[Ez egy olyan poszt lesz, amelyben a kulturális működés kulisszái mögé lehet pillantani.]
Pár napja nem tudok túllépni egy új reklámon. Az egyik telekom cég kreatív anyaga a téma, ráadásul pont azé, amelynek első részét a régióban egyedül a magyar leányvállalat módosíttatta, nehogy „politikás” legyen kisnyomorunkban. Ugyanis arról volt szó, hogy az amúgy teljesen elhidegült, önmagukba forduló emberek mennyire tök jól tudják tartani a kapcsolatot a telekom cégnek hála. Például a tanárjukat fel tudják hívni a suliban, hogy megköszönjék neki… nem is tudom… hogy alulfizetve, demotiváltan, kilátástalanul leadja nekik az anyagot, amely olyan amilyen. Na ez sok lett volna nálunk, hiszen itt éppen az aktuális, politikamentes, tehát céltalan és szereptévesztett pedagógusmormogás megy. Így a telekom cég – értve a régi idők új szelét – egyszerűen lecserélte a tanárt egy buszvezetőre. Mindegy, marketing döntés, karácsony előtt nehéz nem beszittyózva stratégiázni, ok.
De a második rész még ezen is túltett cselekményével. Egy 40+-os faszi biciklizik körbe a sötét, pesti tájon. Éccaka van, ki-ki nyugalomban, de ez a szerencsétlen és terhelt arcú, majdnemkorombéli+10 éves meg teker ide, teker oda. Feltűnik keze ügyében a wót-ot mímelő kajaszállító táska, hiszen az illető – nevezzük Kázmérnak – ételfutárként dolgozik. 2023 első hónapjában, fél évvel a kata-reform után ő rendületlenül dolgozik. Mielőtt büszkék lehetnénk Kázmérra, egyszer csak elkezd bevezetni minket a kis munka közbeni heppjébe. Kázmér miközben éjszakai kajafutár, két elhidegült ütközés és megalázódás között mindenfelé fotózik ezt meg azt. A néző alig bír magával, mert Kázmér kínlódó arcát látva kezdi csípni a kérdés, hogy nade mit fotóz? Miért fotóz? Hát mi lehet fontosabb az ételfutárolás közben? És snitt, vágókép után kiderül a talány: Kázmérné és Kázmér kislánya ezalatt otthon ülnek az ágyon és az apa által szakadatlanul hazaküldözgetett fotókat nyomtatgatják – köszi telekomcég, te olyan jó vagy! –, azokon pedig arcoknak tűnő közterületi elemek láthatók. Szellemvadásznak, Kázmérné otthon örül magának, a kislány meg ragasztja szorgosan a falra a képeket. A hosszabb, 40 másodperces verzióból megtudjuk, hogy Kázmér az irodai melóját követően megy futárkodni, a 30 másodperces elején ez nem látható.
Szóval, én nem értem ezt a világot! Tényleg az a normális, hogy egy kisgyerekes családban az apa éjszaka kajafutárként kell, hogy dolgozzon? És erről otthon csak, mint ’szellemvadászat’ húzzák az ívet? Nem az lenne a normális, hogy a láthatóan túlképzett és életerős apa nem pótmunkát végez, és este a családjával lehet otthon? Hogy mondjuk nem biciklivel molyol a városban? És még mosolyogva azonosuljunk a köszitelekomcéggel, hogy megédesíti a kilátástalanság keserű kompromisszumát? Életérzésmenedzsment és javított illúzió?
