kiáltványok

Helyzetjelentő poszt némi humorizálással, merthogy úgy értesültem, olvasóságom komázza az ilyent, mitöbb, többek szerint, egyenesen könyvet kellene írnom ;)

A történet úgy esett, hogy a könyvírás legnagyobb rizikójává nem a kiadás költségei, nem a forrásanyagok feldolgozása vagy ilyesmi lépett elő, hanem a végtelen nyűglődés a hátammal. Hiába, az augusztus óta húzódó dolog – mind a hát, mind annak társadalombiztosított kísérletezése – az istennek sem akart megjavulni. Mondjuk sokat segített volna a történeten, ha nem csak instagram videók nézését és az örökérvényű Jolley Jokert, az ’úszás-masszázs’ ráolvasást dobják megoldásnak, a szó szerinti lát-leletezések során. De itt elakadt a dolog, adott problémára teljesen más diagnózisok születtek, mint amilyeneket a probléma eleve feltételezett volna. Mindezekre eü rendszeren kívüli megoldási javaslatokat tanácsoltak, illetve hasznavehetetlen, szedatív gyógyszereket.

A dolog folytatásában én szépen csinálgattam a feladatokat, azaz instáztam szorgosan, de egy idő után sokkal erősebbé vált a hátfájdalom. Változatlanul zakatolva pulzált, semmilyen póz nem felelt meg neki, így 2 hónap után újfent ellátogattam a háziorvoshoz, hogy legyen valami. Hozzáteszem, első alkalommal sem röntgeneztetni meg ilyesmi okokból kifolyólag mentem, hanem azért, hogy felírja nekem a szerintem megfelelő gyógyszert, amit nevezzünk most csak – a Battlestar Galacticán túlélők orákulumai által fogyasztott varázsdrog neve után – ’chamallának’. A chamalla tényleg varázsszer! 1-2 szem elég ahhoz, hogy kilazítsa az izmokat, de nem a központi idegrendszerre hat. Olcsó, mindig működik, és tényleg pár nap alatt ki lehet mozgatni vele becsípődéseket és hasonló parákat. Ám mint megtudtam, már nem írják fel. Merthogy anno a fél ország ezt nasizta, most már viszont csak agyvérzettek utókezeléséhez adják… talány. Illetve nagyon indokolt esetben egyszerű páciensnek is felírják, ha ő mondjuk azonos panasszal végigmegy a teljes diagnosztikai struktúrán, azaz a háziorvostól kezdve az ortopédián, a kardiológián, a reumatológián, a laboron, a neurológián és a pszichiátrián. Utóbbin azért, hogy kiszűrhető legyen a képzelt betegség.

Természetesen bejelentkeztem a helyekre, vártam a csodát, ilyesmik. Elsőnek a pszichiátria került sorra.

ne foglalkozzon a valósággal!

Ez év eleje, vadiúj rendelőintézeti szárny. Bár időre mentem, várni kellett, mert a doktornőnek nem sikerült még beérnie. Mondjuk nem volt gond, mert adtak kitöltendő keresztrejtvényeket, hogy kim-hogyan-hányszor lett öngyilkos, öltem-e már macskát, ettem-e hangyát, ilyenek. 1 soros kérdésekre kellett 1 soros válaszokat adni, és ez nekem nehezen megy. Például felmerült kérdésnek, hogy zavar-e valami a mindennapokban… és én már indultam volna megkérdezni, hogy ez esszé kérdés vagy eldöntendő, mert ha az előbbi, akkor kevés lesz a hely. Mindegy, kitöltöttem a papírokat, mind a 6 oldalt, és vártam, hogy szólítsanak. Közben csatak pszichésen beteg páciensek is érkeztek, így mire szólítottak nekem már kezdett nyomasztóvá válni a helyzet.

A doktornő renoméján sokat segített, hogy volt névkártyája, mert ő maga is úgy nézett ki, mintha kezelés alatt állna. (És ez az érzésem idővel csak erősödött!) Node így volt legalább némi illúzióm arról, hogy ő nem csak egy beöltözött kezelt, hanem tényleg tudja, hogy mit csinál.

A 6. percben szállt el ez az illúzió. Merthogy minden kérdést, amire már a papírokon válaszoltam, egyesével újra megkérdezett. És amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy mindezt már leírtam 10 perce, akkor eszmélt, hogy ja-aha!, és olvasás helyett inkább tovább kérdezgetett. Jó, lehet ez valami körmönfont teszt és nem beleszarás részéről a saját munkájába. Válaszolgattam, aztán ledobta az atomot! A semmiből váltott egy monológba arról, hogy szerinte a realista emberek, bár jobban látják a valóságot, azért pesszimisták is, és ez a lelküknek nem tesz jót. Szóval, ezért ő mindenkinek azt tanácsolja, hogy jobb nem foglalkozni a valósággal. Én persze eltűnődtem azon, hogy vajon a váróban üldögélő őrülteknek is ezt tanácsolja? Mert szerintem ők pont azért járnak hozzá, mert nem a valóságban mozognak… Hát azt hittem, hogy belülről tépem le az arcom. Már kérdeztem volna, hogy ’de anyukám, miért iszol rivotrilra? vagy milyen tripben vagy épp’? ketamin és gyomorkeserű?’, amikor folytatta: „A legtöbb ember torzításban él.”, és átnyújtott egy 1987-ban írógépelt, 2 oldalas papírlapot, amelyen a kognitív torzítás tesztkérdései szerepeltek. Akinek ez nem mondana semmit, annak írom, hogy tankönyvileg a kognitív torzítás az elhamarkodott következtetés, amelynél a negatív értékelés nem tényeken alapul. Azaz valaki valószínűsít valamit, ami nem is van. TÉVED, mondhatnánk 5 év képzettség nélkül. Miközben szórakoztatott a torzítás témakörével átolvastam a lapokat, és próbáltam közbevetni neki, hogy amúgy hátfájással vagyok itt, nem elmebajjal, és eddigi felszínes utánajárásom alapján én úgy gondoltam, hogy az ortopéd orvos az, aki ki tudja szűrni a képzelt fájdalom opcióját.

Nem oldódott meg a helyzet, így a 30. percben stratégiát váltott KetaKata, ismét kérdezni kezdett: és, hogy kezdődött a hátfájás? Elkezdtem mondani neki, orrsövény műtét, sürgősségin Vác, csipesz beleállítása az agyamba VÉLETLENÜL, aztán kamukázás erről, „lehet, hogy szívbeteg vagy magas a vérnyomása, azért vérzik az orra”. Aztán ki Vácról, sok pihenés, túl sok pihené… de itt megint félbe lettem szakítva, merthogy KetaKata szerint megint torzítok, mert honnan tudhatnám, hogy mi történt velem Vácon? Hiszen van erről bizonyítékom? Különbenis, túl részletesen idézem fel a történteket, ráadásul >szakszavakkal<, és ez is azt bizonyítja, hogy torzítok. Namost ekkorra már fél év alatt vagy kétszázadszorra meséltem el a dolgot, mert annyian kérdezték, ismerősök, orvos, mindenki. És az összes szakszó, amit említettem, az a tamponálás volt, ami nem olyan nagy truvájság egy orrsövény műtét után. De KetaKata nem hagyta abba: „Azt kéne elfogadnia, hogy azért fáj a háta, mert a lelke beteg.”

KE-TA-MIN. Most már biztos. – állapítottam meg magamban.

Végül teljesen szétesett a beszélgetés, hülyébbnél hülyébb és tényleg irreleváns kérdéseket kaptam, és egy óra kevés volt ahhoz, hogy el tudjam mondani neki, hogy mi a kórelőzményem. Ő folyamatosan félbeszakított és valami retrográd világmegállapításokkal jött. Arányaiban ő kb 50 percet beszélt én meg 10-et, ami – mint az engem ismerők erről gyakorta meggyőződnek – esetemben szinte a csodával határos dolog. Ha nem éreztem volna úgy, hogy csapdahelyzetben vagyok (hiszen a jogaimról, a beszélgetés megszakíthatóságáról, elutasításáról, a doktornőhöz rendőr hívásának lehetőségéről, stb nem sikerült tájékoztatni), akkor már itt átmentem volna a másik épületbe a háziorvosomért, hogy vizsgálja meg Katát, mert láthatóan egyre rosszabb az állapota. A teljes kontraproduktivitás jegyében érkeztünk el az 58. perchez, amikoris elhangzott az ominózus kérdés: akkor miért jött, mi a panasza? Illemtudóan rámutattam a beutalómra és csak annyit tettem hozzá, hogy „a háziorvos küldött”. KetaKata ekkor a számítógépe felé fordult, és egy JA?! után heves gépelésbe kezdett (30 helyesírási hiba 1,5 oldalon). Közölte, hogy mehetek és kint várjam meg az ambuláns lapomat. Míg az előtérben lődörögtem, az egyik asszisztens csodálkozva szúrta oda nekem, hogy „máris végzett?”, és én a bólintás mellett magamban hozzátettem, hogy itt minden bizonnyal örökre. Elfelé jövet rápillantottam a kapott papírra. Semmi érdekes, semmi probléma, illetve az összesféle probléma hiánya, amit talált. Nade mindegy, a chamalláért ennyit megért a dolog.

bno f4520

Ahogy minden ilyen papírkával szoktam, itthon szépen lyuggatni kezdtem az archiváláshoz, fordított idősorrendbe fűzni, témaköri besorolással. Hiába, ezt láttam az öregebbektől, a papír okiromány, őrizni kell, mert ami papírra kerül, az érték. És hamár archiválgatni kezdtem, felléptem a felhőbe, hogy a Ketáék által lenyúlt papírjaimból is nyomtassak újabbakat. És mit veszek észre?! Hát már ott pihen a pszichiáter lelete a többi között, de nem egy olyan, mint amilyent én kaptam, hanem egy beszédesebb: Hipochondriázis. Mondom magamnak, hogy WTF, World Trade Fenter vagy mi ez? Hát suttyomban, ugye a valósággal nem foglalkozva KetaKata rányomott egy ilyet a hátfájás panaszra, de az én ambuláns lapomra azért nem merte ráírni, oda csak egy eldugott f4520 került, bno-ul jelezve a többi orvosnak, hogy „hagyjátok, nincs baja, bolond!”. Miközben az ideg elkezdte újra összehúzni a hátam, azt mérlegeltem, hogy visszamenjek-e egy hasítófejszével a pszichiátriára átbeszélni ezt a dolgot. Végül inkább úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet. Katámnak láthatóan elég büntetés önmaga léte.

Megírtam háziorvosomnak, hogy semmilyen további vizsgálaton nem veszek részt, mert 1., az f4520 miatt értelmetlen 2., eddig egy másodpercig nem sikerült megfelelően működniük. A 7 hónap alatt kórházi fertőzés, sürgősségin csipeszmallőr, utána egy hétig egy elfekvőben hazudozás szívbetegségről, majd izomsérülésre gerincferdülés diagnózis, instáztatás meg hasonlók, semmilyen kezelés vagy gyógyszer az izomsérülésre és végül a ketamin-kretén. Ez így nem oké. Ez így a fölösleges lopás és átverés mintapéldája, nem szakellátás. Közöltem orvosommal, hogy nem fér bele az agyamba, hogy ugyanazoknak fizessek a semmiért, hogy utána tegyék azt, amit nem csinálnak meg alapból. Inkább növesztek új hátat és kivárom, amíg egy beszámítható szakorvos érkezik a körzetbe.

Egyéb ötlet híján elmentem hát egy kifejezetten gerincferdülésre meg tartáshibákra specializálódott gyógytornászhoz, egy kedves ismerőshöz. Megnézte a röntgenemet és közölte, hogy ezzel a ferdeséggel általában elküld mindenkit, nem gyógytornál velük, merthogy ez önmagában még nem elégséges deformitás, hogy problémát jelentsen. De velem kivételt tesz, mutat pár gyakorlatot, amelyek megerősítik a mélyizmokat és akkor talán a hátfeszülés is el tud múlni. Így is lett, csináltam 2-3 gyakorlatot, melyet 60 perc alatt tudtam elvégezni, és ahogyan meg van írva, utána még ott, igen, ott is folyt rólam a víz. Két héttel később mentem ismét, kaptam erősebb gyakorlatokat, amikkel viszont sikerült úgy meghúznom vagy az egyik csigolyámat, vagy a könyökeimnél az idegeket, hogy az alkarjaim szenzoros részei bezsibbadtak, nehéz volt bármit megemelni, és a rajzoló 3 ujjam is behangyásodott… Remek-remek! MINDEN REMEK! Pihenő, ami persze vicces, mert a hát miatt nem lehet pihenni, azt mozgatni kell, hogy ne fájjon.

kiáltvány a párnához

Pár héttel ezelőtt már időnként intéztem egy-egy kiáltványt a párnához. Erősen rászorítottam a fejem és tiszta erőből megmondtam neki, hogy *** ******* *** ******** * *** *********. Néha kétszer is! Bár a gyógytornás – lightosabb – gyakszik megerősítették a hátamat a kritikus részeken, tiszta baba formát adva neki, és a lüktető fájdalom is elmúlt, viszont helyette egy összeroppanós-csillámporos, néha bizonytalan érzést adó fájdalom-szerűség jött helyébe. És egyre szarabb. Mivel már minden létező dolog gyanús volt, így ekkorra már átszereltem az asztalomat, átalakítottam a székemet, az edzőgyakorlatokat vagy húsz verzióban próbálgattam. A fetrengvemasszírozó henger is erősen megkopott, és új matracot is beszereztem. De nem akart változni a helyzet.

Jó, nincs mit tenni, térjünk vissza a kezdőpontba, induljon újra a szimuláció, hogy hol lehetett a gond. SZEPTEMBER van. A hátam elkezdett fájni, és a mozgás segített neki. Viszont nem tudni, hogy mi váltotta ki a fájdalmat, hiszen minden ugyanúgy volt, mint azelőtt, a műtéti 5 hetes pihenő előtt. Akkor a dugiba eldugott chamalla-készletem segített, a varázs izomlazító és annak gyulladáscsökkentő társa. Amennyi még volt, az rendbe hozta a helyzetet, viszont utána 1,5-2 héttel később ismét probléma adódott. Ekkor mentem el először az orvosokhoz és indult el az őrület. Szóval most, a februári szeptemberben kezdjük elölről: 1., chamalla és gyuszicsöki kell. 2., az edzés okés, mert látható eredménye van, ráadásul javítottak a hátamon a gyakorlatok. 3., viszont beszélnem kellene szakorvossal, hogy válaszoljon a kérdéseimre, meghatározza konkrétan, hogy mi ez, MEGOLDÁST kereshessek a problémára nem okozati tünetmentesítést és valaki végre felírja a chamallát. Ez utóbbi pont a gond, mert május végére van időpontom az instás percemberhez. Persze több ismerősöm is mondta, hogy segít, meg kapcsolatok, meg ilyesmi – és ezért köszi nekik –, de a válasz nem érkezik hamarabb, ha egyszer nincs diagnosztizálás. Az én kis eszelős világomban 20 perc kérdezgetés és 3 milla diagnosztika – szerintem – roppant sekélyes értékelést tud csak adni az adott problémámról. Merthogy minden nap edzek, 40 km-t simán le tudok túrázni 4,5km/h-val, változatosan és normálisan táplálkozom, szenzoros vagyok, így mindent észreveszek, számolok, megjegyzek, stb. Ha gerincprobléma (sérv, idegbecsípődés) lenne, akkor ezeket mind nem tudnám megcsinálni. Suttyomban természetesen a Waddel-jeleket is keresgéltem magamon. Ezekkel ugyanis ki lehet szűrni, ha valaki képzelt fájdalmat érez vagy sem. Egyet találtam, de minimum háromnak kellett volna lennie, hogy erről legyen szó. Szóval ezzel Pali : KetaKata 2:0.

Maradt a bé terv: szépen elolvasok minden idevágót az internetben neurológia és ortopédia körében, pár egyesületi tagtársnak keresztrészinformációs fejtörőket adok a tüneteim alapján, illetve átlátogatok a könyvtárba. És teljesen szembemenve minden észérvvel és orvosi protokollal, nomeg a józan ésszel, diagnosztizálom magam. De dulván! Mellette felkeresek elfekvő chamalla készleteket (itt nem részletezett módon), mert eddigre az összes reményem erre redukálódott… és tulképp végig ezt szerettem volna a háziorvosomtól is. Gyuszicsökit egyszerűbb volt szerválni, de azért is köszönet az illetékeseknek!

kiáltvány a technológiai civilizációhoz

Megérkezett az első dózis chamalla! 3 darab szem (tehát eggyel több, mint a 2 és eggyel kevesebb, mint a 4) elmulasztotta a hátfájást úgy, hogy csak fél adag gyuszicsökit dobtam mellé. Estéről reggelre kisimult a homlokom, azaz semmi nem történt, mert amúgy nem rácos. Viszont a fájdalom elmúlt. Namondom, akkor végre emberkísérletezhetek kicsit. Nézzük meg, hogy mi lehet a gond! Csoportonként 1-1 élettér elemet vizsgálgattam, úgy, mint a szék és asztal méretarányait, vagy az ágymatrac puhaságát vagy az edzés összeállítását. 2-3 nap, és mindig valahogyan visszakúszott a fájdalom, de más jelleggel. Innen lehetett tudni, hogy amit érzek az izomfáradtság vagy a feszítő/szilánkos fájdalom. Aztán eljutottam oda, hogy elvileg minden ki van sakkozva, még 2 DVD és 3 könyv átvilágítása van hátra, és jöhet egy újabb chamalla-gyuszi trip, hogy rebootolja a rendszert.

