Idén január végén már ott tartottam, hogy kész, nincs tovább, keresek valami tök idegen melót, és onnan elkezdek újraépíteni mindent. Hagyom, hogy a körülmények teljesen determináljanak, felszámolják a maradék szabadságomat, és ezzel teljesen értelmetlenné tegyenek mindent, amit csinálok és csináltam.

Merthogy a sokévi agyalásban és próbálkozásokban, a pályázatokban, a fejlesztésekben, a semmiből gépek hozásában és felújításában, a technika csiszolásában, a belengetett galériás szerződésekben, keretezés tanulásban és készítésben, ígéretekben, együttműködésekben és hasonlókban minden rajzomat el kellett adnom. Nem maradt tartalék (illetve a tartalékhoz is hozzá kellett nyúlni), leértékelésekben kellett kisöpörni mindent. Előadásokat, képzéseket, ilyeneket nem lehet még most sem tartani, és minden felépítése, kialakítása idő kérdése, amire soha nem volt keretünk. Nálunk önelőfinanszírozás van, hiszen amúgy hitelképtelenek vagyunk, valamik előállítójaként még 53 egyéb szűrőn (eszközök, szoftverek bérlése, logisztika, alapanyag, mindenféle adó, munkaidő, tartalékolás, marketing, programozó, hírverés, paszpartuzás, keretezés, üvegezés, …) kell átfolyatni mindent, hogy végül eljusson hozzánk. Ez a legvégén semmire sem tud elég lenni, csak nagy truvájsággal.

Node van tovább, csak egy másik bejegyzésben! KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kiszakadni a körülmények fogságából

[Ez a 3. része egy történésnek, az elsőt itt: KATTINTS IDE!, a másodikat itt: KATTINTS IDE! olvashatod!]

Ugye, a körülmények azok, amelyek alakítják a lehetőségeket. És tulajdonképpen akkor érezzük jól az életünket, ha a lehetőségek és az ”akaratunk” pont egybevág, vagy legalább nem üt el túlzottan egymástól. Ha mondjuk egy jó helyzetben vagyunk és tesszük a tennivalónk, aminek:

1., még az értelmét is látjuk

2., magát a munka folyamatát szeretjük végezni

3., az így elvesztegetett időt hasznosnak, megtérülőnek vehetjük (pénz vagy egyéb hasznosság szempontjából).

Kb ez a 3 lehetőség van. Minél inkább sántít az egyik, vagy egyenesen hiányzik, vagy akár 2 szempont is defektes, annál keserűbbnek érezzük a helyzetet. Úgy már nincs meg a kellő hasznosság, értelmesség, szenvedélyesség, motiváltság és egyebek abban, amit csinálunk.

Nagyjából 6 éve indult újra el ez a blog (2015. május 21-én), és már akkor azt gépelgettem, hogy milyen elgondolás szerint és hogyan lehetne megoldani azt, hogy a művészetemmel foglalkozzak. Több lábon állás, különleges dolgok készítése és a többi. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, volt 3 nagyobb kiállítás, írtam 2 könyvet, tartottam 16 előadássorozatot, összeraktunk egy különleges nyomdaműhelyt a semmiből, és egy elég jó keretező/barkácsolóműhelyt. Mindennek hátteret biztosítva, technikailag és eszközök terén jól működőre alakítva.

hasznosnak és megtérülőnek tartani a tennivalót

A kezdetektől fogva az volt a fő csapásirány, hogy hogyan lehetne azt a struktúrát kialakítani, amiben egyszerre lehet dolgozni és ebből megélni. Hiszen sokan megkeserednek és elhagyják a pályát, vagy a szintén rossz utat, a hobbiművészetet választják. De, aki egy kicsit hosszabban dolgozott már művészeten, annak érthető, hogy ez nem olyan passzió, amit lötyikézve lehet csinálni. Az elődök ugyanis annyira feltolták a lécet, hogy ma eszméletlenül nehéz azt tisztességesen megugrani. Nem technikai problémák vannak, hanem a konstrukció, a működés keretei lehetetlenül bonyolultak. Én például rendszeresen figyeltem, hogy milyen sebességgel (!) tudok rajzolni és milyen összetettségű képet. Folyamatosan fejlesztem a technikát és az eszközöket ahhoz, hogy ezt a tempót javítani lehessen. Például a veterán blogolvasóm találkozhatott azzal, hogy hogyan készítettem rajzállványt az igényeimnek, hogy mennyire más rajzszerszámokat használok. Mindez a javulási folyamat önmagában adódik a rajzolásból, hiszen ezek jellemzően ésszerű fejlesztések.

Itt nem történnek csodák. - Aakaash Bali képe

A macera a munkakörülmények menedzsmentjében van. Eljuttatni a képeket a nézőkhöz és a vevőkhöz. Hírverést, reklámot, hangot adni mindennek, de persze úgy, hogy ne kurválkodás, ügyeskedés és okosság legyen belőle, mert az középtávon sehova sem vezet és hosszú távon teljesen elhitelteleníti az embert. Ezt igazolandó, elég csak megnézni a sok galériást, kereskedőt és „művészeti” eNbert, milyen laza mozdulattal pöccintik le magukról művészeiket. Mennyire nem működik semmi jelenleg… nem is csoda, hiszen a szerződések mindig egyoldalúak voltak, a kihasználásra épültek és teljesen hülyére vették a készítőket. A marketing rész hasonlóan eltorzult, és egyre erősebbé vált a bombasztikusság, ami bizony a színvonalra hatott vissza. Nem maradt idő a munkával foglalkozni, ráadásul a jövedelmezősége egyre csak romlott a fokozatosan emelkedő reklámköltségektől, szívességektől és barterezéstől. Már egy jó ideje szűkül a piac, és ilyenkor a gagyi könnyebben lenyomja a minőséget, mert egyszerűen több ideje marad kimagyarázni magát és elnyomni a jobbat.

Talán nem kell még egy 52. körben szétsavaznom a mai állapotokat és főleg ebben az országban. Szükségét azért érezném, mert még mindig gyakran kritikáznak nekem arról, hogy ’biztosan nem én próbálom jól a dolgaimat, mert’… mert biztosan csak a világra kenem a saját hibáim. Én olyan vagyok, aki folyamatosan boncolgatja a dolgokat és éppen ezért lep meg, amikor ilyen szövegeket kapok. Mondhatnám - és most mondom is -, hogy szerintem kritikusaim nem merik beismerni, hogy semmi közük sincsen a kulturális területhez, nem ismerik a művészetet (eleve) és a legkevésbé sem erőltetik meg magukat, hogy ezen változtassanak. Éppen ezért nekik egyszerűnek tűnnek a dolgok, a művészet egy ugyan olyan >munka<, mint mondjuk az utcaseprés, szobafestés vagy kasszázás. Ráadásul sokszor a politikai nézetrendszerrel is gond van esetükben, de nem úgy, hogy az valamilyen, hanem inkább az, hogy az maximálisan semmilyen. Érték és elvek nélküli. Minden csak lebeg a képzeletükben, soha nem határoznak meg szempontokat, nem idomulnak elképzelésekhez. Ettől persze állandóan bizonytalanságban kell élniük, hiszen nem tudják hogy mihez és hogy mihez képest viszonyuljanak. Nincs stabil pontjuk.

Idővel aztán saját szorongásaik rabjaivá válnak, nem tudnak ez alól a belső vákuumtól szabadulni. De amíg ők nézeteikkel magukat tartják fogva, amíg ők maguk számára is saját leláncoló körülményeik, addig társadalmi szinten a ténylegesen dolgozó művészek számára is káros a nézetrendszerük.

Mert egyfelől a művészet nem olyan, mint egy 3 rétegű zsepi, virág prégeléssel, tehát, ha kellően olcsó, akkor veszik és „használják”. Nehéz erről beszélni, mert a nagy fogyasztói kultúrában a gyakorlat pont fordítva van, mint kellene lennie. Az ideális az volna, ha szeretnék megérteni az emberek a művészetet. Ha a gondolkodást, az érzékelést nem büntetésnek fogadnák el, hanem lehetőségnek a többé válásra. 50 ezer éve van művészet, az első sumér iskolákban a matematika és írás mellett a rajz és geometria volt a 3. tantárgy (a háromból). De ma ott tartunk, hogy nem gáz, ha valaki fakezű. Nem tartjuk eszméletlen gondnak, ha képtelen egy szekrényt felvázolni az asztalosnál (asztalos… ikejába minek az?!), vagy egy figurát szépen körbe kivágni egy papírlapból (ájped van, minek az?!). Elképesztő, hogy már az sem zavarja a néptömegeket, hogy az őket körülvevő tárgyak készítését, minőségi mibenlétüket nem tudják megérteni. Szomorú, hogy nincs érték, mert már nem tudnak hogyan és miként értékelni az emberek.

De nem csak ez a sekélyesedés nehezíti meg a körülményeket (bár egy képviseleti demokráciában pont ez okozza a közepes, átlagos színvonal felé konvergálást), hanem még az, hogy a szándékosan ízlés nélkül élők banalitássá teszik a kultúrát azzal, hogy levonják az ő szintjükre. Mindegy, hogy ikeás festményekkel kell versenyezni vagy kínosan debil megrendeléseket teljesíteni, az eredmény önsorsrontó a készítő számára. A felélő, kapzsi hozzáállással egyre rosszabb a szellemi klíma… mert leginkább maximálisan semmilyen, üres. Egyszerűen visszafelé haladás van. Már jó pár éve, de egyre gyorsabban.

szeretni magát a munkát

Ha a körülményeket és a rajzolás lehetőségét nehéz megteremteni, akkor a munkában elhivatottnak maradni legalább annyira nehéz. Amit a legtöbben nem látnak, hogy a vizuális művészetek készítésének van két olyan háttérterülete, amelyek legkevésbé sem a kannásborozós, lezseres, lumpenkedő művészkedésről szólnak, hanem a szakmaiságról és koncentrációról.

Arról a szakmaiságról, amely több annál, minthogy festékeket ken valaki a vászonra, vagy két sírás között instázik valamit új művéről, hesteg szívcsi-lájk! Amikor teljesítményben és számolva az idővel kell dolgozni, akkor a precizitás és a körültekintő tervezés ugyanannyira fontos, mint a megfelelő alapanyagok. És minél tapasztaltabb valaki, minél messzebbre jutott, annál több és több időt emészt fel az egyre bonyolultabb képek elkészítése. Vagy mennyiségben, vagy minőségben kell nagyobbat dobni, így minden részletre egyre több figyelmet kell fordítani az alkotási folyamaton kívül is. Egy idő után már számít, hogy ne zavarja meg a munkamenetet az, hogy melyik étkezés mikor van és pontosan mi az ebéd és a vacsora. Ahogy szintén számít, hogy úgy legyen tervezett a munkarend, hogy az ne ütemszerűnek tűnjön, hanem ritmusosnak. Legyenek szakaszai, legyenek pihenők, de a lehető legtöbbet lehessen a feladattal foglalkozni. Ez nélkülözhetetlen a tradicionális és magasan fejlett kézműves szakmák végzéséhez. Számít, hogy ne roncsuljon bele az ember, rajz esetében, hogy folyamatos edzések kísérjék a rajzi időket, illetve a szemet pihentető programok legyenek a munkálkodás közé szúrva. Voltaképpen az a lényeg, hogy minden az egy célt szolgálja, minden segítse a lehető legjobb alkotások létrehozását. De a több idő szükségessége visszahat a hasznosságra és a megtérülésre. Cseppet sem mindegy, hogy a komplikálódó folyamat mennyiben fenntartható.

látni a dolgok értelmét

Az egyik legnagyobb közkeletű félresiklás, hogy általában azonosnak gondolják az alkotó és az alkotást „használó” céljait. Sokan úgy képzelik, hogy alkotásokkal magukra tapaszthatják az alkotó habitusát, bohókásságát, művészi szabadságát. Rosszabb esetben ez egy adag lenézéssel is társul, mert azzal, hogy fizetnek érte, alá-fölé rendeltségnek (is) érzik a ’vásárlást’. Lefitymálják a készítőt, fölényesnek érzik magukat, kegynek a vételt, alkudozással, maceráskodással, váratlan ötletelésekkel feszítik a készítőt. Nekem is sokszor volt ilyen téren rossz élményem, néha még itt is hörögtem a jelenségre. Mert ilyenkor mindig rá kell ébredni, hogy a munka eredményét nem értékelik, hogy az alkotás nem tud hatni rájuk, nem becsülik meg, de nem is tudják, hogyan kellene nézni a képet. Számukra csak eszköz, egy a művészettel tök ellentétes folyamatban. Ők vannak és nekik kell a kép, nekik kell a fíling, hogy ‘van véve kép’, nekik kell a fló, hogy megengedhetnek maguknak képvásárlást.

Ilyen esetekben mindig kicsit meg szoktam roppanni. Mert nekem, mint készítőnek, nem az a célom, mint az alkotásom használójának. Nekem a szakmánkhoz kell lojálisnak lennem, én azt szolgálnom, a sok ezeréves hagyományokat, a technika fennmaradását, a szellemi hátterét, éspersze a társadalmi funkcióját. Még akkor is, ha jelenleg a megőrzés és átmentés a maximuma ennek a funkciónak. Így amikor elinflálva, lenézve, kegyből néznek rá a munkámra, akkor teljesen feleslegesnek érzem azt, amit csinálok. Ha nem látják, hogy hol melyik szférában van az, amit csinálok és melyikben ők, akkor mindegy a dolog.

A második 2020 évelején zajló „kész, vége!” helyzet tökig közepén azt boncolgattam, hogy nem látom egyszerűen a megoldását a dolognak. Ekkor már hetek óta variáltam, hogy mi lehet a gond a rajzolással, mit lehetne még áttervezni, hogyan lehetne máshogyan. Hogyan lehetne alkalmazkodni a körülményekhez. Teljesen kérdésessé vált a hasznossági és magtérülési tényezője a művészetemnek. Már kezdtem teljesen elfelejteni, hogy milyen a rajzolás, hogy lehet jó, és tiszta mázli, hogy volt még egy rendelés, amivel foglalkozni kellett (Kriszta, ismét nagyon-nagyon köszi!). De a leggázabb az volt, hogy a rajzolás, a művészet értelmét nem láttam már. Éppen ezért volt meglepő, amikor egy beszélgetés kapcsán, kicsit bővebben vagy részletesebben magyaráztam arról, hogy mi a nem jó éppen, majd egy héttel később csörgött a telefon, és közölte az illető, hogy nem tudja miben kell pontosan vagy hogyan, de segítene. Hogy normális keretek és feltételek között előteremtené, amire nekem szükségem van, hogy én tudjam azt tenni, ami szerintem szükséges.

Úgyhogy most, hat év után újra van idő, technikai segítség és a körülmények, hogy ismét szabad akaratom lehessen.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

történés van

Tizenpár hónapja említettem, hogy 3 könyv megírását vettem a fejembe, amiből szerencsére már kettő teljes veszteségességével áll bálájukban, de még mindig hátravan a harmadik. Ennek végzem jelenleg is az előkészületeit, a források feldolgozását, átolvasását, több különböző művészettörténeti időszak tendenciáinak összevetését, filozófiai, szociológiai, neurobiológiai anyagok begyűjtését... Mindez jó sok időt vesz igénybe, hiszen - ahogy számoltam - a teljes pakk 19,39 millió karaktert tesz ki az újságcikkek és publikációk nélkül, és ebből még 9,56 millió karakter az asztalon tornyosul. Azt már rég lemértem, hogy egy közepesen érdekes könyv esetében átlag 21 karaktert ismer fel az agyam másodpercenként, tehát kb 126,5 óra kell az elolvasásukhoz. Tehát ha heti 12,5 órát tudok olvasni, akkor 10 nap alatt ezzel végezhetek, de jó, ha heti 8 órát tudok olvasni, úgy viszont 16 hét kell a dologhoz.

az anyagok egyik fele és Kosh nagykövet

Viszont most ért véget az idei 4 előadássorozatom utolsó fordulója, még éppen jól, ha az operettkaranténjainkat nézem. Szóval már kezdek amolyan nyugisabb hangulatba merülni. Bár ez kicsit más, mint az év végi „desokminden történt idén” érzés, inkább a „na! ez is mindegy akkor!” hangulat az uralkodó. Az összes idei és kötöttebb tennivaló lezárult (melyben nagy segítségemre volt az ad hoc állami döntéshozatali mechanizmus is, köszönet érte apának), most már csak a plusz köröket kell futni. Van idő blogolni kicsit, hiszen pikk-pakk jól vége lett ennek az évnek, szinte villámgyorsan elment mind a 4 hónapja…

mindez már megtörtént, de újra meg fog történni?