Egyik utolsó 2022-es emlékem egy eléggé fura beszélgetés lett. Mivel nem szeretek köntörfalazni (contraffare=torzít), így hát, ha kérdeznek, konkrétan válaszolok. Persze próbálom lágyítani az ilyen válaszom, de azért kamukázás nélkül. Legtöbbször ez be is jön, értik, hogy miért fogalmazok úgy, ahogy és nem forszírozzák (forcer=erőltet) tovább a kérdést. De vannak esetek, amikor olyan közegbe kerülök, ahol általában nem szoktak beszélgetni az emberek, nincs ebben gyakorlatuk, nem tudnak érvelni, ráadásul, ha mégis megpróbálják, akkor az összes hibát elkövetik. Ez biztosan előfordul mással is, nem akkora különlegesség ez, de most pont furán alakult a helyzet. Én válaszoltam, a közeg nem vette a lapot, és elkezdett „rákérdezni” a hallottakra. Én mondtam a konkrétakat, míg végül egy totál értelmetlen helyzet alakult ki, ahol már magyarázkodnom kellett (volna…) azért, mert a válaszaim hangulatban nem illeszkedtek a helyzetbe. A valóság közelsége kiváltotta beszélgetőpartnereimből a meneküléskényszert, és megindult a hárítás és mindent félreseprő kiútkeresés a kíméletlenül konkrét válaszaim elől.
és Pali, te most min dolgozol? Válságmenedzselek!
Onnan lehet tudni, hogy nagyon nagy baj közeledik, hogy mindenki egyre erősebben próbálja azt tagadni. Mert senki sem akarja elismerni a hibásságát és az inkompetenciáját a helyzet alakulásában. Ráadásul és furcsa módon ez a reakció olyankor is előjön, amikor teljesen „ártatlan” valaki egy bizonyos szituációban. Magatehetetlensége, felelősséghárítása ilyenkor próbálja a „rossz flót” elhessegetni ráolvasás-szerű okosságok bemondogatásával (bullshitgenerátor). Egy beszélgetésben a téma a lehetetlenségig torzul, mert mindenki bele akar szólni egyvalaki válaszába, hessegetne vadul, okosnak tűnve, de ugyanakkor senki nem arról szeretne beszélni, amiről az a valaki, hiszen abban pont inkompetens (in+competens=nem+összeállító).
Már itt is több alkalommal (itt meg itt) kitértem arra, hogy mit jelent a kulturális területnek a jelenlegi kormányzás és adópolitika. Hónapok óta nyílt titok, hogy mennyire a túlélésért küzd mindenki… 2020 tényleg mérföldkő volt a kézművesek számára és a kulturális szektor életében. És ezt lehetett fokozni! De még mindig rengetegen nem értik meg, hogy mekkora a gond valójában. A laikusok, a kulturális termékeket fogyasztó közönség (és tömegmassza) a folytonos démonűzést nyomja a rossz flóra, rendíthetetlenül söpri a szőnyeg alá a hatalmasodó gondokat, hárít és széttárja a kezeit. A kognitív disszonancia pedig ebben az országban a legnagyobb kezeletlen népbetegség.
Az van, hogy piciben mindenki atomszakértője mindennek és tudatosnak, határozottnak kíván mutatkozni. Miközben már eleve egy saját csigaházba húzódva pórbálja a minimális önbizalmát felépíteni a mindennapokhoz. Defenzívában van, miközben azt tanulta, gondolja, véli jó stratégiának, hogy határozott offenzívában mutassa magát. És ilyenkor kénytelen is belekavarodik olyan helyzetekbe, ahol ezt a határozottságot „vinni kell”, okosakat mondani, tudni a tutit. Előadásokon ezt a ’sodródó kisember’ képével ecsetelem. Az illető, akit a sors áradata sodor valamerre, és ő végig csak nyugtatgatja magát, hogy például kellemes a víz hőmérséklete, meg egyszer majd biztosan megáll a folyam.