Az első megdöbbentő megállapítás az volt, hogy az ágyak puhaságáról tulajdonképpen nem nagyon tudják az orvosok sem, hogy mi a jó (hogy mi egészséges az fel sem merül). Az egyik könyvben azt írták, hogy a gerincműtöttek szeretik a keményebb matracot, de 3-5 hét múlva fájdalmaik alakulnak ki, mert túl keménynek kezdik érezni. Eleinte a renyhe hátuknak jobb a keményebb matrac, de aztán már a rehab miatt puhább kell. És elméletileg 100-110 testsúlykiló körül van egy határ (és durván 30 kg-onként), amikor a matrac puhasága számít. Normális esetben, minél nehezebb valaki, annál keményebb matrac kell neki, mert a súlya biztosítja, hogy a matrac körül tudja ölelni. REMEK! Merthogy 10 kiló mínusszal én a nyári pihenőmön szépen átléptem ezt a határt, és az új orrmányomnak köszönhetően, kb életemben először kezdtem háton aludni. Szóval valószínűleg, amikor az első edzéseket elkezdtem a túlpihent hátammal, az beállt, befeszült, és a kemény ágy nem engedte pihenni. Nesze neked csúcs technológiás matracgyártás meg miegyéb, az ideális fekvőhely 3 dologtól függ: a használó súlyától, fizikai adottságaitól és általános tartásdeformitásaitól... a többi hókamóka és marketingkábó.

A második megdöbbentő felismerés az lett, hogy bár az igaz, hogy a hátfájásra nem lehet pihenni, mert a hát 2-3 nap után már gyengül a semmittevéstől, de akármit sem lehet ráküldeni. Például tartáserősítő gyakorlatokat az instáról. Mert bizonyos gyakszik megerőltethetik a sérült, roncsolódott izmokat, és ilyenkor fokozódik a fájdalom. Pontosan ezért ilyen esetekben spécibb és profibb gyakorlatok kellenek, figyelemebe véve a teljes fizikális kondíciót. Szóval azért nem múlt el a fájdalom, mert az orvosi javallatra adott gyakorlatok (még úgy is, hogy rendszeresen cserélgetve lettek) folyamatosan fenntartották az izomsérülést. HIÁBA az internetre terelés, az bizony nem megoldás. Ráadásként a helyes gyakorlatoktól változott a tartásom, ami változtatta a megfelelő asztal-szék arányt, így utána már ezért fájt a hátam (voltaképp ezért változott a fájdalom típusa lüktetőről gyomortájékira, majd szilánkosra).

A harmadik és csúcs megdöbbentő felfedezésem az lett, hogy ebben a ká tudományos maivilágunkban, a klasszikus értelmében véve már egy csillámpornyi tudományosság sincs. 3 orvos 3 verziót mondott és egyik sem találta el a problémát (szintén 6 jobb könyvből 4 csatak vakon volt). Fél év után tudtam beszerezni azt a gyógyszert, a chamallát, amit már az első pillanatban kértem és, amely megoldotta a helyzetet annyira, hogy neki tudjak kezdeni a probléma felszámolásának. A nagy egyetemvégzett, tapasztalt orvosokat … muszáj így írnom … FOSSÁ alázta egy általános iskolában tanító gyógytornász a tanácsaival és egy amerikai gyógytornász könyve. 10.000.-ból kijött a 2 gyógyszer és a scribd hónap a könyv leszippantásához, plusz a könyvtári jegy, a többi elolvasott könyvekhez, DVD-khez. Még 20.000.- volt a matracváltás, miközben a fél év alatt érezhetően többet fizettem be ebbe a szutyok eü rendszerbe. HASZTALAN! Nem laposföldezni akarnék, de ez így nagyon nem okés.

A problémára ráfeszülve kiderült, hogy 2 kivétellel MINDEN üléstípus káros a szervezetnek. AZ ÜLÉS KORUNK HEROINJA ( :DDD ). A top betegségtípusok jelentős része visszavezethető az ülő/kényelmes életmódra, így azon kell változtatni, ha nem drogokon akar üzemelni az ember 40 éves korától kezdve. Erről már korábban olvastam, de az új amerikás könyv megdöbbentett. Az igazi szilénoszi szellemben íródott: minden szar, amit az ember csinál. Hát naná, hogy egyből szimpatikus is lett! Rárepültem a témára, statisztikákat kerestem és tényleg, a fejlettebb világban a halálozási okok 50%-a adódik az ülő/kényelmi életmódból. Míg átlagosan 1 szál cigaretta elszívása kb 11 perccel rövidíti meg az életet, addig minden óra kényelmes üldögélés 21,8 perccel. Ha valaki 8 órát ülve dolgozik, 1 órát ülve utazik, otthon mondjuk 3 órát ülve kapcsol ki, és ezt teszi 25 éves korától kezdve, akkor a 40 év munkaidő után 7,2 évvel csökken a várható élettartama. Ciginél ez, ha napi 15 szálat veszünk, akkor „csak” mínusz 4,58 évet jelent! Sarkítva azt is mondhatni, hogy az átlagos ülő munkás lét olyan egészséges, mintha valaki naponta elpippantana bő egy doboz cigikát.

kiáltvány a melankolikus bé középhez

A Hübrisz megírásának ez volt hát a fő nehezítő tényezője. Most, hogy már 5 napja nincs edzésen kívüli hátfájás (240 nap után) és ehhez még gyógyszer sem kell, elmúlt az utolsó akadály is. Igen, az UTOLSÓ. Merthogy menet közben lett elég jófej ember, akik megtámogatják annyira a munkát, hogy a könyv megszülethessen. Az apróbbaktól kezdve a veterán „kulturális pénzégetőkig” érkezett elég szponzor, így hamarosan indul a munka betűhányós része. A jutifalat tárgyak a finishben vannak, a szobám hamarosan átállítom az új tartás-életvezetési-ülésheroinellenes elveknek megfelelő magasságokra, puhaságokra, arányokra. Aztán még egy-egy anyag jegyzetét digitalizálom és az egyik már majdnem zenbuddhista, önmotiválós mémem szellemét (kamiját) ideidézve, jöhet a „gyí!”.

Köszönöm mindenkinek, aki segített és segít!  

Most egy darabig nem leszek, de néha azért a mohaerdő utolsó átemelt posztjai kísértik majd a dilivasút útvonalát!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a nemzetközi helyzet fokozódása

Tyáj, hát de mennyire nem szeretem a reklámozást! Tekintettel arra, hogy rajzolás terén a külföld felé fordulást tettem első helyre, sajnos muszáj több energiát beledarálni a netes jelenlétbe. Eredményességét tekintve szerintem naív dolog az egész, teljesen kizártnak tartom a működőképességét. De persze csinálni kell, hiszen rációra épülő társadalmunkban a romantikus mesemátka és csodavárás az egyik alapvető malter.

az Orwelli farm, ahol élünk!

Namármegint a keserűség… neméppen. Inkább az van, hogy a mai marketingre épült rendszerek szinte mindegyike tömegoptimalizált felület. Nem arra vannak fejlesztve, hogy a minőségi dolgoknak hírét vigyék, hanem csupán a nagyjából megfelelő, de tömeges termékeket a tömegek elé tudják citálni. Ez a - szerintem rossz értelemben vett - piacolás. A legtöbb felület úgy viselkedik, hogy már alapesetben ráfordítást igényel a "hirdetőtől", hogy termékét "MEGJELENÍTSE" egy szélesebb körnek, esetleg vásárlást generáljon. Érthetőbben fogalmazva, mára úgy viselkednek ezek a kommunikációs csatornák, hogy egyfajta tőkeszűrőn keresztül engedik csak az érvényesülést. Ráadásul úgy, hogy a netes üzleti modellek többsége az amerikai piacra született, ahol rengetegen használják ezeket és lényegesen több pénzből gazdálkodik a felhaszálói közeg. Ami ott érthető kapitalista verseny, amelyben a tömegfogyasztás jegyében a leginkább fogyasztott termék jár jól, addig a kis példányszámú, limitált, nagyon magas hozzáadott értékű piacokon ez a modell teljesen életképtelen. De most ez és csak ez van (a galériáknak, normál kereskedelemnek, a közvetlen vásárlásnak már mind leáldozott). "Szánni kell a megjelenésre", fizetni kell érte, különben senki sem fogja tudni, hogy vagy-e vagy sem.

A közvetítő platformok erre a megjelenési költségre játszanak, hiszen már alapesetben azt ajánlják fel, hogy alpfeladatukat csak plusz költésekért cserébe végzik. Számomra teljesen abszurd ez, hiszen eredetileg nem erről volt szó, és miközben közművé vált az internet (ami lényegében nem elválasztható az interneten belüli keresés lehetőségétől), valahogy egy pár monopolizált megastruktúrává alakult. Bármiféle kontroll nélkül. Pali szól a TeTubán, hírlevélben, fb-on, instán, távírón, galambok bokáin, hogy készített egy új rajzot… de mivel nem költött el kellően sokat ezen platformok profitjája, így a platformok 'nem releváns' tartalomként jelölik híradásait. Még az sem érdekes, hogy ilyenkor tartalmat állít elő a csatornáknak. Hiszen nem szokás gondolkodni azon, hogy miközben a TeTuba csak egy eszköz az audiovizuális tartalmak közvetítésére, mégis úgy csüngünk rajta, mint egy kábeltévé szolgáltatón, a sok egyénre szabható adásával. Amikor pénzt kérnek a csatornák, akkor a felhasználóktól a közvetítésért és elérésért kérnek. De a másik oldalon, már mint megjelenítőkként szintén pénzt kérnek a nézőktől, hivatkozva arra, hogy ők tartalmat közvetítenek.

Régen volt a honlap, az volt a legfontosabb eleme a megjelenésnek, azon keresztül lehetett kapcsolatba lépni valakivel vagy valamilyen témával. Voltak normális blogok, ahol az kommunikált, akinek a lapján futott a blog. Ott, a posztok alatti 'hozzászólások' részben lehetet vele beszélgetni. Elérhető volt a mailcímén keresztül. De mára az internet átköltözött a fb-ba és kapcsolt felületeibe (insta), valamint a működés szempontjából lényeges Gókelre. És innentől kezdődően minden tevékenység lényegében e két cég koordinálása és engedélyei szerint működik. Csinálhat bárki bármilyen minőséget, az nem fog eljutni senkihez, ha nem "emeli ki" érdekei és pénzügyi lehetőségeihez mérten. Van lehetőség arra is, hogy a rendszeren kívülről ( :DDDD ) kapjon hírt a közönség. Például tévétársaságok, rádiók, újságok, a hagyományos média keretein belül. Csak éppenséggel ők is azon dolgoznak, hogy a netes rendszerekben is eredményesen működjenek, és ezért ők is öntik a pénzt a csatornákba, hogy az ő tartalmaik meg tudjanak jelenni.

Pali szól egy kiállításról a Magyar Közöny újság szerkesztőségének, a meghívó és VIP tárlatvezetés mellé küld pogit és láfiesztát meg egy meleg ölelést. Ekkor a Közöny informatikása megnézi Pali felületeit, hogy vajon elég közösségi, felépített brand-e a Pál vagy sem. Hiszen ők is érdekorientáltak, mérlegelniük kell, hogy ha tartalmat gyártanak Paliból, akkor az milyen 'minőség' lesz. Nekik sem mindegy, hogy mennyien fogják megnézni, olvasni, megosztani, átmásolni, linkelni, komázni, kattintani, toppantani, perdíteni, csurrantani a már saját tartalmukat. Így fordul elő, hogy ha Pali saját nevére keres (inkognító módban) megannyi kiálíltás, előadás, könyvek írása és számos rajz után még mindig a Henkel honlapjára vezet a leggyakoribb találat. Tizenvalahányév után… méghozzá úgy, hogy a Henkel pályázat után csinált szinte minden szakmai dolgot, és mégis a pályája elején tart az algoritmus. (A történetben szereplő Pali akár én is lehetnék. :)

Na mindegy. Vissza a kályhához! Megint mehet a blogolás, a hírlevelezés, a fb, mehet az insta. Mindezekhez 8-12 féle méretszabványban vagdosni a képeket, mert minden felület más tördelést és beállításokat használ. A rajzolás folyamán a szüneteket leszámítva mindent videózni, akciókamerázni és fotózni kell, mert nem maga a kép az érdekes, hanem a sok-sok-sok-sok bizonyíték arról, hogy készül valami kép (gondolom ez lehet az a hippi-urbánista valami, az a 'fló', vagy mi). Van olyan, hogy egy 7 óra alatt elkészülő rajzról 6 napon át megy a posztolás. Kisregény születik az érzésekről, melyeket a '6 nap alatt átéltem, amíg rajzoltam'. Mehet sztori instára meg fb-ra, amiben azért sírok, mert belefájdult a kezem az eszméletlen munkába. Színesíthetem a képeket egy-egy hamburgerezős, a közönségemmel azonosuló cselekedetemmel. Készülhet frissítés arról, hogy éppen például az 5. napi lefotózást csinálom a 4 napja elkészült rajzról… miközben 3 havonta viszem egyben az összes addigi rajzot digitalizálni. Hiszen ott pár óra alatt levilágítják a 12 négyzetmétert, és nekem így már csak pár nap lesz az összeset cafatokra szabni és az internetbe feltöltéskompatibilissé tenni. És kommentelem majd hozzá, hogy deszépen sikerült az 5. napi fotó, nagyon sok munka volt vele. 12 szív instán, 3 szív fb-n, Pali is tovább szív, az 5. nap után jön a 6. nap illúziókeltés. A sorok között pedig elhomályosul a minőség, mert ezt a fajta csillámporolást nyomja a grafitvak, a vizualitásdebil, az absztrakt művész, meg mindenki.

Dehát ez a tartalom. Nekem heti 12-14 óra tartalomelőállítás, miközben 10 óra hetente csak az edzés is, hogy a huzamosabb rajzolást lehessen bírni. Eddig ezt a 12-14 órát értelmes dolgokra szántam, mint például kutatásra vagy a kiállítások szervezésére, előkészítésére, eszközök fejlesztésére, keretezésre. De ez van hát, most a farmbéli életre megy.

beárazott életérzés és barát adagok

Amikor ez a téma szóbakerül, mindig megkapom kritikának, hogy hátdehát ezt csinálja mindenki. Hiszen, és már sorolják is a külön-külön rajongott 2-3 csatornát gasztronómiáról, edzésről (bocsánat! ÉLETMÓDRÓL), barkács vonalról. Ha alaposabban megnézzük ezeket a csatornákat (mindegy milyenek, a lényeg, hogy valamilyen féle és nagyjából jobb minőségű tartalmat állítanak elő), akkor látható, hogy ezek többfős vállalkozások, melyek mímelik az egy főszereplős brandeket. Az ilyen csatornákat legalább 4-5 fő készíti és tálalja majdnem úgy, mintha "a különleges ember" az otthonában másra sem vágyna, mint teljesen ingyen mások szórakoztatására. Sémákat használnak, például mindig 7-10 perc között készül el egy kínai kaja, hiába említik többször a videóban, hogy amúgy az 2 óra. Egyszerűnek tűnik minden, pikk-pakk készíthetőnek, hiszen 7 perc alatt bemutatható. Csak hagyma, gyömbér, csirkemell, és egy 2300 dolláros szójaszósz extraktum kell hozzá. A szakács is úgy dolgozik, hogy már annyira jó, hogy rossz nézni, mert neki is fáj, hogy líráznia kell a fokhagyma zúzott-darabolt aprózásáról. DE MINEK?! Sírja magában, és ez bizony elcsíphető a mozdulataiban, ha a szemlélő néző főzött már párszor. A rendszeres tartalomgyártás kényszere azt is hozza, hogy 7-10 perces gasztrokalandokból kell legalább heti három. Azaz évente legalább 156 alaprecept. És bizony sokszor nincs ennyi recept egy tájegységről, hiszen főleg az idényszerűség és a lehetőségek adják az ételek variációit.

Az ilyen netre optimalizált csatornák felemelkednek, majd elolvadnak. Aztán jön valaki jobbantudja ember és újra feldolgozza ugyanazokat a recepteket, de már más cicomák között. Ad egy pici újítást mindenhez, melyek - alapreceptek lévén - biztosan feleslegesek és nincs sok értelmük. Csak beszélni lehet róluk, mondjuk úgy, hogy 'magyaros gulyás, egy pici csavarral', és máris szülik a kezdő háziasszonyok a szójás vagy dizsoni mustáros gulyásokat.