Node pár hete beugrott, hogy milyen furcsa, hogy az idei télen nem „adok ki” könyvet. Sőt, nem tervezek jövőre kiállítást és a legkevésbé sem szeretnék galériással, kereskedővel, kurátorral, művészeti vezetővel beszélni. 4 évig mindez bőven elegendő szórakozást biztosított, és most már nagyon unalmas. Meg nincsen már több tartalék, amit fel lehetne égetni. :)

Tavasszal tervben volt, hogy karriernapon meséljek a művészeti világról az az iránt érdeklődő ifjaknak. Elvállaltam, mert messzendzseren kérdeztek, és ott valamiért hajlamos vagyok azonnal válaszolni és pozitívkodni. Másfél hétig kínlódtam, hogy hogyan mondjam vissza vagy ha nem, akkor mit magyarázzak majd, hogy ne kelljen ordasnagy kamukkal operálni. (Végül a kofidisz-19* elintézte a dolgot és lefújták a napot. Ez az évfolyam majd megoldja magának a tájékozódást.)

Az elmúlt években sorra futottam bele olyan ellentmondásokba és rendszerszintű hülyeségekbe, melyekről nagyon jól tudtam, hogy problémásak, de nemlétező kompromisszumkészségemet megerőltetve elfogadtam, hogy a dolgok mégis mehetnek úgy. Fejembe vettem, hogy amin én tudok változtatni az eredményesség érdekében, azt megpróbálom megoldani, a többi meg talán megoldódik. De a lényeg, hogy én ne álljak magam útjában. Na, ez például teljesen hülyeség. Véletlen és váratlan (amiket utálok), hogy mi működik és mi nem. Az alapvető társadalmi pozitívkodó hozzáállás miatt minden jó lesz, függetlenül attól, hogy ez a minden amúgy objektíve milyen. Ráadásul mérhetetlenül nagy a közöny a művészeti területekkel kapcsolatosan. Hiába művészeti alkotás az összes film, zene, az összes kép, legyen az bizonyos értelemben a fotó, festmény, street art, rajz, illusztráció, szobor, kisplasztika, mégis, azzal, hogy mindennek van egy kereskedelmi, egy fogyasztható verziója is, az már elég. A dizájn, a formatervezés, a divat, a gedzsitök, a ’tárgykultúra’ (fölösleges cuccok tárolása, esztétikai élvezetnek csúfolva) teljesen elegendő a művelődő közönségnek.

Ahogy látom, a társadalom 97%-a maximálisan jól elvan tényleges kultúra nélkül, és amúgy is összesen csak egy 0,2%-os rész az, aki alkalmanként szán is a művészetekre. Természetesen, arányaiban több della folyik erre a piacra, de az vagy csencselés vagy közpénzpumpa vagy átverés formájában. A laikusnak, aki meg valamit elkészíteni szeretne, újra meg újra végig kell futnia a kört, amely a nekigyürkőzés, munkálkodás, kiállítás/bemutatás, becsődölés, válságmenedzsment vonalon halad, hogy aztán megint a nullára jusson. Rendszerint a hosszas újra meg újraelemzések alatt arra lehet rájönni, hogy az elvárások mellett az értékmegítélés jelenti azt a két problémakupacot, ami miatt nem lehet megtörni ezt a kört.

az érték

Az érték esetében az a gond, hogyha az egyik fő gazdasági cél a több és több termék, szolgáltatás fogyasztása, fogyasztatása (kedvezőbb ár = több fogyasztás), míg a másik fő gazdasági cél a likviditás pörgetése az egységárak leszorításával (minden olcsóbb = több eltérő és többféle dolog vásárolható), akkor egy ilyen piaci-üzleti működési modellben nincs értelme a ’minőségnek’. Az olcsó-több és olcsó-sokféle kombináció végül drágán-bőség helyzetet eredményez, de úgy, hogy ténylegesen a konkrét, drága elemek nem kerülnek a kosárba. Erre példa, hogy a könyveket ársávok szerint, javarészt 2-3-4-5000 forintért lehet vásárolni, függetlenül attól, hogy miről szólnak. Áruk kb 50% adó és marketing, illetve a cicoma. De egy szakkönyvnél - amelynél számít, hogy a belőle kiolvasható tudásanyag eleve tudásanyag és hiteles - senkit sem lep meg a 5-10x-es ár. Azaz vannak értékes termékek és vannak olyanok, amelyek olyannak tűnnek, mint az értékes termékek. Utóbbiak olcsóbbak, kevésbé minőségiek, „kompromisszumosak”.

Nekem az a benyomásom, hogy a vásárlók arra trenírozódnak, hogy értékmegítélés nélkül költsék a pénzüket, és még arra sem kell ügyelniük, hogy az elköltött pénzből mennyire jönnek ki. Nem szükségszerűen vásárolnak, azaz nem azért, mert tényleg szükségük van bizonyos dolgokra. Inkább azért, mert annyira olcsóak a látszólagos termékek, hogy okosabbnak tűnik rendelkezni velük, mintsem meglenni nélkülük. Nomeg mi történne, ha egyszer mégis kell?! És ráadásul oly bőségesen vásárolnak a látszólag jó árakon, hogy bármiféle megszorítást általában elegendő valamilyen kényelmi költéseken levezetni. Azaz a tényleges szükségletekből sohasem kell lejjebb adni.

Mellékhatásként ez a modell szőrszálhasogatóan komfortossá teszi az életet, olyannyira, hogy egy apró eltérés is komoly kényelmetlenséget eredményez (pl. nem lehet bizonyos napon boltba menni vagy nincs egy megszokott termék). És így válik a kényelem maga létszükségletté.

A jelenség azért különösen veszélyes, mert a sok olcsó kellék összhatása súlytalanná teszi az érték és minőség fogalmait. Fokozatosan eltűnnek ezek a szempontok. Nincs többé a ’rovar’, azaz az érték, ami magába ölelte azokat a dolgokat, melyek az embernek, mint érző-gondolkodó lénynek a prioritásai voltak, melyek neki számítottak. És nincs többé a ’bogár’, a minőség sem, mely jellemezte mindazt a valaha volt kiemelkedő teljesítményt, tudást, eszközhasználatot, koncepciót, relevanciát és egyebeket, melyet ember tudott létrehozni. Ebben a helyzetben már nem minden bogár rovar, illetve nem feltétlenül rovarok a bogarak. Lehet érték bármi bóvli, illetve a minőség eladhatatlanná válik.

Például napjainkban egy géppel készült tárgy is lehet alkotás, miközben ezt mondjuk 130 éve senki nem merte volna feltételezni. A gép készítményt, terményt, terméket, produktumot hozott létre, és a gép operátora/üzemeltetője/működtetője nem volt más, mint egyszerűen csak egy: munkás. Csak praktikai és áruértéke lehetett egy ilyen terméknek. Viszont a gépfetisizmus hatására, a technika és tudomány összemosódásával eltorzultak ezek a dolgok.

Okoskodásnak tűnhetnek ezek a sorok, ezért hozok egy érthetőbb példát erre: 80 évvel ezelőtt még a családi otthonok természetes részei voltak a kisebb-nagyobb szobrok. Ezek családon belül öröklődtek, de akik meg tudták engedni maguknak, azok persze vásároltak újakat. Mivel a minőség és az ár még összefüggésben volt, vásárolni drágán lehetett. Így viszont olyan szobrokat választottak, ami nekik és közösségüknek, környezetüknek is elnyerte tetszését. Ám idővel csökkent a „szoborra fordítható” keret és olcsóbbá alakultak a szobrok. Sorozatöntvények lettek, gyártott termékekké váltak, anyaguk fémből vagy porcelánból műanyaggá vált. Végül valami giccsé redukálódtak. Ezek szép példányai napjainkban a filmes relikviák, a mesevilágból kiragadott díszletek utánzatai, melyeket előre, sokszor már a film megjelenése előtt kihány Kína a raktáraiba.

Vagy hasonló értéktelenedési folyamat ment végbe a moziknál is. Amíg hetente 3-4 mozifilmet mutattak be, nem volt letöltés és 120 tv adó, addig volt súlya a filmeknek. Naptárban vezették a nézők, hogy melyik mikor érkezik, esemény volt moziba menni, a szereplők és alkotók konkrét kiléte számított. És a film rendelkezett tartalommal, hiszen megnézése után még sokáig lehetett róla beszélgetni. Ma viszont tényleg csak időtöltés egy film fogyasztása. Minden nap több közül lehet választani, ha valamelyik nem jó, akkor pillanatok alatt le lehet cserélni. Lehet vonaton, vécén, ágyban nézni. És már annyira nincs is igény arra, hogy tartalmuk megvitatható legyen (vagy említésre méltó), mert vagy nincs kivel, vagy nincs idő megbeszélni.

A jelenséget a ’minőségből mennyiség’ eseteként szokás említeni, de én jobban szeretem úgy használni, hogy „minőségből mennyiségre redukálódás”.  

Azzal, hogy a nagytöbbség értékelvek nélkül él, tehát kompromisszumot köt a minőség kérdéseiben, azzal csak gazdagabb díszletek és fontosabbnak gondolt kellékek között tölti napjait. Minden látszólagosan jó, minden úgy tűnik, hogy megfelelő és színvonalas. Miközben nem feltétlenül.

A rossz az, hogy ez a létszükségletté vált, érték nélküli kényelmi cicomázás elszívja a forrásokat a klasszikus értelemben vett, értékes és egyben „drága” dolgoktól, a művészeti és kulturális alkotásoktól. Régebben is a jobbmódú, stabilabb csoport, a polgári vagy a tőkésebb kaszt tartotta fent saját élő kultúráját, és a szegény, azaz nélkülöző néprétegeknek erre nem volt pénze. Manapság viszont már senki nem tartja fent a kultúrát, mert mindenki szegénynek érzi magát, hisz jómódú és szegény egyaránt elkölti a pénzét körülményeinek biztosítására. A kényelmes szükségletek shopping listáján a marketing és a félelem (kockázatok minimalizálása) dönti el a fontossági sorrendet… és a minőség nem számít.

az elvárások

Tizenpár éve ilyesmi értékválságról szó sem volt, és úgy hittem, hogy egy bizonyos szakmai tudás fölött, megfelelő technikai háttérrel azért csak működnie kell a dolognak. Aztán sorra kiderült, hogy nem. Erről anno bőven sokat írtam ide (észosztás címke alatt), annyit, hogy már nekem is unalmas ezeket visszaolvasgatni.

Arra jöttem rá, hogy bár a kivetítés egy ötletes dolga az emberi agynak, de kb ugyanennyire hasztalan és hátrányos. Az, hogy képesek vagyunk egy célként vagy vágyként meghatározott képet magunk elé képzelni, és törekedve, kitartóan közeledni felé, na az csak akkor jó, ha maga a cél is jól van felmérve. Viszont, ha túlértékeljük a célt (például holmi minőség hajszolásával), akkor könnyen értelmetlen fölösségekbe csap át a folyamat. Az én esetem teljesen szépen példázza, hogy értelmetlen művészetet csinálni ebben az országban és úgy eleve a „nyugati társadalomban”. És nem önmagam fényezése miatt mondom, nem duzzogásból, hanem okulásul másoknak.

Azért nincs értelme, mert nem működik úgy, ahogy akárcsak a legvisszafogottabban elképzeli az ember. Hiába tartottam ki sokáig, kezdtem neki még a keretezésnek is, alakítottam ehhez műhelyt, hiába építettem speciális rajzállványt, gyűjtöttem be a megfelelő eszközöket, áldoztam bele sokat, vagy hiába törekedtem a művészettörténet és művészetelmélet megértésére, ha nap mint nap olyanokkal kell küzdeni, mint fatáblácskákra festett ’szija anya!’ feliratok, meg a sokszorosan túlárazott, kínai dömping bazári szarok, vagy a karácsonyra ’jó ötlet’ kutyaportrék vászonra szitázványai:

Nem mintha ezek meg az egyedi művészet egy kategóriába esnének, de nagyon úgy tűnik, mintha mégis. Az ilyen dolgok olyan igénytelen („Palkó, ne anyázd a vevőköröd!” - Me’ mié? Majd jobban nem vásárolnak?”) kellékei az értéktelen életeknek, hogy az csak na. Minden hasonlít valami olyanra, ami olyan mint az a tudod, amit tisztára úgy tűnik, mint egy az a tök jó valami. És ez a jelenség eszméletlen mélyen átszőtt már mindent: normális lett az értelmetlenség. Ebben van újdonságfetisizmus, gyártottságistenítés, marketingkábulat és márkagyönyör, „miden, mi a szem és a száj ingere.”

Például megy a rugózás a hulladékgondokon meg a HDPE csomagolásokon. Nekem meg nemrég bevillant, hogy még egyszer sem számoltam meg, hogy hányszor használható egy szappan amíg van. (Ezeknek az ötleteimnek Fanni külön örül, mert pusztán ezért ugye nem kezdünk neki még egy, mondjuk kísérleti szappannak, hanem neki is szépen követnie kell a gyogyómat, és rovátkázni a tükörre ragasztott jegyzőkönyvön, minden kézmosása után.)

Neki is kezdtem a kísérletnek: szappanmérlegelés, azonos nedvességre figyelés, lepróbázás, hogy zuhanyozás és hajmosás esetén hány kézmosásnyi szappan fogy és hasonlók. Majd érzetre tusfürdőkből 1 alkalomnyi mennyiséget kinyomni és lemérni, hogy össze lehessen hasonlítani a dolgokat… És kijön, hogy egy mezei, egyszerű és jól „működő” szappanhoz képest egy nyomkodós szappan 13,4x van túlárazva, míg a tusfürdő és sampon 24,6x. Jó-jó, a szappan csak idegméreg-lanolinos, közvécébe való, retrográd izé, és deviszont a tusfürdő 1% sheavajas, narancsvirághéjas kényeztető, 2 az 1-ben gránátalmás verbéna illatú. Színes műanyag csomagolásban, tehát utóbbi biztosan sokkal jobb!

Azaz, a habosodásserkentőt, a térfogatnövelőt, a hozzáadott vizet és a hab tartósságát segítő adalékot, a marketinget, a dömpinghatást, a csomagolást, és… a minőség illúzióját (!) vásárolják meg sokan, 10-20x drágábban, mint a dolog lényegi értelmét, magát a szappant. És olyannyira nem tűnik fel senkinek, hogy mennyiségileg és minőségileg sem éri meg az üzlet, hogy marad a sokkal drágább, a modern szappan, és megy a régebbi.

Az ilyesmi dolgokhoz fűződő egyéni értékvélekedések teljesen általánosak a művészetben és a kultúra terén is. Sokak például dekorációnak, mások fölösleges bolondériának vagy nagyon fontos okoskodásnak, esetleg sznobériának vagy piperkőcségnek érzik a művészetet. A legtöbb hasonló véleménynek ráadásul vannak kulturális, történeti okai, de azért az nagyon nem jó, hogy minden ilyen prekoncepció jelenleg egyszerre érezteti hatását. Eklektikát hoz létre, és hihetetlenül szétfeszíti az egységes képet. Több eltérő dolog azonos besorolást kap, ugyanakkor nem lehet összehasonlítani őket. Amíg mondjuk x összegért egy 2 négyzetméteres, absztrakt kép még okés, addig ugyanannyiért egy ¼ négyzetméteres realista rajz már túl drága. A normál szappan mellé létrejön a folyós szappan, mint olyan, egy kép mellé felzárkózik egy kinyomtatott fotó, vagy például a festmény-kép egyedüli jellemzője a vászon lesz, és nem ellentmondás vászonra nyomtatott fotót kiakasztani otthon.

Persze tizenpár év alatt a világ is változott. Régebben például a könyvvásárlás, az ismeretszerzés még ment. A rendszerváltáskori (nem a kinyíllottapitypangos, hanem a ’90-es) könyvkínálatban voltak olyanok, mint a Park kiadó különlegesen szép és elérhető természeti könyvei. Nem debil mesék részeit lehetett összeszedni gyűjtődossziékba, hanem a Tudás fáját. Sőt, volt olyan típus, hogy ’ifjúsági könyv’, mely nem a százezredik transznemű-vámpír-varázslótanonc-nyomozós-beszélőkutyás-fejlesztős-illedelmesszerelmes történetet csócsálta körbe 15 szavas szókincsével, hanem a világot hozta közelebb. És a tej is zsírosabb volt.

Szerintem a világ sokszor rosszul változott. És ezért ma sokkal kevesebb a lehetőség, sokkal szűkösebbek a források. Mert miután egy komplett társadalom nyűglődte ki/szenvedte meg a devizahiteleket a társadalom egy kicsi rétegének hülyeségéből, vagy miután új rend bevezetése gyanánt mindent a feje tetejére lett fordítva (ahogy ismerősöm mondta a Rákosi korszakról: „hogy ennek hatására fentről csuroghasson a szar, ne pedig benne álljunk”), még inkább, hogy igazítva lettek az értékek: adókedvezményért, házért és nyugdíjbiztosításért lehet már gyereket vállalni, na ezek után a normális (semmi bombasztikusságosas) életnek nincs tere.

Nem lehet régi elvárásokkal boldogulni a szép, új világban.