Az említett beszélgetésen többször megbillent a diskurzus, és számon kérték rajtam, hogy miért vagyok borúlátó a saját területemen. Egy ponton azt mondtam, hogy azért nem értik vagy fogadják el, amit mondok, mert nem veszik észre, hogy jelenleg a kultúra szűnik meg, hogy nem lesz művészet, nem lesz semmi olyan, ami szebbé tehetné például nekik a valóságot. (A kultúra nem örök!) Kimúlik egy/a kultúra és erről fogalma sem lesz senkinek. Mert mindenki majd fogyasztja tovább azt, ami a kultúra illúzióját adja számukra, és büszkén cicomázzák a végtelenségig nyomorukat. Erre válaszul azt kaptam, hogy ez így csupán az én véleményem, minthogy az asztalnál mindenkinek van egy véleménye és ennyi. Az abszurd pillanatban a kézművességhez és a művészetekhez való hozzáértésemet kritizálták olyanok, akik egyáltalán nem ilyen területen működnek és erősen viszonylagos az ízlésük és a rálátásuk a területre. Emellett alkalmazottak, akik – teljesen érthető okokból kifolyólag – nem értik a szabadúszó vagy vállalkozó munkaszervezés mikéntjét, az egyéni kockázat fogalmát és hasonlókat, ráadásul a kulturális szektorban. Próbáltam rávilágítani, hogy olyan illúziók rabjaiként látják a világot, melyekről nincs tudomásuk. De ezt elmagyarázni mindig a legnehezebb feladat, mert értelemszerűen senki nem tudhatja azt, amit nem tud. Éppen pont ezért beszélgetnek az emberek konstruktívan, nem a másik leugatolásának stílusában, hogy így megismerhessék, ha valamit nem jól vagy hiányosan, vagy sehogyan addig nem tudtak.
gondolom a művészet túl nehéz…
…hiszen 100-ból 99 ember nem tudja definiálni magát a szót sem. És a 100 definícióból szerintem maximum 1 olyan lesz, amely többnyire megfelelő. (Országos szinten ez azt jelenti, hogy eHun kb 950 ember tudja meghatározni a művészetet, mint izét. És ez egy teljesen reális szám! Szóval, kérlek, k, mint kedves olvasó, gondolj kicsit ebbe bele!) Pontosan ezért az értelmezési nehézség miatt egy másik példán mutatnám be a problémát. Mivel a művészetnek is van kézműves jellege, és az egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség (az autodidaktizmus) is nélkülözhetetlenek a minőség megalkotásában, így jól lehet párhuzamba állítani vele egy másik magas hozzáadott értékű, társadalmilag kulcsfontosságú szakmát.
Vegyünk két pékséget! Az egyiket nevezzük el Zöldpontnak, a másikat Tulipántnak. Mind a két helyre igaz, hogy 6-7 éve született szerelemgyermekek. Volt egy nemes elképzelés, abba beletettek sok munkát, hogy eljussanak oda, ahol most vannak. Ismertek, van egy közösség körülöttük, megélnek munkájukból. A Zöldpontot olyanok viszik, akik kb 30-40 éve dolgoznak a környezetvédelmi ügyeken, szemléletformáláson, a reformáláson. Fejlesztenek recepteket az ökologikusabb létezéshez, nem élnek nagy lábon, hisznek a közösségükben és tesznek is érte. Erőforrásaikat, alapanyagaikat a lokális gazdálkodás, a legtudatosabb és legfenntarthatóbb módja jellemzi. Az ő pékségükben megoldották, hogy közösségi befőttcserebere, csapatépítések, közös beszélgetések alakuljanak, a hely otthont ad minden jó kezdeményezésnek. És ezt elérhető árakon, alacsony haszonnal, mert tudják, hogy a profitoptimalizálásnak hívott profitmaximalizálás a lényegi problémája a mai világnak.