Rosszabb esetben mindenki ingyenmunkája és szabadideje vész oda egy ilyen fellobbanásban. Jellemzően azért sikeresebbek, mert sok formában sokféle tartalommá alakíthatók, így instán, fb-on, TeTubán simán hozzák a kedveléseket. Közepes esetben a kiépíthető "népszerűséget" ideig-óráig ki lehet használni, születik egy szakácskönyv a videókban látható és alattuk részletesen leírt (!) receptekből. A csúcson még instant, házhoz rendelhető ételkísérletező startup termékek reklámozása is belefér. Mer' az má' a valami! Aztán az egész kifullad. A frissesség merevséggé alakul és elfogy a recept. Mint ahogy leszállunk a repülőről és az adott útra kapott és mellénk ült barát-adagunk nyom nélkül felszívódik életünkből.

Hiába na! Szórakoztatóipar lett az egész világ. Versenyezni kell a tömeg kegyéért… bár a tömegnek lövése sincs arról, hogy mit csinál, hiszen a tömeg nem rendelkezik értelemmel. Az csak úgy magában van és hömpölyög. Az egyén, na az tudna észlelni, csak éppen akarva-akaratlanul leadta minden jogát a szabad megismerésről. Inkább a csatornákban bízik, azokon keresztül szerez ismereteket a világról. És ha éppen MiniSátán beszél minden tartalom előtt a TeTubán, akkor a kíváncsi egyén majd maximum ráfizet valahogy, hogy zavartalanul nézhesse a lepkék titkos párzását.

ne légy tömeg! légy valaki!

Pali esetében úgy tudod ezt megvalósítani, hogy ha még nem tetted, akkor például feliratkozol a gellerfipal.com hírlevelére (a poszt alján vagy jobb fölül, függően attól, hogy min olvasod ezeket a sorokat), mert nem mindenről kapsz hírt a fb-on. Merthogy hiába linkelem be oda a posztokat, 1:8-hoz az esély, hogy a fb oldalamat követő majd tényleg látja a posztot (tehát 87,5%, hogy nem fogja). Akkor is kétséges lenne a dolog, ha fizetnék, szóval ezért nem fizetek. Viszont hírlevelekben egyszerre 1-2 friss blogbejegyzésről adok hírt és mellé még pár tuti videót is ajánlok a Tubáról, amelyek szerintem kulturális szempontból különlegesek és érdekfeszítők.

De az is jó, ha instán kezdesz a követésembe! Sőt, ha másokat is erre buzdítasz! Ott maradéktalanul élvezhető a rajzonkénti 6-7 napos illúzió egy olyan alacsony felbontásban, amely biztosan tetszeni fog, hiszen annyira kontrasztos képet fog adni. Persze, nem biztos, hogy ott minden érdekességgel találkozol majd, hiszen ezért ott is fizetnem kellene...

Ha pedig új rajzokat szeretnél látni, akkor a legjobb, ha időnként ellátogatsz a honlapomra (ide). Ugyanis minden ide kerül fel elsőként, itt előbb látható minden rajz és poszt. A blogban tervezem, hogy bővebben írok majd egy-egy rajzról, de sajnos nem tudom rávenni a Gókelt, hogy értesítsen, ha frissül a honlapom… bár erre is lehetne költeni.

Szóval, ha gondolod, ajánld másoknak is honlapom, blogom, munkáim. Ha tetszik, akkor a posztok alatti kék gombbal oszd meg facebookon az olvasottakat. Csak ennyiből lehet építkezni és ez nagy segítség, előre is köszönöm!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Welcome again, 202.0

Azért történnek jó dolgok is, például a legutóbbi időnyerő akció jól sikerült (ismételt köszönet a vásárlóknak). Így most 2020 november eleje 2021 február végére csúszott. És most, hogy a jó dolgok felsorolásának végére értem, következzék egy kicsit más.

miliő rózsa száll

Magam már egyre kevésbé tudom követni életem filmjét, mert annyiszor van stábcsere, újradíszletezés, forgatókönyvhúzás, szereplőválogatás, hogy állandóan vívódnom kell azon, hogy üljek szépen le és várjam meg, míg ki nem alakul egy „átmenetileg végleges” helyzet, vagy inkább csaholjak és rajongjak. Inkább vessem bele miliőm (főnév: 3., átvitt értelemben: Általános hangulat egy közösségen belül, amely megnyilvánul az egymással történő érintkezésben, a közös ügyhöz, ügyekhez, erkölcsi értékekhez viszonyulásban; légkör.) tengerébe magam és én is szakértsem a konyhazsargont vírusról, oltásokról, gazdasági történésekről. Sőt, jó miliőpolgárként erősítsem fel kvázi közösségem érzelmekkel átitatott és egyedül bizonytalanságában határozott álláspontját? Jó lenne… olyan, mintha tudnám mit csinálok. De hát nem pontosan ez a lényege a kasztok miliőinek és bennük a miliők kasztjainak? :)

rebooting fatal error

Új év, új hóbort. A régi. Próbáljunk meg művészetet építeni. Bár mindig, ha a ’próbáljunk meg’-et kiejtem a számon, beugrik egykori segítőm egyik legfontosabb mondása: „Nem kell beszarni! Mindig lesz rosszabb. Csak még fiatal vagy.” És tényleg, most, hogy már nem érzem fiatalnak magam, vagy azt is mondhatnám, hogy kellőképpen régóta történik a lefelé ívelés, ami leköti minden energiámat, most már nem olyan magától értetődő, hogy miért kell művészetet csinálni.

A gondolatok, amelyek szétzilálják a terveket, mindig gyorsabban érkeznek, minthogy el lehessen kezdeni munkálkodni. Nem tudom, hogy ez mások foglalkozásaival is így van-e, de a művészeti ágaknál a struktúra, amiben gazdára találnak a művek, annak léte nélkülözhetetlen már akkor, amikor még amúgy nincs mű. Éppen ezért rizikós, ha folyton változik ez a struktúra. Mert ez nem körülménye a folyamatnak, hanem az alapja.

Sok éve kinéztem egy online galériát, hogy oda feltöltsem munkáimat. Első nekifutásokra nem sikerült, mert kellett volna amerikás adószám, meg számlázási képesség, meg minden cicoma. De szokásos kényszerességemnek hála az összes információt kinyomtattam, kijegyzeteltem és szépen lefűztem, összeállítottam a követségre meg közjegyzőhöz kellő dokumentumok kitöltött verzióit (amolyan gyakorlóvázlatokat), de aztán valami mindig megakasztotta a dolgot.

2020 idei újrakezdése kapcsán pakolásztam és kezembe került ez a pakk. Bevillant, hogy 11 hónapja foglalkoztam vele legutóbb, mert akkor is ugyan ilyen sz*r volt a helyzet, akkor is a q.,-adik b., megoldást kerestem. Éppen annyi most a különbség, hogy eltelt 52 évnek tűnő 11 hónap. A kérdések, a bizonytalanság, a lehetetlen szituk csak szaporodtak, de semmi más nem történt.

Nem gondoltam volna, hogy működhet úgy a világ, hogy egy közmegegyezés szerint fontos és kiemelt dolog űzése lehet olyan, hogy egyáltalán nem kifizetődő (ó, hol vagyunk a kifizetődéstől). Hogy a művészet - és a társadalom által beköpött verziója, a kultúra - készítése, az kb halk kínlódás azon, hogy miért nem működnek a dolgok. Nem akarnám túlnagyítani a kis nudli dolgaimat, éppen csak az a gondolatfolyam különösen érdekes számomra, ami rendszerint rámtalál, ha értetlenül ülök a helyzeten agyalva.

Hibáztassam egykori tanáraimat és gimnazista korom mottóit a tudás fontosságáról? Mondjam, hogy ez biza nem volt túl korrekt, hogy kuss volt az érme másik oldaláról… Vagy mutogassak a korábbi generációkra, hogy a helyzet, amely adott, az bizony az ő teremtményük (klímaváltozástól, butaságon át, korrupcióig, minden). Esetleg említsem meg az etalonoknak, hogy a sikeresség mértékébe nem szokás belevenni, amit mások adtak bele, hanem úgy illik számolni, hogy mit ért el egymaga az illető. És eleve kinél tegyek panaszt a folyton változó játékszabályokra? 

Minden ilyen hibáztató gondolkodás vége általában az igazság és igazságosság kérdéséhez vezet. Ez amolyan szinkronizáló kérdés, amellyel az egyén megpróbálja kideríteni, hogy a világgal van a gond, vagy ő a hibás, vagy a világgal és vele is gond van, vagy nem, egyik sem, a világ is ilyen és ő is olyan, és pusztán kósza félreértés, hogy ő valamilyennek gondolta a világ és maga összefüggését. Az egyén igazsága a világában mindig ilyen ’ki fogja a gyeplőt, és kinek a szájában van a zabla’ kérdéskörökből áll.  

Hogy van-e igazság a sors működésében? Vagy az igazság az emberek terméke, társadalmi hóbort? Vagy az igazság, mint olyan a jog és törvény oltárán már régen elveszett és konvenciókká és kompromisszumokká rothadt? És ha így van, akkor egyben kijelenthetjük, hogy az igaz többé nem kötött a jóhoz, és a jó már nem szükségképpen társa a szépnek? A régi görög elgondolás, mely évszázadokon át alapvetés volt, az lehet, hogy mára már szertefoszlott? Lehet a rossz szép, a hazug jó, az ocsmány igaz?

Hol van az igazság, mely az erkölcs és társadalmi verziójának, a morálnak a csúcsteljesítménye volt egykoron? Sőt, eleve hol van az erkölcs (főnév: 1., Életviteli szabályok. A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó megegyezések, elvárások összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak, mert fenntartják a csoport létét, sikeres működését. Ez alapján tudható, hogy mi helyes és mi helytelen a közösség szabályai szerint.)?

Aztán amikor a gondolkodás átcsap egy kényelmetlen érzésbe, miszerint a gondolkodó a hülye, hiszen „csak” túlgondolja a dolgot, akkor az igazságkereső okolás átalakul értetlenségbe: más miért nem veszi észre ezt az ordító, komplex ellentmondást?

Hiszen nagyon úgy fest, nincs igazság, nincs erkölcs, nincs társadalmi alapegyezség, nincs egyetértés, azaz nincs már meg az iránytű: a jó.

És akkor meg minek jó dolgokat csinálni, nem? 

 „a depcsi a unique selling pointod”

2020 2. évét úgy kezdtem, hogy megpróbáltam kicsit felújítani a dolgokat, előrevenni a javítandó szobrokat, a szoruló ajtót, jegyzeteket átfésülni, munkaanyagokat rendszerezni. Mindezt azért, hogy olyan legyen, mintha javulnának a dolgok.

És pillanatokig jó is volt, működött a kis cselem. Felemelő érzés volt nézni az összekínlódott könyvesszekrényem, amit kizárólag bontott anyagokból készítettem, és tűnődni, hogy milyen szépen is mutatja a civilizációs leépülést mindegy egyes polc és lap rajta. Ugyanis van benne olyan elem, ami a 2. világháború utáni időszakban készült „diófaszekrényből” lett felhasználva. Ekkor az újjáépítés miatt 2db 2mm-es, minőségi furnér közé fenyődeszkákat táblásítottak, majd körbezárták a lapokat keményfa szegőkkel. Aztán van olyan elem is benne, ami a 60-as években készült, vékonyfurnéros bútorlap. Sűrű, nagyon sűrű darált fa, össze hőpréselve egy vékony falemezzel. És végül van benne bútorlap a 70-es évek álpolitúros világából, amikor a hulladékanyag darálékot már az MDF váltotta fel, nyakonöntve 1,5 mm-nyi műgyanta politúrral (MDF, mint medium-density fibreboard, nem pedig burkolt politizálás és Magyar Demokrata Fórum).

A három laptípus azért nyűgöz le, mert bár gazdasági felemelkedés, fellendülés, ipari fejlődés meg minden volt, a bútoranyag mégis egyre szarabb minőségű lett. Ahogy a világ süppedt bele illúzióiba és vált egyre rútabbá, úgy jelentett minden egyre szebbet (Nietzsche).

A jegyzetes fal 320 pici hübrisz-emlékeztetővel, és a forrásanyagos könyves szekrény.

Folyamatosan vívódom, hogy baj-e, ha okádnom a savat, ha lehozom az életről a másokat. Aztán bevillan a moralizáló gondolatcunamim, és leesik, hogy voltaképp én csak visszatükrözöm mindazt, amit látok. Csak illúziók nélkül. És változatlanul furcsa, hogy ezt mások nyitottan még jól meg is hallgatják, de mindenkinek lehetnek perverziói. Erre mondta egy ismerősöm, hogy: Pali, „a depcsi a unique selling pointod”. (Röpült is a jutifalat!)

És tényleg. Csak ennyiért éri meg bármit is csinálni, hiszen van 1-2 ember, aki még nem vagy már nem kápítószerezi magát a mindennapok illúziójával. Páran nem vesznek rész ebben a kényszermegoldásban. Elemelkednek a gyermeki komplexusok szintjéről, és már nem akarnak megfelelni. Hiszen nincs minek megfelelni. A körülmények meghatározottjaiként semmit sem irányítunk, és egyedül mások körülményeire lehetünk bármiféle hatással (ezért vagyunk társas lények).

Szóval ti, kedves ittragadt depihuszárok, spektákulumdepriváltak (ez az új kedvenc szavam lesz!), kitartás, semmi sem fog változni, de legalább tudható, hogy jobb sem lesz! ;)

Léptem rajzolni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ez egy ilyen izés poszt

Még 2018 végén szerettem volna egyfajta összegzőt írni, de végül úgy alakult, hogy nem volt hozzá energiám, és több dolog is megállt a levegőben. Azóta a helyzet természetesen nem változott sokat, szóval már most előrebocsájtom, hogy ezért ez a poszt is egy kicsit fura lesz. De hát melyik nem az?!

van egy valóság

Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy elég gyakran foglalkozom ezzel a ’filozófia’ izével. Azzal az elméleti dologgal, ami úgy van, feltételezhetőleg létezik, hiszen olyan dolgokról szól, melyek feltételezhetően léteznek, de minimum bizonyos emberek gondolkodnak róla. Ilyen például a művészet is. Most, hogy már lassan kifut a 13. kurzus, és már 302 részvevőnek meséltem ezekről a filozófiai izékről, illetve most, hogy a Realizmus.-t is megírtam, eléggé feltuningoltam a koncepcióim. A művészetit. Régen csak sokat olvastam és informálódtam a témában és elsődlegesen a művészettörténeti oldaláról, aztán folyamatosan rákaptam arra, hogy kiterjesszem az elképzeléseimet és keresztkérdésekkel próbázzam a meglátásokat. Az említett kurzusok is kitűnő tesztelőalkalmaknak bizonyultak. Elkezdtem mesélni 1-1,5 órában, és valahányszor valamilyen kérdés merült fel, azt beépítettem az anyagba. Így szépen kialakult a 2,5-3 órás előadáshossz, és a végén már úgy éreztem, hogyha egy külső szemlélő rápillantana az előadásokra, akkor az valami ilyesmit láthatna:

De gondolom nem teljesen ez volt az összkép. :) Hiszen pont az általam elmondott dolgok miatt az egész ’koncepcióm’ egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik. Erre tökéletes példa az egyik előadás utolsó témája, a „Miért nem lesz művészet 19 év múlva.”. Hosszan ecsetelem a problémákat, az ellentmondásokat, és amit 6 korábbi alkalommal felépítek, azt egyfajta katartikus megsemmisülésbe vezetem bele. Külön örömteli, hogy mindezt úgy, hogy utoljára pont a csúcsművészet alkotásait vetítgetem.

Vagy a rajz előadásokat is átalakítottam, mivel lassan bele szeretnék kezdeni az A rajzolás művészete című könyvembe - hiszen idénre még nem terveztem elő kellő mértékű veszteséget -, és ennek apropóján az előadással kísérleteztem kicsit. A vegyes társaság egy része azért jött, mert szeretne megtanulni rajzolni, a másik azért, mert kíváncsi, hogy mit mondhat egy rajzoló a rajzról, a harmadik meg egyszerűen volt a másik kettőn és kíváncsi lett erre is. Na, egyik kedves veteránomtól meg is kérdeztem, hogy hogy tetszik neki az előadás, mire egyből rávágta az alábbiakat:

 „Tetszik! Érdekes! És én biztos, hogy nem fogok rajzolni, mert ez k*rva nehéz! Annyi mindenre figyelni?!”

Mondjuk nem is tettem egyszerűvé a témát, sőt, többször kifejezetten azt magyaráztam, hogy egyszerű út nincs. Bár rajzolni egyszerű, de ettől még nem lesz könnyű. Azért tűnik ez sokak számára ellentmondásnak, mert összekeverik a rajzolás folyamatát és a kép készítését. Az előbbi „csak” eszközhasználat, míg utóbbi sokkal másabb dolog.