*kofidisz-19

És erre jött egy kofidisz járvány. A misztikus ellenség, mely olyan hatalmas, hogy beleremeg minden. Melynek kamatjait hosszú évekig fogják az alsóbb rétegek nyögni, mire kicsengetik; mely csendben belopózott a nappalikba, aztán már jól át is kellett alakítani az összes mindent miatta. A rossz szájíz ez, amit fizetésutalás napján az egyenlegolvasáskor éreznek sokan, miközben próbálják feldolgozni, hogy a kofidisz megint mennyit inkasszált tőlük. Az illúziók megroppantója ez, mert az eddigi fogságot felcseréli valóságosra.

Mivel minket eléggé érint a járványra adott reakció (felszámolja a szegmensünket), és állandóan sokat kell várni, hogy történjen valami, így napokat nézelődtem a jelenség után. Főleg a mentális részére lettem kíváncsi (rettegés pszichológiája, a gyász állomásai, hárítás, fürdővízzel gyerekkiöntés, blabla). És egyre kevésbé hiszem, hogy ennek az egész dolognak lesz egyszer egy vége. Méghozzá azért, mert - szerintem - túlzottan polarizált a társadalom, és nincs közös érdek a tisztánlátásra, intézkedésre (megjegyzem, a „legyen végre vége már!” nem koncepció, hanem céltalan beleüvöltés a világba). Eleve a tények megállapítása vagy a körülmények meghatározása nem megy. És ezért nem a politika vagy az állam a felelős, hanem a kényelmes, kockázattagadó életmód.

Nomeg akkorák az lehetőségekben rejlő különbségek is, hogy a jobb anyagi körülmények között élő rétegek vagy kimaxolják a paranoiát vagy kikerülve a korlátokat, ugyan drágábban, de változatlanul megrendezik megszokott mindennapjaikat. A csóróbb rétegeknek meg luxus bármiféle védekezésről vagy korlátozásról, önkéntes baromságokról álmodozni. Egyszerűen a kockáztatásra vannak kényszerülve (mint ahogy mindig, egész életútjukon, járvány nélkül dettó). Őnekik még tűnhet a helyzet megszokottnak is, mert eleve soha nincs valódi biztonságérzetük. Szükségszerűen, napról napra, hétről hétre élnek. A csóróknak nem opció a helyes és megfelelő maszkvásárlás, mert „racionálisabb”, ha összecelluxoznak maguknak egyet, vagy 17 ezerszer használják a 4 órásat. Nincs feltétlenül vitamindús étrendre, étrendkiegészítőkre és hasonlókra pénzük. Nem tudnak nem tömegközlekedni. És a réteg, amely e kettő között van, na az meg folyton táncol a két csoport között.

A 20. (21. és 22.) csavar ebben a helyzetben, hogy minderre a megosztottságra rárakódik egy informáltsági, egy intelligenciával összefüggő és egy bölcsességi faktor. Az egyéni lehetőségeket nagyban variálja az információkhoz való hozzáférés, az információk értelmezésének eltérő képessége és a bölcsesség vagylagos megléte, nemléte. Mivel nem e három szempont szerint vannak társadalmi csoportjaink felosztva, és a javak sem az igazságosság jegyében terülnek, így a lehetőségek és a képességek teljesen szétforgácsolt „közösséget” hoznak létre.

Miközben a társadalom egy. Szükségszerűen átfedik a csoportok egymás életterét, így ameddig nem vállalnak normális szolidaritást egymásért, addig nem lehet megoldani a járványhelyzetet.

Márciusban, az első leálláskor összeroppant a kulturális szféra. Az első vélekedésekkel ellentétben ez sokkalta súlyosabb eset, mint mondjuk a turizmus és a vendéglátás megroppanása. Az se piskóta, ami azon a két területen megy, de azok a méretük, beágyazottságuk, likviditásuk, hitelképességük, létszámuk miatt sokkal jobb helyzetben vannak. Viszont a kulturális szféra örök gyengepontja, hogy stabilitáshoz és prosperitáshoz kötött. Ha van della, lesz villantani való.

Művészettörténet előadásokon is már az első alkalom első 20 percében felhívom erre a kitételre a figyelmet: ha van többlet, akkor abból lehet áldozni a művészetre és a kultúrára. Ha bizonytalanság és/vagy nélkülözés van, akkor nincs tere az értelemnek. Az érzeti nélkülözés (a bőségből adódó zavar), ahogy fentebb írtam, az egész 20. század 2. felét végig átjárta, és „fejlettségünk” ellenére még mindig nincs meg mindenünk, ami „kellene”. És a kofidisszel most a minőség mellől a stabilitás is kiszállt a kulturális, művészeti szegmens alól. Eleve soha nem volt túl sok tartalék a rendszerben, de így most már távlatok sincsenek.

Egy nagy csomót gondolkodtam azon, hogy melyik a rosszabb, hogy szinte mindent megpróbáltam a művészetesdiért, amiből kb semmi sem jött be, vagy az, hogyha bármi sikerült volna, akkor az most nullázódna le teljesen.

Szóval mit lehet tenni?

Olyan rendkívül különlegeset természetesen nem. Mert olyan a helyzet nálunk is, mint amúgy mindenhol a kulturális szektorban. Semennyi kilátás sincs. Korlátozásokkal, zárlatokkal, a távolságtartás általános dolgaival kivégzik a szektort. És ez nem ma kezdődött ugye, hanem már márciusban. A jellemzően kisvállalkozók semmilyen támogatást vagy segítséget sem kapnak, és most mindenkinek úgy tűnik, hogy eleve nincs rájuk szükség. Már mondogatják sokan, hogy a vírus átalakítja az életünket és változni fognak a dolgok, hiszen a piac elvei szerint, ha változnak a körülmények és változik a kereslet, akkor alkalmazkodnia kell a kínálatnak is. Ez esetünkben azt jelenti, hogy akkor hagyjuk is a kultúrát, nem kell se színház, se könyvvásár, se éttermek, nem kell a komplett vendéglátás, mert egy ilyen helyzetben nem lehet fenntartani és kész.

Illetve majd a stream, a letölthető tartalmak és a netes kereskedelem megoldja a helyzetet, hiszen „csak” át kell telepedni oda. Már várom, hogy ennek jegyében például a kórházakat is tegyük letölthetővé, és az idősek otthonait is vigyük át wifi-re, hiszen ezekben is terjedt a járvány, nem?

Nevetséges az egész.

Annyi az előnyöm, hogy már egy ideje nekilendültem átalakítani az ilyen irányú koncepcióimat. Például, hogy konkrét képelképzelést megvalósítandó megrendelésre nem fogok dolgozni. Mert ez egyszerűen olyan macerás és olyan lehetetlen helyzeteket szül mindig, amiből én nem tudok jól kijönni. Másvalakiben valamennyire élő képet én sem tudok „szépre” megrajzolni, mert szakmailag és az ízlésem szerint biztosan nem lenne olyan. És néha hónapokig nehéz volt egy egyszerű hetet megszerveznem, ami miatt az időkkel mindig gondok adódtak.

Nameg már nincs fölös energiám arra, hogy alkalmazkodjak (bármihez). Ezt már galériákkal, vevőkkel sokszor eljátszottam, és kevés példától eltekintve rosszul jöttem ki belőle. Szeretnék jó képeket készíteni, olyanokat, amelyeknek én is látom az értelmét, mindenféle befolyástól mentesen. Amiknél nem kell határidőkre feszülni, elképzeléseket egyeztetni, a témán rugózni és miegyebek. Már vagy 20-30 rajz tervét kigondoltam és 10-ét elő is készítettem.

Viszont a változtatások miatt a most készülő képeimet már csak netes galériákba és a hamarosan talán élesedő webshopomba fogom feltölteni, valamint ezeket már csak nemzetközi árazással lehet majd megkapni. Ami egyet jelent azzal is, hogy kiállítás szervezésével többet nem fogok foglalkozni. Így élőben - valószínűleg - nem lehet majd megnézni a munkáimat, és a szomorú az, hogy ez valahol a művészet egész lényegével megy szembe.

Tehát most időt gyűjtök, hogy új portfoliót építsek.

És mivel az idő pénz, a még megmaradt rajzaim kisöprésébe kezdek. Ezért aki szeretne tőlem képet, de eddig gondolkodott, és/vagy az alábbiak között van olyan, ami tetszik neki, és még meg is venné, az a részletekkel kapcsolatban írjon rám (gellerfi.pal kukac gmail.com)!

Az árak nagyon barátiak (később biztosan sokkal drágább lesz minden, mert Magyarországon is a külföldi árak lesznek érvényesek). És természetesen minden rajz ára paszpartuzott és keretezett képre vonatkozik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minden, mintha mise történt volna

Többen puhatolták véleményemet az Index bezárásával kapcsolatban, de vonakodtam bármit is mondani róla, mert engem nem vert túlzottan a földhöz a dolog. És amúgysem kedvelem az általános flegmázásokat, a csendes lenézéseket, amelyeket olyankor kapok, amikor mások számára nem érthetőek gondolataim. Nomeg feltűnt, hogy manapság inkább nem kérdezik meg a véleményem, mert bár néha nagyon kíváncsiak rá, de rettegnek, hogy nehogy valami őket beszántó választ adjak. Ezért bölcs módon inkább nem kérdeznek (mondjuk, ez a leosztás nekem is inkább megfelel).

Viszont az Index esetében sokan vélték úgy, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen, hogy bárhogyan rájuk tudjak pirítani. A nemzetvég 57.nullás verzióját nekem is azonosan katasztrófának kell éreznem, mint teszi ezt „MINDENKI”. Hogy a diktatúra és szándékos elbutítás, emberi sorsok, lakáshitelfinanszírozások, vakációálmok tönkretétele felett én sem léphetek át. Hiszen 70 ember egyszerre mondott fel!!! És közben mi? Velünk mi lesz? Hát, mit fogunk csinálni vécézés alatt, vagy két torrentszippantás közben, esetleg az esti tévézés mellett? Honnan tudjuk meg, hogy valaki valahol mit csinált valahogyan, aminek az életünkre semmi ráhatása nincs és nem is lehetne? Hát HOGYAN lesz ezután?! Talán vegyünk elő könyveket, ha olvasni szeretnénk? Vagy szembesüljünk életünkkel és gondolkodjuk el rajta, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, mik a feladatok, melyek előttünk állnak?

meghalt Bobby, most mi lesz?!

Vége az amúgy megközelíthetetlen Indexnek, mely néha teljesen önmagától megszédülve, boldogan vállalta a fenszí renitesdíszlet szerepét ebben a mi kis patyomkin álmunkban. Az értelmiségi, kultúrát kedvelő, olvasott és modern urbanista imázst testesítették meg, hogy a látszat kedvéért illeszkedjenek olvasóikhoz. Mármint az olvasóik pont ugyan ezt a látszatot szerették magukról elhinni, így a szerkesztőséggel kölcsönösen erősítették egymás önképét. Kivételek mindig vannak, de nézve a meglepődést és a kiborulást a bezárás ügyében… hát, nem igazán tudom, hogy eddig mégis hol éltek a meglepődők? Ilyen vastag lett volna a buborékjuk? Tájékozódás, olvasottság vagy mégis mi kellett volna, hogy a Nemzet vagy a Népszabadság, a Figyelő, a VS, a Heti Válasz, a „zöldújság” történetéről ne maradjanak le? Vagy az a gond, hogy nem hitték el, hogy a „pártatlan értelmiség egyetlen fóruma” nem juthat erre a sorsra?

Rengeteg önmagát műveltnek és intelligensnek érző ember hördült fel a vég hírére (és legalább ennyi hallgatott, mert a számukra rivális, gyűlölt értelmiséggel ők, mint ’tényleges értelmiség’, nem akartak együttérezni). De hol voltak ezek a tömegek, amikor kb március 3. hetében összeomlott a teljes kulturális szféra? Amikor a járványbábszínházban korlátozásokat vezettek be, és szektorok maradtak magukra. Rengetegen nemhogy segítséget, még adóhaladékot sem kaptak! Nem indult gyűjtés a mentésükre, nekik változatlanul a kilátástalanság lehetősége maradt. Nem vehettek ki szabadságot maguktól, nem jelenthettek beteget (főleg most), hiszen nekik nincsenek munkáltatóik, javarészt katás vállalkozók, vagy az ő, szintén egyfős segítőik. Nem úgy kapják reggel vagy hét közben a munkát, hogy legyen mit csinálni és a piacuknak a nemzetközi trendekkel kell versenyeznie. Például írhatnak egy könyvet, amit a licencelt pongyolák szorítanak ki. Készíthetnek tárgyi műveket, amelyeket a bútoráruházak szorítanak ki. Alkothatnak bármit, és az sikeres is lehet, ha bekerül egy virtuális játszótérre, megtrendesedik, agyonmarketingeződik, azaz - lefordítva -, alkothatnak sikeres termékeket, ha ráköltenek vagyonokat és kisebb stábokkal mímelik a varázslatot.

Talán csak egy abszurd és röhejes facebook oldal volt a maximum, mely „tett valamit”. A HestegVegyélHazait-on éppen 342 ezren próbálják eladni egymásnak termékeiket. Egy dolog jut eszembe erről, hogy hesteg-vigyázzunkegymásra!

Vagy, hogy egy másik szép, eklatáns példát is hozzak, miért nem indult értelmiségi tömeg a Természettudományi vagy a Széchenyi Könyvtár megvédésére? Hatalmas tudományos anyagok mállanak porrá.

Sokszor és sok esetben nem viselkedett helyesen az a tömeg, amely most a médium befenyítésénél kardoskodott. Ígyhát két dolog lehetséges: vagy a médium nem médiumként működött, vagy az olvasók értékelték kicsit túl értelmiségire magukat.

Itt ugyanis nem az történt, hogy az „ország legnagyobb független médiumát”, az „utolsó ellenzékit” (leszámítva a HVG-t, a 168 órát, a 24.hut, a 444-et, és sok kicsit), az értelmiség utolsó falat kulturális kenyérkéjét darálta be a rend, hanem rengeteg sokaktól elvették a műveltség és tájékozottág megnyugtató illúzióját… és - nem mellesleg - egy dinamikus unaloműzőt, mely átsegítette töredezett mindennapjaikon olvasóikat.

De mindegy.

Gondolkodtam, hogyha a kofidisz járvány nincs, akkor a közöny ugyanekkora hullámokat vetett volna az Indexért? Akkor is lett volna egynapos tüntetés, egyhetes facebook dohogás belőle? És arra jutottam, hogy valószínűleg nem. A szokott nudli hőzöngés lett volna. Viszont a járvány tavasszal arra dolgozott rá, azt erősítette meg, hogy az operettkaranténban önmagukkal összezárt embereknek még inkább egy fontos, ’történés van’, szórakoztató platformja lett az Index. Nézték napi ezerszer, hogy megtudnak-e valami újabb újdonságot korunk pestiséről.

És ez olyan jól sikerült, hogy a Lipótmező köré épített országban, pár hónap után már kormánypárti-ellenzéki mintázatot is ki lehetett mutatni a pÁndémia megítélésében. Jurtás-tarsolylemezes szkeptikusok, akik szerint a kumisz megvéd minket; lázadó informatikusok, akik olvasták reddites subokban, hogy ez egy bitcoincsalós óriásteszt, amiről mindenki csak hazudik, mert mindenki gonosz; újgazdag kretonok, akik tagadják a vírusjárványt, bőszen szedik az antibiotikumot, és legfőképp az zavarja őket, hogy a társasház lépcsőházában nem lehet normálisan driftelni a mergaSUVval; felelős polgárok, akik felelősségükben nem tudnak éppen még mi másért aggódni, ülniük kell, várni az oltást, ingyenmaszkot, kijárási tilalmat, kombinációs karantént, kitelepítést, bármit… nomeg valami jó honlapot, ahol vannak új receptötletek. És még sorolhatnám, hogy hány miliő érezte, hogy feszkó van Aprajafalván!

Mindegyikükben az volt a közös, hogy a bizonytalan helyzetben látogatott egy portált, amely izgalmasan tájékoztatott a semmiről. Napi 52 új posztban, már néha egyesével számolt be arról, hogy valaki köhintett. Mondjuk, legalább beszámolt, hiszen mindeközben apa nem mindig volt a helyzet magaslatán (mert éppen a facebookon tátogott némán, vagy reflexből fordítva vette fel az elöl cipzáras pulcsit). Volt valami, amivel foglalkozni lehetett. Vagy hányni rá a savat, és vallani, hogy a háttérhatalom ármánykodik, vagy együtt sírni vele, és keserű hegedűszóra eggyé válni a világgal, kijelenteni, hogy detörténésvan, és pont a mi életünkben.

’Hiszen kigyulladt a Notre Dame, aminek tövében ettük a hotdogot!’

aztán jöttek más, fontosabb történések!

Tök szerencse a felszámolóknak, hogy akkor szűnt meg az újság, amikorra a lakosság éppen már ráunt a járványra! Hiszen ekkorra robbant be a nyár és a szabadba vágyott mindenki.

Minket, akik az operett előtt is voltunk a szabadban, minket ugyan kicsit zavar ez a mai helyzet. Hogy térdig járunk a retekben, üvegszilánkban, minden szét van dobálva, a szaros pelenkától kezdve (hercegnőm, ugye nem te voltál?!) a gumikesztyű-műtősmaszk-dobozossör kupacokig, hogy újra felfedezik a természetet a sáskák, hogy letarolhassák.