A Tulipánt más modell szerint működik. Ők az ökológiai szemlélet helyett a bio vonalat nyomják. Náluk minden bio és egészséges. Ismert róluk, hogy az imázsuk szerint (image=kép… ezeket csak azért biggyesztgetem, mert mostanság felmerült, hogy magyarítani kellene a nyelvet) a vetőmagtól a kész pékáruig ügyelnek a biora, jelentsen ez bármit. Van kis tühtig (tüchtig=ügyes) boltocskájuk, ikeás egyszerűséggel berendezve. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden vadonat új állapotában is agyonöregített kopott-patinásnak néz ki. Vintázs a bolt (vintage=szüteri, amely stílusként a patinás, különleges és egyedi régiségekre vonatkozik). Vintázs rekeszekben a vintázs befőttek, melyek vintázs etikettjeikkel oly réginek tűnnek, mintha 2 hete nyomtatták volna őket. Van vintázsszörp és vintázsvíz, utóbbi ingyen a kutyának is, meg… akkor már a gazdinak is. Vintázs kosarakban látható a vintázs formájú pékáru. Mindig kevés, hiszen ezt KÉZZEL KÉSZÍTIK. Ugyanis a tulipánt közkedvelt kézműves pékség. Biokézműves egészségespékség.
Ősszel önhibámon kívül elkeveredtem a Tulipántba, hogy jól semmit ne vegyek. Nem tudtam, hogy mi ez a hely, és igazán nem is volt ellenemre egészen addig, amíg az említett 2022-es, fura beszélgetés kapcsán ismét a figyelmem közepébe nem került. A Tulipántot jellemzően két csoport látogatja vevőként. Az egyik a tehetősebb lakosság, akit nem zavar az átlag 2000.-os kilóár és a szörpikéért fizetett 670.-. Ők a minőség garanciájával azonosítják a drágaságot, a vintázs miliőt (milieu=környezet), a letisztult modernitást. Van parkoló, tehát a bajor karikástraktorokkal is könnyen tudnak parkolni. A másik vásárlótábor a városi hipsztérek tarka populációja. A tudatos, modern generációk és koravének, akik megállás nélkül a spanyolviasz életérzésben vannak. Őnekik van tulipántappjuk is, hogy előre rendelhessék azt a kenyeret, amit a boltban vesznek át. Értik, tudják a világot, büszkén szenvednek, túlélőnek hiszik magukat a klímakatasztrófában, mert megnyugtatja őket, hogy a szőnyeg alól csak a kikandikáló jéghegy csúcsát kell megszokniuk… Őket azért nem zavarja a 2000.-os kenyér, mert fél kilót vesznek és az máris csak 1000.-. Ők le tudnak ülni flózni meg csillezni a Tulipántba, és van ingyen víz is, amit nem a szegénység kapcsán isznak, hanem mert ők az egészség terén is tudatosak. Mint a Tulipánt.
a mindent átható látvány illúziója
Tegnapelőtt beleakadtam a Zöldpont egyik alapítójának fészbuk bejegyzésébe, amelyben arról ír, hogy megkapták a kb 13x-os rezsiszámlájukat. Rendeletileg el lett törölve a reklamálás, válaszadás, korrektség, jogbiztonság, stb, szóval semmit nem tudnak kezdeni a dologgal. Egy évig fixen ennyi lesz az áram ára. Azért írta a posztot, mert semmi mást nem tud tenni. Kilátástalan a helyzetük, mert bár sohasem volt jó, de eddig a munkájuknak volt értelme és szenvedélyesen csinálták. Amikor jött a járványlezárás, akkor maszkokat varrtak és elvitelre készítettek kajákat, hiszen nem volt más lehetőségük és a közösségük így tudta őket átsegíteni a sz*resőn. Amikor nem történt semmi és még 1,5 évig ment a hazai veszélyeshelyzet, akkor már magaságyásokat telepítettek, városi ökogazdálkodás felé nyitottak, mert ezekkel tudott a közösségük megmaradni a szürrealitás viharában. Soha nem kaptak kompenzációt az államtól, amikor a kormányzat felelőtlenül olyan intézkedéseket hozott, ami az ő zsebükre, munkájukra ment. Ismerős ez sokaknak. Minden a napokban bezáró és tönkremenő vállalkozás (a szó régi értelmében) egy-egy szertefoszló teljesítmény, értelmetlen veszteség, a kultúra fakulása. A mindent infláló drágulás nem egy egyszerű pénzügyi anomália, hanem a felelőtlenség ára, melyet egyesek helyet mindenki fizet. Magyarországon ennek mértéke kétszeres, mert két eltérő jelenség okozza. Az egyik a csak hülyék számára nem felfogható szitu, hogy egy aranykor után is ott tartunk, ahol 1992 körül, köszönhetően a senkiknek.