Ez a felvezetés, előadás, meglepődés tematika amúgyis gyakran előkerül nálam. A Realizmus. - a valóság természete is így épül fel. Többen úgy gondolták, hogy a művészetről szól a könyv, vagy legalább műalkotásokról. És tényleg ez a fő vonulat benne, csak egy kicsit máshogyan van tálalva, mivel törekedtem rá, hogy globálisan mutassam be, hogy mindez nem csak pár Drebil hadnagy festékpazarlásáról szól. Mélyebb, szervesebben a társadalmakban és az emberben élő dolog. Amolyan fentebb is említett izés valami. Filozófia. Az első nyomásból 35% el is ment, és - ahogy hallom - már akadtak 4-5-en, akik el is olvasták. Jó-jó, legyek korrekt, a borítóig sokan eljutottak!

De ezen (már) nem is rugózom, mert tényleg olyanra sikerült, hogy vagy tudja olvasni az ember, vagy nincs olyan pillanata, amikor nyugodtan neki tudna fogni. Csak meglepett, hogy ennyire nincs az embereknek nyugis pillanata.

Házi átalakítgatásokkal is eljutottam oda, hogy van egy trendi nyomdaműhely, van egy dolgozó-raktárszoba, meg van az élettér, és most viszonylag minden rendezett, kitalált. Az orchideáim és a kancsókám költöznek az új floráriumukba, nem kell a földön paszpartuznom, mert van megfelelő asztal hozzá. Még a nagyméretű képek kereterzéséhez is beérkezett a marófej, mely úgy duruzsol, amikor felpörög, mintha egy anyahajó beröffentené az egyik atomblokkját. Rengeteg új eszközzel, géppel, apró kiegészítővel bővült a műhely, így előrébb tudok lépni a kellékek, rajzhoz kellő eszközök, keretezés frontján is. Végre!

van egy gyakorlat

És a helyzet az, hogy közben a one-man-show változatlanul halad tovább. Eleinte főleg arra láttam az irányt, hogy fejlesszek egy megfelelő minőséget, és ezt folyamatosan tudjam hozni. De szépen lassan eljutott minden oda, hogy már számos egyebet is kell csinálni, és a legnagyobb kihívás jelenleg ez. Jéghegy a Titanic előtt, de úgy, hogy esetemben a kapitány tudja, hogy nekimehet a hajó, és akkor biztos, hogy báj-báj Szása lesz, csak közben már azt is kell mérlegelnie, hogyha nem megy neki, akkor fognak-e egyáltalán emlékezni rájuk (segítek: nem! Ahogy az Olympic és a Britannica is a ködbe veszett a jeges víz helyett.).

A három legfontosabb dolog egy rajzoló vagy festő pályáján - szerintem - a minőség, a megismertetés és az árszabás. A három szempont szoros kapcsolatban áll egymással… egy olyan világban, ahol a minőség jelent bármitis, a megismertetés nem pénz kérdése és nem Dávid és Góliát szerű kihívás, míg az árszabás függ még a piactól és minden aspektusától. Egyszerűen mondva, én csinálok valamit, kiállítom, szólok róla, majd megnézik, és akinek tetszik, az megveszi a képet. Jobb esetben többeknek is tetszik és megemelik az árat.

Kb 2008 körül ez volt a helyzet, és akkor is készítettem ezt-azt, pályáztam sok fronton, teszteltem technikákat, kerestem kiállítási lehetőségeket. Aztán elsuhant 10 év, és a megváltozott körülményekhez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Bár már nem pályázom, mert teljesen értelmetlen, sok idő megy vele és csak keserű szájízt eredményez, de szintén keresek kiállítóhelyeket, ahova be tudok jutni, nem kerül lehetetlen összegekbe a szervezés, és nem egy bontásra érett szakközép pozdorjaparavánjaira kell ráaggatnom a képeimet. A megismertetés menete a körímélről váltott a FB rendszeres kínzására, fizetett hirdetésekre, videós tartalmak készítésére, másodpercenként fotózott anyagok előállítására, papír alapú marketing nyomtatására, honlap üzemeltetésére egy folyamatosan átalakított neten, és ilyesmik. Mintha egy kartondobozban üvöltöznék, hogy valaki nyissa már ki lécci-lécci. Minél jobban, annál több ember nem nyitja ki, node meghallják, nemde?! Erről van szó!

A szűken vett kiállítás áll a keretezésből (és ez egy hosszú-hosszú téma lehetne már magában is), szállításból, „biztosításból”, megnyitó rendezvény részeiből (vendéglátás, megnyitó enbör, tárlatvezetések, bármi történhet életérzés). És az árszabásba ezeknek mind bele kellene épülniük, ha a piac említett aspektusaira most külön még nem is térek ki. Utóbbit annyiban lezárnám, hogy olyan értékmegítélés van jelenleg, aminél előbb vesz valaki a panelek között egy Batman-es minidrónt vagy egy kanapégarnitúra felét, mint ugyanennyiért 3 képet.

Hogy érthetőbbé tegyem a dilemmát, kicsit számszerűsíteném. Jajj-jajj, „magyar enbör pénzről nem beszél!”, de látjuk is, hogy ez milyen hülyeségeihez vezet. Tehát!

Tekintettel arra, hogy 11-13 kép kiállításának költségei a 10 év alatt a sztenderd 300.000.-ről úgy 1.200.000.-re növekedtek, ez azt jelenti, hogy egy képen anno 23.000.- költség volt, míg ma 92.000.-. Ha mindegyik elmegy. Mintha minden második kép csak azért készülne, hogy legyen kiállítás. És ez NAGYON-NAGY-PARA! Ha súlyozom azzal, hogy ez időben sem egy hónap alatt megy le, hanem minimum 4 kell hozzá, ami saját költségfaktorral rendelkezik, akkor az ominózus szám megint módosul. Mondhatni, egy kép bekerülési költsége 125.000.- fölé kerül. Na, nembaj! Adózás vagy jutalékot most direkt nem számolok hozzá, ezek eléggé pontatlanná teszik a számolást. De nagyjából egy 30%-ot mééég rá lehet tenni egy képre. 125.000.- költség és az eladási 30%-a a jutalék. Ha egy 375.000.-es képről beszélünk, akkor 1/3-1/3 arányú az egész kiadások - kereskedő és állam - én viszonyban. (Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hát mindenhol ez van, de én nem tudom, hogy hol van még 60%-os különbözet és hol kapnak fizetést 4 havonta.)

A sok-sok-sok fejlesztés ezt a számot javította, hogy valahogy kivitelezhető legyen a működés. Én nem hiszek abban, hogy szituációk, dolgok egyszerűen nem tudnak működni. Mindig van egy megoldás, de sokszor ráadásul több is.

***

Visszajutottam korábbi galériás egyeztetésemre. Egykoron, 3 éve mindent leegyeztettünk, arra vártam, hogy a nyaralásból (decemberben) hazatérve átküldjön a partner egy szerződést, és lebeszéljük az ottani bemutatkozó kiállítás részleteit. Aztán 2 hónappal a megnyitó előtt kiderült, hogy abban az időben, amikor én 50 képet raknék ki, aminek a részleteit terveztem már egy negyed éve, na ott pont falunap lesz… majd megérkezett a szerződés is, ami gyakorlatilag 30-70%-os arány kötött volna meg. Én kaptam volna 30%-ot. Mondtam, hogy ezt így nem lehet vállalni.

Még egy félév eltelt, javítottam sok területen, hogy jobb arányok, gyorsabb képkészítés, felépítettebb marketing legyen, azaz eredményes együttműködés, de akkor meg már a galériás dobta be a törülközőt azzal a szöveggel, hogy 1,5 évre előre ő le van kötve (nem volt). Jött a nagy agyalás, hogy akkor merre? Hogyan? Tovább?

És ebből egy állandóan visszatérő problémakupac lett. Most is lement egy ilyen kör, amivel azért kalkuláltam, de végül nem lett eredménye a próbálkozásnak. 3/4 év elment, és nem nagyon tudom, hogy mit kellene hogyan máshogy csinálni (a kellett volna kérdésnek nincs értelme). Illetve nem nagyon lehet máshogyan. Vannak mindenféle adott körülmények, amikhez csak alkalmazkodni lehet, előre felkészülni rájuk nem. Én meg - a 229 egyéb teendőm mellett - eleve nem tudok még ezekkel is foglalkozni, csak maximum kezelni őket.

Egy teljesen tökéletes illusztrációt kerestem ehhez a körülmények tengerében show-záshoz, és úgy bukkantam rá erre:

Elsőre mindenkinek úgy tűnhet, hogy decsudi, amit leművel a lila figura (majd, zöld, kék, piros, stb, ahogy az LSD effekt bekúszik), és „jajj, de nagyon csapatja”. Milyen jó, hogy van ilyen, nem?! És tényleg, tök jó, hogy vannak ilyenek, meg lehet mit nézni a telón, amikor hazafelé tartunk a melóból. És bizonyára az ilyenek is maguktól üzemelnek, mindenféle külső ráhatástól mentesen és függetlenül ropják a tutit. Varázsolnak különlegeset. Persze, a lényeget meglátni már nem annyira kézenfekvő dolog. Hogy a táncosbohócunk egymaga utazik le a helyszínekre, ahova hívják - rosszabb esetben, ahova be tud férni -, ráadásul gyalog. Csomagol magának a fellépésekre kis uzsit, sminkcuccokat, sátrat, folyamatosan javítja és csinosítja a táncos rucit, hogy azzal ne legyen gond, és még az egész életét is ahhoz szabja, hogy mikor dobja fel neki valaki, hogy „nem táncolnál egyet nekünk?”.

A maszkból ő nem lát ki sokat, de nem is a közönség megfigyelésével foglalkozik szerintem, hanem koncentrál arra, hogyha csinálni kell a tudományt, akkor az kifogástalan legyen. Hogy például egy kavics, amire ráléphet (és esetében ez másodpercenként mondjuk 29 rálépés is lehet), az ne mozdítsa ki a ritmusából. Végülis, neki ennyi lenne összesen a feladata, varázsolni a tudományával.

és van a helyzet

A helyzet meg közben az, hogy az esetek jelentős részében, a táncos bohóc csinál kb mindent. Szerintem úgy érezheti, hogy ő egyfajta otthagyott emléke egy kornak, amikor még létezését és feladatát szükségesnek tartották, de legalábbis értékelték. Nagyon szimpatizálok ezzel a zaouli táncossal, mert míg mindenki 30 másodpercre, de rápillant a róla készült videóra, és megmosolyogja, addig apróságokra már nem fordít időt.

Nem látni, hogy mennyire minimál körülmények között csinál valami különlegest, hogy a háttérben a szél kavarja a szemetet, hogy a nézők egy jórésze csendben, messziről szemléli csak. Nem tapsolják meg vagy nem segítik saját szórakozásuk működését, mert a táncos „magáért csinálja”. Sőt, vannak, akik hávájozni ülnek csak le a mobilfrigó tövébe, nekik csak alapzaj és keret nélküli TV a táncos művészete. Közben egy olyan világban történik mindez, amiben a semmibe csomagolt semmit is szétszponzorálják, ezzel értéket adva a semminek. A bohóc esetében pedig maximum arra terjed ki a támogatás, hogy beengedik egy kavicsos pusztára… ahol nézők jelenléte nélkül, üres székeknek ropja. És akik még jönnének megcsodálni, azokat is elzavarja a biztiőr, miközben pont mögötte éppen bontják a díszletet. Míg Jancsibohóc kiszárad a tűző napon a jelmezben, addig közönsége kellemes árnyékből, hűtött italokat fogyasztva szemléli. Nehéz megérteni, hogy Jancsi mégis miért csinálja ezt az egészet akkor, de valószínűleg azért, mert ő egyedül az, aki tisztában van a tudományával.

Ez van, miért menne másként a világ, mint a fától az erdőt?!

(éz egy szomor!)

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

infrastruktúra és operációs pult

Múltkoriban írtam arról, hogy milyen átalakítás hullámba kezdtem. A régóta húzódó feladatok és fejlesztések már elérték azt a szintet, hogy nem nagyon lehetett tovább halogatni a munkálatokat. Nomeg persze az sem mellékes, hogy 1-1 alkatrészt egyszerűen nem lehetett beszerezni. Keresgéltem az internetben, de kivenni belőle nem tudtam, mivel az alkatrészek elnevezéséről fogalmam sem volt. Valami fém izé, ami 2 lap közé csavarozható, és csapágyakkal elforgathatóvá teszi a lapokat… aha. És ezt hogy hívják? Milyen néven futhat a webshopokban?

Ez az örökös nyűgöm, hogy elkészíteni valamit szinte lehetetlen, mert alig van alapanyag hozzá. A fát eltüzelik, ahelyett, hogy stafnit és deszkát gyártanának belőle, a szerelékeket Németországból kell behozatni, mert itt vagy raktár, vagy gyártás nincs. Mindenen az 52x-es közvetítői költségek és ilyesmik. Ezért is veszek időnként régi bútorokat (itt már említettem korábban), mert azok vas és fa anyagai olcsóbbá és elérhetővé teszik bármi elkészítését. Tudom, nem kell felhörrdülni a monitor előtt, „kinek van erre ideje?!”. De itt nem az idő a problémás, hanem az, hogy bizonyos fejlesztéseket szükséges megcsinálni, hogy haladni lehessen, és nincs olyan opció, hogy azért nem, mert időigényes. A rajzállvány is ilyen dolog volt számomra. Kellett egy nagyobb méret, jobb papírrögzítési lehetőség, elforgathatóság és egy tuti támaszkodórúd.

Ha valaki megnéz régi képeket festőkről, amint dolgoznak, az láthat egy botot, bumsztlival a végén, melyet általában a másik kezükben tartanak. Képzőn megtanították, hogy ez a „festőpálca”, ami az arányok felméréséhez kell. Ha félretesszük az egyetemi totális vaksötétséget, akkor kiderül, hogy ez a festőbot. Ennek szerepe, hogy a festő a bumsztlit nekitámaszthatja a vászonnak, miközben fogja a botot, és az ecsetes kezével rá tud nehezedni. Így elkerülhető, hogy kényelmetlen pózban maszatoljon a vásznon, vagy lebegtetnie kelljen csuklóját, miközben fest.

Ilyen eszköz a rajzolásnál is szükséges. Persze csak az igényesebbeknél, ha a képet borító merő maszat és retek nem a „művész koncepciójának része”. Én impregnált papírlapokat használtam erre, arra támasztottam a rajzoló kezem, ha dolgoztam. De ez nagyon csiszolta a papírt, így kellett valami változtatás. Egy szupi-doopi vonalzó, mely fölső görgősor segítségével huzigálható ide-oda.

De nem akármilyen ájkíeéjj minőségű anyagból, hanem tömör vasrúdból. Ugyanis nem szabad, hogy rajzolás közben hozzáérjen a papírhoz (a vas nem radírozható nyomot hagy!). Pont volt itthon egy ilyen szál, egy régi asztalosgép alumínium vezetőjéből készítettem síneket, és máris előállt az új támasztórendszer. Ilyen munkák után duplán szoktam kihúzni magam esténként, amikor nézem az Élet fagypont alattot. Ahogy a félnomád sarkiemberek 7 tonna lazacot dolgoznak fel pár nap alatt, hogy a kutyáiknak legyen télen ennivalójuk, akkor csak annyit mondok, hogy „7 tonna? Ugyan! 90cm-es támasztó! Az valami!”. :)

Amúgy ilyen barkácsolásoknál az vettem észre, hogy ami mérhető, az valahogyan megérzi, hogy készül vele kapcsolatban valami. És direkt megváltoztatja magát! A falon eltűnik a derékszög, a faanyag elhúzódik a párhuzamosból, a menet összeszűkül, meg ilyenek. A rajzállvány helye is megérezte ezt és összement, mikor felhoztam a lapot. Azért nem volt elég gyors, éppen, 2 cm lufttal, de befért a helyére.

Kicsit szomorú a dologban, hogy az új rajztábla mérete belövi a képek határát, és ezek a korlátok néha lehangolnak. Mert mi van, ha pont szeretnék egy nagyobb képet? Ha egy ötlet kapcsán megint kéne méretet növelni? Most is előfordulnak ilyen kérdések, mert papírváltás van folyamatban, az eszközök is mást engednek meg, és az új tábla is más, mint a korábbi. Nem kell kétféle szék a rajzolás alatt, mert a magasság jobban be van állítva. De mégis, a változások rendszerint megbolygatják a dolgok normális menetét.