Mindenki a mérgező vizű dunapartra megy fürödni, oda rendeli a pizzát, viszi a szúnyogirtóspirálokat. Elkezd üstököst figyelni a Pilisi Parkerdő szentendrei buszpályaudvarából, vagy az alvóvárosok fehérmárvány főteréről. A trafikok újra megtelnek élettel, az ukrán munkászsargon végre üdítő tiniszlenggel keveredik. Végre minden autópályán hazajárnak az emberek pénteken és munkába vasárnap késődélután. Mintha semmi sem történt volna. Se járvány, se „rosszabb”, újságbezárás.

Ami elképesztő, hogy már most hallani, hogy sokan az őszi, a szeptember 9-én, reggel 9:32-kor induló második hullámról beszélnek. „Még most menjünk nyaralni, mert mingyá’ jön a második hullám!”, vagy „Most kell kikapcsolódni, mert ősztől újra nem lehet!”.

Bár mindenki kicsit bizonytalan, hiszen nincs Index, ami elmondja, hogy pontosan, egészen pontosan, teljesen nagyon ÉS egészen pontosan, valószínűleg mikor lehetséges a második hullám, azért készülünk rá, előre kitomboljuk renitenskedésünket, hogy ősszel ne legyen gond. Amúgy már apa is közvéleménykutatja ezt, hogy tudja, mikor kell bejelentenie egy új csatornáján, hogy ő, meghallva 2 millió gyermekének múltbéli szavát, a jövőbe tekintve elintézte a tagnapot… két pöri között.

Naszóval, engem nem zavar az Index megszűnése. Még azokat sem sajnálom, akik elveszítették a munkájukat, hiszen versenyelvűek voltak, és saját bevallásuk szerint is kitűnőek szakmájukban. Majd versenyeznek valami új állásért. Az Index felszámolása egy 12 egytucat történés volt, és csak azért tűnik hangosabbnak, mert egy, a járványmizériában felszínre került nagyobb probléma ezt is felerősítette.

Ugyanis teljesen mindegy, hogy van-e vírus (van.) vagy sem, kockázatos-e (az, minden folyamat jellemzője valamilyen kockázat.) vagy sem, és hasonlók, ha kényelmi szempontokból tekintenek rá. Ha a drámát összekeverik a tragédiával. A lakosság túlnyomórészben kényelmesen él, nincsenek tényleges gondjai, és a legnagyobb kihívás tagjai számára ennek az életmódnak az üzemeltetése. Legyen sok kaja, sőt, legyen látszatra sok különböző kaja, látszólagos változatosság. Tűnjön minden olcsónak, maszekolhatónak, mozdíthatónak és elszámolhatónak, és akkor már nem lehet semmi baj. Legyen lötyi, játék, szórakozás, és mindebből a stresszből kikapcsolódás.

A társadalom sehova sem halad, mert nem célja a haladás, nem változik, mert a lebegésben, a szakadatlan fogyasztásban érdekelt. Még saját paranoiái is egyfajta hétvégi telkekként funkcionálnak, hogy a felkészülés ezekre a rettenetekre értelmet adhasson mindennapjainak. Nagybetűkkel kezdődő cikkeket olvas, amikben csodák vagy szörnyűségek történnek. Végletesen retteg vagy rajong, hogy úgy tűnjön élete szenvedélyes és tartalmas, miközben nincsenek vágyai, nem űz hobbikat, és a legtartalmasabb olvasmányai az összehasonlító irodalom világából az élelmiszer vagy bútorboltok ingyenes katalógusai.

Állandó életmegoldás van! Minden helyzet, szituáció, változás egy új probléma, melyet meg kell oldani. Az nem érdekes, hogy amúgy ez a probléma megoldható-e vagy sem, meg kell-e oldani vagy sem, egyáltalán létezik-e. A játék lényege, hogy mindenre azonnal megoldás legyen! Így a probléma fenntartása - vagy újabbak folytonos felkutatása - lesz maga a cél, amely értelmet ad az életnek (migránsokat feltartóztató csirkeháló, időskori szegénységre Erzsiutalvány, munkanélkülieknek adócsökkentés, műtősmaszk globális pÁndémiára…). [Ezt amúgy nem a Fidesz találta ki. Mindez 1970-óta ismert jelenség a szociológiában, 1870-óta a filozófiában. Csak olvasni kéne.]

Pontosan ezért, minden váratlan és nem mesterségesen generált probléma villámgyorsan olyan dologgá válik, mely megkarcolja ezt a fogyasztói kasztnit és ezzel idegessé teszi a társadalmat. Mindenkiben elindul az érzés, hogy elvesztette az uralmat saját élete fölött, hiszen változás történt, ami csakis rosszabb lehet a jelenlegi helyzetnél, hiszen ez a változás nem tőle ered (rajta kívül álló, független eredetű). És a változás csakis probléma lehet, és kell, hogy legyen rá azonnali megoldás. Ha van ilyen, ha nincs. Legalább ráolvasás szinten.

Olyan ez a helyzet, mint amikor egy macska a döglött zsákmányával játszik újra meg újra élet-halál harcot. Arrébb taszítja, hogy ismét hatalmas és hősies mozdulattal elfogja. Majd még egyszer és még egyszer. Meg ugyan nem eszi, hiszen eleve nem ezért vadászta le. A lényeg a játék, hogy problémák jöjjenek, és az elákombákomolt megélésük után gyorsan illanjanak.

Az illúzióban, melyben a problémákra felkészült ember, hasznos és szabálykövető polgár, felelős és tájékozott fogyasztó él, a mai médiumok tökéletes megoldást jelentenek erre az ismeretszerzésre és ’probléma-busójárásra’. Mindenről lehetett olvasni egy csipetnyit, a legújabb gyilkos rovaroktól kezdve (poloska, kullancs, szúnyog, pók), a mérgezővé lett élelmiszerekig (mikró, petpalackos víz, cukor, szénsav, E számok, déli gyümölcsök, hús, tej, liszt, kávé, …). És szerencsére nem kellett hosszan figyelni és nem kell gondolkodni olvasgatás közben. Egyszerűen, tömegközlekedésen vagy a reklámszünetekben tud szinkronizálódni a társadalom. Megerősítheti mindenki magát azzal, hogy más is úgy vélekedik, ahogy ő, illetve ő is úgy vélekedik, mint más. Ergo ő jól csinálja az életet.

Ez egészen addig nyugiban működött nálunk is, amíg a kofidisz be nem kopogtatott márciusban.

fától az erdőt

Én még nem jutottam dűlőre, hogy pontosan mi okozta a kellemetlenséget, a vírus és következményei, vagy a társadalmi hirtelenkedés okozta túlgerjedés. De hajlok rá, hogy az utóbbi. A fogyasztók cukorkómájából egy pillanatra fel kellett ébredni és ez olyan hangosra és hirtelenre sikerült, hogy megijedt mindenki. Érezte ezt apa, mutti, trampli is. Ők is beidegesedtek, hiszen a teljes gazdasági működés - tehát az állásuk - is sérülhet egy ilyen helyzetben. De lásson mindenki csodát, még időben elindult egy folyamat, melyben 1800 milliárd euró libben a piacra csak az EU-ban (630 ezer milliárd forint, 630 000 000 000 000). Münchausen báró lehajol, és kiemeli magát a fogyasztói anomália mocsárból, hogy „sokkhatásoknak rugalmasan ellenálló, fenntartható fellendülés pályájára állítsa” a gazdaságokat. A kofidisz meg majd megoldódik. Egyelőre elég alaposan tesztelni a jelentkezőket a való világba, a 10. évadba.

Index kutyán szájmaszk és a karaván halad a következő probléma felé.

Hmm… szóval, ennyi? Köhint valaki, elindul egy rettegés, áthullámzik a struktúrán és megtorpan az élet? Majd köhint a gazdaság és a cihából elővakarunk 1800mrd eurót? Minden más nüansz elmúlik, a mindennapok apró változásai mellékesek a diadalmas megoldások mellett? Hambi házhoz rendelés és nézzünk valami filmet? Akkor most mi van? Most, hogy már megoldottuk a kofidiszt, már akkor nem fénylik többé a Gréta-jelenség, a bálnák hozzászoktak a szájmaszkokhoz és gumikesztyűkhöz az óceánokban? Tartottunk egy műanyagnemmentes áprilist, májust, júniust és mehet tovább az élet, csak induljunk nyaralni, shoppingolni, együnk éttermekben?

Nem, nyilván nem ennyi a dolog. Egyvalami változatlanul nagyon hiányozni fog sokaknak, mondjuk 2 hónapig, amíg nem találnak a funkcióra egy teljesen megfelelő másikat. Egy csatorna, mely naponta hitet adott abban, hogy egy egyrésztvevős, nem megtartott problémaversenyben a nyertes oldalon áll az ember. Hogy a bölcsesség újabb 31 mars-szondát indított el, 13 új bozont, kvarkot fedezett fel, 26 módon forradalmasítja az energiaipart, 276 új gyógyszert szült a rákgyógyításhoz és hajhullás ellen, 42 létfontosságú technológiai újítást fejlesztett az autókba, és már csak pár pillanat és itt a kvantumszámítógépes mesterségesértelem szingularitás, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen többé emberi kötöttségek között embernek lennünk, és magunknak kisütni a mirelit ráksatayt vacsira.

Na, hát ilyen szövegek miatt sem kérdeznek engem az Indexről.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Helló, viszlát! - (1/3)

Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvass posztot, házhoz megy a pofon! - (2/3)

Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

a No#1 hozzászóló véleménycetlije

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

alkalmazkodni lehet?! (3/3)

„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche

Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.

opciók gépzongorára

Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.

A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.

Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.

’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.

off, off, off

Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.

Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.

Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.

Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.

A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.

Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.

A poszt első része ITT, a második ITT található!

KÖZÉRDEKTELEN KÖZLEMÉNY!

https://www.youtube.com/watch?v=l52etHlrm7s

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rinya a rajzról

Rendszeresen hiperventillálok azon, hogy a rajz hétköznapokból történő kikopásával mennyire jól butulnak el az emberek. Ennek egyik oldala, hogy nem nagyon látni - a rajz terén - minőséget, a másik, hogy a digitális gányolás átveszi az összes területet az illusztráció és tervezés világában, illetve hogy az egész témakör manapság így néz ki:

1. szint - a kisgyerek összevissza koszol egy papírt

2. szint - ovi megkezdi a hülyítést, „rajzolj fát, kutyust”

3. szint - éld túl a heti 45 perc rajzot

sok évvel később

4. találd meg önmagad az alkotásban, szívjá’ terpentint, festékezd össze magad és hemperegj rá a vászonra, alkoss welnesshétvégéért és ájulj el saját sutaságodtól. Mert az a művészet.

Na, szerintem ez nem jó, mert a rajz nem CSAK egy művészeti ág, hanem készség is. Általa tervezni tudunk olyan dolgokat, melyek a valóságban létre tudnak jönni. Nem feltétlenül sci-fi vonalon, de akár úgyis. Mindig az asztalostól várt munka elképzelését szoktam hozni példának. Valaki akar egy szekrényt, jól kitalálja az egészet (itt kezdődik a problémaláncolat), majd megvakarja egy papírra, és viszi a (mű)bútorasztaloshoz.

Az - a pénzért - akármilyen hülyeséget összeragaszt, így lesz is szép bútor. Otthon persze kiderül, hogy sem nem szép, sem nem praktikus, és a színén és mintáján kívül semmiben sem különbözik egy salgópoctól. De szeretet veszi majd körül, mert drága volt, és mert ki lehet húzni a listáról a tárolás problémáját.

Hol itt a hiba?! Ott, hogy az elképzelések rendszerezésénél már elgyengül a megrendelő képzelete. Nem gondol végig rengeteg olyan szempontot, melyek szükségesek egy „jó” szekrényhez. Nem TERVEZI meg, nem KÉPZELI EL. Ehhez kellene a rajz. Kipróbálni látványokat, megoldásokat, felfedezni, hogy hol és hogyan fog kinézni egy adott szerkezeti megoldás, stb. Ennek a tervezésnek a hiányában jön elő például a 20.-21. század bútorkultusza, amikor készen adott, de szintén gagyi bútorok közül lehet válogatni boltokban. Igaz, hogy a házat nem fogja senki hozzáalakítani, de biztos, hogy jó lesz, mert a színe, a laminátum rajta „szép”. Meg majd 10 év múlva lemegy a pincébe, kivágjuk a retekbe, vagy ilyesmi.

Most képzeld el, hogy ez hogy volt régen! Egy mérnöknek feladata volt megtervezni valamit. Vázlat vagy tervrajz nélkül senki sem mert nekiindulni egy prototípus gyártásának sem, hiszen sok volt a hibalehetőség (pazarolni pedig drága volt). Ezért inkább kézzel csapatták le a dolgot. Először a mérnök maga, hiszen az ő fejében élt a leendő valami. A Pelikán, illetve a Rotring jórészt ilyen tervezőeszközök gyártásából élt vígan. Ne legyen benned képzavar, rajzolni mindenki tudott, mert ez ugyanolyan tudomány, mint mondjuk a számolás vagy az olvasás (ezért lenne jó nem 45 percben oktatni).

Mérnökök (is) rajzolták, szerkesztették meg a leendő dolgokat. Egy honlapon találtam fotókat arról, ahogyan a gyakorlatban ez kinézett:

nem kell a síp, hogy most meg van a gép!

Igen, napjainkban meg van a számítógép, amely segít helyettünk gondolkodni. Igaz, hogy csak azt tudja helyettünk kitalálni, amit a kósza ötletfoszlányaink alapján tippel, de ez is milyen jó már. Viszont eddig nem létező megoldásokat nem fedez fel, nem algoritmizál le egy új lehetőséget. Válogathat mindenki abból, ami benne van. A régi időkben (amik szinte tegnap voltak) a rajzolás útján meg kellett először érteni a témákat, mert csak úgy lehetett papírra vetni azokat. Fontos volt már fejben pontosan látni minden részletet, mert úgy a rajzokon kijöttek az esetlegesen nem ismert feszkók. Ez volt a haszna. Illetve az is, hogy egy szebb világot lehetett általa készíteni. A bútor például csapolással kapcsolódott, nem a suták illesztési varázslatával, a facsavarral. A tartósság a végiggondoltság eredményeként adódott a tervekbe. Ha valami nem volt világos a megrendelő gondolataiban, akkor a rajzok alapján lehetett egyeztetni azokat.

De nem gyászolok tovább, mert még a végén megint megkapom, hogy baj van a toronyban! Különben is, ebben a posztban főleg a képi mellékletek az érdekesek. Csak szerettem volna kicsit dohogni, hogy régen minden jobb volt! A tejfölben is több volt a zsír és a tej sem volt reggeli ital.

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

banzai

Említettem, hogy mindenről vezetek statisztikákat és, hogy ez IS a heppem. Viszont ennek van más előnye is, ami nagyon jól jön akkor, amikor például egy novemberi kiállítást szervezek.

Öveket becsatolni, állakat szigszalagozni, bepillantunk a fundamentális rajzolás motorházteteje alá!

The Tricks of the Magician

(Az olvasáshoz javaslom aláfestő zenének ezt!)

Említettem már itt, meg itt, hogy egy új kiállítási koncepción dolgozom. És hogy ennek jegyében elindult a helykeresés, sok vicces szituval (mintha Monthy Python világában lenne az összes galéria és ilyesmi), de nem is ez az érdekes.

Hanem az, hogy már nagyon régóta készülök rá, és ilyenkor folyamatosan teszem magamnak magasabbra és magasabbra a lécet, mígnem már elfelejtem azt is, hogy minek is tettem annyira magasra. De hát hiába, ez szokott lenni, amikor kezdek ráfordulni egy hosszabb munkaperiódusra és megindul a befundamentalizálódás. Szépen lezárok minden egyéb melót, kicsit megcsúsztatom az időbontást, hogy a ’késésben vagyok’ parám is bekapcsoljon, és hajrá.

Ugye a léc. Sikerült oda tornásznom, hogy már most tiszta feszkó vagyok, pedig mikor lesz itt a november… 117 nap múlva. Tudom, mert, ahogy az előkalkulálásokat, terveket rakom össze, kiszámoltam, hogy mire mennyi időm van, és a rendelkezésre álló kb 140 nap a novemberi kiállításig pont necces. Fontos fejlesztésekre elmegy kb 19 nap, melyek keretében elkészítem az új rajzállványom, valamint teljesen összerakom a keretezőműhelyt, gérvágó pulttal, illetve asztalos multipaddal (alsómaróval, szögbe állítható körfűrésszel, tolósínekkel, ciklon leválasztós elszívóval), valamint beüzemelem az új gépes infrastruktúrát, új íróasztallal, mert már nagyon ideje van. És közben kell időt szakítani még minden marketing és kommunikációs tevékenységre, videós anyagokra, mindenféle fotóra, az Insta csatorna elindítására. Meg persze nem ártana a képeket is előkészíteni.