Az elértéktelenedés másik fele a Tulipánt-jelenségből érthető meg és egy sokkal globálisabb tendencia hatása. Hogyan lehet az, hogy a Tulipánt nem kényszerül áremelésre és szinte minimális változtatással üzemel tovább, amikor a Zöldpont meg a lassú megszűnésbe kerül? Hát úgy, hogy ez az elértéktelenedés, az infláció másik fele ténylegesen az ’értékre’, mint olyanra hat. Azt számolja fel. Úgy válik minden olcsóbbá többért, hogy a minőség szorul ki belőle. És ez azért nem látszik sokaknak tisztán, mert nem ismerik fel ezt a tényleges értéket. [Ironikus módon a szakbarbár balosok ezért nem értelmezik helyesen a balos spektákulum elgondolást… nem értik a minőség mivoltát. De ezt csak szakbarbárkodásnak írtam ide.] A Zöldpont kb 1000.-ért adott egy kiló kenyeret akkor, amikor a bolti még csak 500.-/kg volt. Ellenőrzött forrásokból, nem ipari-energiapazarló módon készült kenyereihez ilyen áron szokott hozzá a vásárlóközösségük, míg a Tulipánt 2000.-os kenyere piacosabb módokon találta meg vásárlóit. Például teljesen szokatlanul, heti- és havilapokba készültek cikkek a tulipántos kenyerek csodálatos varázsáról és a bio életérzésükről. Cukrászda hangulatú pékségként pozícionálták magukat, beszereztek egy 3+ milliós olasz kávéfőzőt, így többen elkezdtek kávézni járni a pékségbe. A „hozzáadott érték” ez a varázs lett. +1000.-/kg-ért a vásárlók megkapták a kivetített egyéni vágyillúzióikat, szigorúan gőgalapú életérzésadagokba csomagolva. Vagy – hogy így mondjam – a betérők tökéletes díszletet kaptak maguk köré, hogy a láthatatlan rajongótáboruknak egészséget, külölegesség-érzetet, ízlést, műveltséget, kulturáltságot kommunikálhassanak. Hipszter, sznob, allűrös (allure=modorosság), egoista, nagyasszony mind azért vette a kenyerét ott, hogy elmondja, ő veszi a legtutibb helyről a kenyeret, vagy ő ’a’ kenyeret veszi. Ez a fajta életérzés-marketing ráadásul teljesen általános eszköz napjainkban. Minden kozmetikum, minden pipere, ruházat és ilyesmi használja a dezinformáció ezen változatát. És sajnos nem mindig tűnik fel az embernek, hogy éppen a hiúságukra játszanak egy bútorvásárlásnál, technológiai kacatvadászatkor, a turizmusban és mindenhol máshol.