62 beállítás, 543 lehetőség, 3995 funkció

A másik, ami általában túlzottan befeszít, az bármi újdonság beillesztése a munkametódusaimba. Ennek hatására számomra például teljesen érthetetlen a mai világ technikarögeszméje. Emlékszem, hogy amikor bátyámtól megkaptam az első DVD írómat szülinapomra, akkor laza 2 év kellett hozzá, hogy kipróbáljam. Addig ismerkedtünk. Vagy az új számítógépemnek is kellett egy pihi év, míg bekötöttem. Nagy előny, hogy mire én nekikezdek egy új eszközt használni, vagy új programmal dolgozni, addigra már azok az összes gyerekbetegségükön túl is vannak. Bármi gond merül fel, már van rá megoldás. Hogy azonnal nem tudom a frissítéseket használni? Kit zavar?! Az eddigi lehetőségek is túl soknak bizonyultak számomra.

Amikor néha ajánlanak nekem ilyen meg olyan új valamit, akkor a „minek?” keresztkérdésemig boldogan mesélnek a világmegváltó szabadalomról, de ezen a ponton át szokott fordulni a beszélgetés, és én kezdem magyarázni, hogy mik a hiányosságai a terméknek. Csúcsszuper akkus fúró. Hol fúrnék és mit, olyan helyen, ahol nincs elektromos dugalj? Citromfacsaró faizé. Felvágás előtt megnyomorgatom a kés lapjával a citromot. Tehát minek? A legjobb ilyen beszélgetéseim áruházak műszaki osztályain vannak. Amikor a megfelelő körfűrészt kerestem, amit a multipadomba építhetek, akkor kb ez a beszélgetés hangzott el a Hódos Brikóban:

- Jónapot! Elnézést, de hadd kérdezzem meg, hogy milyen olyan körfűrészük van, ami teljesítményben jó, és olyannak ajánlják, aki már látott ilyet működés közben?

- Jónapot! Hát most pont van 3 ilyen körfűrészünk. Jöjjön, mutatom!

Persze, amikor én shoppingolok, akkor mindig minden pont van! Odavezetett 3 géphez, 2 dilettánshoz meg egy jónak tűnőhöz. Elsorolta, hogy mi mindent tudnak a hulladékok, hogy van bennük rezgésvédelem, 1dl-es porelvezető doboz, rugós vezetékvédő valami, ÖNÉLEZÉS FUNKCIÓ (körfűrésznél… hagyok időt!), meg 2inTouch technológia, amit a LiveLife irányelvek szerint, a YearofNew keretében fejlesztettek. Majd jött az aduász, mikor látta, hogy meg sem rezdült az arcom a sok hülyeség hallatán:

- Ezzel szinte mindent el tud végezni a ház körül! Mire szeretné használni?

Erre én:

- Hát ezt leginkább semmire. A mütyűröket úgyis egyből leszerelném és kidobnám róla. Amúgysem szoktam a ház körül körfűrészelni, csak a műhelyben. Ott meg nem kell ennyi csicsa egy gépre. Olyan érdekelne, aminek a paraméterei jók, és csak egy gép van a szettben, nem kompletten fél Kína.

Ekkor tértünk rá a harmadik gépre, amiről már mindent tudtam, mert neten előre össze szoktam hasonlítani a vennivalókat. (Tulajdonképpen, egyedül azért megyek ilyen boltokba, hogy szórakozzam kicsit, meg a súlyelosztását kitapinthassam a gépeknek. De az alkalmazottaknak sohasem tudok ellenállni. Úgy odavonz magukhoz a kérdő tekintetük, mint koranyáron a fogólábút a higanygőz lámpa.)

- Ez szimpatikusabb! Eleve tetszik, hogy a matricák szimmetrikusan vannak a gépre ragasztva. - kezdtem a teljes hozzáértetlenkedéssel.

- Igen. Ez is egy jó gép.

- Hát a másik kettőnél biztosan. Áruhitel van rá?

- Erre sajnos nincs.

- Mégjobb! Már feltűnt, hogy a jobb termékeikre nem szokott lenni. Akkor szerintem jövő héten visszajövök és megveszem!

Végül mégsem azt vettem meg, mert még bementem egy ős szerszámboltba. Az egy pesti katakombába ette be magát, úgy 1982 körül. Az egyik legjobb hely! Olcsó, állandóan a csőd szélén táncol, és fundamentális kisipari géemkások vezetik. Anno volt egy csavargyáruk, így náluk ötvözet típus alapján is lehet csavart vásárolni (!). Ahogy a lépcsőn lépked le hozzájuk a vevő, úgy halad vissza az időben. Megszólal egy elemgyenge madárcsipogás, az ajtónyitás jelző, majd „maszekmester” apróhirdetések, „németes tiplidűbel kapható” A4-es hirdetmény, „téesztalicska érkezett” felirat, és a pultnál halk duruzsolás, „Szombaton mit csináltatok? GEBINeztetek? A gyerek is?”. Ezek a stációk. Amikor pedig meglátnak a kartonlapokra filctollazot nyilak erdeje mögül, akkor jön a kérdés: min dolgozol, mi kell hozzá?

Én nyitottam, hogy körfűrész, de minden nélkül, asztalba kell. Hitachi jó? Most szórják ki névváltás miatt. 6cm tölgyig nem köhög. És ennyi volt. Ebből lehetett tudni, hogy jó a cucc. Vittem is, de az ajándék fűrészlapot visszaadtam, és mondtam, hogy azt adják inkább el, mert ha becsődölnek, felvágom az ereimet.

Wakon!

Szóval, ilyen ódivatú vagyok, lassan szokom meg az új dolgokat. Mint a wakon! digitális rajztáblát. Már tervezem, hogy egy fél év múlva mit fogok rajta ténykedni (ezt a fél évet meg már 1 éve tervezem), de még csak 1x kapcsoltam be, hogy kiderüljön, hogy leég-e tőle a számítógép vagy nem. Ennek egy amolyan külön lábat szánunk Fannival a működésünkben, mert segítségével oktatóanyagokat, illusztrációkat, és hasonlókat egyszerűbben és gyorsabban lehet készíteni. Az A rajzolás művészete is ezzel fog készülni, mert a nyomtatott formához videós verziót is szeretnék csinálni. Sőt, bár a színek sohasem érdekeltek, de van egy ötletem normális mesekönyvekre, és ott meg muszáj színeket használni. Így ez a feladat is a wakon!-ra hárul majd. Nincs vizeskübli az asztalon, hogy akvarellezni lehessen, nincs szutyok (bármi, ami a színes eszközökből adódik), 400 ceruza, meg hasonlók. 1 ceruza, és csá.

Mondjuk a boltban itt is jött a szöveg, hogy van masszírozható kijelzősben is, amin nem csak a tollal és a távkapcsolójával tudok dolgozni, hanem kézzel is állítgathatom a képet. Megköszöntem az infót, és mondtam, hogy nekem az már nem kell, mert csak a szemtengely ferdüléseseknek szükséges, hogy állandóan forgassák a papírt.

egy kis ízelítő róla:

Úgyhogy most itt járunk barkácsolás terén! Nemsokára azért jönnek az első kész cuccok, melyek már a rajztáblán és a wakon!-on születtek. Tudod! Plusz-mínusz fél év!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

gépátalakítás

Mindig úgy hittem, hogy Stephen King ’Az’ című regénye, melynek angol címe ’IT’ (mint ugye az angolban semleges nemű ’ő’ névmás), és főgonosza egy szadibohóc, aki gyerekeket húsdarál le, valójában nem az ismeretlen lényre utal, hanem az Áj-Tí-re, azaz az information technologies-ra.

Illetve, azt is pár éve értettem meg az egyik Family Guy (leánykori címén Családos Csóka …hagyok időt) részből, hogy az útmenti csatornából szemező King karakter valójában nem lehet más, mint Pipinaci, a hobohóc, ahogy Peter Griffin mondaná! (az erősebb idegzetűek megnézhetik itt Pipinacit)

Minderre pedig azért jöttem rá, mert egy egyszerű hétköznapon köhögést kezdtem hallani a számítógépemből. A burkolatát leszedve azt vettem észre, hogy a három hörcsögből - amik hajtották a masinát -, az egyik mumifikálódótt testét már csak társai pörgették a kerékben és nagyon a végét kezdte járni a verkli. A jelenet valahogy így nézett ki:

Bizony, elsuhant az a pár év, ameddig bírta a kompjúterem, így nekiláttam, hogy ismereteket vegyek ki az internetbúl, hogy milyen is ma egy jó gép. Persze, ez a lépésem kb 1,5 óra után kudarcba is fulladt, mert mára szinte teljesen érthetetlen bonyolultságúvá alakult a számítástechnika, szóval ’b’ tervként megkértem pár mensa-s kispajtásom, hogy segítsenek már és puzzlezzenek össze nekem egy megfelelő, időtálló gépet.

Meg is hozta a futár az új PC-t (mivel 2 évnél tovább szeretném használni, így az IElöregítéses gépek nem is merültek fel), kicsomagoltam, elmorzsoltam 2 könnycseppet és 11 hónappal később neki is kezdtem a bekötésének. Ugyanis kicsit elfoglalt voltam közben és egyszerűen nem mertem belevágni egy ilyen műtétbe. Mert ugye, ha egy usb-t is megmozdít az ember, arra ráérez az egész hóbelebancz és direkt bonyolultabbá válik minden. Így volt ez akkor is, amikor az asztal burkolatát szögeltem vissza és véletlenül sikerült az egyik vezetéket is megpatkolni, mire a 8 USB csatlakozóból 6 azonnal meghalt, így kettőn keresztül fürcsiztem a netes adattengerben pár évig. Persze, el lehetett volna vinni szervízbe, de annyira égő volt a dolog, hogy hozzászögeltem egy számítógépet egy asztalhoz, hogy inkább ettem a főztöm.

És, persze, most is így lett!

Már a kábelek összekötögetésekor feltűnt, hogy mennyire más minden vezeték csatlakozója, de jóhiszeműen ekkor még csak azt hittem, hogy azért, hogy egyszerűbb legyen összekötni a gépet. Valami szilikonvölgyi esélyegyenlőségi project keretében minden csatlakozó és kábelvég más, mint a gyerekeknek szánt piros-négyzet, kék-kör, -sárga-háromszög bedobós esetében. Napersze! Nem. Nem ezért ilyenek a vezetékek, hanem „technológiai okokból”. Ugyan, ezeknek az okoknak a javát soha nem fogom használni, de azért legyenek ilyenek, ne miattam álljon le a fejlődés a bolygón. Kicsit az az érzésem volt az összeszerelésnél - miközben 30 méteres kábelköteget gyorskötözőztem össze -, hogy olyan ez az új gép, mintha egy űrhajóval a Marsra is el lehet jutni, de mi csak a Holdig szeretnénk vele elmászkálni.

Az új rendszerprogram, friss Photoshop, lóméretű videokártya és hasonlók a helyükön, minden mindennel IS összekötve. Na, és ezen a ponton akadt meg az örömöm, ugyanis azzal nem kalkuláltam - mert miért is kalkuláltam volna -, hogy minden egyéb régi. Azaz a monitor. Öreg, nemjó, mindenrosszbenne, ami eddig teljesen megfelelő volt. Egyből pittyegett is… mit pittyegett, kiröhögött hangosan a Photoshop, hogy ugye ezt nem gondolom komolyan?! De, én úgy gondoltam, csak nem sejtettem.

Na, hosszas egy-pont-szugerálások után leltem egy átalakító konzolt az elektronikus hulladékgyűjtő pakkomban, és hát pont az kellett a vezeték egyik végére. Lebutítottuk a csúcsminőséget kellően elégre. Aztán találtam még egyet egy számítástechnikai boltban, és így lett a vezeték másik végére is egy megfelelő átalakító, így már láthattam is, hogy mit csinálok. Persze, a programok időnként még összemosolyognak, de legalább nem hangosan.

Amúgy a legnagyobb meglepetés - számomra - az volt ebben, hogy a régi konstrukció és az új között főleg az a különbség, hogy minden nudli dolog után fizetni kell. A kígyó a farkába harapott, amikor egy korábbi Word dokumentumot átmásolva (ráadásul a Realizmus. - a valóság természete már megírt dokumentumját) a rendszer kiírta, hogy a gépen található Word Alap 1.0-ás verziója nem tudja maradéktalanul megnyitni, mert korlátolt. „Lehet, hogy bizonyos elemek hiányozni fognak a szövegből!”, amit én úgy képzeltem el, hogy viccből az ’a’, ’é’ és ’s’ karaktereket nem tudja a sok évvel fejlettebb program megnyitni. „Havi díjban vásárold meg a programot!”, jött az újabb világmegváltó Microsoft üzenet. Na, felléptem a WORD Wájd Webjére, és ott mi fogad? Hát az, hogy ez a világ legismertebb és legkedveltebb, sőt legjobb szövegszerkesztője. Igen? És a saját gyártótok rendszerprogramjába meg azt sikerült beírnotok, hogy nem tudjátok a dokumentumait megjeleníteni? Nagyon leleményes, gratulálok!

Nembaj, őrizzük meg a méltóságunkat, meghát a világ változik, a levegőt is lízingelni kell lassan, így összeshoppingoltam minden szükséges cuccot, ami még hiányzott, és lett egy elég tühtig kis vas. Meg is lepődtem, amikor váratlanul a szobába léptem, mire ő hirtelen felugrott az asztal tetejére:

De, hogy miért volt erre annyira nagyon szükség? Egy következő posztban megosztom azt is! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

fúrkálódás és zajongás

Augusztus az ezer fok jegyében zajlott le és ez is teljesen lelassított minden munkát. Rajz ilyenkor kilőve, mert túl párás a levegő a papírnak, illetve akarva-akaratlanul is összeizzadja az ember a képet, ami nem a legszerencsésebb dolog. Ígyhát, megvariáltam kicsit a dolgokat és nekiláttam barkácsolgatni, illetve összedobni azokat a dolgokat, melyeket már egy ideje tervbe vettem. Voltak ugyanis olyan fejleszteni valóim, amelyekre mindig csak nyűglődve gondoltam, mert sok időt igényelhetnek, nem biztos, hogy van éppen olyan alapanyag hozzá, meg, ha 1 szöget arrébb rakok, akkor máris 28 másik dolgot is át kell pakolni, és ez mindig beláthatatlan folyamatokat indít el.

Például, már régóta le szerettem volna cserélni a rajzállványom lapját, illetve egy-két módosítást véghezvinni rajta. Vezetősíneket és támasztóvonalzót rakni rá, megoldani, hogy elforgatható legyen, illetve a papírtekercset tartó villákra és tengelyre is nagy szükség volt már. Ezek régen adottak voltak a „rajzgépeken”, de annyira azért nem kifinomult módon, hogy azok grafikusoknak is megfelelőek legyenek, hanem inkább csak a laikusoknak, a hobbirajzolóknak, egyszerűbben mondva, az építészeknek. :) Hiába, egy bauhaus házhoz azért annyit nem kell kaparászni a papírt, mint egy rajz esetében.

Szóval, voltak ezek az alap modellek, amik közül én is beszereztem egy Robotron Reis II-t, de a vonalzóját egyből leszereltem, illetve tervbe vettem, hogy majd jól lapot is cserélek rajta. Ennek pedig már úgy 7-8 éve.

Amikor eljutottam a nekifogásig, akkor rendre berendeltem a rétegelt lemezt, de általában egy fontosabb feladat felszippantotta a tábla anyagát. Alább látható is két ilyen eset:

az egyik oldalon egy játszóház látható és a másikon is

Aztán, amikor harmadikra lett volna időm beszerezni a fát, addigra meg bevezették az útdíjat, aminek hatására egy tábla árába került volna pluszban a kiszállítás is.

Namost, tudni kell, hogy nem jó akármilyen tábla a rajzoláshoz. Minden függ mindentől ugye, a tábla speciel a grafit keménységétől, a papír erejétől, vastagságától és a rajzolás irányától. Amikor valamelyik változik, akkor mindent állítani kell sajnos, és arra jöttem rá, hogy a bükk rétegelt lemez, közepesen csiszolt felülettel és akril lakkozással a legoptimálisabb… De, ugye jött az útdíj és ilyen dupla áraknál nincs egyszerűen kedvem megvenni a dolgokat, mert zavarja az agyam a 200%. Maradt tehát a régi állvány és a lassabb rajzolás, függően az időjárástól, feszengve, nyomorogva bizonyos esetekben.