Ami nem lesz akármilyen mutatvány, hiszen látványban valami nagyon érdekeset szeretnék készíteni, jobb, részletesebb, tónusgazdagabb világot, mely olyan témákat mutat be, amik önmagukban is meglepőek. A trükköket, melyekkel a valóságot próbáljuk értelmezni és, melyek teljesen megvezetik gondolatainkat és minket magunkat. A valóság illúziója lesz a fő csapás, de mindez bemutatva a realizmus keltette illúzióval… persze, azért még kell néhány ponton csiszolnom az erről folytatott beszélgetéseimet/írásaimat, mert azt vettem észre, hogy sokan elvesznek a sorok között. :) Van is listám erről:

- kerüld a 40 szónál hosszabb mondatokat!

- nem kell mindent elmondani, ami „erről jut eszedbe”!

- a görög, latin és egyéb antik eredetű szavakból maximum kettőt használj 10 percben vagy 2 oldalon

- bár nagyon szép, hogy a realizmus, realitás, reális, realizálás, reál, realizál, és a valódi, valóság, valóságos, való szavakat eltérő jelentésük szerint használod, de valószínűleg mások nem… :(

- ha valaki beugrik hozzád és megkérdi, hogy mi van veled, akkor nem biztos, hogy a tömegspektrométer működési elvére és a szürke tónusokból álló, fény visszaverődési témájú, összehasonlító disszertációra kíváncsi, 15.000 karakter terjedelemben… bár, kétségtelen, hogy izgalmasabb lenne, ha pont akkor ez IS érdekelné

és a kedvencem, melyre Fanni világított rá:

- „Tudod, azért nehéz követni, amiről beszélsz, mert az ember mindig várja, hogy majd lesz a mondatban egy pont. De aztán rájön, hogy nem… nem lesz.”

Realizmus. a valóság természete

A fentebb vázolt ipari méretű tennivalóval párhuzamosan - amikor az idei 2, röpke rándulásunkon vagyunk (Fannival) - összeállítom a Realizmus.-t is. Mely megírására például 14 napot szánok, miután hazajövünk (remélem már érthető, hogy mik ezek a léctologatásaim). Hiszen - heppem jóvoltából - ennél is kiszámoltam, hogy 400-440.000 karaktert kellene írnom, ha egy A5-ös, és minimum 1,4cm vastag könyvet szeretnék eredményül, így hamar kijött, hogy akkor, ha napi 14 oldalt pötyögök le átlagban, akkor ez a mennyiség simán össze is jön 9-10 nap alatt. És még marad is 4 nap! Ami igazán fontos tény, mert ezekben a megmaradó plusz napokban lehet minden mást csinálnom novemberig! Ezek a megmaradó napok lesznek a hétvégék, a pihik és bármi egyéb, mert máshogy nem lehet tartani az ütemtervet.

Úgyhogy előre is elnézést minden ismerősömtől, de egy darabig nem nagyon leszek elérhető, csak naponta 19:00 és 23:30 között.

Anno Károly egyszer azt a feladatot adta ki rajzolás közben az egybegyűlteknek, hogy „Ha már úgy gondoljátok, hogy eleget tudtok, akkor kezdjetek azon is agyalni, hogy mindezt hogy tudjátok visszacsatolni a társadalomnak! Mert enélkül eléggé nincs értelme a dolognak.”.

Már itt a blogon tettem róla említést, hogy - szerintem -, amiken tűnődtem, mások számára is hasznosak lehetnek. Én azzal foglalkozom, hogy hogyan szemléljük a dolgokat és abból mit látunk meg végül. Arról a játékról szólnak a művészetek, ahogy közvetlen és eredeti gondolkodásunk és megismerésünk, megértésünk működik. Az érzékelt információk feldolgozásáról és rendszerezéséről tudatunk számára, hogy az képes legyen valami mindenkit körülvevő rendszert építeni és abban tájékozódni, ahhoz alkalmazkodni. És nagyon meglepő tud lenni, hogy mennyire nem a valóságot látjuk az esetek többségében, hanem csak részleteket, kitöltve minden fiktív hülyeséggel, amit csak beilleszt oda az agy. Amikor a tudatunk akarja determinálni az őt körülvevő környezetet, hogy az legyen olyan, mint amilyennek ő a realitást képzeli.

Valami ahhoz hasonló állt össze bennem is, amire Anil Seth, a híres neurobiológus mutatott rá, illetve amiről Mark Fisher, társadalomtudós és filozófus is oly sokat magyarázott. Valóság nincs, csak egyéni, szubjektív realitások, melyek csonkák, pontatlanok és ez az ember működéséből adódik.

nagy a hangzavar, ott bent a toronyban

Mondhatjuk, hogy elborult az agyam, mert valahol tényleg erről IS van szó. 10 éve rajzolok, és sok olyan köztes megoldást kellett hoznom, amiknek eleve nem is voltam a híve. És, amikor a mensás kurzusok mentek, közben jöttem rá, hogy lassan szeretnék már olyan dolgokat is csinálni, melyeket nem szedálnak le a körülmények, hanem tényleg a saját ritmusomban tudok velük haladni. Hogy ez mennyire és mire elég, azzal nem foglalkozom, mert ha ez sem elég, akkor fölösleges bármi művészetesdiről beszélni és mondhatom, hogy mindent megtettem. De, ha ez bejön, akkor meg meg van találva a kellő… izé. És az nagyon jó, mert régóta keresgélem.

Most írhatnék ide mindenféle szónoklatokat a belemerülős életérzés-munkálkodásról, a FLOW-ról, de azzal, hogy valami kap egy új címkét, még nem lesz senki számára érthetőbb, csak a fogalom - melyre használjuk - kap egy kis pikantériát és érdeklődést másoktól. De, hogy ne magamnak írkáljak, azért kibontom a dolgot:

A fejlesztésekhez, a könyvhöz, az új képekhez és a tálalásaikhoz nagyon kell koncentrálni majd. Sőt, annyira tudni kell már az elején az egészet egyben látni - részletekbe menően -, hogy ez ad egy különleges hangulatot.

A minap hallottam valakitől, hogy „mennyire jó érzés, amikor elkészít valamit az ember”. Hát igen, és milyen jó érzés az, amikor kb 40-50 ilyent készít el, viccből, mert egy nem kötné le kellő szinten. Sohasem értettem, amikor az életük fő dobására készültek bizonyos emberek vagy ki tudták jelenteni, hogy ez vagy az a munkájuk, tettük volt életük csúcsa. Én nem így fogom fel a dolgokat, és a rajzolás miatt eleve nem is lehet egy pillanatba csúcsosítani az egész életet.

Szerintem folyamatok vannak, melyek úgy egyszerűsödnek, tisztulnak le, hogy közben - egy külső szemlélő számára - egyre összetettebbé és részletezettebbekké válnak. Én úgy gondolom, hogy a világ nem bonyolult, hanem csak dús, sűrű, ami nem átláthatatlan és végképp nem felfoghatatlan. És minél több dolgot értünk meg belőle (sajátítjuk el a dolgok ismeretét), annál kevésbé fogjuk zavarosnak látni és annál inkább látjuk majd rendezettnek.

Amikor valaki elképzeli, hogy milyen lehet összeállítani egy ilyen hosszabb távú prodzsektet, akkor az építő elemeinek sokaságától könnyen meg tud ijedni, és inkább több emberes munkára bontja szét, látva a határidőket. De a gyakorlat teljesen más. Előre adja magát. Mint a rajzolásnál. Nincs soha az a kérdés, hogy hol kell elkezdeni egy képet, mert mindig bal felül, különben elmosódik a grafit.

Ilyen jellegű munkákhoz kitalált részletek kellenek, hogy pontosan idomuljanak a mindennapi feladatokhoz. Óramű pontosságú időbeosztás, függetlenül a hét napjaitól. Konstans alaphangulat, hogy ne variálja meg a képeket és ne mozdítódjak ki a gondolataimból. Bizonyos féle ételek, melyek nem terhelnek le, nem lassítják a rajzolást, minden nap 2 óra edzés (végre újra), hogy lehessen fizikálisan bírni, és hasonlók.

nincs más hátra, mint előre

Dr. Motte

145 nap, 92 nap rajzolással töltve, ami kb 828, órákban számolva, 19 nap intenzív műhely és kellékfejlesztés, 5 nap keretezés és kiállítási munkálatok, 12 nap marketing 14 nap könyvírás és 3 nap ráhagyás, progresszív ős house összeszedve Dr. Motte-tól, idők összeállítva, jegyzetek egységesítve, indulhat a banzai! Izgi lesz! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

Egy kicsit offtopic, de gondoltam összeírom, hogy miből is áll a selfmarketing manapság a kulturális életben. Na, nem a GDPR faxnizás késztetett erre, hanem inkább az, hogy elkapott az a bizonyára másokban is gyakran előtörő érzés, hogy teljes erőből megy az egy helyben topogás.

De mindez olyan kifinomult trükkök hatására, melyek - szerintem - egyedül a marketing osztályokon tűnhetnek jó ötleteknek.

Az egyfős menedzsmentnek vannak előnyei és hátrányai. Az előnye, hogy lehet közvetlenebb, konkrétabb módon kommunikálni, lehet merészkedni és tesztelgetni, mert nagyot nem lehet bukni vele. A hátrányai viszont, hogy egy főnek az ideje véges, és a mai álomvilágban mindenki ahhoz van hozzászokva, hogy ömlik az info, a kép, videó, gif, stream, történet, blog, írás, insta, stb. a telefonra, mailfiókba, vagy minden létező mütyűrre. Persze, ezek töredékét nézi csak meg mindenki, mert egyszerűen sok. Viszont a tartalomelőállító oldaláról meg muszáj tolni az anyagokat, mert könnyen lemarad a versenyben bárki… illetve nem, mivel nincs verseny. Esetemben csak arról van szó, hogy minél szélesebb körbe lehessen eljuttatni a hírét egy kiállításnak, azaz, egy szolgáltatásnak, történésnek vagy bármi olyasminek, amit valaki valamilyen szempontból értékesnek/érdekesnek, tehát relevánsnak tart és reméli, hogy más is.

egyszer réges-régen, amikor még volt vége a Google találatoknak

A posztolgatások és állandó kalibrálás mellett feltűnt, hogy mintha valami nem teljesen működne a Google kereséseknél, illetve a Facebook is megvariálja a dolgokat. Ráadásul a technológiai cégek is rendre a saját rögeszméik szerint variálják a szabványokat, fittyen hányva a fogyasztói igényekre. Nem világmegváltó észrevétel volt, szimplán csak elgondolkodtam, amikor magától tűnnek el FB követők, amikor kiküldött meghívók sohasem mennek el, de a rendszer visszajelzi, hogy már reagált is rá a címzett és hasonlók.

Vagy amikor keresek, böngészek valamit Google-lel (nem ugye a Google-BEN) és korábbi találataimból látok egyre statikusabb válogatást, mivel azokat inkább előresorolja a kereső, pusztán azért, mert azokon már jártam egyszer.

Volt több vitám is informatikusokkal (akik a racionalizmus pápáinak érzik magukat, de a sót meg a cukrot már nem tudják ízről megkülönböztetni) arról, hogy jó e az algoritmusokra ennyire ráfeszülni. Olyan képletekre, melyek alatt „olyan megengedett lépésekből álló módszert, utasítás(sorozato)t, részletes útmutatást, receptet értünk, amely valamely felmerült probléma megoldására alkalmas”. Ahogy a Wikipédia írja. Mert anno úgy indult, hogy a számítógépek működéséhez kellettek az algoritmusok, kiszámolni bonyolult műveleteket, eredményeket találni bonyolult folyamatokra. Aztán most ott tartunk, hogy a számítógépek algoritmusok segítségével az emberi viselkedést, akaratot, ilyesmiket szeretnék „könnyebbé tenni”.

De mi ez a könnyebbség? Merthogy minden startup könnyebbé szeretné tenni a VILÁG életét, holott az szerintem pontosabban leírja a gondolataikat, hogy inkább a siker eléréséért éppen nem könnyíteni szeretnének másokon, hanem másokon szeretnének, könnyíteni. Úgy értve. Anno, amikor még nagyon gyerekcipőben járt a net, akkor a böngészés egy kapu volt a világra, de nem szűkítette azt össze (hogy a mai véleménybuborékokat ne is említsem). Szörfölni lehetett a neten, hogy idebiggyesszek egy akkori kedvelt kifejezést. De úgy veszem észre, hogy a felgyorsult életmód és a hírfüggési paranoia kapcsán is, ma inkább tartalom előállítás megy, tényleges tartalom nélkül. Valahogy fontosabbá vált beszélni akármiről, minthogy egyáltalán legyen valami, amiről beszélni lehet.

Mi a különbség ma egy ember nagyon saját - és ebből adódóan - csonka világába zárkózottsága között, és a között, hogy ezt tudtán kívül sok-sok algoritmus szabja rá. Aki begyepesedik a saját univerzumába, az abban teljesen el is van. Régen érték volt nyitottnak lenni és kíváncsiskodni, tudást szerezni és ezek az értékek tartották féken a begubózást. Most meg látszólag teljes a nyitottság, mégis magától, a kommunikációs csatornák alapműködésétől gubózik be mindenki.

minek írom ezt a sok hülyeséget?

Ugye, kiállítás szervezésben vagyok épp, és megint szembesülnöm kell azzal, hogy nagyon nehéz hírét vinni a dolgoknak, mert ha értesülnek is róla bárkik, az alapvető passzivitás uralkodik mindenkin. Legtöbben nem akarják telekoszolni a hírfolyamaikat vagy, hogy valamelyik ismerősük megmorogja őket a kéretlen tartalom kapcsán. De azért a ’melyik kutyusra hasonlítasz?’ játék eredményét legtöbben kiteszik és a ’szív vagy like, te kinek szurkolsz?’ jellegű tartalomgeneráló posztokra is mindig van idő, energia. Ilyen struktúrában, mint a szocmédia (nem a kádári, hanem a Zucki) és a mindent leuraló fizess, ha élni akarsz modelleknek köszönhetően gyakorlatilag komoly költség nonprofit dolgokat hirdetni. Egyfelől nincs olyan, hogy nonprofit, hisz valahol munka végződik, így valamit biztosan termel, profitál, másfelől meg van nonprofit, amikor pl valaki maga finanszírozza a saját kiállítását a keretektől, meghívóktól, munkától kezdve minden téren.

Nem sírni akarok, csak fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy a kb 10 év alatt teljesen megvariálódott médiafogyasztás és merketing kommunikációnak hála, ma a nem óriás vagy középcégeknek csak nagyon nehéz egyáltalán eljutniuk és hírt adniuk magukról. Nonprofitoknak, kulturálisaknak meg szinte lehetetlen. 2008-ban egy kiállítás beharangozója abból állt, hogy készültek meghívók, talán pár plakát, volt még az anyahonlapja a helynek és egy másik az illetőnek és ennyi. Az emberek szóltak egymásnak.

Ellenben ma minimum kell lenni 3 héten át csak a facebookon legalább 3 napi posztoknak (9db), eseménynek saját tartalommal (7db), egyéb kiegészítőkkel (5db). Persze, blognak is kell mennie (6 bejegyzés), hiszen az más közeget fed le. Anno hülyének tartottak, hogy minek írok hosszas blogbejegyzéseket, meg számolom a grafithegyeket. Hát pl azért, mert amikor újat kell mondani, akkor el tudom mondani, hogy tudták, hogy egy m2 rajzon úgy 52-54 0.3-as grafithegynyi rajz van? Vagy pl el tudom mondani - de tényleg, mert kiszámoltam, és át is ellenőriztettem egy antikváriussal -, hogy:

1db 0.3-as grafithegyben annyi szénatom van, mint amennyi CO2-t átlagosan kifújunk 1,69 másodperc alatt! -és ez tényleg így van

Máris jobb nem? Ja, megigen, hogy minek küldök ki papír meghívókat, miközben az egy csomó pénz, a posta is rizikófaktor, meg ilyenek, holott elég lenne csak mailben vagy - ha már van -, akkor hírlevélben. Na persze, amikor elég lenne erre annyit mondani, hogy egyszerűen egy meghívó szebb, igényes bélyeggel, stb. De azt még hozzá lehet tenni, hogy egy GDPR beúszása, és huss hírlevelesek 70%-a. Mert majd jól megnézik facebookon a híreket, nem iratkozik fel senki még egyszer. Fárasztó, hiszen az egész napos alibimobilozás után még 3 kattintás kellett volna...

Így marad az, hogy 32 platformon 75 különböző anyagot kell előállítani, hogy annak is tessen és értesüljön az újdonságokról, aki mindegyiket nézi, és az is, aki csak egyiket. Pedig ehelyett lehetne rajzolni is.

mit lehet ilyenkor csinálni?

A kávézáson kívül mondjuk megkérni mindenkit, hogy ha teheti - és tartja elég jónak a tartalmakat -, akkor mindig likeolja, ossza meg a a posztokat, olvassa a hírleveleket (miután feliratkozott rájuk), ügyeljen arra, hogy a neki tetsző vagy számára fontos dolgok mindig a látóterében legyenek. Nem kell izgulni, nem fogja elárasztani ismerősei falát a tartalom, mivel az ő megosztásai is szűrődnek.