Bio kézműves kenyér? Emlékszem, amikor gyerekkoromban a friss pékáruért mentünk, akkor egy kis lukon adták ki a nagyveknis kenyeret, császárkiflit, cipót, mákos fonottat. December elején kellett előre megrendelni a méteres bejglik darabját 23-ra. Senki nem akarta látni a vintázs varázst, az ablakon túli csutakos-pocakos vagy nyúrga-endékáfrizurás pékeket. Mert minek? A kenyér önmagáról szólt, és ha a kitűnő minőségéhez némi rácsöppent gyúrótajték is kellett, akkor így volt jól. A kisvárosi boltokban vásárolható kenyerek anno műanyag „tejesrekeszekben” voltak (a tejesrekesz amúgy pékrekesz volt, mert a tejnek ládái voltak, de ez a tejesrekesz-paradoxon nem zavart meg senkit). Semmi cicoma nem volt, függőlegesen voltak egymás mellé tömve a kenyerek, míg a zsemlék és kiflik ömlesztve érkeztek. Senki egy percig nem érezte szükségét annak, hogy ezen változtasson. Mert ugye, minek? Aztán megerősödött az ego, az értelmetlen versengés, az illúziókeltés, és kialakultak a fonottkosaras pékségek. Nemzetiségtől függetlenül mind albán volt, és egyöntetűen már, mint „látványpékségek” futottak. Nem kezdték a látványt enni az emberek, de mégis falták azt és átszoktak ezekbe az üzletekbe. A drágább áron adott más termékek, az egyszerre cukrozott és sózott kenyerek, kalács alapanyagú kenyerek, majd a látványpékülés csúcsán már a 30-40 dkg-os veknik és a 2800.-os kilóárral mért 10dkg-os péksütik kerekedtek felül (fagyasztott, kis sütős F péksütik). Minden a kinézet lett, a magos és eltérő színű, formájú kenyerek esetében, amit a pálmazsír megspórolt, az elment tökmagra, komlóra, kávéra. És amikor már mindenhol minden kenyér tök látványos volt, jött a szuper varázslat! Hozzuk vissza az igazi, régi kenyeret, amely tényleg törzskönyvezett, keresztlevéllel ellátott kovászból készül, amelyben gyúrás után már érezhető a nagyi bőrkeményedése. Amely „önmagát eteti” és egyben fogyni lehet tőle, mert „meg van csinálva” és nincs „telenyomva mindennel”. Szóval létrejöttek a kézműves pékségek. Hogy ezek miként lennének minőségibbek, mint az eddigi összes verzió, hát én nem tudom. A leggyakoribb mantrák azok, hogy ezek kézzel készült termékek, hogy egészségesebbek és finomabbak, mint a nem ilyen termékek. Mintha ezek igazibbak, valóságosabbak lennének a csúnya-gonosz gyártott kenyereknél.
Ha megnézzük kicsit közelebbről, hogy mi kerül a különböző tulipántos kenyerekben egységesen 2000.-/kg-ba, akkor egyből látható, hogy egy elég komoly üzleti modell, a vágyillúzió kiszolgálása. Mindegyik 2000.-, a fehér lisztes is és a mindenféle ritkamagvas is. Így nem hektikus az árazás, van beépített tartalék, és egyszerűbb számolni a termelést a sokféle produktum esetén. Továbbá, nem csak a kasszásnéni, a fuvaros Tibi meg a pékek dolgozzák meg a kenyereket. A 13 fős (!) stábnak tagjai marketingesek, sajtósok, kreatívok, informatikusok. Ők adják hozzá a kenyér legfontosabb hozzávalóját: az illúziót. Például a bio-illúziótól olyan lesz minden, mintha a kenyerük egészségesebbé válna. Igaz, az elmúlt 100 évben senki sem betegedett meg a fehérkenyerektől (csak maximum a túlfogyasztástól), de most mégis az egészségesebbre van szükség. A barna és a fehér kenyér között kalória arányban nincs lényegi különbség, mert esetükben csupán csak 6-7% a kalóriakülönbség. Ha valaki levágja a serclit (scorza=kéreg) és kidobja, vagy prézlinek (brösel=morzsa) darálja meg, majd a maradék veknit ugyanannyi szeletre vágja, akkor pont ugyanannyira lesz egészségtelen a barna kenyere, mint a csonkított fehér. Csak a szeletek vastagsága nem 15mm lesz, hanem 14mm. Ha a gépiesítés nélküli üzemelést (üzemelés, ízlelgessük!) vesszük kézművességnek, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy fatüzelésű kemencékben, rozsdamentes dagasztó vagy gyúrógépek nélkül készülnek a veknik, hiszen ez teljesen versenyképtelen lenne. Egyszerűbben: még mindig nem ráspolyozzák a szenet a vekniről (raspeln=kopaszt), akármennyire hand-made a dolog.