Aztán egyik nap Fanni említette, hogy egy eléggé méretes táblalapot lomtalanítottak ki, és hogy nézzem meg, mert közel is van, illetve eléggé jó az állapota. És tényleg az volt! Teljesen tipp-topp, egy karcolás, fúrás vagy csavarnyom sem volt rajta és kellően nagy méret. Hazacígöltem, aztán nekiindultam konkretizálni a mit-hogyant.

szolnoki ránduláskor a reggeli prezentációm Fanninak a rajzasztal átalakításáról

Ez a lomi dolog amúgy nagy heppem lett az évek alatt. Nem eszetlenül szedegettünk össze mindent, hanem olyan szabály szerint, hogy, ha valami kicsi, akkor minimum 800.-ba kerüljön boltban, illetve ha alapanyag, akkor legalább 2.000.-ba. És megdöbbentő, hogy mennyi pénzt képesek kifizetni sokan olyan dolgokra, amiket mások kidobnak, illetve, hogy mennyi ilyen dolog van szanaszét. Szelektív napon megtelik a környék enyhén megpattant üveges képkeretekkel, amiknél 3cm veszteség árán és egy 1.200.-os, örök életű üvegvágó segítségével máris lehet egy teljesen hibátlan 1,5m2-es üveglapot nyerni (7.000.- ez övegesnél). Jó, persze, tudom, hogy mindez nudli, meg SZEMÉT - meg ahogy alter ismerőseim mondanák -, „éces”, de amikor kb nincs számottevő ipar körülöttem 200km sugarú körben, akkor a legnudlibb dolgokat SEM lehet beszerezni. Járom sorra a szerelékboltokat és nem találok alkatrészeket. Az Ájkíéja hatására pedig nincs bútorasztalosság sem, normális fához való dolgok már csak pangó készletekben vannak. Még a dolgok elnevezésére sincsenek szavak, így a keresőmotorok algoritmusai sem adnak találatot.

Így, kb néha veszünk egy 60 éves szekrénysort és szétszereljük. A vasalásaiból és a faanyagából bőven el lehet tengődni, és rengetegminden kijön. Az átalakítás képessége sokkal kifizetődőbb lett és olyan dolgokhoz is hozzá lehet jutni általuk, melyek szimplán nem is kaphatóak (már). Persze, a szabásnak a velejárója a fölös faanyag felhalmozódása, aminek kell a hely is, így elsőnek egy 4m3 kapacitású fatárolót fűrészeltem össze. Még a római függönyös esőponyvája várat magára, mert nem kapni zsinórvezetőket… ugye.

oldd meg, főleg, ha másra nem bíznád!

Sokszor említettem, hogy a keretezés mekkora macera tud lenni és, hogy ízléses kereteket és/vagy fa kereteket is csak kevés helyen forgalmaznak. Az MDF, pozdorja, kompozit keretek korszakában, ahol egy kép pár évet tölt a falon (a következő festésig), ott persze nem is szempont, hogy valami tartós legyen. Ha elunódik a rusnya van Gogh kép, akkor majd szitáztatunk valami mást vászonra, két húsgolyó közben. De, nekem ugye a papírból kifolyólag megkerülhetetlen a keretezés kérdésköre, és ha én nehezen tudom megoldani, akkor a potenciális vevők méginkább el fognak veszni a rendszerben.

Nekiláttam hát kitapasztalni a keretezést, beszereztem a kellő dolgokat, megnéztem 1-2 YouTube videót - fölöslegesen - a témában, és megoldottam magam. Persze, nem ilyen egyszerű a szitu, mert egyből tovább is akartam gondolni a keretezést, amihez már nem elegendőek a kézi szerszámok, így szükség lett egy asztalos multipadra is.

Nagyon jó! Kellő méretű és erejű ilyet már 6-700.000.-ért be lehet szerezni, INGYEN SZÁLLÍTÁSSAL, szóval gondoltam mindezt el lehetne úgy is érni, ha, mondjuk, én magam készíteném el.

Igaz, egészen addig, hogy Fanni faterja nem ajándékozott nekünk egy kisebb asztali körfűrészt, addig semennyire sem láttam élőben multit, sőt, kipróbálni meg lehetőségem sem volt túlzottan. Node, az ajándékon áttoltam 20-25m fát (a barkácsolók kedvéért: fenyőt, bükköt, tölgyet és egy trópusit), hogy megnézzem, mik lehetnek a problémák, illetve hol lehetnek a határok. Hamar ki is derült, hogy bár egy jó kis gép volt, viszont a gyártó átalakult, nincs szerviztámogatás és előbb utóbb úgyis fog kelleni egy nagyobb, pont a nagyméretű képek kereteihez. Feldobtuk hát a netre, és jött is az új tulaj, vitte is a gépet, én meg boldogan mentem be Pestre shoppingolni.

Felírtam az ex-gép adatait egy cédulára, és minden lényeges paramétert 1,5-lel felszoroztam, így kerestem az új gépeket. Tiszta szerencsémre, a Makita és a Hitachi is most alakul át céges szinten, így a régi modelljeiket elkezdték leakciózni, fillérekért (jó sok fillérért) lehetett venni felsőmarót, körfűrészt, karos vágót, fúrót, így be is gyűjtöttem egy garnitúrát ezekből. Tiszta öröm volt, amikor majd’ leszakadt a vállam a felsőmaró súlyától, hiszen ezeknél a pörgős gépeknél a súly bizony a teljesítménnyel van összefüggésben. Ahogy Fanninak áradoztam róla, „ez a maró nem kapja be az ujjad és tépi le, hanem csak finoman kiforgácsolja a szöveteket és marad időd észbe kapni és kihúzni a kezed a marófej útjából, mivel olyan erővel és egyenletesen működik!” (Erre Fanni csak annyit mondott, hogy és még visszavarrni is egyszerűbb, mert sima lesz a felület, nem?). Mikor megvolt minden, jöhetett is a szerelés, a pár éve lomizott alapanyagokat felmértem és nekikezdtem a multipad megépítésének. Ciklon por és forgácsleválasztó, nagyobb teljesítményű porszívóval, zárható szekrények, sínes derékszög vonalzó, a már alsómaróhoz porelvezetős vonalzó, nomeg az egész szerkezete, ami úgy tele van vasalva, hogy 1., nem moccan semerre sem használat közben, 2., akár viharban is lehet használni, nem kell tartani a villámoktól, hiszen olyan, mint egy Faraday kalitka.

Kellemes volt. És nagyon meg vagyok vele elégedve, mert tömör, 5cm-es tölgyfát is visz, mint a huzat, ami eléggé jó. A forgácson meg szerintem gombatelepet fogok létrehozni, mert miért ne?!

de van itt egy kis zúgás a fejben

Ahogy így a hatvan raklapnyi összeszedett cucc feldolgozását végeztem, kicsit elgondolkodtam ezen a „fogyasztás alapú társadalmi berendezkedésen”. Ennek - mondjuk - az sem tett jót, hogy mostanában kicsit ráfeszültem az ötödik kihalás témájára, azaz arra, hogy a földtörténeti korokban valószínűleg most is egy naaaagy kihalás folyik, olyan, mint ami 251 millió éve volt (Perm-Triász kihalási esemény), amikor a tengeri-vízi élőlények 96%-a, a szárazföldiek 70%-a halt ki. Csak ez éppen 60.000 év alatt zajlott le, míg a mai, az emberi tevékenység okozta 5. kihalási esemény nagyjából 150 éve tart és már most eléggé meredek számokat produkál.

Tehát, ahogy így ezeken tűnődgettem - miközben a fatelepes passziómnak hódoltam -, azért tényleg eléggé megdöbbentőnek hatott, hogy mennyire minden végzi a szemétben. És ez nem a gubizásról szól, hanem inkább arról, hogy a tartós dolgok használata mennyire nem szempont már, és minden csak kiegészítő a mindennapi életben. (Jajj-jajj, dráma, sírás, ilyenek.) A minőséggel nem nagyon foglalkozik senki, mert egyszerűbb azt mondani, hogy „nincs rá pénze”, miközben én pont azt látom, hogy dehogyisnem van itt della, csak hajlandóság nincs végiggondolni ezt-azt.

Érdekes.

(Fanni mondta, hogy legyen már valami levezetés itt, mert ez így milyenmár, úgyhoghy: Álljon szépen be mindenki egy-egy sarokba és gondolkozzon el… valamin és mobil nélkül! Ésmég: Szettevette-teremtette! :) )

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy hét a műhelyben

Hosszas kínlódás után - ami leginkább a gépem elavult videokártyájában és az időhiányban nyilvánul meg - végre sikerült összerakni a cápás rajz werk videóját.

Nem is igazán werk videó ez, hanem amolyan „hogyan készült” próbavideó, amely az új kamerával lett folyamatosan fotózgatva (percenként).

És még én sem nagyon látom, hogy hogy lehetne a legideálisabban összerakni a fázisfotókat egy egységes videóvá, ugyanis az audiovizuális fogyasztási szokások és a munka, feladat sajátosságai eléggé egymással szembe menő dolgok. Hiszen neten nem nagyon lehet kisfilm 3-4 percnél hosszabb a marketingatyaúristenek szerint, mert elunják a nézők, viszont, ha percenként le van fotózva egy rajz és az mondjuk 74 óráig készül, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy az bizony 4320 fénykép, ami ha csak 0,1 másodpercig látszik, máris 7:12-es film, de alatta mindenki epilepsziás rohamot fog kapni a vibráló képektől.

A Cápa esetében is csak a rajzolás egy hetéből lett végül kisfilm, mert - szerintem - ez is bőven kielégítő lehet bemutatni a feladat komplexitását.

Valószínűleg a későbbiekben mindenről 2 videó lesz, egy rövid és egy hosszabb a türelmesebb embereknek. :)

De álljon akkor itt a videó is:

A június 22-én nyíló A hihetetlen, szürke valóság kiállításon a Cápa is ki lesz állítva, sőt, akinek a film is bejön, annak külön kiemelném, hogy azon dolgozom, hogy ez és más filmek (a rajzokról, nem az Alienekről és Predatorokról) is láthatóak legyenek majd kivetítőn vagy monitoron, sőt, még készül egy másik videó is, kifejezetten részletesre.

Aki nem tette volna eddig, de kedvet érez rá, az kedvelje, „ott leszek”-ezze, ossza meg a kiállítás eseményét! Nagyon hálás vagyok minden ilyen segítségért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mit is írjak…

Kicsit mindig nehéz a marketingfolyásban valami értelmeset csinálni, de azért mindig megpróbálkozom vele.

Talán korábban volt már arról szó, hogy manapság annyira ’mindenegyébről’ szól egy művészeti reklámozás, hogy egyszerűen a munka rovására kezd menni. 
Ez nagyon érezhető volt számomra is a kiállítás előkészítése alatt, ugyanis előre ütemezve, kép vagy gif mellékleteket előre beszerezve kellett folyamatosan írni és írni a posztokat, fb frissítéseket, és mindenből nagyon sokat.

A facebook eleve nem enged át minden like-olónak minden frissítést, így ahhoz, hogy egy üzenet elérjen mindenkihez, ahhoz vagy sok pénz vagy 3-4x több poszt kell. Ez pedig nagyon fárasztó munka.
A blog is nehéz kérdés, itt mindig valami értelmesről kell írni, amit vagy elolvasnak, vagy inkább nem. Túl hosszú, túl érthetetlen, túl nagyok a mondatok és hasonló problémák jutnak vissza hozzám.

De, hogy kicsit őszinte vonalat is vigyek ebbe a posztba, azt kell mondjam, hogy elég vegyes az értelme mindennek. 
1., nem reagálnak rá az emberek - most tételezzük fel, hogy érdekes az, amiről írok. Nincs megosztás, like, kommentelés, stb, csak passzív érdeklődés
2., felvezető figyelemfelhívásnak jók ezek, de gyakorlati hasznuk vajmi kevés

+1., én azt vettem észre, hogy nem tudják az emberek (nem csak nálam, mások esetében sem), hogy mennyire sokat segíthetnek, ha csak másoknak továbbajánlanak valamit. Főleg olyan esetben, mint egy kezdő vállalkozás, jótékonysági akció, vagy szimplán valami érdekes, valami jó, valami különleges továbbadása másnak azért, hogy ő is élvezze azt.

Úgyhogy hamarosan újra kell gondolnom a blogot, meg a marketinget, hogy olyan tartalmat állíthassak elő, mely izgalmasabb pillanatokat, élvezetesebb élményt adhat érdeklődőimnek.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy kis érdekesség

Korábbi posztjaimban már írtam arról, hogy mennyire összetett mély tónusokat rajzolni, illetve milyen sok rétegben kerülnek fel a rétegek a papírra. 
Nos, a keretezésekor ezen én is meglepődtem, mert eddig még sohasem néztem meg hátulról a rajzokat tüzetesebben. És amikor a nagyméreteket illesztettem a passepartout-jukba, akkor vettem észre, hogy kb mintha domborítottam volna a papírt, annyira mélyre nyomtam a képet a hordozóba. Íme, két fotó a Hypnos&Thanatosról:

Súrlófényben próbáltam csinálni a fotókat, hátha látható lesz az a kb 5-6mmes mélyítés, amit a rajz okozott. Kb mondhatnánk, én már úgy rajzolok, mintha kisplasztikát csinálnék! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

az Utolsó narancsos kép

A nosztalgiavasút egy újabb állomásaként jöjjön egy pár sor az Utolsó narancsos képről.

miért narancsok? ez olyan sándorfis dolog, nem?
Perszehogynem! Bár kétségtelen, hogy Sándorfi festményein is vannak narancsok, ahogy szobák, személyek és hasonlók is, de én nem ezért kezdtem el narancsokat rajzolni. Sőt, személyeket szobákban sem ezért rajzolok.

Anno a halakkal kezdem, majd jött az írógép, majd a szappanbuborékok… és egyik nap, amikor feljöttem a műhelyből a konyhába, akkor megláttam egy keményre száradt citromot a gyümölcsöstálon. Egyből bejött, főleg, mert új beállításokhoz fotóztam éppen. Viszont a citrom önmagában kevéske volt. Valamit kellett is csinálni, így gondoltam devicces lenne, ha kis tükördarabkából látszódna a képtéren kívüli citrom, és ellenpontozódna narancsokkal.

Ez lett a Magány - Narancsok citrommal című kép. És ekkor vettem észre azt a bizonyos árnyékvonalat a narancsokon, melyek isszonyat ütősen hatnak rajzban. Csináltam is egy vagon képet narancsokról. Reklámzacskó mellett, félbevágva, konzerveken. És még mielőtt eluntam volna a témát, megrajzoltam az Utolsó narancsos képet is.

az élet képlete
Az első vonalak meghúzgálásakor az lett volna még a címe, hogy az Élet képlete - az utolsó narancsos kép, mert már az elején láttam, hogy a megfolyás nem lesz elég jó képileg, viszont ez a relativizált elő-és háttér meg túl sivár. Ha valami folyadék nem lesz jó, akkor legyen valami más. A festéseket ekkor még modelleznem kellett volna (másik fotóval), viszont krétát kitalálni és rajzolni már ment, ezért esett a döntés végül a képlet háttérre.

Arra a képletre, mely természetesen nem értelmes matematikailag, és itt nem is ezért szerepel, hanem inkább azért, mert az élet összetett folyamatát szimbolizálja. Azt, hogy mindenki keresi a maga megoldását, amivel letisztul a kép, az egyenlőségjel másik oldalát. Ahol x=y-nal. És a végére csak annyi marad a kérdés, hogy ki lehet x y-ja.

Megnéznéd élőben?! Nagyon jó! Gyere el április 8-án az Amadeus Művészeti Alapítvány kiállítóterébe, az AMATÁRba (1035 Budapest, Veder u. 14.), ahol egy kiállításon - több másik rajz mellett - ez is ki lesz állítva. Ne feledd, 18:00-kor kezdődik a megnyitó! És hidd el, élőben még vadabb ez a rajz is!

:( Hogy nem tudsz eljönni? Nem baj! Április 8-28 között, minden kedden és csütörtökön is megnézheted, 12:00 és 18:00 között!

A kiállításra kerülő képek mindegyikéről bővebb információkat írok ide a blogra. Mivel már szinte mindenkinek okostelefonja van, így minden kép mellett ott lesz egy kis táblán a link és a QR kódja, ahol elérheti az adott rajz infóanyagait, háttérsztorijait. 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

eltűnő részletek, megjelenő apróságok - a Nagy szappanos kép

Ez a rajz az, amelyik talán a legismertebb maréknyi rajongótáboromban. Mondhatni naturalista hatásvadász kép, sőt, volt, hogy olyan naturálisnak látták, mint egy fotót és ezen buktam el pályázatot. De kaptam már a meleg mellett hideget is ezért a képért.

megérteni a látványt
Legtöbbször ugyanis ezt a képet hozzák fel, amikor a „csak le kellett rajzolni egy fotót” mantra beindul. Ez maga a fotonaturalista etalon ilyenkor. Bár valahol örülnék utóbbinak, mert akkor eléggé jól kaszálnának a képek a tengerentúlon, de gyorsan el is magyaráznám, hogy miért SEM lehet naturalista kép ez.
Valami ilyesmit szántam ide is, aztán eszembe jutott - miközben a külső, biztonsági meghajtókon pakolásztam -, hogy de hát erről még megvan a fotó, ami alapján készült!
De még milyen fotó! Akkoriban ugyanis egy kis, kehes, kompakt géppel hasítottam, ma már inkább kulcstartónak néz ki, viszont akkor elégnek tűnt.