De ez a konkrétabb és közvetlenebb tartalomfogyasztás sokaknak rengeteget segít közvetlenül is és áttételesen is. Minőségi szelekció alakulhat ki, illetve azok, akik minőséget próbálnak létrehozni, gazdag visszajelzéseket és eredményeket kapnak, így fejlődni tudnak.

Röviden: megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

És még mit lehet csinálni a hírlevélre regisztrálás, facebook likeolás és blogolvasáson túl?

Lehet ideírni egy humorosabb sztorit, amit ilyen morgó-borgó bejegyzéshez tartogattam. Karácsonyra megvásárolták ezt a képem:

Ez ugye egy hármas kép 3. része, de nem is ez a lényeg, hanemhogy a 2 ünnep között felugrott a cset és a tulajdonos elmesélte a naaaagy premierjét a rajznak:

- Helló Pali!

- Szasz!

- Egy vidám sztorival szórakoztatnálak! Tegnap nálunk jártak rokonaink, és az egyikük ránézve a képedre azt kérdezte, hogy ”Ezt te festetted?”

- :) És mit mondtál rá?

- Hát mondtam, hogy nem, hanem egy MŰVÉSZ.

- És?

- Hát erre elkezdett húúúúzni, hogy „de hát ilyet te is tudsz! Jól megfolyt a festék, nem volt valami ügyes az a festő…”

- :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hol van a remény?

Teszi fel a kérdést a pompásanvirágzóKELETRŐL a fertőhanyatló Nyugatra látogató. Hiszen senki sem erőszakolt meg kint, nem gyújtottak fel, nem áldozták fel a májam törzsi, pogány szertartás keretében a feketeemberek, sőt, még az Atocha Pályaudvar terrortámadási emlékművénél sem tüntetett senki, hogy lőjék agyon a határon az összes jövevényt. Bár gyermekrabló-szerű nagyik mindenfelé voltak, akik láthatóan biztosan lenyúlták valaki gyermekét, hiszen a saját és a kicsik bőrének színe másmilyen volt. De a rendőrök semmit sem tettek, hiába voltak kéziágyúkkal felszerelkezve. VALAMI nem működik ott, gondolhatná az elmúlt 8-10 évben Magyarországon élő, Madridba látogató… avagy nem is! VALAMI nálunk nem működik!

sírva vigad a magyar

1 nap után feltűnik, hogy bármilyen poénkodás, humor, amit reflex-szerűen mondogatunk egymásnak - magyarok -, azok amúgy teljes mértékben vagy megalázó dolgok vagy nagyon súlyos problémákra épülő igenis gáz közhelyek. Bödőcs idézetek, irónia, szarkazmus, és ilyesmik… vagy azon viccelődünk, hogy mennyire kontrasztos, hogy máshol bezzeg minden működik, vagy azon, hogy milyen mosolyogtatni való az alkoholizmus, a szegénység, a butaság.

Hiába, a magyar sírva vigad. A turulhagyományos túlélési ösztönünk, hogy a jég hátán is megélünk (csak éppen 5 centi hó kihívásokat szokott okozni), a nagy mi pottyantottuk a spanyolviaszt egónk vak abban a világban, ahol mindenki már csak csetel és mailezik (ha képzavar támadna kedves olvasómban, akkor hadd homályosítsam fel a lenézés szikrája nélkül: a spanyolviasz a pecsétviasz régi elnevezése. a cinóber festette pirosra, az jórészt a spanyoloktól jött, míg a sellak adta az állagát).

A magyar nem veszi komolyan a problémákat, röhög rajta, mintha nem is volnának, és inkább úgy tesz, mintha azok jelentéktelenek lennének. Nem foglalkozik velük, nem viszonyul hozzájuk. Nem előremutatóan gondolkodik, hanem a jelenben él, melyet múltbéli - önámító, sohasemvolt, nomeg kit érdekel - legendáiból eredeztet. Nálunk van a világbajnok kolbász, a kitűnő fehérliszt. Ja, hogy mindenhol máshol nyugatra ezek eladhatatlanok, mert nem kiszámítható a minőségük, illetve sokszor minőségnek is erős nevezni termékeink legjavát? Az nem érdekes.

Persze, általánosítok, és sarkítok, de tényleg fura érzés egy elmegyógyintézetből átkerülni egy olyan közegbe, ahol mindenki mindenkivel csacsog, ahol olyan tisztaság van a sok „színes” ellenére, hogy a 11-12 éves srácok szieszta idején, a közpark füvén pihennek és olvasnak, a fiatalok ugyanitt pedig napoznak, hogy a 65+-os mamikák röhögcsélnek és dumcsiznak séta közben az arborétum méretű Buen Retiro-ban, ahol senkinek sem jut eszébe Néprajzi Múzeumot betonozni a 150 éves fák helyébe. Boldogan ellötyög egy skót dudát kínzó papa, a teljes burkában sétáló anyuka mellett, akinek férje viszi hordozóban a babájukat. Gazdasági bevándorlók a földön ülve és zenehallgatás közben szorgosan tanulnak spanyolul, vagy a csöves-szabású és kullancs ragaszkodású kéregető romák - akiket amúgy a ZARA őshazájában eléggé nem kedvelnek -, na, még őnekik is kihozták a maradék kaját a tapas bárból, ha kértek, mert az emberség nem halt ki teljesen.

Hamar kínos lesz, hogy az itthoni antigenderhiszti, a migránsozásmarketing mennyire gáz dolog. Nem tudja senki, hogy mi megy itt, mert - bár nehéz feldolgoznia a magyaroknak - a világon senkit sem érdekelnek. De azért mégis rosszul éreztem magam (és Fanni is), hogy egy olyan helyről jövünk, ahol ezek a műbalhék témák lehetnek, akármennyire is mi, magunk amúgy egyáltalán nem értünk egyet a propagandával.

bolhapiaci részlet az El Rastro negyedben - szanált csillárok alkatrészei, hogy a hiányosakat épre lehessen pótolni

#503 hibakód, a szerver átmenetileg nem érhető el

Amikor a baszk sráccal beszélgettem a hazai helyzetről, akkor volt egy pont, aminél éreztem, hogy már mindegy mit fogok mondani, mert úgysem hiszi majd el. A szociális helyzetről volt szó, pontosabban arról, hogy vannak dolgok, amikben minden párt egyet ért náluk (ők még az elavult többpárt rendszerben élnek), és ezek a szociális témák (egészségügy, oktatás, szociális háló), illetve a környezetvédelem. Ezért nem retteg senki, hogy elveszíti a munkáját, mert azonnal egy nagyon kooperatív, fejlett rendszer segíti fel a földről és tartja a társadalmi helyén.

A gyakorlatban ezek olyan dolgok, hogy a múzeumokat és könyvtárakat minden munkanélküli ingyen látogathatja például. Vagy, hogy munkanélküli segélyt minimum 4 hónaptól maximum 2 évig kaphat a rászoruló, és akkor is kapja 3 hónapig, ha egy másik országban próbál munkát találni magának. Ha valaki börtönből szabadul vagy 52 évnél idősebb vagy MIGRÁNS, akkor egy plusz pótlék juttatást is kap (féltől másfél évig), de ha valaki 45 évnél idősebb tartós munkanélküli, vagy hosszabb ideig külföldön dolgozott MIGRÁNS, vagy szexuális erőszak áldozata, akkor neki még jár egy integrációs pótlék is (maximum 11 hónapig), hogy vissza, illetve be tudjon illeszkedni a társadalomba. Ez kb 660-830 euro ellátás havonta. Na, ezt fejeltem meg azzal, hogy megemlítettem, nálunk a munkanélküliek egyszerűen slaves of the government-ek (kormányzati rabszolgák) vagy havi 100 eurót kapnak.

#503

A környezetvédelem egy különösen fájó pont volt számunkra. A szelektív gyűjtés tényleg szelektív. Nem randomszerű, ha van kedvem akkor csinálom, amúgy kit érdekel módon megy, hanem az utcai szemetet is válogatják, naponta mossák a kukákat (elsőre azt hittük, hogy a kukákat is kidobják minden nap és valahonnan mindig hozzák az új aznapi kukát), röpül a bünti, ha valaki rosszul szelektál. A köztisztaságiak elegáns egyenmunkaruhában dolgoznak, megcsinált hajjal, ékszerekkel, jó kedélyűen és parfümfelhőben. Alig van szemét (kivéve a bárok és étkező helyeket, ott nem tökölnek kukákkal, egyszerűen ebédidő után jön egy kocsi, ami feltisztítja a környéket). A lehetőségekhez képes minden virágzik, rengeteg a növény és a fa.

pihenni mentünk, de inkább feltöltődtünk

Mint írtam, felszállni Ferihegyről 3 nappal a választás* után eléggé furcsa érzés volt.

*: azért milyen már, hogy a választásokon egy olyan „program” nyert, mely azt hirdette, hogy ha 8-án rám szavaztok, már másnaptól nem lesz baj. 9-re már teljesítették is a 4 éves kormányprogramot. 10-én pedig elkezdett mindenki gondolkodni, hogy aha, és most akkor mi is lesz? Semmi sem fog változni?

Számos ismerősünket és kortársunkat foglalkoztatja a MIGRÁLÁS. A rosszul bemért magyar probléma ugyanis nem a be, hanem a kivándorlás. Sokan sokféleképpen vélekednek a dolgokról, és ez így teljesen jó, viszont tényleg nagyon elgondolkoztatja az embert, hogy nyugaton legyen inkább kuli, mintsem itthon őrült.

Sokan „nyugatoznak”, úgy beszélnek a Nyugatról, hogy az más, mert itt, nálunk viszont ez van. Holott pont az az érdekes, hogy a nyitott Nyugaton nem kizárólag nyugatiak vannak, hanem multikulturális a nép, rengetegen integrálódnak és nagyon változatos kavalkád építi a Nyugatot. Nincs hegemón kultúra, illetve van, csak azt össztársadalomnak hívják és minőségi, igényes elvek szerint épül. Nincsenek kifejezett nyugatiak, illetve bárki az lehet, aki az szeretne lenni.

Ez inkább csak nálunk koncepció, hogy ha ide jólbejön bárki idegen, akkor vége lesz mindennek. És a rendőrség? És a törvények? És a közigazgatás? Azt véletlenül nem erre tartjuk? Hogy az itt élők szabályait tartassa be? Vagy már ebben sem bíznánk, mert itt mindig csak EZ van?

Mások azt mondják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés. Ami azért szintén hamis feltételezés, mert senki sem a kolbászkerítés miatt szeretne kimenni, hanem egy normális élet miatt. Vannak vágyai, vannak céljai, értékei, teljesíteni akar, illetve a munkájával, életével elérni valamit. Ha mást nem, boldog lenni. És utóbbit különösen nehéz egy folyamatosan háborúzó, patyomkinvilágban megélni, ahol a munka, a teljesítmény egyre kevesebbet ér, ahol szerezni kell mindent (lomokból, gagyiból, uniós pályázatból, hűségből). Ott sincs kolbászból a kerítés, ez tény, viszont itt soha nem is lesz - jelen állapotok szerint -, míg kint kemény munkával sokkal inkább elérhető a társadalom többségének. Hiszen, ha egy 12 egy tucat MIGRÁNS meg tud élni, akkor egy képzett, európai kultúrából jövő magyar miért ne tudna?

just keep loving

ezt akár le is moshatták volna, de nem teszik, mert mindenki egyetért az üzenettel

Olyan volt az egész, mintha 2018-ban utaztunk volna ki, és 1988-ban jöttünk volna vissza. Sokmindent át akartunk gondolni, mert érződik, hogy nem mennek jól a dolgok, és már nagyon kimerítő a mindennapos hétről-hétre küzdelem, a tervezhetetlenség, a folyamatos visszaszorulás (aki nem érzi így, annak örülök, de más viszont így érzi, és az lenne a jó, ha senkinek sem kellene így éreznie).

Olyan ez az egész minden itthon, mintha évszázadok óta tartana, mintha minden fixen és örökre elrendeltetve adva lenne, változtathatatlanul. Mintha a cár döntésének hatására mindenki élete is el lenne döntve és kész. De vajon tényleg van hatása a cárnak? A mindennapi életre, a célokra tekintettel vagy úgy egészében? Az állam csak konjunktúrát szabályoz, azt menedzseli és ezért is képtelenség megmondani fölülről bármitis. Hiszen amíg van kereslet, addig van kínálat is. Az emberek vágyait, személyiségét betiltani, megmondani nem lehet.

Ugyanakkor vannak dolgok, melyek elérése manapság igen komplikált lehet egy átlagember számára. Lakhatás, stabil munka, nyugdíj, gyermeknevelés, egy bizonyos szint feletti életminőség, egészségügy. Csupa állami feladat, melyeket most megvédtünk a migránsoktól, de akkor lehet, illetve akkor tessék most továbbgondolni az egészet!

Néha eltűnődök, hogy mi lenne, ha minden polgár, aki ezeken a kérdéseken aggódik, megírná havonta egyszer a félelmeit a közigazgatásnak… ismerős?

amúgy

Igencsak sírhatnékja van az embernek, amikor kimegy a repülőtérre az egész hetes kulturális és mentális fellendülés után és a budapesti közvetlen járat várójában, a földön ülő honfitársakat látja meg, akik előkapnak egy 60dkgos pár chorizot, illetve valamilyen hasonló méretű érlelt szalámit, és 2-2 zsömle kíséretében, ökölre fogva elkezdik harapva zabálni azokat. Már vártam, hogy előkerüljön a karikás ostor vagy a falba töröljék a kezüket. De lehetett fokozni, hiszen az érkező járattal jött egy Herr Walter, aki az első megrökönyödés után felismerte a két fiatalt, és odaszólt nekik, hogy ’ááá vurstli, gut kolbász?!’, majd még németül pár sort mondott nekik. Valószínű a német a főnök volt, aki üdvözölte állatkáinkat.

Hazaúton koraeste jöttünk, és végig nézegettük az éjszakai fényekben virító nagyvárosokat. Toulouse, Lyon, Genf, Lousanne, Graz, majd jött a vakfolt, a magyar-osztrák határ után, ahonnan az irgalmatlan méretű lámpamezők hirtelen halovány kis pislákolásokká redukálódtak. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy bizonyára azért, mert teljes kapacitáson működhettek az elios-lámpák, ezért inkább nem mondom ezt. Az eliosos városok nem is látszódtak! :)

Amikor egy 3 órás repülőút alatt szétunja magát bárki, akkor eljön az a pillanat, amikor már a leglényegtelenebb számolós játékok is tök nagy felüdülést jelentenek. Mennyi jöhet össze a repülőn árusított mindenféléből? Van 45 sor, átlag 5,5 fővel, azaz, ha csak 1 eurót számolunk fejenként, és tippeljük, hogy hány járata lehet naponta a légitársaságnak, és hasonlók. Vagy, hogy hány gomb lehet a mennyezeten? Utasonként 1 lámpa, és 2/3 hívógomb. Akkor 45 sor, ja, de ott meg ott csak két ülés van… Vagy, hogyha 790 km/h-val megyünk - hiszen Magyarország felől szembeszél fúj, bár szerintem az inkább csak ellenszél volt -, akkor lehetséges az, létezhet az, LÉ-TEZ-HET-AZ?!?!?!????, hogy a határtól 16 perc alatt Budapesten is lehetünk? Komolyan ekkora kis nudlik vagyunk, hogy egy 3 órás úton az országon belül 16 perc az összes röpdösni való? Tényleg keresztben fél óra az egész ország, utasszállítóval, szembeszélben, amikor már majdnem 3 órája jövünk? És most komolyan, azért kell 30 perc alatt elérnünk a határtól Budapestet, hogy A REPÜLŐ LE TUDJON LASSÍTANI A LESZÁLLÁSHOZ?

túlélési tippjeim laikusok számára

Mégis mit lehet tenni akkor? Kell egyáltalán tenni valamit vagy mitmivan? Mindenki agyal, mert itt annyira minden rendbe lett 8-a óta, hogy az csak hétszentség. Ezért gondoltam összeállítok egy kis listát a rekreációs gondolkodás után, hogy szerintem mit lehet tenni. No nem politikai okokból, hanem hogy hogyan lehetne visszatalálni bárkinek az értékelvű élethez és kipaterolnia a penetráns politikát.

# Írj listát! 10 olyan dologról, ami a legfontosabb probléma, cél, feladat számodra, illetve 10 olyanról, amik a „jó lenne, ha” témakörbe tartoznak. Ha ezzel megvagy, akkor haladj sorban a megoldásuk, elérésük felé. Egy jótanács ehhez: a kellemetlen tennivalókat végezd el gyorsan, a kellemeseket nyújtsd el hosszan.

# Beszélgess! Arról, ami neked fontos, és ne mások véleményéről. Csiszold saját gondolataid és álláspontod, hogy jobban megértsd a világot, amiben élsz, vagy segíthess másoknak, hogy ők megértsék a sajátjukat.