Szóval mindent összevetve az az érzésem, hogy ez a bio-kézművesség csupán egy defektes marketingstratégia megnyilvánulása, hogy elfedje az üvöltő 2000.-/kg-os árakat és az üzleti modellt. Persze, csinálhatta volna ezt a Zöldpont is. Csakhogy nekik nem a profitmaximalizálás volt a céljuk, hanem az ökologikusság és a minőség. Fair árakon adták termékeiket, alacsony haszonnal, de nem a vevőik álomvilágba csábítása és kizsebelése volt a céljuk. Nem köntörfalazták magukat vintázs-manufaktúrává, bár ők tényleg 3-5 fővel dolgoztak, mikrovállalkozásban (nem pedig kisvállalkozásként). Náluk a bio fogalmába nem fér bele az, hogy vevőkörük 30-40km-t is autókázik oda, majd vissza egy darab kenyérért, vagy az, hogy akár reklámosdiból az egészség fogalmát a pénzhez kössék, áttétesen kijelentve, hogy akinek nem fér bele a 2000.-os kenyér (a KENYÉR), az egye az egészségtelen 7-800.-os „boltit”. És a minőség kritériumát pontosan értették. Valami akkor minőségi, ha az ár-érték aránya szerint is kitűnik. (Ebből adódóan a minőség nem mérhető kizárólag árban, és minden minőségi dolognak kell, hogy legyen ármaximuma! Ez nagyon fontos, kedves galériás paraziták.)
hogy miért bosszant ez a dolog?
Az egész pékpara nem szól másról, minthogy a vásárlók a csillagos égig vannak felhájpolva, maximálisan >>>eladják nekik<<<, hogy a téveszméjük rendben van és adott szolgáltatásban remekül ki tudják szolgálni a félreértéseiket. Közösen elfogadja vásárló és eladó, hogy a vásárlónak tényleg igaza van, amikor ismeretek hiányában téved és félreért, és akármennyire helyesen szeretne cselekedni, biztosan rosszat tesz. A vevő hibásan dönt, az eladó tisztességtelenül jár el, így eladó egyszerűen átb*ssza a vevőt, aki az egosérüléséből egy kiutat lát csak: álmodja tovább a mesét, és ellenérzéseit a szőnyeg alá söpri. Végül senki nem jár jól, hiába tűnik ez a helyzet okos ügymenetnek és versenyszerű igazságnak. Pontosan ugyanaz történik, ami majd az ökológiai összeroppanás esetében is lesz (van). A butaság és a bölcsnek hitt önzés kéz a kézben halad a végzete felé. Igazi meztelen császár helyzet. Abban a mesében soha nem értettem, hogy a lakosság hogy, hogynem hantolta el magát butaságában már az ominózus (ominosus=baljós) eset másnapján? Hiszen ők elhitték a semmiről, hogy az egy ruha. Ma meg azt kellene elmagyarázni az embereknek, hogy ne szívják a lelkükre butaságukat, hanem próbálják már meg végre az átlátszó valamit egy nagy büdös semminek látni. Ugyanis a fejükben élő zaj és szorongás zavarja az érzékelésüket (és értelmezésüket).