Mondhatni, hogy a bélyeg méretű kijelző sem ért sokat a gép hátoldalán, így szinte minden fotó, amiről rajzoltam, teljesen életlen volt. Még a Fotosopp sem segített volna semmit, mert tényleg nagyon nagy volt a homály a képeken. És ez a képarány? Hát látszik, hogy az Avatár előtti időkből való, annyira 4:3-as aránya van 16:9 helyett.

szóval mindent ki kellett találni
De mindent, ugyanis nem monitorról vagy ilyesmiről szoktam rajzolni. És mivel nem is nagyíttatom ki a képeket, hanem egy (ma már 20 x 30 cm-es) fotón nézegetem az életnagyságú, emberalakos témákat is, így mindenki képzeljen egy 10 x 15cm-es képet a kezébe a fenti fotóról. Na, úgy rajzoltam én is. 
És egész kellemes agyjáték volt, kihámozni a buborékokat egymásból, rájönni, hogy melyiknek mennyi plusz tónusa van, és ha egyet kiveszek a másik elől/mögül, akkor milyennek kellene lennie a látványának. Ez legjobban talán a szappan oldalán látható - ahova az alábbi képrészleten a nyilakat is tettem -, aminél egy buborék el is tűnt és a szappan oldala egy teljesen új árnyékolást kapott, hogy szappanszerű legyen, hiszen ez a rész a képen szinte kiégett.

A fő macera az volt a képpel, hogy túl sok volt rajta a részlet. Túl sok volt a buborék, a lötty mindenhol, a csillogás, és ilyet nem nagyon lehet lerajzolni, mert könnyen giccsesnek hat (meg értelme sincs sok). Tehát valahogy vissza kellett venni a rajzon ebből a gazdagságból, de úgy, hogy azért még zsúfoltnak tűnjön, hiszen a >szappanbuborékok< olyanok. Ígyhát kiszedtem itt-ott szakaszokat, a nagy kupac belsejéből is egy nagy adagot, és a sallangot, a fölösleges széleket is levágtam. 
A fenti képen a 2 vonal közötti szelet például egy kis kupacot leszámítva eltűnt, illetve a bal oldali vonaltól a kép bal oldaláig nézve minden „fejből” került a rajzra. De a szappan fölötti nyíl és a rajz összevetésénél jól látható, hogy mennyi buborék került ki a kupacból.

Úgyhogy ez az egyik fő különbség egy ’csak’ fotóról rajzolt kép és egy realista kép között. Előbbi a valóságot ábrázolja, míg utóbbi a valóságot feljavítja.

Megnéznéd élőben?! Nagyon jó! Gyere el április 8-án az Amadeus Művészeti Alapítvány kiállítóterébe, az AMATÁRba (1035 Budapest, Veder u. 14.), ahol egy kiállításon - több másik rajz mellett - ez is ki lesz állítva. Ne feledd, 18:00-kor kezdődik a megnyitó! És hidd el, élőben még vadabb ez a rajz is!

:( Hogy nem tudsz eljönni? Nem baj! Április 8-28 között, minden kedden és csütörtökön is megnézheted, 12:00 és 18:00 között!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a mindennapos daráló

Már korábban említettem, hogy van egy bizonyos ’one-man -and-a-woman-show’ hangulata a kiállítás összerakásának és egyben a rajzok készítésének, előkészítésének. Koordinálni a facebookon történő dolgokat, minden lehetőségre rámenni, hátha tudna valamit adni a kiállításhoz, egyeztetni, intézni a különböző dolgokat, és persze rajzolni a kikerülő képeket.
Kávé és Fanni nélkül (nem prioritási sorrendben írtam) nem is nagyon működne, mert tényleg rengeteg a teendő és óramű pontosságra kell törekedni mindenben, mert tuti, hogy nem sikerül tartani az időbeosztást, de minél inkább próbáljuk, annál kisebb pánik kíséri végig a folyamatot.

Valahogy így lehet leírni ezt az állapotot:

De nem meséltem eddig olyan meglepő részleteiről a szervezésnek, melyekbe bele sem gondol az ember, mielőtt belevágna.

5# a posta nem nagyon tud számolni
Mivel nagy bélyegfetisiszta vagyok, egyértelmű, hogy amikor csak lehet, bélyeget veszek a levelekre. De azt sokan nem sejtik, hogy a postákon már csak pár debil bélyeg kapható. Ha valaki szeretne szépet, igényeset, annak bizony neten, egy röhejes felületen keresztül kell rendelnie a központból. Én már régi vevő vagyok, de amikor olyan bélyeget kapok, amin a 100-as csomagra rácementálódott a befőttes gumi, akkor igencsak el szoktam gondolkodni.
De nem is ez a legfurább a mi postánkban, hanem azok az apró dolgok, hogy az értékjelölés nélküli „belföldi” bélyeg gyakorlatilag egy kisebb csomagot is célba tud juttatni, míg, ha valaki venne rá matricát, akkor 115.- helyett simán 315.-ért menne el ugyan az a levélszerű csomag.

De van azért előnye is: a postai dolgozók arcról megismernek és ájuldoznak, ha meglátják, hogy levelet hozol feladni, mert akkor biztos, hogy nekik is új bélyeggel érkezel.

4# az élet csak egy virtuális teljesítmény
Van a Harcosok klubjában az a rész, amikor hősünk mászkál a szobájában és megelevenedik körülötte egy IKEA katalógus, ahogy üres életének vásárlással akar tartalmat adni.
Na, ilyen van! Szerencsére nem lapra szerelt cuccokkal, hanem olyan értelemben, hogy te magad harmad-negyed rangú leszel az életedben, mivel minden arról szól, hogy frissíteni, leblogolni, dokumentálni kell a showbusiness jegyében. JÓ ESETBEN 8 órát rajzolok, amit másik 6-ban „feldolgozok” a netre. Evés-főzés közben, Walking Dead közben, sétálás közben is a ténykedésről beszélsz, azon agyalsz.

De van azért előnye is: nem zavarnak a nappalok és az éjszakák, mert szép, kék, ledfényhez vagy szokva.

3# a facebook szinte mindig az ellenséged
A facebook sokmindenre jó, éspersze hasznos is, de néha az az érzésem, hogy olyan, mint a netes mém szerint a Tigáz, egy állam az államban, azaz egy internet az internetben. Éppen csak lebutítottabb, átláthatatlanabb és direktebben manipulált rendszerrel.
Amikor sok munkával összerakok bármilyen frissítést, akkor mindig kell számolnom azzal, hogy a facebook viccből át fogja állítani/szabni/élesíteni/torzítani. 
De pl ugyan ilyen az is, hogy eseményképet 1920x1050 pixelben kéri feltölteni, de módosítani már 784x295-re lehet csak. Aki még nem csinált ilyent, annak ajánlom figyelmébe az események ajánlóképein a levágott fejtetőket és állakat, mert a fura képcsonkolások ezért alakulnak ki!

De van azért előnye is: mindenért a facebook a felelős, te semmiért! :)

2# felejtsd el az alvást
Egy egysoros, este érkező mail arról, hogy másnapra be kell iktatni egy 1 órás valamit olyan folyamatokat tud elindítani, aminek hatására biztosan 3 órát kínlódsz, hogy elaludj. Persze, egyszerűbb lenne aznap még elvégezni a nemalvós időben azt az 1 órát, de sokszor ez abban a pillanatban nem jut eszedbe.

De van azért előnye is: 23:00 és 3:00 között minden műsort megismersz az aligátorfiúktól kezdve a világháborúk összes titkán át (színesben!!!), egészen a drogfüggőség és baleseti sebészet tárgyköréig. És örülsz, hogy hajnalban már nem jósolnak és küldenek a tv-n keresztül pénzspirált, mosógép fűtőszál segítségével.

1# a keretező egy kihalt szakma
A legsúlyosabb! 1 napot szántam a megfelelő keret és keretező megtalálására, de 4 lett belőle. Gondosan kiírtam 8 címet netről és elmentem hozzájuk… majd írtam újabb 5-nek mailt… majd újabb körben megint 5 újabbhoz elmentem… majd - totál elkeseredve - a maradék 4-hez is.
22 keretezőből természetesen az utolsó lett a befutó. De te jó ég, milyen volt a többség! Volt, aki minden mondata előtt vihogott kicsit, és így kellett beszélni vele. 8 helyről még mindig várom az árajánlatos maileket. Sőt, volt olyan is, aki szerint nem kell passepartout a rajzok köré, mert jobb, ha a keret hátlapja nekipréseli az üvegnek a rajzot. 
Rájöttem, hogy fölösleges mondani, hogy te milyen keretfára gondoltál, mit szeretnél, hiszen a keretező biztosan lehülyéz és/vagy lesz*rja, hogy mit akarsz, mindent megmutat, és úgy tesz, mintha nem hallotta volna a „fekete, klasszicista keret” szöveged. Ilyenkor aztán az 5. modern, rózsaszínes-arany keretnél már olyan komikus a szitu, hogy csak kívülről vagy képes szemlélni magadat a boltban, és úgy tűnik, mintha egy igazi eszelőssel beszélgetnél.

De van azért előnye is: amikor végül megtalálod a megfelelő keretezőt, akkor az visszaadja a világba vetett hitedet!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Erato - kis képek a nagy képen

UPDATE: legalulra beraktam még egyszer az Erato fotóját, hogy egyszerre lehessen látni a rajzot és a kis képeket!

Mint az már megszokott, jön ilyenkor egy olyan poszt is, melyekben felsorolom azokat a fotókat, amik eredetei átkerültek a rajzra. Tehát nézzük is sorban őket:

Sándorfi István portréja a Makláry Kálmán Fine Arts katalógusából

Sándorfi általában az Ígéret földje című „szíves” képével szokott szerepelni a rajzaimon, de az Eratora inkább a személyek szenvedélyessége kapcsán kerültek fel elemek, így döntöttem amellett, hogy ő is egy portréval szerepeljen végül rajta.

Gustav Courbet fotója

Courbet a realista mozgalom elindítójaként automatikusan került rá. Számomra ő a realizmus allegóriája. A mozgalom maga amúgy nem volt nagy hatású, de munkássága és stílusa felvetette az alapgondolatot, mely alapot teremtett a művészeti stílus megszületésére. A művész-mű célaj-műalkotás viszonyrendszerét ezzel teljesen felbontotta, de nem úgy, mint az ’izmusok’, nem elemeire robbantotta, hanem újragondolta. A művész általa lett olyan szereplője a képeknek, aki személyiségét gyúrja bele a képekbe, újraértelmezi azokat és nem szolgaként másol vagy allegóriákat, szimbólumokat illusztrál.

Yann Arthus-Bertrand portré (sajnos nem tudom, hogy ki fotózta)

Lehull a lepel, ő Yann Arthus-Bertrand. YAB a természet iránti szenvedélytől indult és az emberiség természetben és az életben betöltött léte felé nyitotta művészetét, érdeklődését. Olyan hatalmas alkotásokat hozott létre, mint a HOME, az egyik legtökéletesebb film, ami valaha készült, mely az ember hatását és a környezetszennyezést újszerűen, egy jobb szempontból mutatja be. Természeti és társadalmi fotói mindenhol jelen vannak. Ő a megálmodója és létrehozója a 6 milliárd másik projectnek - mely az óta már 7 milliárd másik lett -, amiben a világon mindenfelé embereket filmeztek le úgy, hogy 1-1 gondolatot kellett definiálniuk. Ennél szerintem nem készült jobb műalkotás, ami bemutatja, hogy mennyire egyek vagyunk.
Ő az alapítója a GoodPlanet Foundationnek, mely világszerte környezettudatos programokat finanszíroz, széndioxid kibocsájtást csökkentő ötleteket valósít meg.
Megéri nézegetni a honlapokat és követni ténykedését.

Benczúr Gyula - Erzsébet királyné

Benczúr Gyula egyik kedvenc festőm. Szerintem ő a magyar festők egyik legnagyobbika. A technikai ügyessége mellett meglátásai is „új színt” vittek a művészetbe.

a Mars

A Mars a jövő egyik lehetősége. Az a nagy álom, mely újraindítja a Holdra szállásnál már megélt varázslatot. Anno, a Holdról a Föld kicsinek és törékenynek látszott, és ez sokakat sarkallt arra, hogy másként lássuk helyünket a világban…

Earth from the Moon - NASA

…de az üzenet mára elhalkult, ezért az új cél talán átüti majd újra ezt a szintet.

Katsushika Hokusai - A Kanagawa-i nagy hullám

Hokusai is személyes kedvenceim közé tartozik, és a keleti művészet képviselőjeként kapott helyet rajzomon.

Zichy Mihály fotója 1881-ben, Bécs

Zichy Mihály a másik legnagyobb magyar művész szerintem, aki inkább a rajzi eszközökkel elért hatása miatt - ha már Benczúr itt van - szintén fel kellett, hogy kerüljön.

Honoré Daumier - Nadar

Daumier-én is többet gondolkodtam, végül a Charlie Hebdo elleni merénylet okán került fel. Sokan akkor nem értették, hogy a „gusztustalan”, „felháborító”, „vallásellenes”, „megbotránkoztató”, stb képek elleni támadás miért is annyira érthetetlen a világ ezen felén. Számos helyen lehetett olvasni, hogy úgymond jogosan, de legalább érthető okokból kifolyólag támadták meg a szerkesztőséget. Az emberi szálra nem térnék ki, hogy senki sem érdemel halált, hogy pl egy rendőr, akit oda hívnak hogyan kapcsolható össze egy pár ezres lapszámú újság szerkesztőinek leölésével. A lényeges szerintem - itt -, hogy minden kinevethető, semmi sem lehet szent. Persze, tisztelni lehet, de szentnek, tabunak, támadhatatlannak semmit sem lehet tartani, hiszen minden szentséggel bezárjuk a szabad gondolkodás és vélemény egy kapuját és azzal csak magunk leszünk kevesebbek. És senki sem mondhatja meg másnak, hogy mit gondolhat, miről milyen véleményt alkothat. Érvelni lehet, de aki életfilozófiaként, dogmaként tekint karikatúrákra, annak el kellene gondolkodnia azon, hogy hitének tárgya vajon tényleg egy rajztól el tud bukni?

Daumier a karikatúra egyik atyja. Egy olyan korban látta meg a lehetőséget valami újra, amikor a köztársaság gondolata is született és ezzel összefonta a karikírozást azzal, hogy a társadalmi méltóságokat állandóan emlékeztetni kell és lehet is arra, hogy ők nem többek bárkinél társadalmaikban. Ez a karikaturisták feladata, hiszen e gy jó karikturistának nem parancsol se isten, se ember!

Kevin Carter portréja

Az egyetlen olyan rajzolt fotó, melynek közvetlenül is szomorú története van. Kevin Carter volt az, aki megfotózta a Kislány keselyűvel című képet, mely az egyik első szudáni krízis ikonjává vált. Képét a New York Times hozta le, és egyből megindultak a támadások Carter ellen, hogy miért hagyta a kislányt magára, miért nem hessegette el a keselyűt és hasonlók. Egy évre rá aztán Carter öngyilkos lett, és a mítosz ezeket a támadásokat jelölte meg halála okaként. 
Valójában nem közvetlenül ez volt az ok persze, hanem több momentum is. A drogok egyre jobban felőrölték, a támadások elszigetelhették a sokat megjárt fotóst, aki anyagi gondok és magánéleti problémák miatt már nem bírta tovább. Halála előtt nem sokkal ölték meg a szintén fotós barátját. 
Talán a fő okozója öngyilkosságának az volt, hogy olyan szenvedélyesen űzte szakmáját, és olyan alázattal varázsolta az emberi kegyetlenséget és szörnyűséget 1-1 képbe, hogy ennek terhétől nem tudott szabadulni.

Darwin naplórészlete

A híres naplórészlet, melyen 2 szó igazi elementáris erővel bír. ’I think’, azaz ’szerintem’. Darvin sokáig dolgozott a faji kiválogatódás elméletén és az evolúciós elméleten, és meglátásait mindig naplóiba, füzeteibe jegyezte le. De a legtöbben nem tudják, hogy nem akart velük előjönni. Vallásos felesége, és a vallásos korszemlélet elítélte volna ezért (ahogy, bár kisebb mértékben, mint hitte, de így is lett) és nem akart családjának problémát ebből. 
De ott volt az az I think! A szenvedély túlcsordulása, mely nem engedte elfogadni a hamisat és utat talált munkájában a valóságnak.

Amúgy azért nem látszik minden a naplórészletből, mert a sok szöveg túlkoncentrálta volna ezt az egy elemet, a nézők elkezdték volna olvasgatni és annak nem lett volna szerepe sem a rajz sem az I think szempontjából sem.

Salif Keita - Salif Keita GlobalFoundation

A mali fehér herceg is igazi példa a szenvedély erejére. Mali uralkodó családjából származik, ám mivel albínóként született, nem lehetett uralkodó, sőt, az életét kellett mentenie*. Már korán megszerette a zenét és éneklést és ez döntése az életére is kihatott, Franciaországban világhírűvé vált hangja. Sikerét aztán nem tartotta meg magának, róla elnevezett alapítványa több csatornán segíti a fekete albínókat, oktatást, biztonságot teremt nekik.