# Érzékelj! A legfontosabb. Érzékeld az időt, a valóságot, ami körülvesz, és amiben élsz! Unatkozz, hogy célt találj magadnak és töltsd értelmesen a napjaid! Szerencse, hogy az, amit te annak fogsz tartani, az lesz számodra értelmes dolog.

# Sportolj, főzz, menj ki a természetbe! Ezekkel ugyanis hosszabb lesz egy nap, teljesebb, gazdagabb, érzésekkel dúsabb. Érezni a test működését, megszagolni, ízlelni valamit nagyon jó, és igényességre tanít. A természetben pedig magad lehetsz. Nincs leuralt, átszarkavart gányé (értsd: problémák), ami túlnyomó részt körbevesz. Menj le egy patakhoz, nézegesd a parkban a hangyákat, menj ki valahova, hogy visszasétálj onnan.

# Minőséget fogyassz! Legyen az étel, ital, információ, kultúra. Mert az igénytelenség a legkárosabb dolog, ami létezik. És ezen a téren ne is köss kompromisszumokat!

# Ne olvass híreket, csak max papír alapú újságon! A hírcunamik jelentős része fölösleges. Minden percben történik valami, és ezekről a legkevésbé sem kell tudni. Főleg, mert semmit sem lehet kezdeni ezekkel a hírekkel. A hírek jelentős része már amúgyis inkább csak vélemény, melyeket nem lehet forrásellenőrizni se pro, se kontra egy olyan országban, ahol felszámolódott a média. Ráadásul, amíg a történésekről olvasunk, addig nem mi alakítjuk őket.

# Ne olvass kommenteket, ne érdekeljen boldog-boldogtalan véleménye! Ez részben a FB-ra is igaz, de minden egyéb kommentelésre is. Csak annak a véleményével foglalkozz, akiére adsz is. De azt is fogadd kritikus szemmel!

# Töröld vagy igencsak minimalizáld a Facebook használatát! Tölts fel tartalmat, ha szeretnél, mert a kapcsolatot így lehet tartani, de találd meg az értelmes egyensúlyt a FB (közösségi média) használatában. Buborékba zár, félre tud siklani a véleményed és egy olyan hamis képet alakít ki a világról, ami sokkal inkább a belső paráidra és elképzeléseidre épül, mintsem a valóságra.

Végezetül pedig a fő mottómat tudom ajánlani mindenkinek:

A művészet a tudomány vallása. A kultúra pedig a kettő egysége.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

a trendkívüli beszámoló második része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Madrid is elesett

Mint korábban említettem, nem vagyok az a szokványos turista. Átsuhanok kiállításokon, hogy a kellően minőségi 2-3 képet nézzem csak meg, kortárs galériák bejáratánál szitkozódom meg ilyesmik. Vagy, ahogy madridi vendéglátónk egyszer fogalmazott „mert te egy kib*szott troll vagy!”.

Madridra sem feszültünk máshogy, Fanni jó előre felkészült a rapid nézelődésekre és már teljesen immunis a kulturális morgásaimra.

Tehát leszállt a gépünk, és belevetettük magunkat a másfajta klímába, ráadásul frissen a berlini élményektől ittasan. Az első, ami mindenkinek eszébe jut Madridról, az a chorizo, a spanyol kolbász, a jamón, a spanyol sonka és a Prado, a helyi Szépművészeti. Kedves honfitársaim, a Real Madrid, flamenco és a bikaviadal ott olyan, mint nálunk a Barátok közt, a felsőalsókisdöngiceicsűrfaragóbedöngölő néptánc és a jurta. Nem ezek a nagy dolgaik!

az a kutya egy Laár András!

chorizo és jamón

Egyik kedvenc ételünk, amit kb félünnepeken főzni szoktunk - főleg, ha tengeri mindenféle is kapható -, az a paella. A spanyol, sáfrányos rizsa, öntvény edényben főzve-sütve. Nem bonyolult, de könnyű elrontani. És, hát naná, hogy az őshazájában is ezzel nyitunk. Viszont egyből belefutottunk két feszkóba: az egyik, hogy a decimális rendszer nem működik kint. Ha fél kilót kérsz valamiből, akkor azt EGY és fél kilónak fogják érteni, ha negyven dekát kérsz tintahalból, akkor azt 40 darabnak fogják fordítani. Így jártunk most is, 40 deka helyett 1,5 kiló tintahalat (30db) sikerült vásárolni. OK, nem baj, láttunk már karon budai kutyavásárt, nem akartam a lelkébe gázolni a halas fószernak, maradt a 1,5 kiló.

A másik gond viszont nekem volt a stresszesebb, ugyanis házigazdánk meginvitálta egyik lakótársát is, aki történetesen baszk (nekünk egyszerűen csak spanyol). Szóval, éles próba lesz, a főztöm a la mamma de San Fernando-éval fog versenyezni. Vacsora közben beszélgettünk is Enríkével (nevezzük csak így), aki az egyik percben megemlítette, hogy néha szokott mesélni vendéglátónk neki a magyar dolgokról, és onnan is hallotta már, de a minap pedig olvasott róla egy kis cikkben, hogy van valaki, akit a kormányzat épp sároz, és hogy „valami történés van vele kapcsolatban”. Majd kérdőn ránézett vendéglátónkra, hogy segítse ki, hogy ki is lehet az, mert nem jut eszébe a neve.

- „Soros.”

- Ááááá, yes, Soros!

Soha nem hallott róla, se az alapítványokról, meg a világhálózatról, ami a Marsról fog betelepíteni jupiterieket, meg hasonlók. Csak annyit, hogy az újságban megemlítették, hogy mi van Magyarországon.

Kicsit megfagytam, amikor hallottam ezt. No, nem azért, mert, hogy még ott is erről van a szó, hanem azért, mert ami nálunk létküzdelem sokak szemében, maga a katolikus, erkölcsös, honvédő háború, az a határnál olyan szinten megáll, hogy az csak na. Senki sem tudja Spanyolországban, hogy ki az a Soros György, ellenben olyan kevert etnikum él a legnagyobb harmóniában egymás mellett, hogy azt öröm nézni.

Node, a kolbász és a sonka!

Kulturális különbségek még olyan apróságokban is kijönnek, hogy Madridban nem nagyon van túró, tejföl és zsír. Már többször találkoztam ezzel a jelenséggel és a jelenség magyarázata, sőt, ránk nézve kicsit gáz mivolta még a sok éve kint élőknek sem esik le. Ugyanis azért nincs elsődleges feldolgozottságú tej és húsipari termék, mert sokkal minőségibb élelmiszereket készítenek. A disznyókat nem a zsírjukért tartják, hanem a húsukért, amit mértékkel és élvezeti fogyasztásra szánnak, nem pedig tepertőnek meg vizesbékönnek. A tejföl és túró teje pedig sajtok alapanyagává alakul, nem csak szétköpülődik. Nagy különbség ez, ha az ízek kifinomultságát és a mezőgazdaság előre tervezhetőségét, ütemezését, színvonalát nézzük. Persze, lisztből is 6-7 féle van, sikértartalom és felhasználás szerint, és rizsből is legalább 6 félét találni minden kis nudli boltban is. Bár kétségtelenül van bája a téglaporozásnak és a szétpaprikázásnak, de azért nagyon más megízlelni egy olyan kolbászt, amiben véletlenül sincs porcőrlemény, illetve érlelt húsból van, nem pedig zsírmozaikos és fűszer ízű.

a Prado és a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando

Ha Madrid, akkor természetesen a művészeti központok sem maradhatnak ki, hiszen rengeteg művészeti kiállítás, program van mindenfelé. A legjobbak természetesen a Prado 20. század fordulójának képei, illetve a történelmi képek, ami kb 6 teremben van a 80-ból. Sokan mennek ájuldozni a Goyákhoz, illetve a Rubens, Tiziano és hasonlókhoz, pedig nagyságrendekkel szebb munkák is vannak, kisebb marketing tolással.

Raymundo de Madrazzo vagy Sorolla sokkal különlegesebb, a ’nemzeti festőik’ mellett. Hosszú percekig lehet előttük mosolyogni, míg a többi felhalmozott festmény napjainkban már túl öreg és távoli a látásmódunktól… szerintem. Barokk, ráadásul spanyol barokk habosbabos krémesek, pontatlanul festve.

Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben

Goya… az indokolatlanul felkapott név. Nem értem miért tolják még mindig, de mindegy is. Viszont talán neve miatt megéri beugrani a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando-ba. Első csalódásomra kiderült, hogy a remélt ’real’ jelző nem a REALIZMUS rövidítése, hanem a ’királyi’ spanyol megfelelője, pedig teljesen be voltam pörögve, hogy Madridban minden realista! :) Realista Madrid focicsapat, Realista Akadémia, Realista család Palotája és hasonlók… Nem az. Csak királyi. De azért az akadémia különleges kiállítással rendelkezik. Nekem a Mintarajzi Tanoda (Képző elődje) jutott eszembe róla, de éppenséggel a régi hagyományokra és értékes szakmai munkára épülő akadémia 350 éves, míg a Mintarajzi és már Képző max 140.

Itt tanult Goya is (valószínűleg igen keveset), és csak pár apróságot emelnék ki a kiállításból, ami nekem nagyon megtetszett.

Sokszor beszéltem a művészettörténeti és realizmus előadások alkalmával arról, hogy vannak műalkotások, melyek korszakokat képesek indítani, melyek annyival kvalitásosabbak koruk többi termékénél, hogy képesek megváltoztatni az ízlést. És ez a jelenség méltatlanul kevés említést kap az oktatásban, holott az egyik legfontosabb jelensége a művészeti fejlődésnek. Vagy, még azt nehéz megérteni, hogy miért nyúltak vissza rendszeresen a művészek és a megrendelők évszázadokkal korábbi műalkotásokhoz és miért inkább azokat adaptálták újra (lásd a klasszicizmus művészetét, a napóleoni vagy cári empírt, esetleg a reneszánsz újjászületést). És az Akadémián ezeket érthetően és érezhetően mutatják be. Mivel kronologikusan van felépítve a tárlaton az akadémia története, így meglehetősen szemléletesen követhető, hogy a barokk pénzbőségében kb minden csicsára volt della, és ahogy fejlődött az Akadémia, úgy bővítették a kincseiket, melyeket összeszedtek a tanuláshoz. Szobormásolatok, festménymásolatok kezdtek felhalmozódni a nagy mesterművekről, melyek alap kiindulópontok lettek az újabb és újabb művészek számára.

a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok

Hogy a Firenzei Paradicsom kapu Ghibertitől miért indítja a reneszánsz korszakot? Hát mert annyira nagyot szólt, hogy például a spanyolok is gipszlenyomatokat készíttettek róla, amiket visszaöntöttek pozitívba, és elérhetővé tették a tanulóknak. Így a nebulók aztán törhették a fejüket, hogy technikailag, komponálás szempontjából hogyan lehetett azt elkészíteni, és a saját újításaik máris Ghiberti meghaladását tűzték ki célul. Sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet úgy rajzolni, mintha fotóznánk, holott lehet úgy is, hogy az eredmény jobb legyen egy jó fotónál. Ahhoz viszont, hogy ez már korán irányt tudjon mutatni a leendő művészeknek, hogy már pályájuk tanuló fázisában értsék, hogy milyen szakmai szint van még, ami elérhető, ahhoz az kell, hogy lássanak ilyen példákat. Ez nagyon fontos.

Én is úgy tanultam anno, hogy láttam 1-1 ütős példát és meg akartam haladni azokat. Hisz, ha xy képét meg lehetett csinálni, akkor egy fokkal jobbat is lehet. És mindig van egy újabb egy fok, ami meghaladható. Amikor a Paradicsom kapujának repróját átvitték (folyamatosan, megannyi római-hellén szobor másolatával együtt), akkor etalonokat állítottak a saját tanulóiknak.

És így terjedhetett az eszme, a látásmód, a stílus és a minőség.

mégis akkor mi okozta a barokk bukását és a klasszicizmus születését

Klasszicizmus, azaz a klasszikus értékek etalonként kezelő, azok által meghatározott esztétikai és stilisztikai szempontokat alkalmazó korszak. Az egyik kedvencem ez a stílusváltási periódus, ahogy a barokk megakadt és a klasszicizmus megjelent, mivel olyan nagy a távolság a két korszak között, mint a chorizo és a gyulai között, és, mivel nem fejlődésről van szó, hanem váltásról.

Társadalmi oldalról a Francia Forradalom és a demokratizálódás, illetve a racionalizálódás volt a kulcsa a történésnek, de kulturálisan egy teljesen más folyamat játszódott le. Akkoriban kezdik ugyanis feltárni Pompeii-t, és gyorsan szétfutott a híre az ott talált alkotásoknak, leleteknek, eszközöknek. Egyszeriben kiderült, hogy vannak I Konstantin császár előtti korokból csodálatos alkotások, és amit addig antik, ősi szépségeknek hittek, és amiket a reneszánsz, majd barokk fejlődéssel meghaladottnak véltek, azokat váratlanul új versenytársak ingatták meg.

A későgörög műveket felváltó hellén, illetve római műalkotások mellé bekerültek a korábbi görög, azaz a klasszikus görög művek, melyek addigra vagy nagyon szétszóródtak a kontinensen, vagy megsemmisültek. És láss csodát, Pompeiivel egy időkapszula egyszerre nagy mennyiségben dobja felszínre ezeket. Addig úgy gondolták, hogy volt egy antik korszak, majd egy sötét gót középkor, a reneszánsz és a jelen fény kora, a barokk. És egyszerre a római előtti időkből előkerülnek a klasszikus (antik előtti) alkotások. Winckelmann esztétikai műveket ír ezekről, Piranesi metszetkönyvekben ábrázolja és adja ki a leletekről készült „fotóit”, Napóleon meg összemazsolázza az útjába akadókat. És huss, szétfutnak az új etalonok a kontinensen.

Az akadémián is látható egy darab abból az időből, amikor még a kapszula nem nyílt meg, de már lehetett látni 1-1 különlegesebb darabot. Ez a Silenus-t ábrázoló szobor ráadásul egy skopas szobor. Skopas kései görög szobrász volt, aki egy kisebb stílust is teremtett kortársainak. Amikor már hanyatlott Athén, akkor elkezdtek csavart, megbillenő, „imbolygó” szobrokat készíteni a mesterek, élükön Skopassal (ezért hívják ezeket skopas szobroknak). Ám saját koruk végén, más központokban jelentek meg a Nagy Sándor ízlését megtestesítő hellén alkotások is, így mondhatjuk, hogy Skopasék munkái adják az utolsó tisztán görög szoborstílust.

Konkrétan ezt 1569-ben, a barokk kor elején találták meg, állították ki és nagyon hamar közkedvelt mű lett. A megbillenő, csavarodó beállítása példa lett a barokk művészeknek, így ők is megcsavarták, megtekerték alakjaikat. Majd jött az időkapszula 1748-ban és a rádöbbenés, hogy mennyi minden lehet még nem felfedezve és nekiindultak a klasszikus szépségek összegyűjtéseknek. Napóleon sógora aztán ezt a Silenus-t megvásárolta a rekvirálgató császárnak, miközben - tudtán kívül - az már javában építette az új stílus alapjait, az empírt és a klasszicizmust. Így történt, hogy egy barokkban központibb műkincs a későbbi felfedezések hatására egy történeti lelet lett, míg a frissen előkerült alkotások új műkincsekké váltak. Ironikus, hogy a pompeii leletek amúgy fejletlenebbek, későbbiek voltak a Skopas féle szobroknál, mégis, az utókor az előbbieket tartotta szebbnek, mivel egyszerűen a „skopas-os” barokk reprókra ráunt.

azért nem minden arany, ami Duchamp

Persze, azért nem minden van rendben Madridban sem. Ott is akad probléma bőven. Például voltunk egy Duchamp kiállításon. Akinek nem mondana semmit ez a név, az adjon hálát az égnek, de akinek igen, az ne csóválja a fejét és ne is röhögjön rajtam, ugyanis nem azért mentünk be, hogy Duchamp kukaművészetét megnézzük, hanem azért mert úgy hirdették, hogy Dalí, Magritte és Duchamp lesz a kiállításon…

Na, 1-1 nagyon korai és kevésbé jelentős Dalíval és Magritte-tel le is tudták a plakátok marketingkamuját, és ezek mellett csak, csupa nagybetűs RETEK volt kipakolva. Házigazdánkkal 3-asban mentünk, és mivel Fanni még hisz abban, hogy hátha van szikrányi értelem ezekben a lomtalanítási installációkban, így ő lemaradt, míg mi inkább előre mentünk, hogy a későbbi, normális festményeknél időzzünk inkább… aztán annyira előresiettünk, hogy kijöttünk a kiállításról véletlenül. Ugyanis semmi művészet nem volt kirakva, csak a dadaista szemét, a szenny, a kosz, a piszok. Felakasztott mellény, belógatott teafilterek, használt wcpapírnak tűnő festmények és hasonlók

A nagy marketing kiállítás lehetősége nekem azért szemet szúrt már előre, mert nagyon nem akarták a beharangozókban feltüntetni, hogy mégis mik kerülnek ki, és csak 1 festmény fotójával operáltak a plakátokon is, de az ilyen töménységű hülyének nézésre még én sem voltam felkészülve.