Ilyen pékbuli nem történne meg, ha nem a kihasználás és átverés lenne a fő kereskedelmi eszköz, illetve, ha megértenék az emberek, hogy a minőséghez fel kell nőni, nem elég pénzt szerezni hozzá. Hogy bár „szép” a kő oroszlán a kerítésen, olyanoknál hülyén néz ki, akiknek soha nem volt oroszlános családi címere. Kulturális téren a laikusok azt hiszik, hogy értik/tudják és eleve, hogy van még kultúra. Miközben már rég mímelt minőség van, amit kizárólag pénzpiaci és marketing folyamatok koordinálnak. Hiszen már kenyeret is így vásárolnak a „tudatosabbak”! Vagy fordítva, mert úgy talán érthetőbb: ma változatlanul van kultúra, csak az minőségben sokkal satnyább, mint a korábbi x darab előző. Dupla annyiért lehet mozijegyet venni és megnézni, a töredéke mennyiségű nácsoszt rágcsálva egy olyan filmet, amiben jó színészek helyett ismert stárok vannak, ami egy teljesen kitalált, de mindennél színesebb valóságban játszódik, és amelyben a cselekmény nem szól másról, mint szórakoztatásról. Lineárisan, 3 emotikon és 2 messzendzserüziben el lehet mondani az egészet. Vagy, sztoriban lövünk egy tükrözött szelfit magunkról a moziterembe menet. Hesteg, lájf!
A kultúra minden, ami irodalom, zene, képzőművészet, előadó művészet, filmművészet, illetve, amely ezek infrastruktúráját és műhelyeit lefedi, tehát a múzeumok, könyvtárak, kiállítóterek, rendezvényterek, művelődési- házak és központok, kiadók, nyomdák, keretezők, stúdiók, stb. Ha mindenhol a Tulipánt-effektus menne végig, akkor egyre kevesebb produktum születne és egyre kisebb minőségi tartalommal, miközben egyre látványosabb, csillámporosabb szenzációk ütnék fel a kínálatot. Szépen elsorvadna az az autodidaktizmus – a minőséghez szükséges egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség –, amit fentebb említettem, hiszen a csoportos munkálkodás, ahol senkinek nincs felelőssége a produktumban, és mégis közös erővel születik valami, na az pont ez ellen hat.
Hogyan lehet észrevenni, hogy baj van? Például nincs mit hallgatni a rádióban. Ezért letöltött vagy sztrímelt podkásztokat hallgatunk autóban, vonaton, otthon. Hogy miről szóltak ezek, azt csak nehezen tudjuk visszaidézni. Vannak kedvenc számaink, illetve hangulatzenéink, azaz úgy fogyasztjuk ezeket, hogy nem mi viszonyulunk a zenékhez, hanem azokat válogatjuk a periodikusan ismétlődő tevékenységeinkhez (’fló-tracklist’). A tévében túl sok a reklám, az ismétlés, a régi film, ezért inkább előfizetünk egy olyan szolgáltatóra, ahol nincs reklám, nem feltétlenül van ismétlés, és így a kevesebből kikínlódott tartalmakat hosszabban, több részben nézhetjük. Jellemzően évadokban, miközben már nem éves ciklusokban készülnek az anyagok. Ha pedig egy filmre vágyunk, akkor az különleges esemény, ahhoz a filmtemplomba is elmegyünk, és ezt, mint „kikapcsolódást”, vagy, mint „szórakozást” fogjuk fel. Színház esetében a legbanálisabb ripacsokkal dekorált „klasszikusokra” veszünk jegyet. Kiöltözünk hozzá, mert így kellett régen is, és hazafelé veszünk hamburgert. És jó esetben még egy előre letöltött film is belefér az estébe. (Válaszd az életet, Veronica!)
Mindezek – a kultúra illúziója, a hamis látvány, mely eltakarja a valóságot szemünk elől – azok a mű dolgok, melyek megédesítik a kilátástalanság keserű kompromisszumát életünkben. És a tapasztalatom a fura beszélgetésből is az lett, hogy Kasszandraként hiába üvöltöm bele a világba vagy suttogom a fülekbe a jelenséget, úgy tűnik édesebb az illúzió.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!