* fekete Afrika több részén az albínókat szellemeknek hiszik, akik ellen albínók húsát kell fogyasztani a kuruzslók és „helyi alternatív homeopaták” szerint. Ma is rendszeres az albínó gyerekek elrablása, csonkítások. Ilyenkor az élő embereket feldarabolják, és azonnal vagy szárítva eszik testrészeiket.

és ugye Rocky

Talán ez volt az egyik legnagyobb kérdés, hogy a kézben fogott képen mi legyen.
Tematika szerint valamilyen természeti dolgot szerettem volna, rá, ugyanakkor az nem magyarázta volna, hogy az miért a kézben kap helyet. Túlzottan elvonta volna a hangsúlyt a többi képről. Ugyanakkor fotót sem akartam nagyon oda, inkább rajzot, hogy használjam ezt a trükköt is a képen belül.
Aztán rájöttem, hogy a jó megoldás Rocky lett volna, aki önmaga a természet egy humoros produktuma, rajzolt képében az egész habitusa jelen is tud lenni, és az, hogy az Erato ennél a képnél visszavált egy pillanatra Fannivá, azzal az a szenvedély is testet ölt, amit Fanni érez a kutyulik iránt. Így ez a kis kép kicsúcsosítja az én személyes szálam szenvedélyét is.

És akkor a rajz megint:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a papír

Akármennyire sem tűnik annak, de ez itt 4 óriási kép… csak még itt-ott be kell satíroznom.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ami nélkül nem menne (a plusz egy előtt még egy!) - az estompé!

Na ez a papírceruza! Nálunk kevéssé ismert, mert kevesen tónusoznak és még kevesebben puha eszközzel (pasztel, kréták, égetett vagy préselt szén, stb). Legtöbbször karikatúristák használják elkenegetni a dolgokat, mivel a jó használata eléggé nagy kézérzékenységet követel meg.

Már páraknak említettem - meg szerintem itt a blogon is -, hogy ez egy eléggé kulcs eszközöm, ugyanis a rétegekben rajzolásnál ez a papírceruza segít egységesíteni a tónusokat és elmosni a sraffozást. És amikor a TypoTrafik blogjára keresgéltem frissíteni való képeket, akkor a Nyomdászati kislexikonban bukkantam rá egy bejegyzésre erről, illetve az eredeti nevére: estompé.

Úgyhogy ez a 4 eszköz az, ami kell és ami elég a rajzoláshoz. Másra nincs szükség… ja de, még egy van, de arról egy következő posztban szólok majd. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

amik nélkül szintén nem menne - 5/5

Eszköz szinten azért voltak további frissítések is.

Például rábukkantam egy spéci kínai ceruzára, amiről nem is tudtam, hogy létezik, csak a szóróanyagokhoz rotringhegy keresgélés közben figyeltem fel rá, teljesen véletlenül. Ez egy töltőceruza, egy töltőirón, ahogy a magyar régen hívta az ilyeneket. Talán pár 50 feletti olvasóm emlékszik még a narancssárga ilyenre, ami egy egész ceruzabelet tudott mechanikus ceruza formában adagolni. Bár annak - szerintem - semmi értelme nem volt, mert pontos használatot nem engedett és a puha hegy meg állandóan eltörött benne vagy használat közben, de ez helyesen orvosolta a régi, ismert modell problémáit.

ugyanis SZÖGLETES a hegye!

Úgyám! Mint egy csiszolt végű ceruzáé. Ugyanis van egy ceruzarajzos eljárás, amikor kb 45°-ban lecsiszolja az ember a ceruza hegyét smirglin, és akkor lapján nagyon puha, mély tónusokat tud létrehozni, míg ha elfordítja a ceruzát, akkor az élével „bele lehet sütni” a grafitot a papírba, nagyon mély és határozott tónusokat teremtve. 
De nem is ez a nagy szám benne, hanem az, hogy ezzel a töltőirónnal mindez nagyon gyorsan megy. Kifejezetten gyorsan, ha azt nézem, hogy a széles része 2mm, azaz 67x szélesebb a 0,3-as mechanikusénál és ugyan olyan tónusrendet hoz létre. Raj! Ka-raj!

De van itt más is, ami nélkül nem menne. Méghozzá a kötény!

Létezik egy papírceruza nevű dolog - amit egy másik posztban mutatok majd be. Ezt pedig használat közben folyamatosan tisztítani kell, a hegyéről le kell dörzsölni a rárakódó grafitot. Általában 2m2-ként szokott egy ilyen elhasználódni, de ha nincs tisztán tartva, akkor semmit sem ér, koszol, illetve fél m2 után olyan csontkemény lesz a felvett grafittól, hogy kuka egyből. 
Rossz, de praktikus szokás szerint a nadrágba törölgetik a rajzolók, és ez eléggé gyorsan emészti a farmerokat, így Fannitól kaptam egy közös tervezésű ilyen kötényt. Feltépőzárazható, nem csúszik, durva, hogy jól dörzsöljön, és elég nagy, hogy kényelmes legyen.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

amik nélkül szintén nem menne - az új mechanikus ceruzák 4/5

A karácsonyi sütiosztáskor kicsit rámentem a kívánságlistámmal a rajzi fejlesztésekre, ÉS HÁT megdöbbentően tuti dolgokat kaptam. Az ajándékok egyszerre lehangoló és felemelő érzést okoztak, merthát nagyon jó mind, meglepően jól használhatóak, de…

Takedák
…itt vannak például az új mechanikus ceruzáim. Hosszú évek után leváltásra kerültek a rotringok. Mindez úgy kezdődött, hogy az egyik csúcsra járatott 0.3-as kettétört (! és !!!) a kezemben, rajzolás közben. Kérem minden olvasóm, hogy képzelje el ezt a pillanatot. Nekem addig nem ment! 
Hát hol van a német precizitás, a Rotring brand ereje, a nimbusz, a pátosz, a varázslat, amit eddig ez a márka generációknak jelentett? Eltörik egy rotring az elhasználódástól? El lehet használni egy rotringot? Nagy drámámban nekilendültem boltokat keresni, hogy vegyek egy ugyanolyant, és hát nem találtam. Mivel a cég már nem gyárt kör keresztmetszetű hengeres mechanikus ceruzát. Helyette bevezették az ujjfájdító háromszög keresztmetszetűt. De ez még nem is lenne gond, ha nem könnyített műanyagból készítenék. A PET palackokból sajtolt szemétbála jutott eszembe a boltban, amikor megfogtam a rotringokat (a súly szerepére még visszatérek).

Akkor marad az internet… ahol semerre sem találtam régi 0,3-ast. Fanni odaadta az övét, de azzal meg úgy voltam, hogy 5 rotringot használok, és mi van, ha valamelyik másik is meghal a kezemben? VALAMIT TENNI KELL! 
Neten megnéztem a gyártói készleteket, modelleket. Hát, egyből érthetővé vált a dolog. A Rotringot kb leépíti az új tulajdonos (mivel már nem német, hanem először kanadai, majd USA tulajdonosa lett), nosztalgiából egy modellt csináltak még acélból, irracionális és röhejes áron, és még párat bóvlinak.

Ígyhát neki a világnak hogy leváltsam a rotringjaim mechanikus ceruzákra.

És találtam kitűnő japán modelleket, bizonyos Takeda mechanikus ceruzákat. Acél elemek, kellemes tapintású, kisgyerekeknek forgatható izé a szárán, hogy lássák a betűjelet, hogy milyen hegy van a ceruzában, tört végű ceruzafej, tiszta jó.
Rendeltem is Kaptam is 3-at belőle, 2db 0.3-t és egy 0.5-öt. Leszedtem róluk az akasztóikat (amit nem értem, hogy miért kell máig rátenni a ceruzákra), átragasztottam az egyik kicsit, hogy a tekergetőcsicsával ne kelljen foglalkozni, egyből lássam, hogy a B-ssel vagy HB-ssel rajzolok, és nekilendültem. ÉS HÁT ÉG ÉS FÖLD!

Könnyűek, de van tartásuk, az acél fejrész miatt a hegy felé mozdul el a súlypontja. Ennek abban van szerepe, hogy ha a hegy felé könnyebb a mechanikus ceruza, akkor használat közben előfordul az ujjhegyek szétnyomása. Biztos mindenki tapasztalta már a jelenséget. Ilyenkor zsibbadásig szorítja a rajzoló a ceruzát, és megáll néha lerázni a kezét. Ez a jelenség kb 1 gramm súlykülönbségen múlik! 
Ráadásul az acél és szögletes fej jobban láthatóvá teszi az agynak a hegy középpontját, így pontosabban lehet látni, hogy mit rajzol az ember… mennyi hülyeség van egy mechanikus ceruzával :) …

És akkor a leglényegesebb rész: Ugye gyakori élmény a hegy elpattanása, amikor túlzottan kinyomkodtuk, de lusták vagyunk percenként visszatologatni és ilyenkor az magától letörik. Ez attól van, hogy 1., egy oldalon satíroznak a heggyel 2., rezonál a hegy a mechanikában. Ettől nem lehet bizonyos tónusokat gyorsan megrajzolni, mert figyelni kell a hegy állapotát, hosszát. Na, erre a Takeda megtalálta a megoldást. Hogy mit, azt nem tudom, nem mertem szétszerelni még a ceruzát, nehogy elállítsam, de szerintem más a gumitömítés a fejben, így meg tudja fogni a hegyet (az nem tud forogni a mechanikában), lefogja a rezgéseket is, valamint a ceruza forgatható lesz a kézben (miután leszedésre került a csiptetőizé), így nincs gond az egyoldalú satírozással (ezért is hülyeség a háromszög keresztmetszet a rotringoknál. Ugyan trendinek hat, de sutáknak minek mechanikus ceruza? Ha a trendiségre adnak egy mechanikus ceruzánál, akkor egy megégett husánggal is rajzolhatnának!).

És az eredmény - és most feszüljön le mindenki, aki még olvassa ezt a szakbarbár posztot -, 8 órányi rajz, melyben 4-6 rotringhegyet szokás fogyasztani, 5 óra alatt meg is van és 1 hegy ment rá. És feleslegessé vált 5 rotring és 3 ceruzából 2 rotring és a 3 ceruza.

Javaslom, hogy 92 óra és 52 hegy távlatából szemléljük ezt az eredményt…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a cicoma már fullon van! 2/5

Merthogy a cicoma majdnem minden. 

Viccet félretéve ez a házi irányítópult, ezen a falon van (és még gyűlik) minden lényeges információ, teendő, figyelni való április 8-cal kapcsolatban. Illetve minden olyan összegző ütemterv, amely alapján meg tudom találni a másik papírkupacban, hogy mire kell figyelni, intézni, ütemezni éppen.
Részletes időbontás, a visszaszámláló-tépkedő, Bill Murray budget színező, az alaprajz, amit meg kell tölteni művészettel, az 5 fantomkép, hogy 1-1 elkészülő Hellens rajzot lehessen jó vadul kipipálni, ha már megvannak, és még pár apróság.

minden nap 1. momentuma, tépni egyet és besokkolódni

Na ez az egyik legjobb ötletem, amit valaha kitaláltam magamnak. Egy ilyen visszaszámláló egyszerre inspiráló és sokkoló. Ugyanis a 10. tépés után már a tépés önmaga annyira paráztató, hogy teljesen irreleváns, hogy most még hány lap és nap is van hátra… ráadásul ezt eleve nem látni a stócban pontosan. És ugyanakkor ha a szám kétjegyű, akkor még mindig lehet tudni, hogy azért van még idő. És ez akkor is megnyugtató és hasznos, ha már közben egyáltalán nincs!

ruházzuk fel Bill Murray-t

Ez pedig a házi Bill ’F*cking’ Murray budgetem. Illetve a kiállítás költségvetése Billnek álcázva. Ahogy gyűlik a kellő pénz a kiállításra, úgy satírozódik be a ruhája ennek - az amúgy tuti, hogy földönkívüli - komédiásnak.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kickstarter vs Szponzori program

Hát, majdnem belefutottam egy értelmetlen körbe!

Agyaltam, hogy kellene indítani egy közösségi finanszírozós projectet, vagy az Indiegogo-n (IGOGO) vagy a Kickstarter-en (KSTR). Ezen platformok kb úgy működnek, hogy ha valaki megálmodik egy terméket, eseményt, projectet, akkor ahhoz kéri a közösség segítségét. Készít egy ütős videót, összerak egy jó prezentációt és felajánl kisebb ajándékokat az adományozóknak, mondjuk sávosan, hogy a kis adakozó és a nagyobb jótékonykodók is adományukhoz mért szintű "jutalmakat" kapjanak. Aztán elindul a kampány, ömlik a sok marketing, megy a toborzás és a hírverés, hogy adakozókat szerezzen a project.

A platformok csak minimális összeget kérnek ezért cserébe, 3-5% körül, és ők - az egész lehetőségen túl - úgy járulnak hozzá, hogy az oldalaikon böngészők rátalálhatnak a projectekre, illetve, van olyan is, hogy ha a csapatuknak nagyon tetszik valami, akkor azt direktben kiajánlják.
És van még egy jelentős szabály. KSTR-en csak ’mindent vagy semmit’ elv szerint lehet gyűjteni, azaz, ha a kívánt célt nem éri el a szponzorálás a határidőig, akkor semmit sem kap a gyűjtő. Persze, többet össze lehet szedni, de kevesebbet nem. IGOGO-n azért ez megy flexibilis rendben is, viszont akkor csal PayPal-lal lehet adományozni, illetve a költségek is nagyobbak (jellemzően a tranzakciós költségek, kb a project 5%-a ilyenkor).
DE HÁT UGYE lehet pénzt gyűjteni!

ez így tök jól hangzik, vágjunk bele!
Én is nekilendültem, az előkoncepciót összeraktam, nézegettem a sikeres projecteket, a művészeti témájúakat és már a videó forgatókönyvénél jártam, amikor rákerestem úgy is a témára, hogy ’sikeres KSTR/IGOGO magyar projectek’… és ekkor jött a meglepetés!

Van a 2 lapnak 1-1 eldugottabb gyakori kérdések része, ahol a buktatók is le vannak írva. Ezek mellé olvasva a további cikkek infóit ez a stresszlista állt össze:

- átlag esélye egy KSTR sikeres adománygyűjtésnek 44%, ha minden kampányelem 10/10-es kidolgozottságú, igényes, megnyerő, részletes és a termék/téma is kellően jó... persze nem tudni, hogy ez össz összeg alapon vagy effektíve sikerességi alapon lett számolva
- KSTR kb 10x nagyobb az IGOGO-nál, és utóbbin szinte csak jótékonysági gyűjtések esetében mondható sikeresnek (legalábbis adományösszeg alapon)

jó-jó, akkor IGOGO kilőve, legyen KSTR
- a KSTR az adományozók átlag csak 15%-át képes adni… a maradék 85%-ot más csatornákról kell begyűjteni
- sajtó és/vagy szerkesztői kiajánlás nélkül nem megy… ez adódik a fenti 15%-ból, de azt jelenti a gyakorlatban, hogy ha nem ír a kampány alatt a gyűjtőről valamilyen nagy nemzetközi lap, újság, honlap, bármi, akkor esélytelen 85%-ot toborozni… esélytelen… jó, ha 5-10%-ot lehet gyűjteni… 
- a legtöbb sikeres kampány gyakorlatilag előrendelés! Ugyanis az ajándék termékek valami olyan dolgok, amiket amúgy megvennének az adományozók (tehát itt már nem is adományozásról van szó), és így, 70-80%-os áron elő tudják rendelni
- amerikaiak - a fő adózók - inkább csak amerikaiaknak adakoznak
és a kedvencem:
- KSTR-es induláshoz kb 15 ország valamelyikében kell jogi személyiséggel rendelkezni. USA, Anglia, Kanada, Németország, Svájc, Hollandia, stb… ez a 15 ország, gondolom nem kell említenem, hogy Magyarország nincs közöttük. És ebből adódik, hogyha ott - a 15 egyikében- van bejegyezve az adománygyűjtő, akkor ott is adózik, tehát a tényleges gyűjtött keret 10-20%-át már le is vonhatjuk az akció végén. Méghozzá azonnal, nem teljesítéskor, mert pl Mo-n a project teljesítésekor jelenne meg az adózási rész levonása.

Tehát ez nálunk még eléggé lehetetlen küzdelem…

de hát van egy Szponzori program, nem?
DE! Sőt, időközben érdeklődők is lettek a napokban, méghozzá helyből 3 is, akik közül az első már ki is választotta, hogy melyik képet szeretné a támogatásért és a kiállításon meg is kapja az ajándékokkal együtt! A 2 másik érdeklődőtől is csak visszajelzésre várok, így már azért simulnak a ráncok a homlokomról, kezd megvalósíthatóvá válni a kiállítás.
Holnap egy kicsit bővebben erről!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!