A csúcs az volt, amikor kitaláltuk vendéglátónkkal, hogy a levegőcserélő aggregátort kezdjük nézni, hátha azt is majd jól Duchampnak nézik. Sajnos nem volt türelmünk végigvinni a bulit, de a kiállítás végén azért egy tűzcsapot gondoltam lefotózok ide, a blogra képmellékletnek. Így is lett, mikor véletlenül belépett a terembe egy másik turista, és látva, hogy egy ritka Duchit fotózok, ő is jól megnézte magának a csodát…

Duchamp után mindig kell egy kis idő, így a harmadik részhez érkezve tartunk egyet.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Berlin elesett

Hát, úgy esett, hogy megesett, Fannival kiugrottunk Berlinbe, hogy onnan tovább ugorjunk Madridba. Még a tanúinktól kaptuk frászajándékba az utazást, és mivel egyikük Madridban él, így szinte alap volt, hogy nála szállunk meg. De, mivel ugyanő kényszeres röpködő, így feldobta ötletnek, hogy mehetnénk átszállással is. Ez jó ötletnek tűnt, mivel én szeretek elrugaszkodni meg landolni repülővel, így már ezért lett kedvem a dologhoz, és a felajánlott Bejrút, Moszkva, Sármellék, Berlin átszállási lehetőségek közül az utóbbi meg is tetszett.

Fontos tudni a körülményeket, hogy hogyan is indultunk ki.

Ugye 3 nappal korábban voltak az országgyűlési választások itthon (8 éves, megelőző kampány után), amik úgy alakultak, ahogy. Nem titok, hogy magam sem voltam feldobva az eredménytől, hiszen én már csak egy amolyan „konzervatív” ember vagyok, aki szeret pártprogramokat olvasni. Illetve a számomra releváns kérdések az eredmények láttán (fiatalok lakhatási támogatása, környezetvédelmi szempontok és minisztérium, egészségügyi rendszer reformja, 2030-tól várható nyugdíjszabályozás, könyvpiac visszaliberalizálása, művészeti és kulturális bármi, vállalkozóbarát politika, esetleg pályázati pénzek a kkv-khez is csepegtetése, bankadók megszüntetése és a vállalkozói hitelezés újraindítása, bürokrácia… eleve működtetése, normális adóhatóság, stb…) sajnos, valószínűleg továbbra is megoldatlanok maradnak.

Szóval, hallgatva a kormányzati világképre, bepakoltuk a GV2-es vegyvédelmi ruháinkat és egyéb felszereléseket, hogy a pokol egyik migribugyrába alászálljunk, ráadásul az egyik legjelentősebbe, MerkelMuttihoz, Berlinbe. Volt némi gond a repülőtéren, mert - felkészülve a lángokban álló, elesett, lehanyatlott városra - a poroltóinkat nem akarták átengedni a fémkapun. Végül azok maradtak is, de szerencsére nem is volt szükség rájuk. Ja, honnan tudod, hogy magyarok is utaznak a gépen? Leszálláskor minden 5. elkezd tapsikolni! Én nem értem ezt, ugye a tapsikolással mindig gondjaim vannak, de ez vagy valamilyen volt rendszer beli „nemlehetutazni” életérzés vagy a középkori világlátásunk hatása, mely szerint bizonyára valami varázslat emeli meg a repülőgépet. És pont leszálláskor kell csinálni? Miért, a tapsolók amúgy mit hisznek, hogy a pilóta direkt meg akar halni minden útja végén és majd jól belegravírozza a gépet az aszfaltba? (Mondjuk a BrájenAir 2-ből 2-szer hozta is a hogyan NE tedd le a gépet fílinget. Szerencsére, a landoláskor lekapcsolják a fényeket, hogy halkabban sikítsanak az utasok.)

Node, a lángoló város helyett meglepődve vettük észre, hogy bizony kék…

…Berlin felett az ég!

[Kis segítség, azoknak, akik nem néznek avítt filmeket, a Berlin felett az ég a Wim Wenders féle Angyalok városa (utóbbi készült az előbbiből).]

Német felmenőkkel is rendelkezve, semennyire sem gondoltam, hogy bármi is el lenne romolva Németországban, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire működik minden. OK-OK, összesen 6 órát voltunk ott, de azért sokmindent le tud szűrni az ember abból, hogy a Reichstag előtti füves placcon 55+-os, elegáns hölgy fekszik a fűben és napozik, vagy, hogy a héven egy közel keleti kinézetű Komisszár Rex rendőr segít nekünk, hogy hol és hogyan érvényesítsük a jegyet és merre kell majd menni. Mindenhol kávéznak, fagyiznak, sütiznek a fiatal anyukák, 6-7, egymás mellé parkoltatott babakocsi mellett. Az éttermek tele vannak, a teraszokon feltuningolt rántott húsra facsarják a citromot a Günterek és Jürgenek, miközben vagy pénzügyekről vagy a legújabb Audi összeszereléséről beszélgetnek.

Vittünk bakancsot, mert igencsak féltünk, hogy tetanuszért kell majd menni a szeméthegyeken keresztülgázolástól, de… NEM VOLT SZEMÉT! Sőt, nagyon tiszta a belváros… lehet, hogy például azért is, mert a kutyaszargyűjtő kukák egyben hamutartós kukák (a kaka veszélyes hulladék, ezért nem lehet akárhogyan begyűjteni), oldalukon a QR kódos „értesíts-minket-az-appon,-ha-megtellik!” szöveggel. Nekem az ilyen apróságok sokat számítanak, illetve ezek szoktak érdekelni igazán. Az én turista fotóim is általában téglákról, kukákról, anti témákról készülnek, viszont, így nekem pl egyből feltűnik, hogy sem Berlinben, sem Madridban nincsenek villanyvezetékek és oszlopok, aminek hatására például az épületek látványa nagyon jól érvényesül. Apróságok, melyeknek nagy súlyuk van.

Egyszer egy turisztikai felmérésen a hozzánk látogató nyugatiak azt mondták, hogy azt hiányolják, hogy nálunk nagyon egysíkú a térburkolás, a térkövezés. Na, ez még a térkő reneszánszunk előtt volt, amikor még nem az uniós támogatások 30%-a ment viakolorozásra. Én nem szeretem a tarka térkövezést, de - látva a kinti állapotokat -, valószínűleg az esélyegyenlőségi térkövezésre gondolhattak a turisták, és nem a tarkaságra. Ugyanis még a véletlenül kinyíllott a pitypangra is külön rovátkolt térkő figyelmezteti a vakokat.

node, kulturálódni mentünk, nem a jövőt siratni

Megnéztük gyerekkorom kultikus helyét, a Brandenburgi kaput, és konstatáltam, hogy a négy világállapotot jelképező lovak semerre sem haladtak [a lovak ősi babiloni koncepció utóhatásai, mely szerint 4 világállapot követi egymást: az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor és a vaskor. Az első három már elmúlt, és a világ az utolsó stádiumában van, mely után egy megtisztuló apokalipszis fogja összeolvasztani az arra méltókat (a győzelem jegyében).].

De nem is kockaföldén lennénk, ha a környező épületek ne lennének penetránsan rondák. Hiába, a Bauhaus (a stílus, nem az áruház!) nem múlt el áldozatok nélkül.

Szóval, miután elvonultunk a Love Parade-ek útvonala mellett, ellátogattunk a Természettudományi Múzeumba. Berlinben ez kötelező, hiszen itt őrzik azt az emléket, mely alaposan megváltoztatta a tudományos és eredettel kapcsolatos gondolkodást.

nekem ne magyarázza senki, hogy a tirex a tikbű lett!

Mindenkinek ismerős, hogy a kisgyerekek már milyen korán és mennyire tudnak rajongani a dinoszauruszokért. És, ahogy gyakran látom, ők nem úgy tekintenek a dínókra, hogy azok egyfajta különleges állatok, hanem inkább mesebeli lények, szörnyek, melyek képzeletükben élnek, és, amik talán sohasem voltak, leszámítva a mesekönyvek lapjait, és a kínai gumijáték gyárak tervezőcsapatainak elméit. Bár kétségtelenül egyszerűbb a dínókról mesélni, mint a romantika vámpírjairól vagy farkasembereiről, vagy a középkor szent szelleméről, de azért vicces, hogy ami a felnőtteknek természettudományos lelet, az a kicsiknek ugyan úgy, egyszerűen csak: SZÖRNY! :)

A Museum für Naturkunde - természetesen - nem megy bele a tudománytalan varázslásba, hanem inkább ezt a problémát helyezi egy megfelelő kontextusba. A főcsarnokba lépve ugyanis rádőlnek a látogatóra az óriási csontvázak, kivetítőkön mennek az animált dínós kisvideók, kőlenyomatok szegélyezik az ösvényeket, majd hirtelen feltűnik az egyik sarokban egy ábra, amin egy csirkét és egy egykoron röpdöső hüllő csontvázát hasonlítják össze. Sokan nem tudják, hogy a tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése nem is akkora hülyeség, mint ahogy szokás beszélni róla. Ugyanis a tojás volt előbb. A dínóké. És mivel bennük és velük alakult ki a tojci, így csak egy közös lelet kellett, ami igazolja, hogy volt átmenet a madarak és a dínók között. Ezt a szükséges kapcsot régóta sejtették, tudták, hogy lennie kell, de a berlini Archaeopteryx lithographica-ig nem volt bizonyított. Ez volt a tű a szénakazalban, pontosabban a toll a kőzetrétegekben, az első, nagyon ép, tollas dinoszaurusz maradvány!

A magamfajta retrográd természetrajongónak ez a lelet egyfajta szent grál, persze, annyi különbséggel, hogy ez létező relikvia. Egyszerre bizonyítja a nagy kihalások megtörténtét, az evolúció elképesztő ütemét és a tudományos gondolkodás és az ész jövőbe látó képességét. Nekem, aki Attenboroughon cseperedtem, majd Darwint olvasva lazítottam két rajz között, én, aki a gyöngyösi Természettudományi Múzeumból kapta az első 40 rovartűjét és aki tudja, hogy a csíkbogarat a 130W-os, a legyeket a 160W-os higanygőz lámpa csalizza, nekem az egyik vágyam volt ezt a kőtáblát látni (igazából a vágyam az volt, hogy koccintsak a kőtáblával és egy pohár kólával, de ezt meggátolta egy 8 centis golyóálló üveg). Ez a kőtábla többet jelent, mint egy 2x5 soros, mert egy árnyalatnyit régebbi és igazi. Egy kődarab, mely eldugva, visszafogottan hirdeti a múzeum nyitótermében, hogy készülj az utazásra, ami a többi teremben vár.

És akkor szépen végigsétálhattunk a légkört átalakító stromatolith-ektől kezdve a Föld geológiai folyamatain át a csillagászati, rendszertani, evolúcióbiológiai vonulatain. Nem fárasztok senkit, neten, 2000 után írt könyvekben mindent megtalálnak. Viszont! A gépszíj akkor szakadt el, amikor a preparációs terembe léptünk be. Mintha a Walhallába kerültem volna! Míg Fanni ájuldozott a kitűnően mesélő preparátumok előtt, én már azon agyaltam, hogy egy fiktív jövőben, a saját nappalinkat így kéne berendezni, és, hogy másnaptól kezdve a döglött állatkákat is gyűjteni kell, mert preparálni szeretnék. Ki volt állítva a ’30-as évektől kezdve a Berlini Állatkert elpusztult állataiból egy válogatás, mint például egy 100 éves gorilla a nemrég elpusztult jegesmedve Knut mellett.

minden az oktatást és az ifjú generációkat szolgálja

Míg nálunk trancsírszadinak minősülne egy ilyen kiállítás (hiszen MI környezettudatosakként tiltjuk a természettudós terepmunkát, míg Natura2000-es lápokat lignitbányászunk és szintén N2000-es erdőket szociálistüzeltetünk el), addig Berlinben az arapapagáj kiállításon egy apró tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen fontos a gyűjtés, hiszen van olyan faj, aminek egykori létét már csak 3 preparátum őrzi a bolygón… külön kemény ez annak fényében, hogy Knut, a jegesmedve is ki van állítva.

A termek kitűnően, igényesen, művészien vannak összerakva. Olyan varázslatos hatást keltenek, hogy kis kocsikon kell a látogatóknak maguk mögött hurcibálniuk a leesett állukat. Az egyik legjobb ötletnek azt tartottam, hogy itt-ott híres természettudósok portrészobrainak másolatai vannak asztalokon, és nagyon halk motyogás hallatszódik körülöttük. Közelebb lépve pedig látható egy kis kép, ami felhívja a látogató figyelmét arra, hogy könyököljön a szobor elé, a megadott karikákra és helyezze tenyereit a fülére.

És láss csodát, amint ezt kipróbálja valaki, egyből beszélgetésbe elegyedhet az életre kelő szoborral! Ugyanis az odakönyököléssel egyből szemtől szembe kerülnek, és a látogató könyökein keresztül felvezetődik a hang a füleihez, amit csak ő hall, csak neki mesél a tudós a felfedezéseiről.

De ki vannak állítva a kutatási gyűjtemények ugyan úgy, mint egy kőtár, vagy mondjuk az ovisoknak tervezett foglalkozás, melyen saját lenyomatokat vehetnek, kézműveskednek dínórégészetet, mesél nekik egy múzeumi fickó a dolgokról és teljesen lekötve vannak - szerintem - minimum egy napig.

világok háborúja - one world one future/csak a Mi

Miközben az át és visszaszállásunk előtt sétáltunk még kicsit, leültünk elfogyasztani egy tradicionális berlini menüt, egy dönert. És a VW Bogár méretű szendvics majszolása közben már járt az agyam az antitémákon, azaz a számokon. Mert nagyon nehéz elmesélni azt, ami kint van, és egyből érezhető. Nem önámítás ez, hanem elképedés, mely, ha csak tized annyira igaz, mint érzi az ember, akkor is nagyon szomorú a magyar viszonylatból nézve. És én meg ilyen vagyok, versenyelvű, értékelvű roncs.

8EUR a beugró a múzeumba, ami az itthoni viszonylatokhoz képest sem vészes 2480.-. Ez annyi, mintha Pestről valaki elugrana Nagymarosra vonattal, mert ott egy pohár sört szeretne inni (milyen gáz már ez?!). A Naturkunde évi 500.000 látogatót fogad, annak ellenére, hogy nagyon kicsi, klasszikus épület. 500.000 látogató nálunk 2014-ben mondjuk az egyik leglátogatottabb múzeumban, a Szépművészetiben volt, ami legalább a duplája a MfNK-nek.

No, egy ilyen múzeum felhúzása a nulláról kb 15-20mrd forint lenne, de akkor már teljesen hi-tech és csúcsszuper, és jópár cuccot is lehetne bele vásárolni. De ne aprózzuk el, számoljunk 25mrd-dal! És mivel vicces kedvünkben vagyunk, építsünk egyet-egyet Debrecenre, Szegedre, Pécsre, Kecskemétre, Sopronra, Felcsútra, Miskolcra, Szolnokra, Szombathelyre, Szekszárdra, Nyíregyházára, Kaposvárra, Dunaújvárosra, Győrre, Keszthelyre, Ceglédre és persze Budapestre. Azért vagyunk amúgy vicces kedvünkben, mert a MfNK épp most újul meg, frissítik a gyűjteményt és a kiállítási tematikákat… abban a Németországban, ahol 8x több ember él, de annyi GDP-t termelve, mintha 21x többen lennének, mint a magyar lakosság.

Na, ezt elképzeltük rendesen? Ezt a sok új, magyar természettudományi múzeumot? Mert ha ezt megcsinálnánk, akkor pont kijönne a tao-val eddig focira költött hazai pénz. 18 darab, MfNK kaliberű múzeum, a nulláról felépítve (konzervatívak kedvéért ez az összeg harminc EZER Nokiás dobozba férne bele). De az igazán szép, hogyha a 18 múzeumba összesen 500.000-en mennének el (ami valószínű, mert egyetlen egy ilyen múzeum teljesen elegendő), akkor máris 6,5x többen szórakoznának, mint egy évben focimeccseken, a Magyar Bajnokságon.

Mindegy. Berlin él és teljesen rendben volt, láttunk nagyon űberkőnig földi csodákat, de suhannunk kellett tovább, hiszen hamarosan Madridban volt jelenésünk...

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

maga sohasem az ütemre tapsolt - egy kicsi összegző 3/3

Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.

De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.

Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.

Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:

„maga sohasem az ütemre tapsolt!”

Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.

Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.

Maga sohasem az ütemre tapsolt.

Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.

Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.

Dr. Motte

Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.

Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).

Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.

És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.

A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.

lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is

Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.

Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.

De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.

Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.

De ez még mindig nem elég! :)

rajz, művészetünk története és a realizmus

Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.

És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.

Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.

és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma

Van még egy nagy project kitűzve.

Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.

Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.

Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.

Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.

Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.

Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.

És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.

Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.

Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!